Szeptember 28., vasárnap

Egy gyorsan lezavart nap. Mivel ketten is megkértek, hogy adjam meg a leckét, (Hanga és Zoé) elszaladtam az egész hetes házival hozzájuk. Hanga nevetgélve köszöntött és meginvitált egy bögre forró teára. Gyümis volt. Nem volt kérdés, hogy iszok-e. Hiába Hangával tudok a legtöbb dologról beszélni, mégis most Zoénál maradtam tovább. Ugyanis feltűnt neki a túlzott jókedvem. Mivel, így is megtudta már valaki, nem akartam, hogy saját hibámból is megtudja még valaki. Szóval valami elég béna ürüggyel álltam elő, ami nem is vált be.

- Iza, hogy a francba hitted, hogy elhiszem azt, hogy azért vagy ilyen rohadt boldog, mert mostantól segíthetsz apukádnak a borkészítésben? Tudtommal nem is iszol. – Sütötte le a szemét.

- Miért? Megtörténhetne, nem? – néztem rá.

- Na, akkor miért is vagy ilyen boldog? Ja, csak nem egyből megbeszéltétek a dolgokat azzal a nyomorulttal, aki valami agyi betegség miatt folyamatosan bánt téged, vagy pedig agyon ajnároz?

- Nem is ilyen Áron! – sértődtem meg azon, hogy sértegeti a barátomat.

- Mindjárt gondoltam, hogy ez történt. De ennek miért kell ennyire örülni? Hiszen már évelején is sikeresen összevesztetek és kibékültetek, ez most miért más? – vont kérdőre.

- Mert, durvábban bántott meg és…és sokkal érzelmesebben békültünk ki… - füllentettem.

Igazából be is vált volna az egész, ha Zoé nem vesz figyelembe egyetlen szót is a mondatomból.

- Mit értesz az „érzelmes” alatt? – vonta fel a szemöldökét.

- Hát, hogy…. hogy is mondjam, hogy ne értsd félre…. Jobban figyelt arra, hogy mit várok el tőle meg ilyenek… - magyarázkodtam.

- Amennyit a magyarázatodból kilehetett hámozni értem mire gondolsz, de máskor normálisabban beszélj.

- Huhh, akkor jó…

- Ti jártok – jelentette ki egyszerűen, belém meg a frász állt.

- Neeeeem, dehogyis!! – Hárítottam.

- Akkor nem jártok – tanakodott – vagy mégis? 

- Nem járunk – mondtam nyugodtabban.

- Oké, akkor nem jártok – ismételte utánam.

- Őőőő, szia megyek, mert már mennem kell – néztem a falon lévő órára.

Sietősen elhagytam Zoéék rezidenciáját és igyekeztem a „Róner-féle szeretetszolgálat” felé, mert ugyebár a héten én adtam oda Zoénak, Hangának és Robinak is a leckét. Áronnal még este chateltünk egy kicsit, majd kinyomtattam a közös képünket, amit, gardróbom belsejére ragasztottam.

Szeptember 27., szombat

Az előző két nap semmi izgalmas nem történt, úgyhogy nem szenvedtem azzal, hogy írjak róla bármit is. A mai nap viszont valamicskét több írást igényel, szóval nem is húznám a szót, inkább belekezdek. Reggel (ami nálam ilyenkor a tíz óra utáni időszakot jelenti) felébredtem, megreggeliztem és felvettem valami itthoni ruhát, majd felnéztem Facebookra. Csak úgy pörgött az egész portál, mindenki írt ki valami bánatos, vagy éppen vidám idézetet, képek százai jelentek meg a kezdőlapon és jó páran írtak, hogy lájkoljam a képeket. Persze nem tettem, mivel nem hiszem, hogy az én lájkom bármit jelentene. Plusz, ha annyira szeretné, hogy sokan kedveljék a képét, akkor tegyen fel olyat, amin szép és normálisan néz ki. Az ujjaim már fájtak a folyamatos görgetéstől, a szemem egyetlenegy pontot nézett, amikor bevillant egy ablak. Vivi volt. Megkérdezte, hogy nincs-e kedvem találkozni vele. Abban a pillanatban olyannyira úgy éreztem, hogy unatkozom és, hogy majd meghalok az idiótábbnál idiótább kiírásoktól és képektől, hogy belementem a találkozóba. A ligetben fogunk talizni, utána meg elmegyünk az Aréna Plázába. Hát nem éppen a legjobb barátnőmmel megyek, de legalább nem unatkozok. Meg egyébként is érdekel, hogy mi van Vivivel. A többiek mind vidékre mentek, velük nem tudok csak úgy találkozni, Vivi viszont itt maradt a fővárosban, egyszerű találkozókat szervezni vele, ráadásul ő mindig tudja, hogy mi van a volt osztálytársainkkal, mert tartja velük a kapcsolatot. Igen ez így mind szép és jó lett volna, hogy talizunk és vásárolunk, meg csajos dolgokról, a régi és a mostani osztálytársakról kérdezősködünk, de amint beígértem a találkát, rájöttem, hogy ma Áronnal lenne programom. Mielőtt moziról vagy bármilyen nagy kimozdulásról lenne szó, elárulom, hogy egy egyszerű itthon ülős, Naruto nézős délután lenne. Lehet, hogy nem hangzik olyan nagy és halaszthatatlan programnak, viszont nekem igen is jelentős. Áron az első barátom és szeretnék vele lenni, nagyon sokat, ha már így alakultak a dolgok, meg amíg titokban van ez az egész úgysem tudunk annyit „romantikázni”, szóval most lenn úgy először egy egész délutánunk egymásra. Anyu már tudja a dolgot, apu viszont nem és nem is fogja egy darabig. Viszont visszatérve a lényeges problémára: nem mondhattam le a Vivivel való találkozót sem, mivel egy óra eltelt azóta, hogy megígértem neki és amúgy is, ha lemondom, behisztizik, elhord mindennek és mindenki azt hiszi, hogy egy dög vagyok. A gondolat menetemet anyu szakította meg, azzal az egy szóval, hogy „Ebééééééééééd!” úgyhogy ebédelni mentem.

     Ebéd után már meg is érkezett Áron, akit egy hosszú csókkal köszöntöttem, aztán bementünk a házba és egyenesen a szobámba mentünk. Természetesen a barátom jól nevelt és útközben anyunak is köszönt. A szobámba érve én a szokott módon leültem az ágyam szélére, nem zavart, hogy Áron jelen van, ráadásul az sem, hogy csak egyszer járt itt. Viszont, amikor azt láttam, hogy még mindig az ajtómban áll és csak egy irányba bámul, ránéztem afféle „mi bajod van neked?” stílusban. Hiába néztem rá, nem szólalt meg. Végül én is abba az irányba néztem, ahová ő és megláttam egy közös képet a fél osztályról, amikor fociztunk. Ez aznap készült, amikor Áron és Ádám összevesztek. Majd ránéztem a többi képre is és egyiken sem volt rajta. A másik kép a gólyatábor idejében készült, a harmadikon én, Hanga és Robi voltunk, a negyedik képen pedig egy újabb focis kép, ami szintén abban az időben készülhetett, amikor még nagyon Kincsővel foglalatoskodott. Láttam rajta, hogy egy kicsit elkenődött és, hogy bánja a dolgokat, hogy így kimaradt az első hónapból, majd hirtelen rám nézett és elmosolyodott. Én értettem a mosolyt és én is visszamosolyogtam rá. Leült mellém és átkarolta a vállam. 

- Na, mit csináljunk? – Nézett rám, hihetetlenül édes mosollyal. 

- Elmegyünk a ligetbe – vágtam rá megmeredt arccal.

- Jó, mehetünk, de nem úgy volt, hogy az egész délutánt itt töltjük? – Kérdezte.

- De, igen, persze. Csak közbejött valami…. – motyogtam az orrom alá. 

Áron nem szólt semmit, nem szidott le, hanem megpuszilta a homlokom és azt mondta, hogy nem bánja a hirtelen programváltást. Így volt alkalmam elmesélni, hogy kivel találkozom.

- Ha, szeretnéd, menjünk – vont vállat.

- De, csak ha nincs ellenedre.

- Nincs ellenemre – ismételte meg az utolsó részét a mondatomnak.

- Biztos? – harapdáltam a szám.

- Nem.

- Tessék? – Néztem rá elképedve.

- Igen, azt akarom, hogy terjesszen rólad igaztalan pletykákat, úgyhogy légy szí, mondd le, de rögtön, mert akkor nem nevethetek azon, hogy mennyi hülyeség terjeng rólad. – Hadarta egy levegővel. Mosolyra húztam a számat és örömömben egy nagy puszit nyomtam a szájára. Miután elmondtam neki, hogy mi lenne a program, érezhetően alábbhagyott a lelkesedése. De kitalálta, hogy amíg mi a plázában leszünk, elmegy valamerre és hívjam fel, ha végeztünk. A ligetbe viszont még együtt megyünk és Vivi érkezéséig együtt leszünk. Vivi úgyis késni fog, mindig késig legalább egy fél órát. Leültünk az egyik padra és mosolyogva fogtuk egymás kezét, amikor hirtelen felindulásból rákérdeztem egy ma már átbeszélt dologra.

- Biztosan nem gond ez neked? 

- Mondtam már, hogy nem – sóhajtott.

- És, ha igen? Látom a szemedben! – Mondtam „engem nem tudsz átverni” stílusban.

- Mit látsz te? Most már azzal követek el bűnt, ha valamit érted teszek? – Nevette el magát.

- Mondtam, hogy akkor jövünk, ha te is akarsz. Tudtam, hogy nem akarsz! 

- Tudtam, hogy nem akarsz – utánozott.

- Ez nem vicces! Ne utánozz! – Kértem ki magamnak szerintem jogosan.

- Ez nem vicces! Ne utánozz! – torzította el újból a hangját. Én meg olyan mérges lettem, hogy egyszerűen ráugrottam és birkózni kezdtem vele.

- Hééé! – döbbent le az akciómon, majd elröhögte magát.

- Mondtam, hogy ne utánozz! Nem érdemlem meg az utánozást! Én olyan egyedi vagyok, hogy egy szimpla hangelváltoztatással sem érsz a nyomomba! – mondtam az egómat szabadjára engedve, miközben ütlegeltem.

- Egyedi a seggem! – röhögött.

- Ne röhögj ki! Kikérem magamnak, hogy egy segghez hasonlítasz! – Kiabáltam nevetve, mert ez a kis vita szerintem igen vicces volt – Bááár, mondjuk……. egész formás – méregettem Áronnak azt a bizonyos pontját.

- Na, azért mégis csak egy szép dologhoz hasonlítottalak. Bár jobb lenne, ha ez az enyém maradna, nekem is kell egy szépség a testemre – gondolkodott el. 

- Most is rajtad lógok! – tartottam igazságtalannak, hogy még mindig jobbnak tartja a testének azt a tájékát, ami…. Khm… tényleg eléggé értékes, mert nem olyan lelapult…. Na, jó ezt a témát hanyagoljuk, nem megyek részletekig. Addig birkóztunk, mígnem eldőltünk a fűben, én Áronra estem és mindketten nevettünk a történteken. Majd, felé hajoltam és hosszasan megcsókoltam, ő is többször egymás után. Nagyon jól elvoltunk a fűben, szinte fel sem tűnt, hogy valaki ott áll mellettünk és minket figyel. Vivi megérkezett és éppen a telefonját nyomkodta, vagyis, azt hittem, hogy nyomkodja, mert éppen képeket készített rólunk.

- Szia, Vivi! – Köszöntem zavartan.

- Sziasztok! – üdvözölt minket vidáman.

- Most éppen mit csinálsz? – kérdeztem a fényképre utalva. 

- Csak posztolok egy képet fészre. – Jelentette ki fel sem nézve a telefonjából.

- NEEE! – ordítottam el magam. 

- Miért? Olyan édikék vagytok, gondoltam, jó lenne, ha látnának titeket a többiek is ilyen boldognak.

- De, akkor se rakd ki sehová! Töröld ki légy szíves! – Utasítottam.

- Jóó, akkor törlöm. – Nyomkodta újból a mobilt, majd újra felnézett ránk – Ja, amúgy Krónyik Vivi vagyok, Iza barátnője – mutatkozott be Áronnak.

- Tolnai Áron – nyújtotta a kezét Vivi felé, aki kéznyújtás helyett átölelte és nyomott egy puszit az arcára. Áron döbbenten hagyta, hogy megcsinálja vele én meg rosszallóan figyeltem a jelenetet. 

- Na, jó én léptem is. Érezzétek jól magatokat! – Intett Áron és elment.

Vivivel ketten maradtunk a ligetben és némán álltunk egymás mellett figyelve az egyre távolabbra jutó Áront. 

- Helyes a barátod – törte meg a csendet felém fordulva.

- Szerintem is – Mosolyogtam a távolba.

- Ti hogyan jöhettetek össze? 

- Tessék? – Néztem rá értetlenül.

- Hát, szerintem eléggé különböztök. Stílusosabb, és jobban követi a divatot, te meg leragadtál a rock zenéknél és a béna meséknél. Ő meg szerintem sokkal menőbb dolgokat hallgat, azokat a mai diszkó zenéket és érett filmeket néz, mint A felhők fölött 3 méterrel. És inkább hozzám illik.

- Te komolyan így gondolod? – Néztem rá olyan fájdalmas arccal, hogy szinte megdermedtem.

- Dehogyis, csak viccelek. Nagyon cukkerek vagytok együtt és totál összeilletek. – Mondta nevetve én meg nagyot sóhajtottam.

- Szóval mi történt veled azon kívül, hogy megtaláltad ezt a fiút? – Bökött Áron elhaladásának irányába.

- Igazából nincs nagyon sok mondanivalóm, inkább mesélj te. 

- Szívesen. Nekem még nincs barátom, de már akarok egyet, de nincs sok helyes pasi a sulimban. Viszont nagyon sok jó fej csajszi van és irtó jó barátnőim mindenki. Képzeld el, hogy az egyik osztálytársam már nagyon feltankolt a fiúkkal…

- ezt, hogy érted? – Néztem rá.

- Hááát úgy.

- Ó, az gáz. Esetleg a régi osztálytársakról tudsz valamit? 

- Igen! Tudod a Petra, az ott volt abban a buliban, ahol az osztálytársam is, akinek vagy száz barátja volt már és már megtörtént vele az aktus is. Nos, a Petra sem különb egy dekával sem. 

- Jézusom! Ez komoly? – Rökönyödtem meg egy pillanatra.

- Teljes mértékben…. – bólogatott szomorúan. Tudni kell, hogy a Petra volt Vivi legjobb barátnője az általánosban  - Ja és, ugye te és Áron….. Szóval ugye még nem…? – Próbálkozott.

- Dehogy! – Tiltakoztam azonnal.

- Jól van akkor. Így is gondoltam, te nem vagy olyan – mosolygott rám kedvesen. 

Vivi még tovább mesélt Petra „estéjéről” és kiderült, hogy a barátját csalta meg. Megértem Vivit. Rossz lehet csalódni abban, akit egykor a legjobb barátodnak neveztél, egy olyan személyben, akiben megbíztál és le sem merted fogadni, hogy képes ezt tenni. 

    Nem sokáig maradtunk a ligetben, inkább mentünk a plázába, még útközben beszélgettünk egy sort és beértünk az Arénába. Remek hangulat fogadott, a járókelők csak ide-oda rohangáltak én és Vivi pedig bámultuk a kirakatokat, hátha meglátunk valami olyan boltot, ahol kiüríthetjük a pénztárcánkat. Egy kisebb bevásárlás után leugrottunk a közeli Mekibe és ott ettünk, amikor valaki a vállamra tette a kezét. Vivi csak mosolygott, én viszont teljesen lefehéredtem. El sem tudtam képzelni ki az. Majd óvatosan megfordultam és Áron egy puszival köszöntött (nyilvánosság előtt nem lendülünk bele a dolgokba). 

- Na, jól van akkor én indulok is. Hajni ma ott alszik nálam – vette sürgősre a figurát Vivi – Örülök, hogy tudtunk talizni. Ismétlést valamikor?

- Rendben, majd valamikor megismételhetjük – biccentettem. 

- Sziasztok! – Köszönt el.

Áronnal még maradtunk a Mekiben, mert időközben rendelt kaját, én meg még mindig ettem a sajtburgeremet. Egyszer csak megrezzent a tálcám mellé rakott telefonom. Vivi küldött egy képet. Azt, amin én és Áron voltunk a földön és éppen csókolózunk.♥

Szeptember 24., szerda

Egy gyorsan elszálló nap a tegnapi nyálasan romantikus napomhoz képest. Persze örültem meg minden, ez azért csak egyértelmű, hogy az ember örül annak, ha összejön azzal az emberrel, akivel szeretne, ráadásul jó hamar. A volt osztályomból ismerek pár lányt, akik képesek voltak évekig szenvedni egy fiú miatt. Hála az égnek nekem nem kellett egy pár hétnél többet szenvednem. De ez a pár hét is igazán húzós volt, főleg, hogy ez egy új hely, ahol tiszta lappal kezdtem és természetesen elszúrtam, de attól függetlenül jól jöttem ki belőle. Vannak barátaim és egy barátom is. Akiről rajtam és rajta kívül senki sem tud. Csak az igazgatóhelyettes asszony. Reggel fülig érő szájjal ébredtem, amolyan fullhepi módba kapcsoltam, miszerint tök jó az élet. Egyszer mindenki érez így, de én abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ez nem csak egy napig tart. Örökké tart. Éljenek a szép jövőről alkotott képek! Az idő hűvösebbre váltott, így jobbnak láttam, ha most a kedvenc ruhadarabomból veszek fel egyet. Kockás ing. Igen, az én kedvenc darabom. A kék, kockás ingemhez egy ezüst hippi nyakláncot akasztottam a nyakamba, egy fekete farmernadrág a lábamra és tegnap megtakarított Converse szintén a lábamra. A hajamat kiengedtem és boldogan konstatáltam, hogy pattanás és karika mentes az arcom. A fürdőszobából kilépve lezúdultam a lépcsőn az étkezőbe, ahol gyorsan bedobtam egy kis müzlit, elraktam az uzsonnám és a hűtőből kivettem egy joghurtitalt, hogy útközben ne legyek szomjas. Na, ezt jól megmondtam. Mi? Elköszöntöm a többiektől, kimentem a házból, már az utcaajtót csuktam be, közben kortyolgattam a joghurtitalt és amikor megfordultam majdnem leköptem az illetőt a meglepettségtől. Azonnal a szám elé raktam a kezem, mert már majdnem köptem, végül visszament a joghurt, Áron meg csak élvezte a reggeli műsoromat.

- Jól vagy? – Kérdezte nevetve.

- Remekül – köhögtem még a joghurttal küszködve.

- Nem úgy látszik – kezdte el veregetni a hátamat. Végre kiköhögtem magam és megszabadultam a fulladásérzettől.

- Hogyhogy elém jöttél? – Néztem rá.

- Meg akartam nézni, hogy mit alakítasz. – Vont vállat. A fenébe, ha tudtam volna, hogy jön nem ittam volna joghurtot. Áron megfogta a kezem, amiről egyből az „áljárás” jutott az eszembe. Viszont ez most nem olyan volt. Igazi kézfogás, aminek nagyon örültem. Hirtelen kirázott a hideg, így a vállára hajtottam a fejem, ő meg az egyik kezével átkarolta a derekam és belepuszilt a hajamba. Most, hogy így visszaolvasom a sorokat tényleg nyálasan romantikus az egész. Nekem viszont tetszik. 

    A sulihoz érve a titok kedvéért elengedtük egymás kezét és egymástól kicsit távol állva mentünk be az aulába, ahol az igazgatóhelyettes már javában üvöltözött néhány diákkal, de amikor észrevett minket, egy halvány mosollyal köszöntött. Senki nem szúrta ki a mosolyt, csak mi, mivel nekünk szólt. Én természetesen óvatosan visszamosolyogtam, majd egyenesen a suli boxomhoz siettem. Megijedtem a többi diáktól, olyan volt, mintha már mindenki tudná a dolgot és elítélne. Mindenki csak bámult azokkal a nagy boci szemekkel és ijesztően pislogott, mintha csak „Na, mi van? Te is beállsz a sorba?” pillantásokat vetettek volna rám. De legbelül tudtam, hogy nem így van, csak első alkalom, hogy egyáltalán barátom van, ráadásul a legnagyobb titokban, szóval jó hogy megijedtem. A franciát kiszedve a szekrényemből körbefordultam és úgy szemléltem a dolgokat. A diákok a folyosón sétáltak és ügyet sem vetve rám röhincséltek, beszélgettek vagy éppen vitatkoztak valamin. Viszont a parázós énem úgy szűrte le, hogy mindenki engem figyel és kérdőre vonja az Áronnal való kapcsolatomat. A nagy gondolkodásom közepette egy kövérkés, göndör hajú srác toppant elém. Először nem nagyon tudtam, hogy ki az, de utána rájöttem, hogy Hunor. Csak annyit kérdezett, hogy mi történt a nyakammal, mert már múltkor is meg akarta kérdezni, csak soha nem jutott a közelembe. Mivel nem nagyon akartam visszatekinteni arra az aprócska féltékenységi rohamra, így egy egyszerű mesével, miszerint megvágtam a nyakam, amikor kentem a kenyeret, mert kicsúszott a kezemből a kés. Szegény fiú hamar bevette a mondandómat és elment. Mielőtt lementem volna a francia teremhez, bekukkantottam a termünkbe, hogy hátha jött már valaki a tegnapi hiányzók közül. Éppen csak bedugtam a fejem a nyitott ajtón, de láttam, hogy senki sem jött. Egy hatalmas sóhajjal és görnyedtebb háttal hagytam el a termet és a folyosón összefutottam Kincsővel. Nem tűnt boldognak. Nagyon nem. Amikor megláttam jó kislányként köszöntem neki, de ő cseppet sem fogadta boldogan.

- Miért akarsz jó pofizni? – Kérdezte felvont szemöldökkel.

- Csak köszöntem, de mindegy – motyogtam rá sem nézve és inkább tovább mentem. Ő még mondott valamit, de nem érdekelt, inkább csak mentem. Kár, hogy Áron olaszt tanul. Egyedül léptem be a terembe és leültem Anett mellé, aki kedvesen nézett és intett egyet. 

- Szia! Rendben van már a nyakad? – Nézett rá a ragtapasszal ellátott sebemre.

- Ja, jobban van. – Simítottam meg a nyakamat, majd Mrs Almassy tanárnőre néztem, aki pontban csengetésre lépett be a terembe. A tanári asztalon hófehér lapok hevertek, amit nyomban a kezébe vett és kiosztott. Ajaj, szóval röpdoli. 

    Dupla francia után a termünkbe mentem, mivel nyelvtan óra jött és ilyenkor nem nagyon maradnak bent a teremben a többiek – főleg, hogy most Robi sincs itt – így Áron és én majd valamivel elfoglaljuk magunkat. Pontosan, ahogyan azt elterveztem. Leülünk a padom tetejére, a vállára hajtom a fejem, közben átkaroljuk egymás derekát és…. és kivesszük egymás sebéből azokat a kis golyós pisztolyokat, amikkel egymást fogjuk lőni. Hmm… Most, hogy így visszagondolok az előbb írtakra, nem nagyon vagyok benne biztos, hogy kilencedikesek vagyunk. :D 

    Otthon összeszedtem a holmimat és elmentem Robihoz, mert ő már holnap jön suliba és elvittem neki a leckét. Még nem nézett ki túl jól, nem is értem miért jön iskolába, ha nincs nagyon jól, de végül is az ő dolga. 

- Milyen volt a napod? Hallom, hogy rajtam kívül sokan hiányoztak – köhögött fel.

- Így van, de elvoltam – vigyorogtam folyamatosan.

- Az meg is látszik rajtad – ivott bele az éjjeliszekrényén lévő pohárba – Holnap már nem leszel egyedül – varázsolt mosolyt az arcára. Örültem, hogy foglalkozik velem és akkor teljesen úgy éreztem, hogy a korábban elrontott dolgokat rendezni tudtam.

Szeptember 23., kedd

Tegnap délután anyu nagyon megijedt, amikor meglátta rajtam a sebtapaszt, ami megint kezdett átázni. Mindent elmeséltem neki, sírtam a vállán ő meg nyugtatott, apu pedig azt mondta, ha még egyszer meglátja, ezt az Áront fejbe veri. A poén csak az, hogy még soha nem látta. Most körülbelül én is azt tenném vele, mint amit apu mondott. A sebem reggelre már nem volt véres csak nehezen mozgattam a nyakam, mivel eléggé rossz helyen volt az a seb. Anyu felhozta az ellenőrzőmet a szobámba és berakta a táskámba. Megírta az igazolást, egész hétre fel leszek mentve tesiből, hála a sebemnek. Az idő eléggé leromlott mára, így vettem fel egy bőrdzsekit. Odakint erős szél fújt és ahogy kiléptem az utcára, máris átfagytam. Robiékhoz érve nem láttam kint állni, úgyhogy becsengettem, ahol Robi édesanyja nyitott ajtót.

- Szia! Iza ugye? 

- Csókolom, igen. 

- Jaj, nagyon sajnálom Robi belázasodott, ma nem megy iskolába – csóválta szomorúan a fejét.

- Értem, köszönöm és jobbulást! – Köszöntem el csalódottan.

Szomorúan baktattam egyedül a suliig, sokat sóhajtoztam útközben és éreztem a nyakamnál azt a szúró érzést, amitől hatalmas düh lett úrrá rajtam. Az előttem levő követ egészen a gimiig rugdostam. Felmentem az osztályterembe és fáradtan bár, de átnéztem a törit, mivel töri javító dolgozatot írtunk. Nyolc óra előtt öt perccel is végig néztem az osztálytermen, és döbbenten csóváltam a fejem, hogy Hanga is, Zoé is, Endre is és Tomi is hiányzik. Remek a legnormálisabb emberek hiányoznak a suliból. Oldalra pillantottam, ahol Áron zenét hallgatott és elöntött a düh. Feltűnt neki, hogy mérgesen bámulom, úgyhogy felém fordult ártatlan mosollyal én meg elröhögtem magamat. Nem, alapjában véve nem vagyok gonosz, de amint megláttam a fekete jobb szemét, azonnal röhögnöm kellett. Azt hittem, hogy odajön és leüt vagy valami, de legnagyobb döbbenetemre, ő is röhögni kezdett. 

- Ennyire jól esik mi, hogy nem csak te vagy sérült igaz? – Mosolygott csibészül.

- Tudod, azért jó, ha kvittek vagyunk. 

- Legalább én nem sajnáltatom magam. 

- Hát hogyne. Mert én igen… - ironizáltam.

- Ja…. amúgy… izé… bocs – nyögte ki, komolyra váltva a témát.

- Bocs? Az igen, ezt igazán nehéz volt kibökni. – Forgattam a szemem.

- Azért ne várd már el szegénytől, hogy most egyből bocsásson meg te nyomorult! – Szólt oda Anett. Engem védett? Ez igen. 

- Bocsánatot kértem, mit csináljak még? Vegyek egy szál virágot és táncoljak vele az aulában és énekeljem el hamisan a kedvenc számodat vagy mi? – Nézett rám a kalózszemű Áron figyelmen kívül hagyva Anett beszólását. 

- Őőőőő…. jól esne – Mosolyogtam flegmán, Kalóz Áron meg csak nézett rám. Ahogy csak tudott azzal a szép fekete szemével. 

Becsengettek Kocsis belépett a terembe és rakta is elénk a lapokat. Én meg mint a villám írtam a válaszokat a kérdésekre. A tanárnő már az órán kijavította a dolgozatokat, és én a ceruzás ½-det kijavítottam ötösre. 

    Szünetben, mivel senki nem volt, akivel beszélni tudjak, lementem az aulába és üldögéltem, mígnem egyszer csak elhalkultak a diákok a rádióból pedig ismerős dallam kezdett el szólni. A diákok a fantasztikus dallamra (Burn It Down-ra ki tudja azt mondani, hogy nem fantasztikus?:D) elkezdtek táncolni, én meg úgy éreztem magamat, mint egy flashmobban. Viszont, amikor egy nyekergő hang elkezdte „énekelni” a dalt, mindenki abbahagyta a táncot és félre álltak nézni az egészet. Áron egy rózsával a kezében elég hülyén táncolva indult meg felém és a kedvenc számomat énekelte. Ó, szóval nem vette az iróniát. 

- Te tényleg komolyan gondoltad? – Néztem rá folyamatosan röhögve.

- Teljesen. Amúgy tudtam, hogy csak viccelsz, de így is eleget bántottalak már. – Mondta, a szám végén. – Gyere! Mutatok valamit! – Mondta és meg sem várta a válaszomat, elrángatott. Teljesen úgy éreztem magamat, mint egy rossz Disney mesében vagy egy iszonyatosan béna romantikus filmben, de valahogy tetszett a dolog Áron kirángatott az udvarra és elkezdett hadarni.

- Szóval én tényleg nagyon sajnálom, nem így terveztem, hanem úgy, hogy először jó barátok leszünk, meg minden, de nem így sikerült én meg először húztam fel magam így valakin és…. és én ezt tényleg nem így terveztem meg minden, hanem amúgy…. – hadarta folyamatosan, közben pedig szorított a kezemet. 

- Figyelj te jól vagy? – Nevettem – Először látlak ilyennek. Mi történt veled, hogy ennyire megbántad a dolgokat? 

- Nézd… Szóval én…. – makogott mélyen a szemembe nézve – Első nap, amikor megláttalak úgy gondoltam, hogy különbözöl a többiektől….és ráadásul gyönyörű is vagy…. – mosolygott félénken, egyre vörösödő arccal. Az nem létezik, hogy egy fiú ennyire nehezen valljon be bármit is. Bezzeg a Kincsővel már úgy smacizott az első napon, mintha csak ezer éve együtt lennének – Szóval…. nekem nagyon régóta tetszel…. és a Kincsővel csak azért jártam, meg azért akartam kibékülni vele, hogy enyhítsem a fájdalmamat. Mivel egy csomószor összevesztünk és őt könnyen be lehetett cserkészni, de hiába…. mert… nekem…. szóval…… Én nagyon szeretlek érted?! És én nem akartalak bántani!! De tényleg… csak… csak… amikor azt mondtad, hogy a Tomitól kaptad a nyakláncot és örültél is neki én…. én….nem tudom mi történt velem… De tényleg! – magyarázkodott, olyan félénken, mintha csak egy kislánnyal beszélnék. – Meg tudsz nekem bocsátani? Esküszöm, elsírom magam.

- Csak azt ne! Tudtommal kettőnk közül te vagy a férfi, vagy tévedek? – Nevettem. – Ja és, amúgy beszedtél valami gyógyszert vagy mi? Mert tisztára más vagy ma…. De úgy tényleg…. – Erre mindketten felnevettünk, majd folytattam – Ha tudni akarod, nekem is bejöttél…. csak dühös voltam, hogy a Kincső félék jönnek be neked. És…és.. amikor tegnap leszakítottad rólam a nyakláncot, azért sírtam, mert nem tudtam, hogy mit ártottam neked, amiért ezt tetted velem… de most már tudom, hogy a nyakláncot, azt nem Tomi küldte, hanem….. – De ezt a mondatot már nem tudtam befejezni, mert Áron megcsókolt. Szorosan fogta a derekamat és többször is egymás után megcsókolt. Én meg visszacsókoltam. Nem gondoltam volna, hogy hónap végére csókolózni fogok, de abban a pillanatban nem érdekelt. Örültem, de nagyon. 

- Khm…Khm… Róner, Tolnai! Azonnal órára! – ordította le a fejünket az igazgatóhelyettes.

- Elnézést.

- Ja és Tolnai Önnek esetleg ne írjak fel egy gyógyszert? – Kérdezte, majd mindannyian elnevettük magunkat. Felmentünk a terembe és tudtok, hogy erről senkinek nem kell tudnia, mivel ez friss és én nem szeretném, hogy mindenki letámadjon. Tudtuk, hogy az igazgatóhelyettesben megbízhatunk. Vagyis az jött le, de hogy ez jelent valamit, azt nem lehet tudni. Mindenesetre benyitottunk a terembe és helyet foglaltunk. Jernyik pedig észre sem vette, hogy késtünk. J

Szeptember 22., hétfő

A hétvégémről annyit, hogy nagyon élveztem, mert szombaton Hangával és Zoéval mentünk moziba megnézni egy DiCaprio filmet, majd otthon anyuékkal társasoztunk. Vasárnap délelőtt lecke, koradélután pedig Robi, ahogy megígérte, átjött hozzám. Nagyon sokat beszélgettünk, és elmondta, hogy azért volt Tiszaörsön, mert a nagybátyjával nagyon régen találkoztak és most volt rá alkalom, úgyhogy elment. A hétvégémről ennyit. A napom azért ennél valamicskét hosszabb. Sokkal hosszabb. Ezerszer hosszabb, mint ahogyan gondoltam, hogy az lesz. És valamilyen szinten fájdalmas.

    Reggel természetesen karikás szemekkel ébredtem és annyi örömöm volt, hogy a pattanások elmúltak az orromról.  Előkerestem a Linkin Park feliratú, szürke pólóm, arra egy egyszerű fekete ingszerűséget vettem, egy farmer nadrág, a hajamat lófarokba kötöttem és készen is voltam. A táskám a vállamon a cipő a lábamon, éppen az uzsonnámat raktam el a táskámba, amikor egy kis csomag volt az asztalon. Se anyának, se apának, Daninak sem, de még csak az én születésnapom sem ma volt. Ránéztem a kis csomagra és ott állt, hogy „a legszebb lánynak”. Mivel anyu már nem lány, hanem nő, és totális elmebajos lenne az, aki egy két gyermekes családanyát „lány”-nak szólít, ezért őt nyomban kizártam, ahogyan aput is és Danit is. Tudtommal nem transzvesztita egyikőjük sem, szóval….:D Kibontottam a csomagot, amiben egy doboz volt. Ilyen szépet még nem láttam, de komolyan! A nyaklánc ezüst volt és két betű lógott rajta egymás mellett. LP. LP, mint Linkin Park! Valaki tudja, hogy mi a kedvenc bandám! Ez csak három ember. Robi, Tomi és Hangus. Nyomban felraktam a nyakamba és mosolyogva indultam az iskolába. Vagyis inkább Robiért, mert vele mentem. J Robi a házuk előtt állt és egyre türelmetlenebbül nézett felém. 

- Szia…

- Úristen Robi!!! Nézd mit kaptam! – Mutattam neki egyből a nyakláncot, anélkül, hogy visszaköszöntem volna – Esetleg nem…. nem te küldted?

- Először is, luxus visszaköszönni? Másodszor pedig, valóban szép darab, de nem én küldtem. 

- Akkor csak ketten maradtak – töprengtem.

- Miért akarod egyből kideríteni? Inkább örülj egy kicsit, hogy a nyakadban lóg és, hogy ott van.

- És…és mi van, hogyha maga a banda küldte, miszerint én vagyok a legnagyobb rajongójuk és először csak egy nyaklánccal, utána egy VIP belépővel, majd egy világkörüli turnéval akarnak meglepni? – Virultam séta közben.

- Persze, valószínű – motyogta Robi.

- De most komolyan. Mi lenne, ha így lenne? 

- Semmi.

- Semmi? 

- A te nyakláncodról van szó, nem az enyémről én nem sok mindent csinálnék. Mit vársz el tőlem, ha így lenne? Ugráljak, mint egy kiskutya? – Röhögött.

- Hát… Jó lenne.

- Mi? Ez komoly?

- Bad joke. Hahaha – nevettem ki.

- Mi? Ezt miért angolul mondtad?

- Nem tudom. De olyan jó ezt mondani.

- Nem is. Mi olyan jó ebben, hogy „Bad joke”? 

- Hahaha. A hahahát kihagytad.

Valahogy így mentünk gimibe. Azért meg kell, hogy mondjam, ha Hangával mentem volna valamilyen szinten értékelte volna a humoromat. Mindenesetre Robival egymást ugrattuk és nagyon boldog voltam, hogy van, akinek jelentek valamit. Akár fiú, akár lány örültem. Az épületbe belépve láttam, ahogyan az új igazgatóhelyettes asszony már javában figyelte az érkező diákokat, akik „jó diák”-ként suhantak el előtte. Mintha csak sebesség mérés lett volna vezetés közben, úgy jeleztek a mellettünk elhaladó diákok, hogy „vigyázzatok, a halál nem kegyelmez” meg „pokolból jöttek értünk”. Mi meg kedvesen bólintottunk, hogy vigyázni fogunk, szóval nem kell aggódni. Azt is megígértük, hogy jelezni fogunk a következő társaságnak. Mosolyogva néztem körül a teremben – mint ahogy szoktam – majd leültem valamelyik padhoz, mivel az első óránk úgysem itt lesz, hanem az angol teremben. 

- Szia, Iza! – Állt meg mellettem Tomi.

- Szia! 

- Szép a nyakláncod. Nekem is kéne egy ilyen – mosolygott.

- Nekem is nagyon tetszik, csak nem tudom, hogy kitől kaptam – húztam el a számat – meghálálnám neki, hiszen nem tettem semmit, hogy kapjak egy ilyet.

- Akkor elárulom neked, hogy kitől kaptad – mosolygott továbbra is.

- Tényleg? Kitől? – Néztem rá kérdőn, amire egyáltalán nem válaszolt csak szélesebb mosolyra húzta a száját – Nem hiszem el! Nagyon szépen köszönöm Tomi! Nem hiszed el milyen boldoggá tettél ezzel a nyaklánccal! – Visongtam örömömben.

- Annak örülök, hogy tetszik. Sokáig válogattam.

- Mennyibe került?

- Ő, nem tudom már. Miért kérdezed?

- Mert ki akarom fizetni.

- Ó, nem, azt nem engedem! Ajándékba kaptad, maradjon is ajándék – rázta meg a fejét. 

Kisétáltam a teremből a szekrényemhez, hogy kiszedjem a múlt héten megkezdett plakátokat, amiket most angol órán fogunk befejezni. Örömömben sasszéztam is egyet-kettőt. Mosolyogva táncikáltam, amikor Áron állt meg mellettem.

- Szép a nyakláncod. Kitől kaptad? – Nézett rám.

- Köszönöm szépen! – Válaszoltam boldogan – Tomitól kaptam! Annyira aranyos, hogy meglepett ezzel a nyaklánccal! – Mutattam az ajtón kisétáló Tomira, aki egy savanyú mosollyal ajándékozott meg, majd tovább ment.

- Valóban? Tomitól? – Kérdezte eléggé felvéve a hangsúlyt, majd olyat tett, amitől nagyon megijedtem, mert egyáltalán nem számítottam rá. Abban a pillanatban tovaszállt az örömöm és ijedség váltotta fel. Ugyanis Áron leszakította a nyakláncot a nyakamból, ami felsértette a bőrömet, így lett rajta egy óriási karcolás, ami nagyon vérzett. – Szóval Tomitól mi? Hát rohadtul nem! Ezt…. ezt a Kincsőnek vettem békülő ajándékként, csak valószínű elírtam a házszámot. Miért gondoltad egyből, hogy a tiéd a nyaklánc? 

- Hát… Mert mondjuk Kincső nem is ebben a kerületben lakik és meg sem fordult a fejemben, hogy el lett címezve. Én csak… azt hittem, hogy valaki gondolt rám… - magoktam totál zavarodottan a sebet fogva.

- Gondolkozz egy kicsit! 

- De Tomi azt mondta, hogy ő küldte! 

- Figyelj én tényleg küldtem, de lehet, hogy nem is küldtem el, hanem még otthon van az asztalon és elfelejtettem elküldeni. Én tényleg nagyon sajnálom!

- Ugyan, semmi baj. 

- Ja és amúgy az LP nem „Linkin Park” hanem „Love Penis”. – Mondta, majd tovább ment.

- Micsoda? Ezt… ezt nem hiszem el. 

- Izabella! A lány vécébe! Most! – Rángatott el Zoé. A lány vécébe érve a nyakamon lévő sebből olyan szinten ömlött a vér, hogy már a jobb kezemről is csöpögött a földre, ami eltakarta. 

- Mi a frász történt? – Kérdezte, a sebemet öblögetve.

- Fogalmam sincs. Én esküszöm, hogy semmit nem csináltam!

- Nem azt kérdeztem, hogy mit csináltál, hanem azt, hogy mi történt! Na, ki vele!

- Hát, megdicsérte a nyakláncom, aztán meg megkérdezte kitől kaptam. Én meg megköszöntem, utána meg válaszoltam, hogy Tomitól. Ő meg valahogy bedühödött és letépte a nyakamról, azzal az indokkal, hogy Kincsőnek vette, aztán Tomi jött oda hozzám, hogy lehet, hogy nem is küldte el a postán meg minden. Körülbelül ennyi. – Szemléltettem a helyzetet a könnyeimmel küszködve. 

- Mit ne mondjak nem vagy egy szerencsés ember. Még akkor is történik veled valami, hogyha nem is csinálsz semmit – zárta le egyszerűen. 

- Ennyi? Azt hittem, hogy valami nagy bölcsességet fogsz mondani a végére – néztem rá értetlenül.

- De erre nem tudok mit mondani. – Vonta meg a vállát iszonyú nyugodtan – Kész a sebed, tessék, itt egy sebtapasz. Most viszont menjünk angolra, mert mindjárt becsöngetnek! – Siettetett.

Az angol terembe lépve nem néztem senkire. Mr Smith is már bent volt, de nem nagyon figyelte, hogy ki jön be a terembe, hanem javított valamit. Helyet foglaltam az ablak mellett, mivel az angol teremben is ugyanúgy kellett ülnünk, mint a saját termünkben, ami most nehezemre esett. Senkire sem nézve helyet foglaltam és becsengőig az ablakon bámultam ki, a felhőkre. Mr Smith csengőszóra felpattant, majd az osztály felé fordult és mondta is, hogy folytassuk a csoportunkkal a plakátot. Én Robival és Hangával voltam, a mi csapatunk olyan tagokból állt – hála az égnek – akiket bírok és ok nélkül nem bántanának. Az óra a mi csapatunk számára jó hangulatban telt, visszajött az életkedvem is, már legalább az óra fele eltelt, amikor egy óriási dörömbölés hallatszott.

- Elég legyen már de vadparaszt! Utoljára szóltam, hogy hagyd abba Tomi ócsárolását! – Csapott az asztalra Zoé.

- Miért is? – Kérdezett vissza röhögve Áron.

- Mert aki megérdemelné, hogy ócsárolják az te vagy! – Förmedt rá.

- Jaj, de félek – emelte fel a kezét „ijedten”.

- Egy ártatlan lányt bántani, és utána még ne mérgesedjen meg az ember – hitetlenkedett továbbra is. Áron szemöldöke felszökött azt hiszem a plafonig. Én meg egyre lejjebb süllyedtem a székemen. 

- Legalább bocsánatot kérhetnél… - dörmögött továbbra is. Szegény tanár úr meg csak a fejét forgatta jobbra-balra, hogy megértse, mi történik. Mondjuk értette mivel magyar származású volt, de, hogy ne maradjon le az eseményekről, alaposan figyelnie kellett. Mivel Zoé nem bírta tovább, átnyúlt az összeforgatott asztal felett és egyszerűen egy akkora balhorgot adott Áronnak, hogy csak fogta a szemét. Éljen az első hónap, éljenek a barátságok, a vitáktól mentes napok, a remek osztály. Bad joke hahaha! :D

    Azt hittem, hogy tesi órán semmi izgalmas nem történik már, hiszen nagyjából túl vagyunk az izgalmas dolgokon, de tévedtem. Amikor átöltöztem vécére kellett mennem, így elmentem az öltözőben lévő vécébe. El is végeztem a dolgom, mentem is volna ki a vécéből, amikor egy fiú hangot hallottam, természetesen megijedtem, így nem mentem ki, hanem megvártam, amíg ő nem megy el. Természetes, hogy a fiú a mostanában igen lázadó, a mai nap lányt megalázó, balhorgot kapott Áron volt, úgyhogy még annyira sem akartam ki menni. Megvártam még elmondja Kincsőnek, amit akar (onnan gondolom, hogy Kincsőhöz jött, mivel rajtam kívül csak ő volt az öltözőben).

- Szia.

- Te meg mit keresel a női öltözőben? 

- Úgy gondoltam, hogy máskor nincs alkalmam odaadni ezt – matatott a zsebében, (kulcslyukon keresztül láttam) majd felmutatta a nyakamból leszakított nyakláncot, aminek látványától automatikusan a nyakamhoz kaptam – Szeretném ezt átadni és megkérdezni, hogy lehet-e nálad még esélyem.

- Lehet-e? Nézd nem nagyon árultam még el senkinek, de jövő héttől már nem ide fogok járni, mivel ez az iskola egy sorscsapás volt a számomra. Ja és amúgy is van pasim. De mivel nem tudok rád haragudni, elteszem ezt a nyakláncot emlékbe, tőled. – Majd egy halvány mosolyt ejtett Áron felé.

- Remek. Tessék, akkor vidd el, csak tűnjön már el a kezemből ez a…. – Mondta, a végét direkt nem írtam le, mivel eléggé csúnya.

- Hallottam a reggeli sztorit és tudom miért akarsz ennyire megszabadulni a nyaklánctól.

- Tényleg? Mindegy is csak ne kerüljön többé a szemem elé! Se a nyaklánc se senki, aki kapcsolódik hozzá! 

- Ne ordibálj ennyire! A vécében van, te idióta – csapott a homlokára Kincső.

Nekem pedig nem volt további lehetőségem a bujkálásra, mintha semmit nem hallottam volna, kibújtam a vécéből.

- Jézusom te meg mit keresel itt? – Néztem rá „meglepetten”.

- Ne tettesd, átlátszó. – Mondta lazán, majd sarkon fordult és éppen indult volna ki az öltözőből, mikor visszafordult – Ja és, cserél le a sebtapaszt, mert teljesen átázott. – Simogatta a nyakát, majd kiment.

    Gyorsan visszamentem a vécébe és a tükörnél állva ellenőriztem magamat. Valóban teljesen vörössé változott, az egyébként barna színű sebtapasz, alóla pedig folyamatosan csurgott a vér. Mivel nem volt nálam másik sebtapasz, kicsit leöblítettem vízzel a sebet, majd a tornaterembe siettem. 

- Róner, álljon be a tornasorba! – Utasított Orovecz, de ahogy elmentem előtte, megállított – Ugye csak viccelsz, hogy vérző nyakkal akarsz tornázni? 

- Tanár úr, nincs igazolásom – ráztam fejet.

- Ne hülyéskedj már! Vérzik a nyakad! Gyere, felkísérlek az öltözőbe, újra leöblítjük és adok neked új sebtapaszt – ajánlotta fel Zoé.

- Így van. Utána pedig leülsz a padra.

- Tanár úúúúr! – Jelentkezett Áron – Nekem lila a szemem!

- Ne szórakozz fiam! Te férfi ember vagy! Meg se kottyan! – Rázta le könnyedén Orovecz.

- Főleg, ha egy lánytól kaptad nem igaz? – Nézett vissza Zoé Áronra, miközben engem kísért ki a teremből.

- Na, látod? Te maradsz. 

- Hah! Nem úszol meg mindent! – Virult Molly is.

- Fiam, akarsz lila szilvát? – Kérdezte Orovecz.

- Nem szeretem a szilvát, meg különben is lány vagyok – morgott egyet Molly.

- Ne gyerekeskedj Imre! 

Erre mindenkiből kitört a röhögés. Szegény Molly, nehéz lesz neki kivívni a többiekből azt, hogy lányként tiszteljék. Zoé végül felkísért az öltözőbe, újra leöblítettük a sebemet és újra kaptam ragtapaszt. 

    Órák után úgy döntöttem, hogy nem megyek haza, hanem a suliban maradok. Fel is hívtam anyut, hogy most ne várjon otthon csak, ha vége a szakkörnek. Tesióra óta még legalább négyszer kellett sebtapaszt cserélni, Zoénak el is fogyott az összes, szóval holnapra mindenképpen hozok, ha vérzik, ha nem. Az aulában üldögéltem és zenét hallgattam maximum hangerőn, mivel úgysem volt a közelben senki, szóval nem nagyon féltem attól, hogy valaki meghallja. Lehajtott fejjel várakoztam, a szemem csukva volt és dúdoltam magamban a Burn It Down-t. Egyszer csak azt érzékeltem, hogy valaki kihúzza a fülemből a fülhallgatót.

- Ne hallgasd ilyen hangosan a zenét fülhallgatóval, mert káros hatásai is lehetnek! – Szólt rám Robi.

- Jó, csak gondoltam egyedül vagyok és nyugodtan hallgathatom hangosabban.

- Kitalálom mit hallgattál… - vakarta a fejét, mintha csak találgatni kéne.

- Igen, méghozzá a Burn It Down-t! – Vigyorogtam rá, majd amikor a fejemet egy fél fokkal jobbra fordítottam egy keserű mosolyú, feketébe öltözött „Free” feliratú sapkát hordó fiú nézett rám. Igen, Áron. Egy másodpercig néztem a szemébe, de akkor már nem mosolyogtam, hanem résnyire összehúzott szemekkel néztem. Mérges voltam és ezúttal nem tudtam simán megbocsátani neki. Nem is akartam. Robival együtt indultunk be a dráma terembe, ahol ugyanúgy Október 23-ra készültünk.

Szeptember 19., péntek

A tegnapi napomról nem sok mindent említenék, mivel csak annyi történt, hogy megbeszéltük a dolgokat Robival, viszont Zoé még mindig nem akar velem beszélgetni, egész nap Hangával és Robival voltam, nem sokat beszélgettem a többiekkel, hanem csak úgy elvoltam. Persze, ha segítséget kértek tőlem, akkor segítettem, meg ha nekem volt szükségem egy kis segítségre, akkor kértem, de nem nagyon voltam közvetlen. Ugyanígy ma sem. Reggel megnéztem magamat a tükörben, ahol büszkén tapasztaltam, hogy nyoma sem látszik az előző pattanásomnak, így örömmel tapsikoltam, hogy a műtét sikeres volt. Ezalatt értsük azt, hogy olyan ügyesen nyomtam ki a pattanást, hogy meg sem látszik. Sajnos örömöm tovaszállt, amikor egy újabb piros pöttyöt figyeltem meg az orromon. Ó remek. 

    Nagy nehezen, lehajtott fejjel baktattam a másik utcába Robiért, aki már a ház előtt ácsorgott. Megbeszéltük, hogy együtt megyünk suliba.

- Mit csináltál ennyi ideig? Már vagy húsz perce idekint állok – mormogott, majd a karórájára pillantott – bocs, tizenkilenc perce. – Javította ki magát.

- Kamaszgondok – mutattam az orromon lévő pattanásra. Egy vállrántással reagálta le a szerintem nagyon is szörnyű problémámat, de nem akadhattam ki teljesen, mert elindultunk. 

      Harmadik óra után Hangával indultam be a lány mosdóba a pattanásomat ellenőrizni és újból eltakarni. 

- Nézd, szerintem elég az alapozóból, lassan úgy fog kinézni az orrod, mint egy krumpli – forgatta a szemét Hangus jogosan, mivel már vagy ötödjére kentem rá az orromon lévő pöttyre alapozót. Hirtelen nyílt az ajtó és Zoé állt meg mögöttem.

- Izabella, mi a francot művelsz? Add ide azt a vackot! – Tépte ki a kezemből az alapozót.

- Zoé, mielőtt egy újabb adagot kennél rá, engedd meg neki, hogy had mossa le az előzőket – nevetgélt Hanga. 

- Te aztán nagyon értesz a sminkeléshez – csóválta a fejét Zoé, közben meg az orromon lévő vastag alapozó réteget mosta le. 

- Nem nagyon szoktam. Nem vagyok egy nagy smink rajongó, de eddig azt hittem, hogy legalább amikor szükségem van rá tudom használni, de úgy látszik most csalódnom kell magamban. – Válaszoltam. Mindhárman elröhögtük magunkat és elmondtuk rólam, hogy milyen béna vagyok. 

- Kész is van. Nézd meg az eredményt a tükörben! – Mutatott a falon elhelyezkedő tükörre.

- Tényleg nem látszik! Köszönöm szépen!

- Igazán nincs mit. 

- Ő, Zoé! Nincs harag? – Néztem rá kicsit ijedten, majd elkezdtem morzsolni az ujjaimat válaszra várva.

- Iza, én tudom, hogy szeretnél mindenkinek megfelelni és ezért kezdtél el mindenkivel úgy viselkedni, mert azt hitted, hogy ez nekem is bejön. De látod az emberek nem egyformák. Örülök, hogy ezt észrevetted és változtattál magadon. Vagy is inkább, hogy önmagad lettél.

- Akkor ez most mit is jelent? 

- Tudod te azt – veregette meg a hátam és kiment a vécéből. Azonnal széles vigyorra húztam a számat, mert tudtam, hogy kibékültünk. Viszont az egész szünetem elment azzal, hogy eltűntessem a pattanást. Iszonyat gyorsan rohantunk a szekrényeinkhez mivel tesi következett. 

    Az órán párokban dolgoztunk. A tanár úr nem engedte meg, hogy azzal legyünk, akivel szeretnénk és én Kincsőt kaptam. Remek! Miért is ne pont őt! Egész órán vinnyogott, hogy túl gyorsan futok, meg hogy ki akar ülni, mert rosszul van. Végül kiült és egyedül kellett csinálnom a páros váltó futást, amiben majdnem utolsó lettem. Mindenesetre az öltözőbe érve mosolyogva jegyeztem meg magamban, hogy kemény küzdelem árán lettem utolsóelőtti, szóval jár nekem a taps. J Az egész osztály péntek hangulatban volt, így nem nagyon figyeltünk az elkövetkezendő órákon. Minden órának vége lett én pedig örömmel léptem Robi mellé, hogy induljunk haza. 

- Nincs kedved átjönni? Úgyis hétvége lesz – próbálkoztam.

- Nem hiszem, hogy el tudnék menni. Ahogy hazaérek, indulok is Tiszaörsre.

- Minek mész te oda?

- Dolgom lesz ott a hétvégén. Vasárnap koradélután jövök, ha gondolod, akkor átugorhatok. 

- Jó, de aztán gyere. 

- Ígérem – tette a mellkasára a kezét, mintha esküt tenne.

Hát mit ne mondjak. Lehet, hogy jó, ha mindenkivel jóban van az ember, de van, amikor jobb, ha csak pár baráttal is, de gazdagabb vagy. Minden egyes pillanat, amit megélsz velük, sokkal fontosabb, mintha csak arra törekszel, hogy mindenkinek megfelelj. Nagyon jó, hogy erre rájöttem. Vagyis inkább, hogy rávezettek. J