Egy hatalmas kihagyás. Több, mint egy hónapja nem írtam
a naplómba, ami azért valljuk be, elég sok idő. Jobban belegondolva nem is
tudtam volna miről írni. A hétköznapjaim iszonyatosan szürkék voltak, semmi
újdonság nem történt. a hétvégéim otthon ücsörgős, semmittevős napoknak
számítottak. Anyu végre talált egy jó egyesületet, amivel nagyon
szimpatizáltam, így az eddig működő (vagy inkább nem működőd) sulis egyesületet
leváltottam erre az egyesületre, ahol heti négy alkalommal tartanak edzést.
Többek között hétvégén is, azaz szombaton is és vasárnap is reggel fél nyolckor
kelek, hogy egy órával későbbre beérjek a kezdődő úszóedzésre.
Az osztályon belül volt pár említésre
méltó hír, vagy épp pontosan idegesítő tényező, mint például az, hogy Tibi még
továbbra is Hangával mutatkozik, miközben Szilvinek csapja a szelet. Ádámmal
azóta már megbeszéltük a dolgokat, bár azóta sem derült ki, hogy miért küldött
el a francba, de végül is rendben vagyunk és e a lényeg, nem? Robival továbbra
sem beszélünk, vagyis én próbálok vele kommunikálni, de eddig nem igazán vette
a jeleket. Hangával sikeresen összevesztem, miután szóvá tettem, hogy ne nagyon
hívjon engem plázázni meg ide-oda csavarogni, ha folyton csak harmadik vagyok,
mert hirtelen Tibivel is akkor tartanak egy kis légyottot – mikor máskor? – így
én köszönöm, nem kérek belőle. Ezen persze jól megsértődött, a fejemhez vágta,
hogy ha bántja, hogy ős és Tibi együtt vannak, akkor hagyjam békén (valójában
tényleg bánt a dolog, de ez most mellékes), vagy keressek magamnak egy helyes
pasit és mehetnénk dupla randira. Mivel én nem terveztem be magamnak egy srácot
sem, így inkább legyintettem egyet és magára hagytam, hátha később
kiengesztelődik. A nagy békülésre azóta sem került sor.
Viszont nem maradtam egyedül: Dorciékkal
rendszeresen beszélgetünk és Zoé is felkerült az „akikkel minden nap beszélek”
nevezetű listámra. Ők az én társaságom. Sokat lógunk nálunk, valamikor apa le
is szid, hogy most ne mi legyünk a házigazdák. Dorci nagyon szépen kikupálódott
és Zorka még mindig nem találta meg álmai lovagját. Zoé ilyenkor csak nevet
rajta, hogy mekkora szerencsétlen.
Áron az utóbbi időben nagyon
megváltozott. Iszonyatosan csöndes, szinte alig szólal meg, Ádámmal lóg
folyton. Fogalmam sincs mi lelte, de a próbákon is csak eldarálja a szöveget és
körülbelül ennyi, amit mi beszélünk. Nem csak én vagyok az egyetlen, aki
észrevette ezt az egészet. A darabbal egyébként jól haladunk és elérkezett
annak a napja is, hogy ma adjuk elő! December tizenkilenc, az utolsó nap téli
szünet előtt…
Remegve indultam meg a drámateremhez,
ahol még fellépés előtt elpróbáltuk a darabot. Ezen a napon nincs tanulás, csak
ez a műsor, ahol az osztályok előadják általuk összeállított műsorukat és vagy
égnek vele, vagy pedig bezsebelnek pár tapsot.
- Izukám, drágám, már nagyon vártunk! – köszöntött a tanárnő.
- Én is, már nagyon izgulooo…
- Egy kicsit sápadtnak tűnsz, ne izgulj ennyire! – paskolta meg a karomat. –
Gyerekek, jó lenne ha most idefigyelnétek. Nem tudunk próbálni, így szeretném,
ha mindenki visszamenne a saját osztályához a darab kezdetéig.
Ez aztán a nagy próba. Csalódottan visszakullogtam a termünkbe, ahol már
gyülekezett az osztály. Igazából jó lett volna még próbálni. Nem tudom miért,
de jó lett volna.
- Nem próbálsz? – áltt meg mellettem gyanúsan méregetve Zoé.
- Elmarad, mert… őő igazából nem tudom, összehívtak minket, hogy elmondják nem
lesz próba.
- Eléggé abszurd.
- Az – vontam meg a vállam. Zoé hullámos szőke haja kibontva omlott a vállára,
és egy gyönyörű arany nyaklánc volt a nyakában, ami nagyon illett hozzá. Mivel
a Holmannban ki kell öltözni a karácsonyi ünnepségre, így egy egyszerű fehér
ingben és a lábához simuló fekete nadrágban volt. Leültem a helyemre, mint
ahogy minden nap, és vártam, hogy végre elkezdődjön az ünnepség és, hogy végre
hazamehessek. Hallottam, ahogy Hanga és Anett vihogtak valamin, Ádám Bencével és Tomival volt, majd megjött Áron is, aki
beszállt hozzájuk, Mollyval egyetemben. Hozzám Dorci és Zorka jött oda, így
velük beszélgettem egy sort az ünnepekről.
- Én nem tudom mit kérjek karácsonyra, anyuék azt mondták, hogy mindkettőnknek
egy laptopot vesznek.
- Jaja, én ezért cserébe anyunak kötök egy pulcsit, amit már régen kinézett az
egyik kirakatban, és van egy kis jártasságom a kötésben, így megtudom csinálni,
már hozzá is kezdtem – tapsikolt örömében Dorci.
- Én parfümöt veszek anyunak. Apu meg megkapja tőlem azt a bokszkesztyűt.
- Hééé, azt én akartam! – váltott goromba tekintetre Dorci.
- Jut eszembe, te mit kapsz karácsonyra? – fordult felém Zorka. Őszintén?
Semmit, vagyis, a szokásos lesz, de már nem nagyon szoktam ajándékokat kapni.
Apu elhozza mamát hozzánk, és közösen megvacsorázunk karácsonyi dalok
kíséretében, majd megnézzük a fa alatt rejtőző ajándékokat. Általában pulcsit
vagy könyvet kapok, ami nekem bőven elég.
- Nem tudom. Biztosan meglepetés lesz – húztam mosolyra a számat. Dorciék is
mosolyogtak, mert szerintük olyan jó, ha nem tudják mit kapnak az ünnepre.
Igazából tudtam, hogy mit kapok. A szokásos könyv+pulcsi kombót. De, gondoltam
nem olyan fontos ezt bejelentem, így nem mondtam.
- Gyerekek, irány a színházterem! – Tapsolt kettőt Bácskai. – A kis színész
gárdánk pedig menjen a nekik kijelölt öltözőbe. – Tette még hozzá.
Robit, Áront és Anettet nem láttam, hogy merre mennek, így egyedül kerestem meg
a nekünk fenntartott termet, ahol átvehettük a jelmezeket. A lányok számára és a
fiúk számára külön öltöző volt. Az én stílusomtól igen eltérő ruhát sikerült
kapnom, ami alig jött rám. Nem, nem azért, mert ennyire kövér lennék vagy valami,
igazából én pont, hogy nem vagyok kövér az alig ötven kilómmal. Nem messze
jártam attól, hogy letépjem magamról ezt a szörnyű ruhát, de mivel nem akartam
kitolni a többiekkel, ugyanakkor egy szál semmiben sem akartam mutatkozni a
többiek előtt, így nem tettem meg. A mi darabunk volt az utolsó, aki akart, az
beülhetett a nézőtérre és megnézhette a többit, amíg mi sorra nem kerülünk.
Viszont ebben a ruhában semmi garancia nem volt arra, hogy bárhová is menjek.
Szépen ott maradtam az öltözőben és vártam, amíg nem szól a tanárnő, hogy mi
jövünk. Ahogy teltek a perceg, egyre jobban éreztem az izgalmat, a szívem a
torkomban dobogott, újra meg újra láttam a szemem előtt az egész darabot. Végül
ott álltam a színpad sarkában. Ugyanis én kezdtem az egészet. Egy halk zene,
sötétség és bependerültem a színpadra, ekkor még nem látott senki. Majd szépen
kivilágosodott és kezdhettem is a beszédet. Alap szabály, hogy ha a közönséghez
beszélsz mindenfelé nézz. Én ezt tettem, így jó néhány ismerős arcot láttam,
köztük egy olyan arcot, akinek… akinek a színpadon kellett volna lennie. Szélen
a tanár úr mosolygott, mellette ült Bence, Tomi, Ádám és… Áron. Ha nem egy
fellépés kellős közepén lettem volna, ahol egyedül vagyok kivilágítva és éppen
nem egy hosszú monológot darálnék el, akkor biztosan megálltam volna vagy két
percre. Mind minden normális embernek, nekem is megfordult a fejemben: ha Áron
ott ül a közönségben, akkor ki lesz az én szegény uram, aki meg fog csókolni?
Nem kellett sokáig várnom a válaszra, hamarosan a színpadra lépett az én új
„lovagom”. Hunor olyan beleéléssel vágtatott felém, hogy azt hittem itt vége
lesz mindennek. Lesokkoltam, fél pillanatra még a szöveget is elfelejtettem,
majd amikor kezdtem végre újra felengedni, akkor tudatosult bennem, hogy van
egy olyan jelenet, amikor a nemes hölgynek kell a hátán vinnie az urat. Már az
elején beteg jelenetnek tartottam, de így, hogy a nem éppen nádszálvékonyak
táborát gyarapító Hunort kellett vinnem, végképp elegem lett belőle. Nagy
nehezen a végére értünk a darabnak, a közönség persze dőlt a röhögésről, ami
azért is volt gáz, mert ez nem éppen egy komédia volt. Hunor nem is tudta olyan
jól a szöveget, a régies beszédet sok helyen átalakította és, amikor az egyik
idősebb lány fellépett a színpadra, egész végig csak a formás kebleit bámulta és még el is szólta
magát, amire a közönség újra csak egy hangos röhögéssel reagált.
Elérkezett az utolsó jelenet, amikor
egymás nyakába borul a két főszereplő és az úr megcsókolja a hölgyet.
Sajnálatos módon Hunor ezt a részt nagyon is jól megtanulta, tehát nem
felejtette el, hogy azt a bizonyos hölgyet meg kell csókolni, így meg is tette.
Persze, nem úgy, ahogy Áronnal gyakoroltuk, hanem a maga sajátos módján, ami
azt jelenti, hogy belehajolt az arcomba és egy hatalmasat cuppantott a számra.
Erre a jelenetre nem voltam felkészülve sem lelkileg sem fizikailag, de hála a
gyors reakciómnak, úgy összeszorítottam a számat, hogy a nyelve nem hatolt be.
Ennek ellenére az én kedves uram nem nagyon akart lecuppanni a számról, így
amikor már rohadtul untam, hogy ott csüng rajtam, egy egyszerű mozdulattal
eltoltam magamtól és, hogy a szerepemnél maradjak, szerelmes sóhajjal zárult az
előadás. A közönség tapsolt, a tekintetemmel folyamatosan Áront kerestem, és
megvető pillantásokat küldtem az irányába.
Visszaöltöztem, nem is maradtam az
öltözőbe, Anett persze ott röhögött mellettem, hogy erre még ő sem számított én
meg egész végig csak mormogtam, hogy ez nem lehet igaz. Az osztály hangos
üdvrivalgással fogadott minket, Ádám megölelt, hogy ügyes voltam és tényleg úgy
látszott, mintha szerelmes lennék Hunorba (rá is kérdezett, hogy van-e már
közös képünk, mert szerinte ebből járás lesz – persze ez mind irónia). A tanár
úr nem győzött gratulálni nekünk és nagyon büszke ránk, hogy ilyen szépen
szerepeltünk és az új felállást is gyorsan elfogadtuk. Mondjuk, a tanárnőnek
nem ártott volna beavatnia minket ebbe az új szereposztásba.
- Gyerekek, még egy kis figyelmet szeretnék kérni – intett csendre minket az
ofő. – Holnaptól kezdődik a téli szünet, ami azt jelenti, hogy legközelebb már
csak jövőre fogunk találkozni, ugyanakkor két hetetek maradt arra, hogy
javítsatok. Bence, a kémián sürgősen javítanod kéne. Ádám, Tomi és Zorka,
remélem, hogy nem akarjátok bukással zárni a félévet matematikából. – Mondta el
ünnepi záróbeszédét Bácskai, után utunkra bocsátott minket. A folyosón a
színpadi uram hamar rám talált, alig bírtam levakarni magamról, olyan lelkesen
mesélte mellettem, hogy mennyire örült ennek a szerepnek és, hogy leesik az
álla, nem gondolta, hogy ennyire fog tetszeni az osztálytársainak az alakítása.
Igazából, akármennyire is rémes volt a darab, Hunor tényleg elképesztően végig
csinálta, az amúgy unalmasnak készülő darabot. Így már sokkal örömtelibb
hangulatban hallgattam a meséjét egészen addig, amíg meg nem láttam Áront.
- Bocsi, Hunor, de rájöttem, hogy sietnem kell…
- Őőőő… oké. Szia, Iza! – köszönt el, én meg már rohantam is előre. Csak az
iskolán kívül értem utol, ugyanis a hatalmas diáktömeg csak úgy vonaglott ki a
suliból, így valahol az utcánk sarkánál torpant meg a neve hallatán.
- Hm? – fordult hátra, majd amikor látta, hogy én vagyok felvonta a
szemöldökét.
- Mégis mi a franc volt ez? – támadtam le, mert szerintem nem volt fair, hogy
se szó se beszéd áthárította másra a szerepét.
- Micsoda? – vigyorgott.
- Ezen nincs semmi nevetni való! Igazán szólhattál volna, hogy „hééé emberek,
helyettem Hunor lesz, szorri” vagy valami.
- Most miért olyan fontos ez? Csak egy nyavalyás szerep, meg tudtátok oldani,
akkor meg most mit hisztizel itt nekem?
- Mert úgy volt, hogy te vagy… hogy te leszel az…
- Aki megcsókol. Tudom, tudom, de most nem vállaltam.
- Aha, csak úgy hirtelen elment a kedved, megértem. – Ironizáltam.
- Már korábban ki akartam szállni, a tanárnő meglátta rajtam a kedvetlenséget,
én meg elpanaszoltam neki, hogy semmi kedvem egy ilyen romantikus darabhoz,
ennyi. De nagyon jó párt talált neked. – Rázta meg a fejét nevetve. Egy
pillanatra összeakadt a tekintetünk. Olyan más volt. Mintha nem őt láttam
volna. Először nem akartam firtatni, de a kérdés magától kibukott belőlem:
- Sokat változtál az utóbbi időben…
Itt egy kínosabb csend következett.
- Tényleg? Nem tűnt fel.
- Számomra igen. Olyan más vagy… egy röpke hónap alatt az ember képtelen ennyit
változni.
- Mire célzol? Nem változtam.
- Látszik, hogy egykori árnyéka vagy önmagadnak. Eddig feltűnési viszketegséged volt, most meg olyan csendes vagy, mint egy kibelezett hal. Mitől?
- Nem mindegy az neked? Nézd, értékelem az aggodalmad, de szerintem tök
mindegy, hogy mi miatt változtam meg. – Nyomta meg a „változtam” szót.
- Ádám tud erről?
- Iza, mégis miről? Mi az az „erről”? Nyögd már ki! – parancsolt rám, de egy
mérges tekintetnél semmi durvábbat nem mutatott magából. Higgadtan kérte.
- Ami miatt megváltoztál.
- De nem változtam meg.
- De igen – emeltem meg a hangomat.
- Ne kezdjük előről légy szíves!
- Nem megyek el, amíg nem mondod el, hogy mi van veled. – Jelentettem ki
határozottan. Igazából nem tudom miért, talán csak a kíváncsiságom vezetett.
- Igazán? Lehet, hogy te nem mész sehová, de én akkor is hazamegyek – indult el.
- Áron!
- Áruld már el nekem, hogy mi a francért érdekelnek ennyire a velem kapcsolatos
dolgok? Igen, szeptemberben több közünk volt egymáshoz, de az akkor volt, most
meg most van. Fogd fel, nem tartozik rád! – Nézett a szemembe és az arcáról
lerítt az, hogy ha tovább kérdezem, akkor olyat tesz, amit maga sem akarna. Lassan
elfordult tőlem és elment. Normális tempóban haladt, egyszer viszont megállt.
Hátranézett, majd amikor látta, hogy még mindig ugyanúgy állok, visszafordult
és tovább ment. Egy hatalmasat sóhajtottam és befordultam az utcába. Egyre
gyorsabbra vettem a tempót, mert éreztem, hogy elkezdek sírni. Hogy mitől? Ahogy
nézett, ahogy veszekedtünk. Olyan más embernek tűnt. Becsaptam magam után az
ajtót és hangosan ordítottam, hogy megjöttem, bár a vége eléggé rekedtesre
sikerült, így inkább felrohantam a szobámba, magamra csuktam az ajtót és bőgni
kezdtem. Rossz volt, hogy azt az embert így látom, aki egykor olyan sokat
jelentett. Bántott, hogy amikor még lett volna lehetőségem arra, hogy
visszakapjam, finoman bár, de leráztam magamról. Ahogy a könnyeimet szépen
lassan letöröltem és feltámaszkodtam az ágyamon, megpillantottam a telefonomat,
ami körülbelül egy hónapja már, hogy ugyanúgy hever az íróasztalon, mert
elhánytam a töltőjét. Persze, anyuéknak nem mondtam el, mert nem kell új töltő,
úgy sem telefonálok túl sokat. Kidőltem az ágyamon és a mellettem csücsülő
plüssmackómat a kezembe véve aludtam el, azzal a tudattal, hogy most végre
szünet lesz.