Szeptember 8., hétfő

Egy egyszerű nap. Nem tudom én már, hogy ki kicsoda, és azt sem, hogy én ki vagyok. Először is, amikor felkeltem, egy szürke „L” betűvel ellátott pólót vettem fel, fehér farmernadrággal. Kedvenc bőrkarkötőm ma is ott csüngött egész nap a kezemen. Vagy is majdnem egész nap. A szandi maradt, a hajamat copfba kötöttem, egy kis szájfényt tettem a számra és már indultam is. Anyu korábban elment, mert megint arra a beteg emberre kell ügyelni jó korán, apu pedig szokás szerint korán ment el, így az étkezőben csak a nagyit találtam, aki éppen kávét szürcsölgetett és az újságot olvasta. Egy puszit nyomtam a homlokára, majd gyalog indultam a suliba. A suli kapujához érve Robi fogadott, aki ugyanakkor ért be kis kempingbicikliét tolta.

- Szia, mi történt a bicikliddel? – Nézegettem a kissé behorpadt darabot.

- Ne is mondd! egy elég züllött banda sedergett valamerre, amikor elém dobtak egy nagy követ, amiben felbuktam. De mivel a gimi közelében voltam, nem akartam hazáig tolni a kerékpárt. – Veregette meg az ülést.

- Ó, értem. Nem ütötted meg magad?

- Nem. Csak a tenyeremen van egy kis horzsolás.

- Akkor jó. Ne segítsek betolni?

- Köszi, nem kell – És hirtelen egy hatalmas sikítást hallottunk – Ez meg ki a…? 

- Csak neeeeem! – Kanyarítottam felfelé a hangsúlyt.

- Hoppá, Áron barátunk egy picit hoppon maradt – mosolygott elégedetten.

A sikítás arra szólt, hogy valami nagyon laza csávó érkezett meg mellénk és Kincső nyomban rávetette magát, majd hosszasan megcsókolta a fiút. Mivel nem akartam tovább tanúja maradni a jelenetnek, ezért Robival együtt betoltuk a biciklitárolóba a kempinget. A teremben Tomi és Bence amőbáztak a táblánál, Hanga Anettel beszélt valami nagyon fontosnak tűnő dologról, Zoé egy lapon rajzolt valamit, Ádám és Molly röhögtek valamin, Endre és Edit olvastak, Az ikrek, mintha misem történt volna pénteken ölelgették egymást, Fanni pedig gyilkos pillantásokkal meredt rám. Ajaj. 

- Mi bajod van a Kincsővel? – Szólt erélyesen.

- Á, semmi – ironizáltam.

- Ezt azonnal fejezd be! Ilyet nem tehetsz!

- Ez a te birodalmad lenne, ahol kötelező szeretni Kincsőt? Mert, ha igen, akkor adj már rám valami szolga ruhát légy szí. 

- Nem vagy vicces! 

- Te meg nem tudsz engem rávenni arra, hogy ne utáljam! Úgy sem fogok hozzászólni, akkor meg minek ez a hisztéria?

Mivel látszott rajta, hogy nem tud visszavágni, lehuppant a székére és a telefonját kezdte nyomkodni. Nekem sem volt jobb dolgom, így én is helyet foglaltam és bedugtam a fülembe a fülhallgatót, majd a Linkin Parktól a One step Closert raktam be. Behunyt szemmel ücsörögtem és tanakodtam olyan dolgokról, hogy milyen fura, hogy már az első héten úgy viselkedik néhány ember, mint valami uralkodó. Most senki nem zavart meg. De tényleg senki. Tomi sem, hogy megkérdezze, mit hallgatok, Hanga sem, ő elvolt Anettel, Zoé meg szívesebben rajzolgatott, Robi pedig nem szokott zavarni. Most jöttem rá, hogy igazából még nem ismerek senkit sem és mégis már az első héten kitárulkoztam mindenkinek. Véleményt nyilvánítottam nyíltan, túlságosan mutogatom magam, hogy én ilyen meg olyan vagyok és, ha ezt csinálom továbbra is, akkor senkivel sem leszek jóban. Felkavart egy bizonyos személy olyan szinten, hogy megjátszom magam előtte és ennek hatására mások előtt is. Ebből vissza kell vennem vagy végem van. Hosszas elmélkedésem után kikapcsoltam a készüléket és a táskám legmélyére hajítottam, mert úgy döntöttem, hogy ma nem áldozok annyit a zenehallgatásra. Szomorkásan végigmértem mindenkit, aki a teremben volt, és sajnos azért a jelenlévőkre gondolok, merthogy volt egy plusz személy is, aki a termünkben tartózkodott. Igen, Kincső volt, aki Áronnal (!) csókolózott. Erre én is ás Robi is felkaptuk a fejünket. Kedvem lett volna annak a lánynak bemosni, de nem tettem, mert nem akarok reflektorfénybe kerülni, meg Robi is múltkor azt szajkózta, hogy ő nem úgy kezelné a dolgokat, mint ahogyan én tettem pénteken. Csak rosszalló pillantásokkal elleneztem a dolgot, majd előkaptam az angol cuccom és az angolterem felé vettem az irányt. A folyosón összefutottam azzal a sráccal, akivel reggel láttam a Kincsőt, de nem szóltam semmit. Mr Smith mosolyogva köszöntött, én meg mosolyogva viszonoztam a köszöntést, majd leültem a helyemre. Nem nagyon csináltam semmit, így a karomon lógó karkötőmet elemezgettem, majd egy hegyes ollóval belevéstem a monogramomat, hogyha netán elhagynám és más megtalálná, tudjam, hogy az enyém. Mázli, hogy ezt megtettem ma, de mondom, csak szépen sorjában mesélek! Végül becsöngettek, mindenki megérkezett a terembe, még Kincső (?) is, aki fogalmunk sem volt, hogy mi a fenének volt velünk, de én nem szóltam. Semmit. 

- Szörny Ella, neked nem itt kéne lenned – szólalt meg Ádám.

- Miért is? – húzta össze résnyire a szemét Kincső.

- Mert mondjuk, te nem a mi osztályunkba jársz és te nem is tanulsz angolt? – Röhögte el magát. Kincső egy búcsúcsókkal elköszönt Árontól és eltávozott. Én csak a szememet forgattam és az angol könyvemet tanulmányoztam, mikor a tanár belekezdett az órába. Nem nagyon figyeltem, mert lekötött az, hogy milyen csönd van körülöttem és valahogy örültem annak, hogy most nem beszélget velem senki, hanem csendben és magam vagyok. Óravége felé ajtónyitódásra lettünk figyelmesek. Bácskai volt és csak azért jött, hogy pár lapot adjon át nekünk, mivelhogy múlthéten elfelejtette kiosztani a nyílt szakkörök hetének beosztását, mármint, hogy melyik nap, melyik szakkörök nézhetőek meg. Az óra utolsó felében ezeket a lapokat tanulmányoztuk és én arra a döntésre jutottam, hogy ma megnézem a színjátszó kört, szerdán az úszást és nekem ennyi elég is. Második óra tesi volt, ahol elfelejtettem levenni a bőrkarkötőmet, amit sikeresen elhagytam. Felmentem az öltözőbe és visszaöltöztem normális ruhába, majd gyors léptekkel elhagytam az öltözőt. A szekrényemhez érve nemes egyszerűséggel belevágtam a tornazsákomat és beviharzottam a terembe. Sajnos nem csak én voltam ott, hanem a hajdani szerelmespár is. Éppen nagyban elégítették ki egymás vágyait, én meg rájuk sem nézve ültem be a padom mögé és elővettem a tegnap vett könyvemet. Olvastam belőle pár oldalt, de irritált, hogy mellettem 1 méterre nyalják-falják egymást, így elraktam a könyvemet és mentem volna ki, amikor megszólítottak.

- Mi a baj, talán zavar, hogy együtt vagyunk? – Kérdezte fülig érő szájjal Kincső.

- Nem. Engem semmi sem zavar. Az égadta világon semmi. – Füllentettem.

- Tőlem olvashatsz itt. – Mondta Áron.

- Már nincs kedvem olvasni, valahogy…. nincs. – Bámultam magam elé.

Mindketten vállat vontak és folytatták azt, amit az előbb csináltak. A folyosón a szekrényemhez dőltem és gondolkodtam. Mindenen, ami eszembe jutott. Hirtelen Kincsőt láttam eltávozni a termünkből és ahhoz a sráchoz tartott, akivel reggel láttam. Nyomban smacizni kezdtek! Ez már mi? Kilencedikes, de érti a dolgát. Pff. Irodalomóra után lementem az aulába. Vettem magamnak egy túrós rétest meg egy narancslét. Hirtelen megszólított valaki:

- Ma olyan csendes vagy. Minden rendben? – Kérdezte mögöttem állva Robi.

- Persze, miért ne lenne?

- Zavar a dolog igaz? – Tért rá a lényegre.

- Igen, zavar, hogy nem mondhatom el neki.

- Tőlem elmondhatod.

- De, akkor jobban utálna.

- Hidd el nem utál – simította meg a karom – Én tudom ez a lényeg.

- Mégis honnan? 

- Legyen annyi elég, hogy tudom. 

Ránéztem és halványan elmosolyodtam. Leültem egy kisszékre és megettem a most vásároltakat. De nem esett jól semmi sem.

    Délután visszajöttem a suliba, ami igazán csendes volt. Letettem a bringámat, majd a dráma terem felé vettem az irányt. Éppen léptem volna be a terembe, amikor megakadt a szemem egy rasztán, egy skullcandy fülhallgatót viselő és egy nagydarab fiún. Totál megijedtem, mert csak ők voltak a teremben, így megfordultam és hazafelé vettem az irányt, miszerint én be nem megyek oda. Túl ijesztőek voltak. A gimi ajtaján kiérve Áron jött velem szembe.

- Hát te? 

- Semmi, csak… valamit itt hagytam. – Hazudtam, mert egyáltalán nem akartam azt a ciki dolgot elárulni, miszerint én nem merek bemenni idegenek közé.

- Esetleg nem a színjátszó kör miatt jöttél? 

- Lehet – vontam vállat.

- Bekísérjelek? – Ajánlotta fel.

- Ugyan miért tennéd? 

- Miért ne?

- Mert pénteken…..

- Figyelj, attól, hogy te azt mondtad, nem leszek olyan. Gondolhatod úgy, de engem nem érdekel. Na gyere, bekísérlek! – Mosolyodott el, és ketten besétáltunk újra az épületbe. A teremben hirtelen többen lettek és döbbenten néztem, hogy Robi is ott volt, Anettre meg amúgy is számítottam. Leültünk a kikészített székekre és néztük, ahogyan a hét amúgy is színjátszó körös diák magyaráz nekünk. Arról beszéltek, hogy milyen lesz az év menete, mire kell készülni. Először is október 23. ünnepségre, utána a Valentin-hét utolsó napján adunk elő szerelemmel kapcsolatos darabot, majd a Ki mit tud?-ra és végül a tanár kiválaszt pár nagyon tehetséges diákot, akikkel külön darabot csinálnak a Tánc és Dráma Fesztiválra. Tökre megörültem, mert nagyon jó dolog előadni valamit és eddig is jártam színjátszóra. Nagyon izgalmas lesz! J Mivel ez a nyílt szakkörök hete, Szurdi Georgina tanárnő drámás játékokkal készült, amikben mi is részt vehettünk. Az igen érdekes szakkör után a folyosón vártam Robit, amikor Hangát láttam kijönni a mellettünk lévő teremből. Odaköszöntem neki, mivel ma nem nagyon beszéltünk.

- Te, hogyhogy itt vagy? – Érdeklődtem.

- Nem mondtam? Rajszakkörön. – Vigyorgott.

- Nem mondtad. Ma nem is beszéltünk…

- Az lehet – tűnődött – Tök jó volt! Nézd, rajzolhattunk mesehőst! 

- Kitalálom kit rajzoltál – majd tettetett gondolkodással szünetet hagyva rávágtam – Hidan! 

- Ííííígen! Szerinted jó lett? – Mutatta meg a művét.

- Aszta! Nagyon jó! – Bólintottam elégedetten. 

Még beszélgettünk egy kicsit, utána kijött Anett a drámateremből, így együtt indultak haza. Én még vártam egy darabig Robira, de egyre jobban kezdtem unni magam, már majdnem azon voltam, hogy elindulok egyedül, de nyílt az ajtó és Áron lépett ki rajta. 

- Nem láttad Robit? 

- Ja, még bent beszélget a tanárnővel – mutatott vissza a drámaterem felé.

- Ó, értem, köszi.

- Szerintem egy óránál hamarabb nem fog onnan kijönni.

- Mindegy, megvárom.

- Oké, szia! – Köszönt el, majd a barátnőjéhez sietett és kézen fogva sétáltak ki az épületből. Legszívesebben odaordítottam volna, hogy már meg is csal, de nem voltam bunkó. Még tíz percig vártam, amikor végre kijöttek az utolsó emberek is. Ezt Robira és a tanárnőre értettem. 

- Mi volt olyan fontos, hogy negyven percig várjak rád?

- Hazamehettél volna. – Felelte, közben pedig elindulta a bejárati ajtó felé.

- Hé, azért megvárhatnál! Jogom van arra, hogy ezt kérjem tőled!

- Én nem kértelek arra, hogy várj meg.

- Tényleg? Pedig én úgy emlékeztem – húztam el kínosan a számat.

- Pedig nem. Na, de, hogy ne legyek olyan igazságtalan megvárlak.

- Köszönöm! – Mosolyogtam rá.

Amikor hazaértem, ledobtam a cuccom és ettem valamit, mert igazán éhes voltam. Megcsináltam a leckémet másnapra, majd Danival beszélgettem kicsit és beültem a gépem elé, mert úgy éreztem, hogy itt az ideje annak, hogy Narutot nézzek. Anyu benyitott a szobámba és leült az ágyam szélére.

- Minden rendben? 

- Miért ne lenne? – Állítottam meg a legjobb résznél a videót.

- Hát mert nem nagyon beszéltél a suliról – próbálkozott.

- Mit mondhatnék róla? Még nem ismerek senkit sem annyira, vannak jó fejek, vannak idegesítő alakok és vannak olyanok, akikkel semleges a kapcsolatom. Van olyan, aki még belőlem is kihoz olyat, amit nem kéne már az első héten. Van, akivel egy húron pendülünk, van, aki irányítani akar és kb. ennyi.

- Ki az, aki kihoz belőled olyat, amit nem kéne? – Kérdezett vissza, úgy, mintha a többi jelzőt nem hallotta volna.

- Az lényegtelen – legyintettem.

- Nekem elmondhatod. Csak nem egy fiú? 

- Neeeeeeem, dehogy! – Füllentettem.

Végül beadtam a derekam, anyunak nem lehet hazudni. Még én sem tudom, hogy én hogyan érzek egyáltalán. Semmit sem tudok én már! Azt sem tudom, hogy kivel, hogyan kéne bánnom, mert félek, hogy olyat mondok, amit nem kéne. Félek, hogy ez a túlzott megfelelési kényszer lesz a vesztem. Talán Ő is emiatt kerül engem.