Augusztus 29., péntek

Ma arra keltem, hogy valaki duruzsol a közelemben. Amikor sikerült kinyitnom a szemem, megpillantottam a már felöltözött és éppen telefonáló Zoét, aki nem kímélt egyikünket sem, mert normál hangerőben, és eléggé felbőszülten váltott telefonbeszélgetést valakivel. Ahogy elnéztem Zorka és Dorka is felkeltek Zoéra.

- Na, jó én itt végeztem! A viszont nem hallásra! – csapta le a telefont, majd felénk nézett. – Na, mi az? Felébredtetek végre? 

- Nem lehetett volna ezt halkabban megvitatni? Valaki még aludni szeretett volna… - morgolódtam.

- És ez érdekel itt valakit? Nézd, én otthon fent vagyok 7 órakor, szóval ezt meg kell szoknotok – mondta, most már nyugodtabban.

- A megszokással nincs is baj, de te minden nap, reggel 7 órakor, ordibálós telefonbeszélgetéseket csinálsz? Mert akkor mehetsz a Mollyékhoz – mondta álmosan Dorci, majd befordult a fal felé és megpróbált újra elaludni. 

    Zoé csak a szemét forgatta, majd megágyazott és rám nézett. Hogy miért rám? Mert én voltam az egyetlen hármunk közül, aki még mindig őt bámulta és ezt Zoé egyből kiszúrta.

- Végre van ebben a bagázsban valaki, aki nem alszik vissza! – visította, de az ikrek nem sokat érzékeltek belőle, vagy ha érzékeltek is, nem foglalkoztak vele.

- Ezzel meg mire célzol? – kérdeztem kissé zavartan.

- Arra, hogyha lennél szíves kikelni az ágyból, felöltöznél, rendbe szednéd magad, akkor csinálhatnánk valamit.

- Remek! – motyogtam magamnak és azzal a lendülettel kipattantam az ágyból. Az utazómhoz nyúltam és ruhát kerestem benne, míg végre megtaláltam a legmegfelelőbbet és elmentem átöltözni. Mire visszajöttem, az ágyam teljesen rendben volt. Gondolom Zoé megágyazott, amíg öltözni voltam. 

- Meddig tart, míg felveszel magadra egy rongyot? – cammogott rám sem nézve.

- Nem tök mindegy ez neked? – vágtam vissza, de Zoé mit sem törődve a beszólásommal elindult és én meg utánamentem. 

Kiléptünk a koli ajtaján és Zoé hirtelen megindult.

- Ezt nem hiszem el! Hogy nem képesek az emberek kidobni a szemetet?! Majd úgy is meglátják egy jó pár év múlva, hogy mit tettek a környezetükkel! – majd beledobta a két kólás dobozt az előtte lévő konténerbe.

- És akkor mit csinálunk? – kérdeztem ásítva.

- Beszélgethetnénk vagy hasonlók… - mormolta alig hallhatóan.

- Nézd, ott jön tanár úr! – mondtam egy kicsit vidáman, mert nem nagyon szerettem volna kettesben maradni Zoéval.

- Sziasztok, lányok! – köszönt, majd folytatta – Látom, titeket nem kell felkelteni úgy, mint a többieket. Segítenétek nekem felébreszteni őket? A reggelit háromnegyed nyolctól lehet enni, egészen negyed kilencig – mondta és kérlelően nézett ránk.

- Jó én segítek, de Izabella te mész a fiúkat ébreszteni, én meg a két álomszuszék ikret – adta ki az utasítást Zoé.

    Nekem végül is tök mindegy, hogy kit kell felébresztenem, de mivel még egyáltalán nem ismerem a fiúkat és nem is vagyok olyan határozott, mint egyesek, ez a feladat nem nekem lett teremtve. Benyitottam a fiúk szobájába, akik vígan szunyókáltak. Először megpróbáltam halkan odaszólni nekik, hátha kinyitják a szemüket, de semmi. Másodjára odamentem és megmozgattam mindegyikőjüket, de megint semmi. Harmadjára megköszörültem a torkomat és elordítottam magam. Erre mindenki felkelt és nagy szemekkel bámultak, mire Ádám megszólalt:

- Te ki vagy?

- Iza, az osztálytársad – feleltem lesütött szemekkel, hogy azt sem tudja, ki vagyok.

- Van Izabella nevű osztálytársunk? – kérdezte Bence.

- Gyökerek vagytok! – mondtam kicsit sértődötten, de láttam, hogy ők egyáltalán nem sértődtek meg, hanem mintha nem is mondtam volna semmit, elkezdtek szedelőzködni. Majd megcsörrent a telefonom. A csengőhangom pedig a Linkin Park – Blackout. 

- Srácok valakinek csörög a telefonja! – ordította Tomi, én meg közben próbáltam kiosonni, mert cikinek éreztem egy kicsit magam. Nem is kicsit, hanem nagyon. De sajnos pechemre rám néztek.

- Nem veszed fel? – kérdezte Ádám.

- Nem. Úgysem fontos – feleltem.

- Nem is tudtam, hogy szereted ezt a bandát! – Mosolyodott el Tomi.

- Persze, hogy nem, hiszen most ismertük meg egymást! – húztam mosolyra a számat. - Amúgy, azért jöttem, hogy szóljak, mert mindjárt reggeli, úgyhogy siessetek!

    Majd kimentem a fiúk szobájából, és ahogy becsuktam az ajtót, meghallottam egy eléggé ismerős hangot. Molly volt az. Rólam mondott valami olyat, hogy én milyen érdekes vagyok, meg minden. Úgy látszik az éjjel belógott a fiúkhoz. Nem értem miért jó ennyire tenni a fejünket a fiúk előtt, számomra undorító, de ez nem az én dolgom. Ahogy lassú léptekkel haladtam a menza felé, láttam Hangát, akinek be volt dugva a füle, mert valamit nézett. Odamentem mellé és meglestem, hogy mit néz, mikor láttam, hogy az Egy akatsukis életét nézi, ami a legnagyobb magyar paródiája a Narutonak. De már sajnos láttam mind a 31 részét, így megkérdeztem, hogy hol tart.

- A 29. résznél. Már harmadszorra nézem újra és még mindig imádom! – mondta szinte visongva.

- Az igen! – tátottam el a számat – Te aztán nagy fan vagy. Én is megnéztem mind a 31 részét, de csak egyszer.

- Te is szereted? – kérdezte vidáman.

- Az eredetit vagy ezt a paródiát? – kérdeztem a videóra bökve.

- Mindkettőt – mondta nevetve.

- Aha! Nagyon szeretem! Az eredetinél már a Shippuudent nézem! – sipákoltam.

- Nézed velem, ezt a részt? – tartotta elém a telefonját, de abban a pillanatban, ahogyan elkezdtük nézni, megjelent Bácskai és a menzára kísért minket. Ahogy beértünk, megérkeztek a fiúk is (plusz Molly). Hangával egész reggelinél kidumáltuk kedvenc mesénket, a Narutot és az EAÉ-t. Miközben tárgyaltunk nagyban, a fiúk is betársultak a beszélgetésbe. Kiderült, hogy ők is bírják. Láttam Molly arcán a féltékenységet és, hogy megpróbál becsatlakozni a beszélgetésbe, de sikertelen a próbálkozása. 

    Reggeli után, arra az udvarrészre mentünk, ahol tegnap is voltunk. Ott azt mondta, az osztályfőnökünk, hogy holnap lejönnek a szülők és egy szülő-diák napot tartunk, és úgy megyünk haza délután. Hoppá, akkor az információim a tábor hosszával kapcsolatban tévesek, mert én azt hittem, hogy 31-ig tart, de mindegy.

    Amint ezt az irtó fontos dolgot megbeszéltük, hozzáfogtunk a tegnap összegyülemlett programokat lejátszani, így ezzel ment el az egész napunk. Majd este tábortüzet tartottunk. A 9/A –sok már bementek, így csak a mi osztályunk volt kint.

- Bence! Kapd elő a gitárodat és daloljunk valamit! – kiáltott Bencének Molly.

- Jól van, csak még beállítom. De egyébként is, mit fogunk énekelni?

És akkor mindenki villámcsapás szerűen, egymást túlkiabálva ötletelt. A kiválasztott zene a Rasputin lett. Bence felkapta a gitárját és megvárta még mindenki helyet foglal. Én Hanga mellé ültem. Mellém Zoé sietett, de Tomi beelőzte és, így Zoé Molly mellé szorult, így láttam az arcán a mogorva „gyűlöllek” tekintetet, ami igazából nem rám irányult, hanem Tomira és Mollyra felváltva.

- Szeretsz még más számot is a Linkin Parktól? – kérdezte mosolyogva Tomi.

- Persze, nagyon sokat! – feleltem vidáman, majd láttam, hogy Hanga is elégedetten bólogatott. 

    De nem beszélgettünk tovább, mert elkezdtük énekelni a választott dalt, a Rasputin-t.

„RA RA RASPUTIN Lover of the Russian queen There was a cat that really was gone RA RA RASPUTIN Russia's greatest love machine It was a shame how he carried on”