December 19., péntek

Egy hatalmas kihagyás. Több, mint egy hónapja nem írtam a naplómba, ami azért valljuk be, elég sok idő. Jobban belegondolva nem is tudtam volna miről írni. A hétköznapjaim iszonyatosan szürkék voltak, semmi újdonság nem történt. a hétvégéim otthon ücsörgős, semmittevős napoknak számítottak. Anyu végre talált egy jó egyesületet, amivel nagyon szimpatizáltam, így az eddig működő (vagy inkább nem működőd) sulis egyesületet leváltottam erre az egyesületre, ahol heti négy alkalommal tartanak edzést. Többek között hétvégén is, azaz szombaton is és vasárnap is reggel fél nyolckor kelek, hogy egy órával későbbre beérjek a kezdődő úszóedzésre. 

    Az osztályon belül volt pár említésre méltó hír, vagy épp pontosan idegesítő tényező, mint például az, hogy Tibi még továbbra is Hangával mutatkozik, miközben Szilvinek csapja a szelet. Ádámmal azóta már megbeszéltük a dolgokat, bár azóta sem derült ki, hogy miért küldött el a francba, de végül is rendben vagyunk és e a lényeg, nem? Robival továbbra sem beszélünk, vagyis én próbálok vele kommunikálni, de eddig nem igazán vette a jeleket. Hangával sikeresen összevesztem, miután szóvá tettem, hogy ne nagyon hívjon engem plázázni meg ide-oda csavarogni, ha folyton csak harmadik vagyok, mert hirtelen Tibivel is akkor tartanak egy kis légyottot – mikor máskor? – így én köszönöm, nem kérek belőle. Ezen persze jól megsértődött, a fejemhez vágta, hogy ha bántja, hogy ős és Tibi együtt vannak, akkor hagyjam békén (valójában tényleg bánt a dolog, de ez most mellékes), vagy keressek magamnak egy helyes pasit és mehetnénk dupla randira. Mivel én nem terveztem be magamnak egy srácot sem, így inkább legyintettem egyet és magára hagytam, hátha később kiengesztelődik. A nagy békülésre azóta sem került sor. 

    Viszont nem maradtam egyedül: Dorciékkal rendszeresen beszélgetünk és Zoé is felkerült az „akikkel minden nap beszélek” nevezetű listámra. Ők az én társaságom. Sokat lógunk nálunk, valamikor apa le is szid, hogy most ne mi legyünk a házigazdák. Dorci nagyon szépen kikupálódott és Zorka még mindig nem találta meg álmai lovagját. Zoé ilyenkor csak nevet rajta, hogy mekkora szerencsétlen. 

    Áron az utóbbi időben nagyon megváltozott. Iszonyatosan csöndes, szinte alig szólal meg, Ádámmal lóg folyton. Fogalmam sincs mi lelte, de a próbákon is csak eldarálja a szöveget és körülbelül ennyi, amit mi beszélünk. Nem csak én vagyok az egyetlen, aki észrevette ezt az egészet. A darabbal egyébként jól haladunk és elérkezett annak a napja is, hogy ma adjuk elő! December tizenkilenc, az utolsó nap téli szünet előtt…

    Remegve indultam meg a drámateremhez, ahol még fellépés előtt elpróbáltuk a darabot. Ezen a napon nincs tanulás, csak ez a műsor, ahol az osztályok előadják általuk összeállított műsorukat és vagy égnek vele, vagy pedig bezsebelnek pár tapsot. 

- Izukám, drágám, már nagyon vártunk! – köszöntött a tanárnő. 

- Én is, már nagyon izgulooo…

- Egy kicsit sápadtnak tűnsz, ne izgulj ennyire! – paskolta meg a karomat. – Gyerekek, jó lenne ha most idefigyelnétek. Nem tudunk próbálni, így szeretném, ha mindenki visszamenne a saját osztályához a darab kezdetéig. 

Ez aztán a nagy próba. Csalódottan visszakullogtam a termünkbe, ahol már gyülekezett az osztály. Igazából jó lett volna még próbálni. Nem tudom miért, de jó lett volna. 

- Nem próbálsz? – áltt meg mellettem gyanúsan méregetve Zoé.

- Elmarad, mert… őő igazából nem tudom, összehívtak minket, hogy elmondják nem lesz próba.

- Eléggé abszurd. 

- Az – vontam meg a vállam. Zoé hullámos szőke haja kibontva omlott a vállára, és egy gyönyörű arany nyaklánc volt a nyakában, ami nagyon illett hozzá. Mivel a Holmannban ki kell öltözni a karácsonyi ünnepségre, így egy egyszerű fehér ingben és a lábához simuló fekete nadrágban volt. Leültem a helyemre, mint ahogy minden nap, és vártam, hogy végre elkezdődjön az ünnepség és, hogy végre hazamehessek. Hallottam, ahogy Hanga és Anett vihogtak valamin, Ádám Bencével és  Tomival volt, majd megjött Áron is, aki beszállt hozzájuk, Mollyval egyetemben. Hozzám Dorci és Zorka jött oda, így velük beszélgettem egy sort az ünnepekről.

- Én nem tudom mit kérjek karácsonyra, anyuék azt mondták, hogy mindkettőnknek egy laptopot vesznek.

- Jaja, én ezért cserébe anyunak kötök egy pulcsit, amit már régen kinézett az egyik kirakatban, és van egy kis jártasságom a kötésben, így megtudom csinálni, már hozzá is kezdtem – tapsikolt örömében Dorci.

- Én parfümöt veszek anyunak. Apu meg megkapja tőlem azt a bokszkesztyűt.

- Hééé, azt én akartam! – váltott goromba tekintetre Dorci.

- Jut eszembe, te mit kapsz karácsonyra? – fordult felém Zorka. Őszintén? Semmit, vagyis, a szokásos lesz, de már nem nagyon szoktam ajándékokat kapni. Apu elhozza mamát hozzánk, és közösen megvacsorázunk karácsonyi dalok kíséretében, majd megnézzük a fa alatt rejtőző ajándékokat. Általában pulcsit vagy könyvet kapok, ami nekem bőven elég.

- Nem tudom. Biztosan meglepetés lesz – húztam mosolyra a számat. Dorciék is mosolyogtak, mert szerintük olyan jó, ha nem tudják mit kapnak az ünnepre. Igazából tudtam, hogy mit kapok. A szokásos könyv+pulcsi kombót. De, gondoltam nem olyan fontos ezt bejelentem, így nem mondtam.

- Gyerekek, irány a színházterem! – Tapsolt kettőt Bácskai. – A kis színész gárdánk pedig menjen a nekik kijelölt öltözőbe. – Tette még hozzá.

Robit, Áront és Anettet nem láttam, hogy merre mennek, így egyedül kerestem meg a nekünk fenntartott termet, ahol átvehettük a jelmezeket. A lányok számára és a fiúk számára külön öltöző volt. Az én stílusomtól igen eltérő ruhát sikerült kapnom, ami alig jött rám. Nem, nem azért, mert ennyire kövér lennék vagy valami, igazából én pont, hogy nem vagyok kövér az alig ötven kilómmal. Nem messze jártam attól, hogy letépjem magamról ezt a szörnyű ruhát, de mivel nem akartam kitolni a többiekkel, ugyanakkor egy szál semmiben sem akartam mutatkozni a többiek előtt, így nem tettem meg. A mi darabunk volt az utolsó, aki akart, az beülhetett a nézőtérre és megnézhette a többit, amíg mi sorra nem kerülünk. Viszont ebben a ruhában semmi garancia nem volt arra, hogy bárhová is menjek. Szépen ott maradtam az öltözőben és vártam, amíg nem szól a tanárnő, hogy mi jövünk. Ahogy teltek a perceg, egyre jobban éreztem az izgalmat, a szívem a torkomban dobogott, újra meg újra láttam a szemem előtt az egész darabot. Végül ott álltam a színpad sarkában. Ugyanis én kezdtem az egészet. Egy halk zene, sötétség és bependerültem a színpadra, ekkor még nem látott senki. Majd szépen kivilágosodott és kezdhettem is a beszédet. Alap szabály, hogy ha a közönséghez beszélsz mindenfelé nézz. Én ezt tettem, így jó néhány ismerős arcot láttam, köztük egy olyan arcot, akinek… akinek a színpadon kellett volna lennie. Szélen a tanár úr mosolygott, mellette ült Bence, Tomi, Ádám és… Áron. Ha nem egy fellépés kellős közepén lettem volna, ahol egyedül vagyok kivilágítva és éppen nem egy hosszú monológot darálnék el, akkor biztosan megálltam volna vagy két percre. Mind minden normális embernek, nekem is megfordult a fejemben: ha Áron ott ül a közönségben, akkor ki lesz az én szegény uram, aki meg fog csókolni? Nem kellett sokáig várnom a válaszra, hamarosan a színpadra lépett az én új „lovagom”. Hunor olyan beleéléssel vágtatott felém, hogy azt hittem itt vége lesz mindennek. Lesokkoltam, fél pillanatra még a szöveget is elfelejtettem, majd amikor kezdtem végre újra felengedni, akkor tudatosult bennem, hogy van egy olyan jelenet, amikor a nemes hölgynek kell a hátán vinnie az urat. Már az elején beteg jelenetnek tartottam, de így, hogy a nem éppen nádszálvékonyak táborát gyarapító Hunort kellett vinnem, végképp elegem lett belőle. Nagy nehezen a végére értünk a darabnak, a közönség persze dőlt a röhögésről, ami azért is volt gáz, mert ez nem éppen egy komédia volt. Hunor nem is tudta olyan jól a szöveget, a régies beszédet sok helyen átalakította és, amikor az egyik idősebb lány fellépett a színpadra, egész végig csak a formás kebleit bámulta és még el is szólta magát, amire a közönség újra csak egy hangos röhögéssel reagált.

    Elérkezett az utolsó jelenet, amikor egymás nyakába borul a két főszereplő és az úr megcsókolja a hölgyet. Sajnálatos módon Hunor ezt a részt nagyon is jól megtanulta, tehát nem felejtette el, hogy azt a bizonyos hölgyet meg kell csókolni, így meg is tette. Persze, nem úgy, ahogy Áronnal gyakoroltuk, hanem a maga sajátos módján, ami azt jelenti, hogy belehajolt az arcomba és egy hatalmasat cuppantott a számra. Erre a jelenetre nem voltam felkészülve sem lelkileg sem fizikailag, de hála a gyors reakciómnak, úgy összeszorítottam a számat, hogy a nyelve nem hatolt be. Ennek ellenére az én kedves uram nem nagyon akart lecuppanni a számról, így amikor már rohadtul untam, hogy ott csüng rajtam, egy egyszerű mozdulattal eltoltam magamtól és, hogy a szerepemnél maradjak, szerelmes sóhajjal zárult az előadás. A közönség tapsolt, a tekintetemmel folyamatosan Áront kerestem, és megvető pillantásokat küldtem az irányába.

    Visszaöltöztem, nem is maradtam az öltözőbe, Anett persze ott röhögött mellettem, hogy erre még ő sem számított én meg egész végig csak mormogtam, hogy ez nem lehet igaz. Az osztály hangos üdvrivalgással fogadott minket, Ádám megölelt, hogy ügyes voltam és tényleg úgy látszott, mintha szerelmes lennék Hunorba (rá is kérdezett, hogy van-e már közös képünk, mert szerinte ebből járás lesz – persze ez mind irónia). A tanár úr nem győzött gratulálni nekünk és nagyon büszke ránk, hogy ilyen szépen szerepeltünk és az új felállást is gyorsan elfogadtuk. Mondjuk, a tanárnőnek nem ártott volna beavatnia minket ebbe az új szereposztásba.

- Gyerekek, még egy kis figyelmet szeretnék kérni – intett csendre minket az ofő. – Holnaptól kezdődik a téli szünet, ami azt jelenti, hogy legközelebb már csak jövőre fogunk találkozni, ugyanakkor két hetetek maradt arra, hogy javítsatok. Bence, a kémián sürgősen javítanod kéne. Ádám, Tomi és Zorka, remélem, hogy nem akarjátok bukással zárni a félévet matematikából. – Mondta el ünnepi záróbeszédét Bácskai, után utunkra bocsátott minket. A folyosón a színpadi uram hamar rám talált, alig bírtam levakarni magamról, olyan lelkesen mesélte mellettem, hogy mennyire örült ennek a szerepnek és, hogy leesik az álla, nem gondolta, hogy ennyire fog tetszeni az osztálytársainak az alakítása. Igazából, akármennyire is rémes volt a darab, Hunor tényleg elképesztően végig csinálta, az amúgy unalmasnak készülő darabot. Így már sokkal örömtelibb hangulatban hallgattam a meséjét egészen addig, amíg meg nem láttam Áront.

- Bocsi, Hunor, de rájöttem, hogy sietnem kell…

- Őőőő… oké. Szia, Iza! – köszönt el, én meg már rohantam is előre. Csak az iskolán kívül értem utol, ugyanis a hatalmas diáktömeg csak úgy vonaglott ki a suliból, így valahol az utcánk sarkánál torpant meg a neve hallatán.

- Hm? – fordult hátra, majd amikor látta, hogy én vagyok felvonta a szemöldökét.

- Mégis mi a franc volt ez? – támadtam le, mert szerintem nem volt fair, hogy se szó se beszéd áthárította másra a szerepét.

- Micsoda? – vigyorgott.

- Ezen nincs semmi nevetni való! Igazán szólhattál volna, hogy „hééé emberek, helyettem Hunor lesz, szorri” vagy valami.

- Most miért olyan fontos ez? Csak egy nyavalyás szerep, meg tudtátok oldani, akkor meg most mit hisztizel itt nekem?

- Mert úgy volt, hogy te vagy… hogy te leszel az…

- Aki megcsókol. Tudom, tudom, de most nem vállaltam.

- Aha, csak úgy hirtelen elment a kedved, megértem. – Ironizáltam.

- Már korábban ki akartam szállni, a tanárnő meglátta rajtam a kedvetlenséget, én meg elpanaszoltam neki, hogy semmi kedvem egy ilyen romantikus darabhoz, ennyi. De nagyon jó párt talált neked. – Rázta meg a fejét nevetve. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk. Olyan más volt. Mintha nem őt láttam volna. Először nem akartam firtatni, de a kérdés magától kibukott belőlem:

- Sokat változtál az utóbbi időben…

Itt egy kínosabb csend következett.

- Tényleg? Nem tűnt fel.

- Számomra igen. Olyan más vagy… egy röpke hónap alatt az ember képtelen ennyit változni.

- Mire célzol? Nem változtam.

- Látszik, hogy egykori árnyéka vagy önmagadnak. Eddig feltűnési viszketegséged volt, most meg olyan csendes vagy, mint egy kibelezett hal. Mitől?

- Nem mindegy az neked? Nézd, értékelem az aggodalmad, de szerintem tök mindegy, hogy mi miatt változtam meg. – Nyomta meg a „változtam” szót.

- Ádám tud erről?

- Iza, mégis miről? Mi az az „erről”? Nyögd már ki! – parancsolt rám, de egy mérges tekintetnél semmi durvábbat nem mutatott magából. Higgadtan kérte.

- Ami miatt megváltoztál.

- De nem változtam meg.

- De igen – emeltem meg a hangomat.

- Ne kezdjük előről légy szíves!

- Nem megyek el, amíg nem mondod el, hogy mi van veled. – Jelentettem ki határozottan. Igazából nem tudom miért, talán csak a kíváncsiságom vezetett.

- Igazán? Lehet, hogy te nem mész sehová, de én akkor is hazamegyek – indult el.

- Áron!

- Áruld már el nekem, hogy mi a francért érdekelnek ennyire a velem kapcsolatos dolgok? Igen, szeptemberben több közünk volt egymáshoz, de az akkor volt, most meg most van. Fogd fel, nem tartozik rád! – Nézett a szemembe és az arcáról lerítt az, hogy ha tovább kérdezem, akkor olyat tesz, amit maga sem akarna. Lassan elfordult tőlem és elment. Normális tempóban haladt, egyszer viszont megállt. Hátranézett, majd amikor látta, hogy még mindig ugyanúgy állok, visszafordult és tovább ment. Egy hatalmasat sóhajtottam és befordultam az utcába. Egyre gyorsabbra vettem a tempót, mert éreztem, hogy elkezdek sírni. Hogy mitől? Ahogy nézett, ahogy veszekedtünk. Olyan más embernek tűnt. Becsaptam magam után az ajtót és hangosan ordítottam, hogy megjöttem, bár a vége eléggé rekedtesre sikerült, így inkább felrohantam a szobámba, magamra csuktam az ajtót és bőgni kezdtem. Rossz volt, hogy azt az embert így látom, aki egykor olyan sokat jelentett. Bántott, hogy amikor még lett volna lehetőségem arra, hogy visszakapjam, finoman bár, de leráztam magamról. Ahogy a könnyeimet szépen lassan letöröltem és feltámaszkodtam az ágyamon, megpillantottam a telefonomat, ami körülbelül egy hónapja már, hogy ugyanúgy hever az íróasztalon, mert elhánytam a töltőjét. Persze, anyuéknak nem mondtam el, mert nem kell új töltő, úgy sem telefonálok túl sokat. Kidőltem az ágyamon és a mellettem csücsülő plüssmackómat a kezembe véve aludtam el, azzal a tudattal, hogy most végre szünet lesz. 

November 13., csütörtök

Hiába mondják azt, hogy péntek tizenhárom a balszerencsék napja, ez a csütörtök semmivel sem különb ennél a babonás dátumnál. Mármint, nem éppen balszerencsés napom volt, csak szimplán… hogy is fogalmazzak… szar. Éppen az udvaron játszottam Bikficcel (igen, a reggeli hideg sem tántoríthat vissza az új lakóval való játéktól), amikor ordibálásra lettem figyelmes. A hangot egyből felismertem. Leeresztettem a földre az eddig karjaimban tartott állatot, majd az utcaajtóhoz tipegtem. Hanga Tibivel várakozott egyre türelmetlenebb arckifejezéssel. Ezek meg mit keresnek itt? 
- Na, végre már, hogy ideértél. Nem működik a csengőtök vagy mi van? Mert már egy órája csengetünk és semmi reakció. – Háborgott Hanga.
- Nem kértem, hogy elém gyertek, eltalálok egyedül is a suliba.
- Ha már itt vagyunk, akkor fogadd el – nézett rám Tibi. Mondjuk igaza volt, elvégre már itt vannak, meg én is indulni szerettem volna, szóval a legjobb (és a legillendőbb) dolog, amit tehettem, hogy velük együtt elindulok. Mielőtt viszont berohanhattam volna a házba a táskámért, Bikfic hangos ugatásba kezdett, az ismeretlen látogatóktól. 
- Ez meg micsoda? – nézett le a földre Hanga, ahol a kiskutyus rohant felénk, majd amikor odaért hozzánk, elcsöndesült és ugrálni kezdett. 
- Nem micsoda, hanem inkább kicsoda! – mondtam hátra sem nézve. A táskám az ebédlőben volt ledobva a földre. Betrappoltam érte és erős rántással vettem fel a hátamra. Mire kiértem (nem volt túl sok idő ez a folyamat), addigra Bikfic már nyállal áztatta a váratlan vendégeimet, akik nevetgéltek. Hű, nem hittem, hogy Tibit még nevetni is látom. 
- Nem is mondtad, hogy van kutyád. Ráadásul, hogy ilyen aranyos – simogatta továbbra is Hanga. 
- Nem is nagyon mondhattam, mivel tegnap kaptam – mosolyogtam rá. Ő is bólintott egyet és elindultunk a gimibe. Én hátul baktattam, ők ketten pedig elvoltak, mint ahogyan szoktak. Már javában kopasz fák uralták az utcákat és az idő is egyre nyirkosabb és fagyosabb volt, ahogy közeledett a december. Igazából szeretem a telet… ha belegondolok, rettentően imádom, olyan jó elképzeléseim vannak, főleg a szünettel kapcsolatban. Egész szünetben, pizsamában, forró kakaót szürcsölgetve ülni a kanapén, rajtad egy takaró, hogy ne fázz és a kedvenc műsorodat bámulni a tévében. Vagy egy jó filmet a családoddal, barátnőddel, barátoddal nézni és ha az utóbbival történik mindez, akkor romantikusan összebújva simogatjátok egymást és minden egyes reklámnál puszit nyomtok a másik fejére. Illetve, ha a saját elképzelésemre gondolunk, akkor folyamatosan nevettetne és elvonná a figyelmemet a filmről. Igen, ez az én pasi ideálom. Na, de mivel még november közepe volt és semmi hír nem volt a téli szünetről, így muszáj volt felébrednem és hirtelen a kopasz fák, a sáros föld és az előttem bandukoló Hangáék voltak jelen. Tibi hátranézett, gondolom leellenőrizte, hogy megvagyok-e még. Fizikailag jelen voltam, de lelkileg teljesen máshol jártam. Például Új-Zélandon. Milyen jó is lenne, ha ott lennék! Jobb, mint itt sétálni egy tökéletesen boldog szerelmes pár mögött, akik néha hátralesnek, de egy szót sem méltatnak hozzám. Értem miért utálnak gyertyatartók lenni az emberek. 
    A kapu előtt szomorú búcsú következett: Tibi megpuszilta Hanga homlokát és elment. Igazán romantikus. Persze, Hanga meghatódva libbent be a suli épületébe, én meg felvont szemöldökkel ácsorogtam a kapuban. Hangának eszébe sem jutott megkérdezni, hogy esetleg miért nem megyek be vagy valami. Már éreztem, hogy egyre jobban fázok és a tüsszögés sem kímélt. Pedig maximum tíz percet ácsoroghattam tök egyedül a kapuban a nagy semmit bambulva, de így is átfagytam. 
- Hát te? – állt meg mellettem Ádám, aki éppen akkor érkezett meg. Hirtelen kérdése miatt, teljesen lefagytam és nem tudtam mit mondjak, elvégre nem várok senkit sem és csak azért maradtam kint, mert kíváncsi voltam Hanga reakciójára. Azt, hogy miért maradtam tovább, magam sem tudom megmagyarázni. 
- Csak megmértem mennyi ideig bírom idekint, anélkül, hogy fáznék. 
- Aha, értem, mesélj még…
- Na, nincs időm mesélni, mert megfagyok! Bent találkozunk – köszöntem el tőle, és azzal a lendülettel berohantam és meg sem álltam a termünkig. A jó meleg terem két perc alatt felmelegített. Előkészítettem az irodalom felszerelésemet, szépen gondosan pakoltam elő minden egyes könyvet, füzetet. Nem tudom miért csináltam ilyen lassan és igényesen ezt az egyszerű műveletet, de a mai napon ez a legnormálisabb dolog, ami történt velem. Dorci is megérkezett. Kiengedett, hullámos haj, egy bordó pulcsi, fekete cicanadrág és bakancs volt rajta, no meg a szemüvege. A haja kicsit világosabb volt, gondolom születésnapjára megcsinálta a frizuráját. De ő még szépen is nézett ki, mert aki utána jött be a terembe, az olyan szinten megváltozott, hogy megismerni is alig lehetett. Zorka megmondta, hogy megváltozik és így is tett. Extravagáns külsejére senki sem számított, még én sem, pedig tudtam róla, hogy ez a nagy álma. Rövid, hidrogén szőke haj, a vastag keretes fekete szemüveg eltűnt, egy átlátszó ingben volt (igen, átlátszott a fekete melltartója), elöl arany flitterekkel díszített cicanadrág, ami hátul fekete volt és egy fekete telitalpú cipő. Kétségkívül Miley Cyrus új hasonmása. A teremben lévők közül mindenki ledermedt a látványtól, amit Zorka azonnal észrevett.
- Nem tetszik az új külsőm? – kérdezte bosszúsan. 
- Nem éppen a legszebb, különben sem csípem Miley Cyrust – mondta Bence. Remek, akkor nem csak én gondoltam Miley-ra. 
- Ne butáskodj, egyáltalán nem Miley stílust szerettem volna – legyintett. – Egyszerűen így érzem magam jól és az, hogy ez kinek tetszik és kinek nem, az hidegen hagy. – Mondta, majd fogta magát és leült a helyére. Tekintetemmel folyamatosan Dorci szemét kerestem, de persze ez így lehetetlenség, hogy jóval előttem ül, és nem fordul hátra. Inkább hagytam a francba és gondoltam, majd kicsengetéskor rákérdezek a dolgok alakulására. Az órán amúgy párokban dolgoztunk, én Ádámot kaptam, akivel tökéletesen együtt tudtunk működni, így a feladatmegoldás nem okozott gondot. 
- Szerinted melyik válasz a helyes?
- Egyértelmű, hogy a C.
- Szerintem is az, de azért nézzük meg a többi megoldást is, az is lehet, hogy félrenéztük a feladatot. 
- Totális tévedésben vagy. Már, hogy rontottuk volna el? Olvasd el újra a kérdést! – utasított. Gondolom nehezére esett elfogadni, hogy túlzottan alapos vagyok. Végül elolvastam a kérdést, majd arra jutottam, hogy igaza van. Körülbelül így telt az óra, egészen addig, amíg egy férfi énekhang meg nem csapta a fülünket. 
- Mi ez a ricsaj? 
- Szerintem próbálnak az énekkarosok – tippelgetett Tomi. 
- Az udvaron? – hitetlenkedet Tóth. 
- Most miért ne tanár úr? – kérdezett vissza. Tóth sóhajtott egyet, majd az ablakhoz ment, ami érthetővolt, hiszen onnan jött az éneklés. Engem különösebben nem izgatott a dolog, egészen addig, amíg meg nem hallottam a saját nevemet is a dalban. Ösztönösen Ádámra néztem, akinek szintén feltűnt ez és mi ketten is az ablakhoz siettünk. Ahogy kinéztem rajta, megláttam egy fekete bakancsban, bordó csőfarmerban, egy bőrdzsekiben álldogáló fiút. Sapka nem volt a fején, így látszott a belőtt szőke haj, aminek következtében elkapott a felismerés. Ricsi, ahogyan meglátott egyre több mozgást vitt a dalba én meg ijedtemben visszaültem a helyemre. A lábujjam tövéig piros voltam. Tóth persze folyamatosan ordibált, hogy hagyja abba ezt a kornyikálást és menjen vissza órára (gondolom szegény tanár úr nem jött rá, hogy Ricsi nem ebbe az iskolába jár), de ő persze fittyet hányt a kiabálásra és egészen a dal végéig folytatta. Ádám is visszahúzódott az ablaktól és szembe ült velem.
- Mióta beszéltek újra ezzel a taggal? – mutogatott az ablak felé.
- Nem beszélünk… ez… ez engem is meglepett – hebegtem még mindig vöröslő fejjel. Tóth nyugodtabban ült vissza a helyére és intett, hogy folytassuk a munkát. Nekem persze ez nehezen ment, elvégre most énekeltek el egy dalt, ami nekem szólt, jó hogy nem megy a koncentrálás. Mikor kicsöngettek azonnal kivágtattam az udvarra és Ricsit kerestem. Simán megtaláltam, a fal mellett ácsorgott.
- Ez mi volt? – álltam meg előtte csípőre tett kézzel. 
- Mi? – nézett rám.
- Egyáltalán mit keresel itt? Iskolában kéne lenned…
- Iskolában vagyok – mosolygott.
- De nem ebben a suliban – csaptam a homlokomra. Megőrjített a humora. Beszélgetésünket azonban nem tudtuk folytatni, mert hamarosan csapódott az ajtó és rajta kirohant Ádám. 
- Mi a rák volt ez? – állt meg mellettem, ugyanúgy Ricsivel szemben. 
- Neked meg mi a franc bajod van? – vonta fel a szemöldökét Ricsi. 
- Mit jössz ide a suliba énekelgetni? Ilyen olcsó trükkel a kutyámat szoktam etetni. Kezdjük ott, hogy nincs is kutyám… - mondta, persze ezen akaratlanul is mosolyra húztam a számat. Úgy gondoltam, hogy hagyom Ricsit, remélhetőleg hamarosan elhúzza a csíkot innen és minden mehet tovább normális kerékvágásban. Persze, ahogyan ezt én elképzeltem. Ádámban valami hirtelen fellángolás gyúlt és kényszerből behúzott egyet Ricsinek. Én persze csak bámultam a két fiúra. Végül Tóth is kiért az udvarra, jó pár diákkal és az igazgatóval együtt, akik körénk gyűltek. Az igazgatónő behívta a két fiút az irodájába. Az incidens végét nem várhattuk meg, mert becsöngettek és nekem pont franciára kellett mennem. Szünetben persze azonnal felkerestem Ádámot. 
- Mi lett Ricsivel? 
- Visszaküldték a sulijába, majd ott kapja meg a magáét a lógásért. 
- És te…?
- Egy szimpla igazgatói – vonta meg a vállát.
- Mondd csak, mióta lettél te ennyire hősies?
- Talán zavar? Egyszerűen csak irritált ez a tag, már régi vágyam volt leütni. 
- Hiszen még nem is találkoztatok, akkor meg mi okod lett volna bántani? 
- Iza, ne kérdezősködj már! Inkább te is csak… csak úgy… Menj a francba! – jelentette ki határozott hangon, én meg értetlenül bámultam utána. Nem értettem az iménti jelenetet. Ádám minek intézkedett helyettem? Főleg úgy, hogy még nem is találkozott Ricsivel. Ráadásul eléggé zaklatottnak tűnt. Hiába terveztem elmélkedni a történteken, a folyosón Dorci talált rám, akinek halaszthatatlan megbeszélni valója volt. Berángatott egy vécébe és leültetett a földre. Természetesen nekem már akkor is gyanús volt a csempe színe, de először nem törődtem vele. 
- Mi történt Zorkával? – kérdeztem tőle.
- Erről szerettem volna mesélni. 
- Kezdheted is – sürgettem. Dorci bele is vágott a dolgokba. Zorka végül is (mint ahogyan láthattuk) már megváltoztatta külsejét, hogy még több fiút hódítson meg, bár Dorci szerint semmivel sem lesz vonzóbb, mint eddig. A szemüvegét is lecserélte kontaktlencsére. 
- Amúgy… lehet, hogy az utóbbi időben többet veszekedtünk, főleg én, emiatt az egész átalakulósdi miatt, de most, hogy megtörténtek a dolgok… valahogy jobban eltűrjük egymást. 
- Ezt én most nem igazán értem. Egészen addig veszekedtetek, amíg meg nem változtattátok a külsőtöket? Ez igazán… érdekes – találtam meg a megfelelő szót némi gondolkodás után. 
- Valóban. De így végre lecsillapodtak a kedélyek. Zorka végre nem nyavalyog, mert megkapta, amit akart, én meg beletörődtem, hogy hiába vagyunk ikrek, nem lehetünk ugyanolyanok. Így most én is úgy nézek ki, ahogyan eddig akartam – mosolygott. És valóban, Dorciról tényleg ezt az aranyos, de mégis nőies stílust lehet elképzelni. Feltápászkodott mellőlem (a földön ültünk), majd felém nyújtotta a kezét, hogy vele együtt menjek ki, de én megráztam a fejem.
- Még maradok.
- Miért?
- Hát… izé… igazából… franc tudja… csakúgy – tártam szét a karomat. Dorci kiszökkent a budiból, én pedig a telefonom után nyúltam, ami egészen idáig a zsebemben pihent. Most éppen gombos telefonom van, mivel az előzőnek sikeresen elhagytam a töltőjét, anyu pedig azt mondta, hogy ezért nem fog új telefont venni. Sőt még egy új töltőt sem hajlandó, azt mondta, hogy majd én vegyem meg magamnak, ha annyira kell, de mivel annyira nem tartottam fontosnak, így megelégszem anya régi, működőképes, gombos telefonjával, amit igazándiból nem értek miért cserélt le, de ebbe most inkább nem megyek bele. Mikor feloldottam a billentyűzárat, a telefon máris kijelezte, hogy egy új üzenetem érkezett. Egyenesen Robitól, akinek megadtam a számomat. Rajta kívül Dorci és Zoé tudja, Hangának nem adtam meg, úgy voltam vele, ha akarja a számomat, majd kéri. Az SMS a hétvégén érkezett, úgy látszik azóta nem nagyon vettem elő a telómat, na mindegy. Gyorsan visszadugtam a zsebemben, felkászálódtam a hideg csempéről, amin eddig ücsörögtem fogalmam sincs miért, majd fogtam magamat és az ajtó irányába indultam, mikor feltűnt, hogy a vécébe egy fiú lép be. Mindkét szemöldököm a magasba emeltem, majd a fiúr arcán is kirajzolódott az a fajta döbbenet, ami rajtam is. Szótlanul a hátam mögé mutatott, ahol piszoárok helyezkedtek el. Tátott szájjal a homlokomra csaptam, majd hálát adtam az istennek, amiért most nem volt büdös és ráadásul a srác sem volt túl csúnya. Viszont a múltbéli események eléggé elgondolkodtattak a „pasi fogásról” ugyanis most ha ránézek egy-egy helyes fiúra, akkor azonnal az a kérdés fogalmazódik meg bennem, hogy vajon milyen lehet utána a vécé. Szóval, azt hiszem itt egy darabig nem lesz fiúkereső hadművelet. Kilibbentem a fiú vécéből, majd egyenesen franciaórára loholtam. 
    
Az órák után Hanga meginvitált egy plázás délutánra hőn szeretett barátjával, Tibivel együtt. Kezdett idegesíteni ez az egész… Mármint, hogy meghív, de utána leszar engem. Egyelőre még elmentem velük, de csak azért, mert jobb dolgom úgy sincs. Jó, persze a tanulás. De, majd arra ráérek később is, nem? Végül is most előttük baktattam, de hallottam, ahogy mögöttem viháncolnak. 
- Jaj, te Tibi! Mit sikabálgatsz itt? – majd egy pillanatra megtorpantam. Az én elszólásom. Én voltam az első, aki megemlítette a „sikabálás”-t. Erre… erre mit hallok?! 
- Mi a baj Iza? 
- Semmi, csak ennyire megtetszett ez az elszólásom? – fordultam feléjük.
- Aha, tök vicces, azóta ezt mondogatjuk egymásnak, ha valamelyikünk vinnyog. – Csípett bele Hanga játékosan Tibi arcába. Nevetve megráztam a fejemet, majd folytattuk utunkat a pláza felé. Mire odaértünk, Tibi ijedten nézett az órájára, majd szomorúan közölte velünk, hogy sietős dolga akadt. Szerelmesen megsimította Hanga arcát, majd egy puszit nyomott a homlokára. Az arcáról olyan furcsa dolog jött le nekem, de igazából úgy voltam vele, hogy ez tökre természetes, hogy egy srác, búcsú puszit ad a barátnője homlokára. Jó, mondjuk nekem azalatt a hat nap alatt, nem volt ilyenben részem, de akkor is gyanús volt. Nem, nem azért, mert nem lehet egy lány homlokára puszit adni (na, jó, azért ha én adnék egy lány homlokára puszit az csöppet durva lenne…), hanem azért, mert ahogyan Tibi adta. Olyan dologról tanúskodik, mintha valami rosszat tett volna és ezzel akarja kiengesztelni, vagy tudatni, hogy ő bizony értékeli a lányt, csak nem eléggé, mint a… a… a másikat! Hát persze! Hanga szembefordult velem, majd mosolyogva közölte, hogy ő most felkeres egy vécét. Reménykedtem benne, hogy ő legalább nem lesz olyan béna, hogy a férfit találja meg a női helyett. Viszont abban a pár percben volt alkalmam Tibi után koslatni, aki nem nagyon változtatott helyszínt a másik randinak, inkább itt maradt. Talán csak lusta volt elmenni. Egy pár percig láttam, ahogyan vissza-visszatekintget, de óvatosan bujdosva követtem, így nem vett észre. Láttam, ahogy kislisszolt a pláza elé, majd egy szerelmes csókkal jutalmaz egy másik lányt. Szóval nem tévedtem. Hamarosan mosolyogva fordultak vissza a bejárat felé és Tibi arcára kiült a döbbenet. Később sikeresen rájöttem, hogy észrevette a bambuló tekintetemet, de elfutni nem akartam, mert az olyan béna lett volna. Tibi és szeretője elém léptek, majd a fiú bemutatott minket egymásnak. De nem is akárhogy!
- Szia, Iza! Tudod, mondtam, hogy van egy mostoha unokatestvérem – fordult a barátnőcskéjéhez Tibi, aki egyébként igen szép volt. Hosszú fekete haja, kicsit húzott szeme volt, gondolom ázsiai felmenői is lehetnek, de még a ruhák terén is jeleskedik, mert egy fekete szövetkabátban és egy fehér csőnadrágban állt Tibi mellett. A lábán már egy fekete csizma ékeskedett, nyakában pedig egy fehér kötött sál, sapkát nem viselt. 
- Igen, tényleg. Szia, Iza! Én Szilvi vagyok, a Tibi barátnője – üdvözölt mosolyogva ezek szerint Szilvi. Én is mosolyra húztam a számat, majd Tibi irányába tekintgettem, aki egyre jobban vakargatta a fejét. 
- Hát, akkor illene nekem is bemutatkoznom. Róner Iza. 
- Sokat mesélt rólad Tibi. Többek között arról is mesélt, hogy nem mindig vágod mi a szitu – nevetett jókedvűen. Most tökéletesen vágtam az egész helyzetet. De álljunk csak meg egy pillanatra! Mi az, hogy sokat mesélt Szilvinek rólam Tibi? Jó, persze az érdekes lett volna ha Hangáról kezd el áradozni, de engem miért kavart bele ebbe? Úgy éreztem, hogy a nyakam köré tekert sálam mindjárt megfojt. 
- Nagyon örülök, hogy bemutattad nekem a barátnődet Tibi… de most… izé, nekem dolgom van – hebegtem és egy zavart sziát köszönve siettem fel a fenti női vécéhez. Hanga türelmetlenül álldogált, azt hittem már régen elbandukolt valamerre, de csak ott ácsorgott a (szerencsére) női vécé előtt. 
- Hol voltál? Rád vártam már egy jó ideje… - támadt le azon nyomban, amint meglátott. 
- Csak körülnéztem, amíg végezted a dolgod.
- Oké. 
- Csinálunk valamit? – kérdeztem bizonytalanul. Hála Istennek Hanga megrázta a fejét, gondolom az egész délutánját eltervezte a barátjával együtt, így most, hogy ő neki más dolga akadt teljesen lelankadt. Velem meg annyira unalmas lenne a plázázás (nem mintha Tibivel jobb lett volna…), ezért inkább abban maradtunk, hogy könnyes búcsút véve egymástól hazamentünk. Egészen addig olyan sebességgel dobogott a szívem, mintha hamarosan fel akarná mondani a szolgálatot, de amint kiértünk a plázából, megnyugodott. Attól féltem, hogy Hanga belebotlik Tibibe és Szilvibe, akik romantikusan andalogva, kéz a kézben baktatnak el előttünk. Erre nem került sor, az is lehet, hogy Tibi nagy szemekkel figyelt minket, hogy még csak véletlenül se fusson belénk. 
    Otthon éppen tanultam holnapra, amikor anyu felordított, hogy unokatesómék jönnek látogatóba. Levonaglottam a lépcsőn, mögöttem Dani totyogását lehetett hallani. Mondjuk elég régen találkoztunk az unokatesómékkal, utoljára két éve. Akkor még teljes volt a család. Azután pontosan azért nem jöttek látogatóba, mert a szülők időközben elváltak és, hogy emiatt apa és fia elköltöztek Keszthelyre, majd most szeptemberben visszaköltöztek. Az unokatesóm egyébként egyetemista és szintén Tibinek hívják.  Az apja, Norbi, aki anyu testvére, Gabi volt a nagynénénk, de ugye ő lelépett, így már nem az. Ez tök logikus volt. Most Mesi az új nagynénénk, akiről eddig csak anyán keresztül hallottunk és a fiáról, aki a mostoha unokatestvérünk, akit szintén Tibinek hívnak. Vicces, nem? Két Tibi egy családban. Hoppá! Vááárjunk csak… Tibi, azaz Hanga… azaz Szilvi… azaz mindkettejük Tibije, úgy mutatott be a lánynak, hogy én Tibi mostoha unokatestvére vagyok, amin először meglepődtem, mivel, ha hazudunk valakiről nem szoktunk így belebonyolódni, mint, hogy „mostoha unokatestvér”, nem? Akkor valószínű… valószínű, hogy ő lesz az a Tibi, akiről már két éve csak anyán keresztül hallotta, hogy az új unokatesónk, aki szintén Tibi. Dani időközben megelőzött a lépcsőn, míg én elmélkedtem, majd én is rohanósra vettem a témát és lesiettem a nappaliba, ahol a rokonok már vártak. Norbi mosolyogva felállt a kanapéról és két puszival köszöntött engem, Danival meg pacsizott egyet. Aztán ott volt Tibi, aki odavetett mindkettőnknek egy mosolygós sziát, aztán Mesi és… és a másik Tibi. A Hanga Tibije, illetve a Szilvié, azaz mindkettejük Tibije. Látszott, hogy zavarban van, mivel ismer és valószínű, hogy már régebb óta tudott erről a dologról, mint én. 
- Akkor szeretném bemutatni családunk két új tagját, akik igazából már nem olyan új tagok, mert már jó másfél éve élünk így együtt. – Nevetett Norbi, majd felállt és most élőben is bemutatkozhattunk egymásnak. Mesi néni egy világosbarna, kleopátra frizurás nő volt, zömök testalkattal és egy vidám színekből álló öltözékkel állt meg előttem, és szintén két puszival köszöntött. Kedvesnek tűnt, így még én nekem is sikerült elmosolyodnom a kellemetlen helyzet ellenére is. Tibivel is „megismerkedtem”. A fekete hajú, vastag keretes, szemüveges srác, aki egy fejjel magasabb nálam és már borostával is rendelkezik szintén lenyomott két puszit, de éreztem, hogy iszonyatos zavarban volt még mindig. Én helyet foglaltam az eredeti unokatesóm mellett, aki sötétbarna (mind minden fiúnak) belőtt séróval rendelkezett és a legmárkásabb cuccokba bújva ült mellettem. Norbiék mindig is szórták a pénzt. Már akkor is, amikor még Gabival voltak házasok. Tibi így mindig a legmenőbb, éppen aktuális divatszerinti ruhákban járhat az egyetemre, ennek ellenére igen jó fejű srác. Van humorérzéke és esze is, most is van egy barátnője, akinek fogalmam sincs mi a neve, mert ugyebár két éve nem találkoztunk és anyu nem beszélt ennyire részletesen egészen idáig távollakó rokonainkról. Egész sokáig tartott ez a családi összejövetel, hamar besötétedett, Tibivel felmentünk a szobámba. Meglepetten nézett körül, hogy mennyire kicsinosítottam és milyen hozzám való ez a szoba. Megnézte a falon lévő osztályképeket és megölelt. Lehuppant az ágyra és furcsa szemöldöktornát végzett. A tekintetét követve a falon lévő osztálytársaimat nézte, akiket én fotóztam le. Számolni kezdett az ujján és akkor esett le, hogy valami nem stimmel az osztálytársaim számával. Például egyik képen sem szerepelt Fanni, Edit és Áron. Mondjuk az egyik kép pont a gólyatáborban készült, ahol egyikőjük sem volt, de a többin sem szerepeltek. Egyikőjük sem.
- Akárhogyan is számolom, nem jön ki a tizenöt – rázta a fejét – vagy csak én vagyok ennyire vak és béna? – nevette el magát.
- Nem, nem, jól látod. Három osztálytársam nem szerepel rajta. – Még mielőtt még jobban belemehettünk volna a „hol van az a három osztálytársad a képekről?” témába, megjelent a másik Tibi is. 
- Sziasztok! – Ült le az ágyamra. – Szép kis szoba – futotta végig szemével a szobámat. Az eredeti Tibi, azaz az unokatesóm, hamarosan kiment a szobámból és kettesben hagyott minket. Gondolom ismerkedés gyanánt, de egész jól ismerjük mi egymást azt hiszem…
- Mielőtt kérdeznél, elmesélek mindent. – Mondta.
- Tőlem mesélhetsz… De Szilvit nem tudod kimagyarázni! 
- Tudom, és sajnálom. De Hanga úgy érzem, hogy neki… neki még nem kéne felnőnie. Mellettem viszont eléggé megváltozott. Felvette azt a stílust, amit nem kellett volna. Ezt a felnőtteset. Már nem olyan, mint amilyennek megismertem, és tudom, hogy én változtattam meg.
- Akkor miért nem szakítottál vele? Miért hagytad, hogy ebbe sodródj, kedves mostoha unokatestvérem? – mondtam olyan cinizmussal a végét, hogy Tibi azonnal felkapta a fejét.
- Figyelj… Tudom, hogy beszarinak és gyávának fogsz nevezni, de nem mertem neki elmondani. Főleg így, hogy ennyire más lett. Nem tudom hogyan fogadná. 
- Ezt eltaláltad… Eléggé annak tartalak. Mindkét lányt átvered, ugye tudod?
- Tisztában vagyok vele. Amúgy azt is sajnálom, hogy nem szóltam arról, hogy mi valamilyen szinten rokoni kapcsolatban vagyunk. Vagyis… mostoha rokoni kapcsolatban. 
- Mióta tudtál róla? 
- Őszintén? Amikor Hanga elmondta, hogy ki a barátnője a suliban, akkor elmondta a nevedet. Tibi meg megemlített már téged, mint unokatestvért. Leírta a külsődet is, azt is elmondta hol laktok és, hogy készüljek fel, mert lassan eljön az idő, hogy személyesen is megismerjük egymást. És amikor a plázában megláttalak, ahogyan lefejeled valakinek a seggét, akkor eszembe sem jutott, hogy az te vagy, csak miután Hanga levezetett téged hozzánk. Mondjuk, akkor is Ricsivel kezdtél el beszélgetni. 
- Már megbocsáss, de eléggé ellenszenvesnek tűntél. 
- Az lehet. 
Tibi bűnbánó fejet vágott, de én nem tudtam, hogy higgyek-e neki vagy sem. Mindenesetre, most hittem neki és reménykedtem benne, hogy megteszi, amit tennie kell: szakít Hangával.

November 12., szerda

Ahogy kimentem a kapun, pont abban a pillanatban ütöttek el egy macskát a házunk előtt. Az autós megállt és az elütött állatot szemlélte. Amikor feltűnt neki, hogy én is ott vagyok, megkérdezte, hogy van-e a közelben állatorvos. Gyorsan ledaráltam a keresendő hely elhelyezkedését, majd a hölgy a cicussal együtt autóba pattant és el is húzott az utcából. Egy pár percig némán ácsorogtam, aztán vettem egyfajta lendületet és elindultam. Érdekes egy jelenet volt, de a macska még élt, és a sofőr sem volt hülye, hogy elhajtson anélkül, hogy megnézné a cica rendben van-e. A zenelejátszómon bekapcsoltam a Nothing Else Matters-t és a dallamot dúdolva sétáltam az iskola felé. 

 - Iza! Mizu? – lépett mellém Bence. Hm… kissé szokatlan, hogy Bence csakúgy mellém álljon és a hogylétemről kérdezősködjön. 

- Semmi, de esetleg kéne valami? 

- Igen, megvannak már szerkesztve a reklámok? – pillogott rám.

- Persze, még aznap megszerkesztettem őket. Ha akarjátok, akkor átküldhetem őket e-mailben. – Mosolyogtam kedvesen.

- Az király lenne, köszi. 

- Ha már így szóba elegyedtünk, akkor mesélhetnél kicsit az újdonsült barátnődről – böködtem oldalba.

- Óóó, hát igazából nincs sok mesélni valóm – vonta meg a vállát. 

- Miért? Hiszen már jártok, nem?

- Nem mondanám annak. Mondjuk úgy, hogy alakulóban vannak a dolgok – kacsintott, aztán bement a terembe. Mivel ő olaszt tanul, fel kellett keresnem a nekem való termet, ami nem más, mint a francia tanulásra alkalmas terem volt. Hanga már ott paskolgatta a helyet maga mellett. Boldogan belekezdett mondandójába, ami a következőkből állt: Tibi, Tibi milyen cukifiú, Tibi mennyi mindenhez ért, olyan jók Tibivel a hétvégék és nincs-e kedvem valamihez ma délután. Hát „Tibizni” minden bizonnyal nincs kedvem. 

- Azért kár, pedig tök jól elszórakoztunk volna – biggyesztette le a száját. Különben is, úszás és, hát eléggé kiakaszt, hogy alig megyek. De ha egyszer nincs kedvem. Valami sportot viszont be kell iktatnom az életembe. Mondjuk ehhez a sulis egyesülethez semmi pénzért nem mennék még egyszer, majd mondom is anyunak, hogy keressünk valami normálisabb úszóegyesületet.

Térjünk is rá a délutánra, mert végül is rászántam magamat az utolsó edzésemre. Persze nem is maradt meglepődés és egyéb attrakciók nélkül az úszás, hiába hittem azt, hogy az utolsó edzést egy laza „mentem keresni egy másik egyesületet, sziasztok!”-kal meg lehet úszni, nem sikerült. Igen, tévedtem. 

    Az egész úgy kezdődött, hogy már nagyban pakoltam be az úszós cuccomat, mivel lassan indulás és ugye el kell érnem az induló buszt, mikor csengetést hallottam. Persze vakargattam a fejem búbját, hogy ki az, mert tudtommal nem vagyok adósa senkinek házival (jó, Endre hiányzott a suliból, de neki Edit viszi a házit), és programot sem beszéltem meg senkivel sem. Elkezdtem gondolkodni a lehetséges embereken:

1, Lehet, hogy mégis Endre az, mert nem vitte neki Edit a leckét és mivel annyira megbízik bennem és tudja hol lakom, ezért ide jött és elkérte a leckét (csak egy csipet szarkazmus…). 

2, Robi az, mert végre eszébe jutottam (ez így tök jó nem? Két hétig elhanyagol, utána hirtelen eszébe jutok) és szeretne valami közös programot. 

3, Igazából ez a leges leghülyébb variáció az összes közül, de hogy ő se maradjon ki: Áron, mert őőőő… mert miért ne? Csak egy csók és menne el. Na persze, ez a legvalószínűtlenebb. Mivel nem sok időm volt tovább agyalni a lehetséges személyeken, mert az illető már szinte rátelepedett a csengőre, a negyedik megfejtés miértjét már nem tudtam úgy kigondolni, mint az előző háromét. Az ajtóhoz lépve, megfogtam a kilincset és mosolyt varázsolva az arcomra nyitottam ki. Hanga állt ott a mellette álló Tibivel. De jó, hogy említettem, hogy nem akarok „Tibizni”. Mindenesetre elég fura fejet vághattam, mivel Hanga egyből magyarázni kezdte a mai számomra hirtelen jött közös programot. A terv szerint ők is jönnek úszni, mert Hanga beiratkozott úszásra. Mikor elkezdte ecsetelni, hogy Tibi is járna, akkor feltéve a mutatóujjamat, jeleztem, hogy ez nem lehetséges, mivel Tibi nem a mi sulinkba jár. Akkor mérgében ordított egyet, hogy ez nem igazság. Mivel nem volt túl sok időm a busz indulásáig, inkább visszaszökkentem a táskámért és indultam is. 

- Hé, várj már meg! – kiáltott utánam Hanga. Gyorsan hátra pillantottam, majd jeleztem, hogy nem érünk rá annyira, úgyhogy sietősre vettem a figurát. Magam mögött éreztem Hanga csapkodását és hitetlenkedését, miszerint felesleges sietnünk. Morgásomat egy hatalmas sikoly állította meg. Ösztönösen hátrafordultam és mikor láttam, hogy Tibi egy tücsköt söpör le Hanga lábáról, a fejemre csaptam és indulatosan felmorrantam.

- Az ég szerelmére! Ne sikabáljatok már! – néztem rájuk a lehető legdühösebben, mire mindketten elnevették magukat. Visszagondoltam, hogy hogy nézek ki, mert az is lehet, hogy a hajamat szétfújta a szél vagy valami ráragadt az arcomra, ruhámra vagy esetleg beleléptem egy kutyaszarba. De egyik sem jött be…

- Mi az, hogy „sikabálni”? – mutatott idézőjeleket a levegőbe Hanga.

- Őőőőő… hát, sikabálni! Értitek, nem? – álltam meg egy pillanatra és tárt karokkal bámultam rájuk válaszra várva. 

- Persze, értjük mi – veregette meg nevetve a vállamat Hanga és Tibivel együtt kikerültek. Mi az, hogy beelőznek engem?! Nem adtam rá engedélyt! Elvégre nekem jobban kéne sietnem! Újra a megfelelő irányba fordultam és visszaelőztem a néha még mindig fel-felnevető párocskát. Hogy igazából miért is mondtam, hogy „sikabálás”? Magam sem tudom, csak ez jött ki a számon. Mondjuk így felmérve, egész jó szó ez a sikabálás. A buszmegálló felé igyekezve megtorpantam, mert a busz már rég ott álldogált, mindhárman futólépésre váltottunk. Én azt hittem, hogy végre rajtam kívül is fontossá vált az idő, de mikor a buszmegállónál lelassítottam, hogy felszálljak, addig a többiek tovább rohantak. Értetlenül bámultam tovább, de a fél lábam már a busz lépcsőjén volt.

- Felszállsz kislány? – kérdezte a sofőr, kissé idegesen, mivel már igen szeretett volna sietni. 

- Elnézést, még sem szeretnék – vettem le a lábamat a lépcsőről, majd egy hangos kiáltással jelezték, hogy még várjon a busz. Hangáék egy plusz fő társaságában rohantak a buszhoz, én pedig próbáltam olyan gyorsan bekötni a cipőfűzőmet, amilyen gyorsan csak lehet, de mire ahhoz értem, hogy újból neki essek a buszra való felszállásnak, a sofőr rám nézve zárta be az ajtót. Na, kösz! Elkezdtem integetni, de mikor láttam, hogy nem akar megállni, futásba kezdtem. 

- Álljon meg! Álljon már meg a rohadt életbe! – sikabáltam (igen, most már ezt fogom használni a kiabálásra. Menő nem?), de a nagy ordításba és futásba, sikerült ráesnem valakire. Ilyenkor szembesül az ember a „jé, de kicsi a világ” fogalmával. Mert ennyire apró nem lehet. Akiben felbotlottam az nem más volt, mint maga Kincső, aki őrületes hisztériát csapva sepert le magáról. 

- Te meg mi a frászért sikongasz itt?! Felfogtad, hogy az a busz nem fog megállni csak a te kedvedért?! – ráncolta össze a szemöldökét, majd ruháját porolva, tekintetét visszairányította rám. – Óóóó, reméltem, hogy veled nem futok össze többször. 

- Szia neked is – mosolyogtam erőltetetten. 

- Most hova igyekszel olyan nagyon? Csak nem Áronkához? 

- Miért igyekeznék hozzá? – kérdeztem még mindig hülye vigyorral az arcomon. 

- Mondjuk, mert a barátod?! Jaj, vagy már…? – és hirtelen nevetésben tört ki. Én ezt nem értem, ma mindenkinek ilyen nevetős napja van? 

- És ha igen? 

- Éljen az igaz szerelem – veregette meg a vállamat. 

- Amúgy, ha annyira érdekel úszni megyek. De gondolom ez nem izgat igazán, szóval akkor csá – hadartam és újra futni kezdtem. Mikor értelmetlennek láttam a rohanást, fogtam magam és egyszerűen megálltam nézni ahogyan mindenki siet valahová, kivétel én, aki elhatározta, hogy lassabb fokozatba állítja magát. A lehullott faleveleket kezdtem rugdosni és teljesen máshol járt az agyam. Mostanában olyan egyedül érzem magamat. Persze, ott van Hanga, Dorci, Zorka és a többiek. Nincs is velük baj, csak mégis… Hanga folyamatosan Tibiről beszél, és mindenhova magával hívja, de én meg nem szeretek harmadik lenni. Most is tojt rá, hogy én nem szálltam fel a buszra, de mindegy. Dorci folyton a közte és Zorka között történő dolgokról beszél, amit persze meghallgatok, de néha unalmas folyton bólogatni és értelmezni a dolgokat. Bár, én sem szívesen lennék abban a helyzetben, amiben ők ketten. Zoéval nem nagyon szoktunk beszélni, csak letámad, ha valami hülyeséget csinálok és elmondja, hogy mit lát a jövőben. Mintha én olyan jó társaság lennék. Ez van, ezt kell szeretni. Úgy döntöttem programot változtatok és beugrom valahová. Az irányt a pláza felé vettem, de amikor be akartam menni a bejárati ajtón egy ismerős alakot pillantottam meg. Basszus!! Anya meg mit keres a plázában?! Ez nem lehet igaz!! Ha kiszúrja, hogy nem úszáson vagyok, akkor kapok egy nagy fejadagot arról, hogy a szemébe hazudtam. Mikor bement, besurrantam az ajtón és bebújtam a budiba. Már éppen gondolkodtam, hogy végezzem-e a dolgomat, ha már így bejöttem ide, mikor érdekes hangokat hallottam, majd egy megkönnyebbült hangot, víz csobogását és irgalmatlan bűzt. Ki az a nő, aki ennyire…?! Befogtam az orromat és próbáltam nem feltűnően mutatni, hogy éppen készülök megfulladni, amikor legnagyobb döbbenetemre a fülkéből nem egy nő, hanem egy egész HELYES(!!!) fiú lépett ki, aki ugyanolyan meglepődött fejet vágott, akárcsak én. 

- Ez itt nem a női vécé? – kérdeztem ugyanúgy a fulladástól küszködve. A fiú nem válaszolt, csak a nem messze lévő piszoárokra mutatott és akkor tudatosult bennem, hogy ez itt bizony a fiú vécé. Egy idétlen mosollyal az arcomon heherésztem, amikor a fiú kiment. Akkor megtöröltem a homlokomat és lehajtottam a fejemet, hogy mekkora hülyét csináltam magamból egy ilyen helyes fiú előtt, majd tudatosult bennem az előző „vécés” jelenet. Kettőnk közül talán ő cikibb volt… Amikor újabb lépteket hallottam a vécé felé, nem volt választásom, bebújtam az egyik fülkébe és, amikor ráeszméltem, hogy melyikbe is mentem be, már késő volt, mert bejöttek a vécébe. Magamra zártam az ajtót és újra befogtam az orromat. Nagy kár, hogy a fülemet elfelejtettem.

- Túlságosan gyerek még. Máshogyan kezeli a dolgokat.

- Ne is mondd… akárhol jár, mindenhol csinál valami szart. 

- Nekem meg ezek a kavarásai. „Jaj, hát most nem mehetünk, mert hírbe hoztak minket, majd máskor”. 

- Én hülye meg újra össze akartam jönni vele. Megcsókolom, mindketten tökre élvezzük ő meg erre „bocs nem, még nem állok készen”. Mondom baszd meg, akkor mi a francért csókoltál meg? 

Akkor viszont felismertem, hogy kiről van szó. Arra is rájöttem kik beszélgetnek. Először azt hittem, hogy csak ketten vannak, de hirtelen megszólalt a harmadik tag is.

- Most is ilyen nyomorék volt. Elkezdett velem és Hangával kiabálni, hogy mi a rákért „sikabálunk”. 

- Hogy mi? – tették fel mindketten a költői kérdést. Én meg kifújtam a levegőt és rászerettem volna ülni a vécéülőkére, de majdnem sikerült beleülnöm a vécébe. Amikor felpattantam észrevettem, hogy valószínű, hogy elromlott a vécé és a tartalmat már nem sikerült eltakarítani… Egy halk „pfuj”-t hallatva, leengedtem az ülőkét és arra ültem le, majd hallgattam tovább a beszélgetést. 

- Jó lenne, ha érettebben gondolkodna. Tudtommal a csajok hamarabb érnek, de ez a szint még a tízéves kategóriába tartozik – nevetett lesajnálóan az egyikőjük. Mi az, hogy tízéves? Ráadásul, nem minden tízéves ilyen, van aki még normálisabb, mint én. Jó magam körülbelül az ötéves szintet hasítom. Taps Iza! Végül átváltottak más témára és utána kimentek a vécéből. Én is ezt vettem tervbe, csakhogy az ajtót akárhogy próbáltam kinyitni, nem sikerült. Rángatni kezdtem, de az sem hatotta meg. Hamarosan ordítozni kezdtem és a még mindig ott terjengő szag sem tartott vissza a levegő vételtől. Hamarosan ajtócsapódást hallottam és éreztem, hogy valaki alulról kukkant be a vécébe. Nem hittem a szememnek.

- Te meg mi a…? Mit keresel itt a férfi vécében? – kérdezte döbbent arccal Áron. 

- Hosszú sztori… Inkább szedj ki innen. 

- Kiszedni nem tudlak. Mássz ki alul, simán kiférsz, nem vagy túl kövér – állt fel. Megfogadva a tanácsát, kicsusszantam alul az ajtón, majd egy kicsit leporolva a ruhámat, kisétáltam a vécéből. Ennyivel persze nem zártam le a dolgot, mivel Áron követni kezdett.

- Na, most már el tudod mondani, hogy mit kerestél te a férfi vécében, nem? 

- Nem hinném, hogy túl nagy sztori lenne. 

- Egyáltalán, mit keresel itt? Úszáson nem láttalak, bezzeg a plázában egy férfi vécében meg simán megtalállak. 

- Mintha te úszáson lennél – köröztem egyet a tekintetemmel. 

- Az uszodát mára bezárták karbantartás miatt, így eljöttünk. 

- Akkor nem sok mindenről maradtam le.

- Hát nem – nevetett. – Szép kis alakítás, mondhatom. – majd hozzátette. – Megint. 

- Úgy teszel, mintha viccesek lennének az égéseim, pedig tudom, hogy legbelül egy gyerekes kislány vagyok a szemedben – árultam el magamat. 

- Ó, valaki hallgatózott. Te ehhez még túl kicsi vagy – veregette meg a vállamat. Ma már ő a harmadik ember, aki ezt teszi. 

- Tudod mit?! Igazad van, kicsi vagyok. Meg is keresem a magamnak való társaságot – mondtam, majd egy játszóházra pillantottam, ahol több kisgyerek is játszott. Bementem a kislányokhoz és leültem játszani hozzájuk. 

- Sziasztok! Remélem nem zavar titeket, a jelenlétem – integettem a tátott szájjal figyelő lányoknak. 

- Te ki vagy? – kérdezte az egyikőjük.

- Róner Izabella – nyújtottam fel a kezem, mire ő egy krétával a kezében nyújt felém, és szépen bele is firkált egy szomorú arcot a tenyerembe. Na, ez szép, még az ötévesekhez sem mehet be az ember anélkül, hogy azok ki ne rekesszék. L

- Menj innen! – kiáltotta egy másik kislány és elkezdtek krétával dobálni. Hirtelen egy nagyobb árnyékot pillantottam meg magam mögött. Éreztem, hogy most bajban vagyok.

- Elnézést kisasszony, de ez a játszóház tíz éven aluli gyermekek részére van fenntartva. 

- Én… én ezt saj-ná-lom – böktem ki nagy nehezen. Túl ijesztő volt a kövérkés testalkatú nő. Mikor kisiettem a játszóházból, nagy döbbenetemre Áron ott várt… Anya társaságában. Nem hiszem el! 

- Elárulnád nekem, hogy mit kerestél egy csapat óvodás között egy játszóházban? – tette csípőre a kezét és olyan mérgesre ráncolta a szemöldökét, hogy azt hittem a tekintetével fog meggyilkolni.  Áron persze jól szórakozott az anya vs. Iza meccsen, amiből persze az én szeretett édesanyám került ki győztesen. 

- Eredetileg… úszni… igen, úszni indultam… csak közben kiderült, hogy… hogy nem lesz és… és gondoltam bejövök ide. De nem tudtam, hogy te is itt vagy! – hárítottam. Anya gondterhelten Áronra nézett.

- Mit gondolsz fiam, higgyek neki? 

- Megér annyit – mosolygott továbbra is. 

- Na, jó… - enyhült meg. – Viszont most hazajössz velem. Van otthon valami, jobban mondva valaki, akit beszeretnék neked mutatni – mosolygott most már ő is. Valaki? Mégis kicsoda? Talán a jövőbeli barátom? Anya talált nekem egy pasit? Megáll az ész… Áronnal összeakadt a tekintetünk. Mindketten vállat vontunk, mert nem tudtuk ki lehet. Viszont, ahogy ránéztem valahogy gyengébbnek és kisebbnek éreztem magamat, mintha tényleg évekkel vissza lennék maradva. Plüssállatokkal alszom, akiknek tudom a születés napját és azt is, hogy hány évesek. Mese zenéket is töltök le és sírok egy Narutós epizódon ha olyan szomorú. Mellette gyerekesebbnek éreztem magam. Hiába volt olyan, hogy előttem pisilt (örültem is, hogy nem a nagyobbikat végezte, mert akkor igen kiakadtam volna), meg magassarkúban járkált, de hétvége óta olyan furcsa lett. Mintha zárkózottabb lett volna. Talán megfogadta Bácskai tanácsát és visszább vett magából? Akkor még mondjuk nem volt ennyire elhatározódva erről a dologról…  Elköszöntünk Árontól és anyával indultam haza a kis kiruccanásomból. A kocsiba beülve csak úgy pattantak ki a jobbnál jobb ötletek. Mi van ha valami elveszett rokon, akivel most sikerült felvenni a kapcsolatot? Vagy az új egyesület edzője és beszélgetni akar velem úszós múltamról. Nagyon vártam, hogy otthon lehessek és, hogy végre találkozzak azzal a bizonyos személlyel. 

    Az autóból kiszállva sietős tempóra váltottam és a ház belsejébe érve csak apu és Dani fogadtak egy-egy köszönéssel. Anyu felé fordultam kérdő tekintetemmel, aki csak az udvar felé mutatott. Ki várakozna az udvaron? Kisétáltam az udvarra és két másodpercbe sem telt, mire egy ugató hang üdvözölt. Le néztem a földre és egy kölyökkutya szemei néztek az enyémbe. Olyan édes volt, hogy egyből mosoly ült az arcomra. Leguggoltam hozzá és simogatni kezdtem, a kutyus nagyon örült neki, egész végig sürgött-forgott körülöttem és a rossz idő ellenére is kint maradtam vele. Szóval ez a kis pajtás volt a meglepetés? Jobb, mint ahogyan gondoltam. 

- Na, hogy tetszik? – kérdezte mögöttem egy hang.

- Nagyon tetszik! – válaszoltam boldogan. – De őt mire kaptam? 

- Mondjuk úgy, hogy ő is egyfajta „utó-szülinapi” ajándék.

- Úúú, nagyon szépen köszönöm! Hogy hívják?

- Nevezd el te – mosolygott rám anyu. Ahogy ránéztem a kis tacskóra egyből egy név pattant ki a fejemből. Anya mesélte, hogy kiskorában volt egy tacskója, aki fiú volt és mindig az utcaajtóban várta őt, amikor megérkezett anya az iskolából. Egyik nap, viszont nem várta az ajtóban és anyu, amikor beljebb ment az udvarban sem hallotta a kicsi kutyus tappancsainak topogó hangját. Elkezdte keresni, de sehol sem találta. Másnap reggel az anyukája szomorúan közölte vele a hírt, hogy a kutyust megmérgezték és az udvarban lévő körtefa alatt találta meg a tetemet. 

- Anya, ő ugye fiú?

- Igen, az. 

- Akkor... mi lenne, ha a te kutyusod emlékére elnevezném Bikficnek? 

- Ennyire megragadt benned a történetem? – nevetett lágyan.

- Igen. Meg hát, nekem igazából tetszik is ez a név – bazsalyogtam és egy újabb simítást adtam a kölyöknek, aki úgy csóválta a farkát, hogy úgy látszott, mintha nem is lenne neki. Tehát mától van egy kutyusunk, akinek én viselem a gondját és, akit mától Bikficnek hívnak. Talán annyira nem vagyok gyerek, ha egy kis életet rám bíznak. 

November 10., hétfő

Sziasztok! Most egy hétre elutazom Párizsba, így gondoltam, hogy hagyjak valamit magam után, írtam egy részt. Nem túl hosszú, de legalább addig is van mit olvasni. Jó olvasást!:)

És igen, elérkezett az angol TZ, amire be kell vallanom alig készültem. Túl egyszerűnek tűnt, nem éreztem szükségét annak, hogy tanuljak. Amint megkaptam a lapot, írni kezdtem, de egy némelyik feladat problémásnak bizonyult, de alig két perces fejtörés után ráeszméltem a megoldásra. A szerintem helyes megoldásra. A sikeresnek érzett angol doga után siettünk öltözni, hiszen tesi következett. Az öltözőben ment sutyorgás, amit én csak bamba fejjel figyeltem. Mikor Hanga belépett az öltözőbe, lehuppant mellém és mosolyogva fürkészett.

- Mit figyelsz ennyire? – Pislantott kettőt.

- Szerinted mi lehet a téma ott? – Mutattam az a-s lányok felé. 

- Jaj, hát tudod! Ugye a Kincső elment és úgy volt, hogy vesznek fel a helyére mást, de még nem találtak jelentkezőt. 

- Nem! Te is csak a buta pletykákat hallgatod! – Fordult felénk az egyik a-s lány. – Pont arról van szó, hogy megvan az új osztálytársunk. 

- Nem úgy volt, hogy egyel kevesebben lesztek? – Értetlenkedett továbbra is Hanga. 

- Hjaj, nehéz eset vagy – legyintett a lány, majd visszafordult a tornacipőjét kötni és úgy folytatta – túlságosan a pletykáknak hiszel. Ki mondta neked, hogy nem kapunk új osztálytársat?

- Hát, igazából senki, csak hallottam, ahogy mondják. 

- Mindig is utáltam az ilyen hülye pletykákat.

- Ez végül is nem akkora dolog. Mi lett volna, ha másról pletykálnak? Például, hogy miért szakítottál a pasiddal, amiből aztán „miért hagytad ott a pasidat?” lesz. 

- A pasikról jut eszembe, – fordult újra felénk – A te barátodat véletlenül nem Tibornak hívják? – Mutatott Hangára.

- De, de ő tizennyolc éves, nem hinném, hogy ő lesz az új osztálytársatok – nevetgélt kínosan.

- Ó, értem. Csak mert Tibornak hívják a mi kedves újoncunkat – mosolygott ördögien, majd kiment az öltözőből. Hangával egymásra néztünk, aztán úgy döntöttünk, hogy nem foglalkozunk az egész üggyel. Ha jön új diák, akkor had jöjjön. 

    A tesi végén a dráma tanárnő lépett be a tornaterembe. Nagy izgalommal az arcán folyamatosan keresett egy személyt, aki nem más, mint én voltam.

- Jaj, Izukám! Csak egy percre! – Kiáltotta felém. Álljunk csak meg! Mióta vagyok „Izuka”? Ráadásul az ő Izukája? Kérdőn felvontam az egyik szemöldökömet, majd amikor kíjebb húzott, lelkesen belekezdett a mondandójába.

- Csak annyit szerettem volna, hogy ma neked meg Árikának maradnia kellene még szakkör után gyakorolni azt a jelenetet. 

- De Áron nincs suliban – ráztam a fejemet. Ma ő és Endre hiányoznak. 

- Már elértem a mobilkészülékén keresztül. – Micsoda?! A tanárnőnek megvan Áron telefonszáma?! – Azt mondta, hogy háromra visszaérnek arról a vizsgálatról vagy miről és így el tudjuk próbálni. – Nem úgy volt, hogy tegnap hazaengedik a kórházból? Esetleg még nem volt jól, ezért maradnia kellett? Tök értetlen fejet vághattam, mert a tanárnő még meg is suhintotta a kezét előttem, hogy akkor rendben van-e a délután. Egy apró bólintással indultam (volna) vissza a többiekhez, mikor feltűnt, hogy a kilencedikesek többsége kifelé tart, így egyértelművé vált számomra, hogy az órának vége. Gyorsan visszaöltöztem, nem időztem sokat és előpakoltam irodalomra. Óra közben ment a beszélgetés, Zorka és Dorka összekaptak valamin, Hanga rajzolgatott a füzete hátuljába, Bence röhögött valamin, Edit pedig figyelt. Én is firkálgattam a tolltartómat, a bal kezemmel támasztottam meg az államat és végig futottam egy gondolatmenetet arról, hogy túl sokat gondolkozok és, hogy le kéne róla szokni. Nem is koncentráltam tovább a magam gondjaira, hanem az órára pillantottam és megpróbáltam lerajzolni magamat mangafiguraként.

    Órák után megebédeltem és indultam is drámára. Az aulában láttam a már várakozó diákokat, közöttük is megpillantottam a kicsit megviselt fejű Áront, aki jót nevetett valamin az egyik felsőbb éves sráccal. Robi mellettem ténfergett, Anett pedig csevegett néhány lánnyal. A tanárnő már suhant is felénk, hogy induljunk a foglalkozásra és szépen beterelt mindenkit a drámaterembe. Nagy izgalommal ültem le, elővettem a szerepemet és átolvasgattam. Rájöttem, hogy sok szerelmes szövegem van. Egy apró nyelvnyújtás után (nem vagyok az a nyálas fajta, de hát ez van, el kell játszani és kész), kezdtük is a próbát. A darab arról szólt, hogy én, mint a nemes hölgy dühöngök, hogy az apám egy olyan férfihoz akar hozzáadni, akit nem szeretek. Egyszer viszont meglátom, hogy megüt egy másik asszonyt, így még jobban meggyűlölöm és elmegyek világgá. Útközben találok egy családot, akik nagyon szegények és mégis befogadnak magukhoz, mivel otthonom nincs. Elég hideg van, tél, fogy a fa is, így sokszor fagyoskodnak, majd a család barátja lesz az én választottam. Most úgy nagyjából ennyi. Izgalmasan hangzik az biztos. A próba annyiból állt, hogy kétszer elolvastuk a szöveget, utána az első részét gyakoroltuk. Vagyis azt, amikor én bosszankodok a férjjelöltemen. Amikor ezt úgy ahogy tökéletesre csiszoltuk, még éppen el tudtuk kezdeni a második részét is, de azt már nem tudtuk teljesen kidolgozni, mert lejárt az idő. Legalábbis a többieknek mindenképp. Én meg Áron még ott maradtunk. A tekintetemmel folyamatosan kerestem, hogy hová tűnt, mert akkor csak a tanárnőt láttam, de Áront sehol sem. Míg egyszer csak éreztem egy leheletet a nyakamnál. 

- Nézz körül jobban – suttogta, majd előbukkant mögülem. Úgy éreztem magamat, mint egy krimiben, amikor a gyilkos váratlanul mögéd settenkedik és belesúg valamit a füledbe, utána pedig megöl. Értetlenül bámultam rá, mire megfordult és mélyen a szemembe nézett.

- Tudom, hogy engem kerestél a szemeddel – kacsintott egy megnyerő mosoly kíséretében, amikor is nem a dráma tanárnő kettőt tapsolva vezetett minket magához. 

- Na, akkor gyerekek tudjátok miért vagytok itt nem? – Tette csípőre a kezét a tanár. 

- Persze. 

- Mindketten csókolóztatok már, nem igaz?

- Ja – rántott vállat Áron. Én csak Áronnal csókolóztam. Legalább az előkészületek megvoltak. Pff.

- Akkor meg tudnátok nekem mutatni, hogy körülbelül milyen stílusban csináljátok? – Kérdezősködött a tanár. A mellettem álló Áron nem szólt, hanem felém hajolt és megcsókolt. Váratlanul ért meg minden, de ez teljesen más volt, mint amit korábban kaptam. Nem volt varázsa, elvégre csak egyfajta „színészi” csók volt. Nem érződött benne az, ami korábban. A tanárnő utasítására persze többször is elismételtük különböző pózokban, majd megtaláltuk a tökéletest. 

- Kedveseim, úgy csináljátok, mint a profik! Majd ha szólok, akkor még összeülünk és gyakoroljuk kicsit, de az is lehet, hogy erre nem lesz szükség. Majd meglátom, rendben? Most pedig indulhattok haza! – Mosolygott ránk, majd integetett, mi meg kimentünk a teremből. 

- Jössz velem? – Nézett rám. 

- Miért ne? – Mosolyogtam rá, aztán elindultunk. 

A suliból kiérve, a kapun át egészen csendesen baktattunk egymás mellett, míg nem kibukott belőlem egy kérdés. 

- Mi volt a kórházban? 

- Pihentem – érkezett a válasz. 

- Mikor engedtek ki?

- Tegnap délután már otthon voltam.

- Akkor ma mégis milyen kivizsgáláson voltál?! – Néztem rá kétségbeesett arccal. Ő csak hidegen felém fordult és hosszas szünet után válaszolt.

- Egy egyszerű kivizsgáláson – mondta, mintha semmi rossz dologról nem lenne szó. Legbelül tudtam, hogy valami nincs rendben Áronnal. De a ridegsége miatt nem meredtem részletesebben kérdezgetni. Onnantól kezdve némán sétálgattunk egymás mellett. Ott, ahol el kellett válnia utunknak, el is vált. Hideg volt, és átfagytam, de mégis utána néztem. A kezét zsebre dugta és úgy sétált el. Egy hatalmas sóhajjal fordultam az én otthonom irányába és kezeim dörzsölése közben folyamatosan fújtam ki a hideg levegőt a számon. 

    A szobámban csendben feküdtem, aztán amikor meguntam a fekvést, a könyveimet néztem a polcon. Levettem egy könyvet a polcról, aztán elkezdtem lapozgatni, mígnem magával ragadott a történet és sikerült az egész napot mellette töltenem. Este kilenckor jöttem rá, hogy még van leckém is, amit hamar összecsaptam és úgy dobáltam bele a könyveket a táskámba. A gépen bekapcsoltam néhány zenét és úgy mélyedtem bele az olvasásba. Hajnali kettőkor sikerült letennem a könyvet, amit sikeresen kiolvastam. Most ilyen kedvem volt. 

November 8., szombat

A mai nap mentünk forgatni Ádámékhoz. Én kettőre mentem, anyuék hatkor jöttek a vacsorára. Ádáméknál már mindenki ott volt, aki akkor számított, én voltam az utolsó, aki hiányzott. 

- Mi lenne, ha a deszkázással kezdenénk? 

- Persze, dögöljek itt amíg ti leforgatjátok azt a szart… - mormogta Áron.

- Én úgyis kíváncsi vagyok a deszkás tudásodra – bólogatott Molly.

- Áron, neked úgy sincs más programod mára, minthogy kiverd magadból a másnaposságot, nekem viszont van programom – mosolygott elégedetten Bence.

- Nem a Denisszával randizol? – kérdezett rá Ádám, folyamatosan a vállát bökdösve.

- Deeee.

- Azért még igazán nem kell sietni… 

- Mondtam, hogy ne igyál, de te…. – rázta meg a fejét Ádám.

- Nem én választottam a piát, a pia választott engem – viccelte el Áron.

- De most nem kéne…

- Hagyjá’ má’! 

- Ilyenkor hagylak is… 

- Akkor csá – állt fel a székből és vánszorgott az ajtó felé.

- Nem ezt értettem az „ilyenkor hagylak is” alatt! Ezt le kell forgatnunk.

- Komolyan, nem értem, mi a francért vállaltad el a reklám készítést baszd meg?!

- Gondoltam hírnevet szerezhetnénk az egyesületeknek… te is belementél, úgyhogy maradj a seggeden! 

- Pff – pöfékelt, majd ledőlt a kanapéra.

- Akkor deszkázásra fel! – tapsolt kettőt Ádám, majd mindenki, aki számított elindult. A deszkás reklámfilmet egy parkban forgattuk le, afféle deszkás parkban. Én, mint operatőr az állványra pakolva a kamerát hallgattam Ádám kívánságait a filmmel kapcsolatban. Még szeptember elején volt az a kívánsága a Hip Hop egyesületnek, hogy legyen egy ilyen reklámja, amivel csalogathatják az embereket, de ugye Molly deszkázik is, így gondolta, hogy a deszkás egyesületnek is lehetne egy ilyen kis videója. 

- De várjatok! – Kértem egy kis figyelmet. – Ti akkor most mind egy helyre jártok Hip Hopra, meg deszkázni?

- Ja. Molly már régóta jár táncra – helyeselt Ádám.

- Akkor hogy lehet, hogy Áron nem ismerte meg első nap? 

- Bulatovicz, ha elmeséled neki….! – Fenyegetőzött Molly. 

- Azért mert Mollynak akkor még a háta közepéig ért a vörösesbarna haja és csak suli előtt sikerült neki átalakítani magát így a gólyatábor napján, amikor beállított én is fiúnak néztem – röhögött Ádám.

- Szóval ti már suli előtt ismertétek egymást? Az tök jó! 

- Valakinek jó, valakinek nem – vonta meg a vállát Ádám.

- Ezzel mire célzol?

- Áron és Imi világéletükben küzdöttek a másik ellen. Mindig a másikban látták az ellenfelet. Mindenben versenyeztek egymással és ha a másik veszített, akkor kitalált valami baromságot, amivel mélyebbre taszította a másikat. 

- Elverlek te barom állat, ha még többet kotyogsz! – Szorította ökölbe a kezét Molly. 

- Na, de elég a csevegésből! Kezdjük a deszkázást. 

- Amúgy, Molly, neked nem lett volna muszáj kijönnöd ide, elvégre te nem deszkázol.

- Mi az, hogy nem?! Én igenis deszkázok, abban is jobb vagyok, mint Áronka! 

- Mondjuk, mert ő nem gördeszkázik? – Tettem fel a költői kérdést.

- Csajok, vagyis Iza és Imi, kezdjük mááár! – Tapsolt kettőt türelmetlenül Bence.

A forgatással nem volt sok gond, Ádám, mint valami rendező, ügyelt arra, hogy mindenki a megfelelő pillanatban lépjen be vagy, hogy én a megfelelő szögből vegyem fel a dolgokat. A tökéletes munkáért mindenki kapott egy amolyan, Ádám-pacsit. J 

    Bence kivételével, aki már indult is készülődni, visszaértünk Ádámékhoz és már készülődtünk is, mert a Hip Hop filmet a nappaliban forgattuk le. 

- Remek, ezzel gyorsan megvoltunk, jöhet is a Hip Hop! – Lelkesült be teljesen a rendező.

- Na én kihiphoppolok a vécére, mert fúúú… - panaszkodott Áron, majd felpattant, mint aki nem lenne másnapos és bezárkózott a budiba. Két perc múlva kitámolygott és egy újabb inger következtében visszarohant. Majd ezt megismételte még kétszer. 

- Asszem engem vegyetek ki a filmből! Nélkülem is lesz olyan jó! Sajnálom ifjú testvéreim, de ilyen rohamokkal nem húzom sokáig eme szikrázó létformában – drámázott Áron a kanapén fekve. 

- Hagyd magad Rómeó és irány táncikálni.

- Ha akarsz egy kis hüsítőt a nyakadba, akkor oké – tápászkodott fel. 

- Isten őrizz! 

- Pedig csokis croissant és pirítós is van benne, szerintem ízlene nektek.

- Pfuj, hagyd már abba – ütögette meg a vállát Ádám. 

- Hééjj, ne ütögess, mert akkor vacsorát osztogatok! 

Sok vitát követően eldöntöttük, hogy Áront kihagyjuk a filmből, mert egyszerűen nincs olyan állapotban, hogy benne legyen, mondjuk végül már ellenkezett, mert akkor tök feleslegesen jött el és, hogy ez így hülyeség, így bemutatta tánctudását, ami a vécéhez vezette. Végül lefektettük a kanapén, ami igen nehezen ment mivelhogy pofozkodott, de úgy, mintha öt éves lenne. Ádám belecsípett a karjába, de csak később kezdett el fájni neki… egyből gyanakodni kezdtem, hogy valami nincs rendben.

- Mióta viselkedik így? – Kérdeztem hangosabban, mert Áron folyamatosan ordibált Mollyval.

- Tegnap este óta.

- Tegnap nem bulizni voltatok? 

- De.

- Mennyit ivott? 

- Csak elmentem pisilni és addig szerintem leitta magát a sárgaföldig.

- Meddig tart neked egy rohadt pisilés, hogy azalatt így leissza magát?! 

- Jóó, még utána megigazítottam a sérómat, ami nem egy kétperces meló.

- Hol van a számítógép? – Kérdeztem türelmetlenül.

- Fent a szobámban van, be is van kapcsolva, de miért olyan fontos ez?

Nem válaszoltam, csak felszaladtam a lépcsőn és a gépet letámadva, máris pötyögtem be a megfelelő szavakat. Ahogy gyanítottam! A tünetek alapján, csakis ez lehet. Alkohol mérgezés. 

- Ki tud itt vezetni? – Loholtam le a lépcsőn.

- Áruld már el, hogy mi a franc van?! – Türelmetlenkedett Molly.

- Anyaaaa! – Ordított fel a lépcsőn Ádám.

Ádám édesanyja lesiet a lépcsőn és kérdőn a fia felé fordul, mivel Ádámnak fogalma sincs, hogy mi a probléma, így rám néz én meg mesélni kezdek. Ádám anyukája megerősítésre várt, de a többiek eltöprengtek azon, amit mondtam, majd igazat adva nekem fogták a kanapén tomboló Áront, akit Molly fogott le, és berakták a kocsiba. Onnantól kezdve rám és Mollyra nem volt szükség, így hazamehettünk. 

    Egyedül baktattam az úton és úgy figyeltem az egyre hűsülő levegőt. Aztán hirtelen egy autót láttam velem szemben jönni. Ismerős volt, olyan volt, mint a miénk, majd leesett, hogy elvégre én nekem még maradnom kéne Ádáméknál a vacsora miatt. Csak hát közbejött ez a dolog, és nem szóltunk anyuéknak, hogy még sincs vacsora. Mivel apu megismert, lehúzódott az autóval.

- Hát te? Hová sederegsz így egyedül?

- Haza, mert a forgatás közben történt egy kis baj – ültem be a kocsiba és mesélni kezdtem. Anyuék bólintottak, majd ugyanúgy Ádámék felé mentek, mert hát jó lenne megkérdezni erről őket is, hogy most akkor hogyan lesz ez az egész vacsora. Odaérve apu felhajtott a bejáróra. Ádám anyukája már is fogadott minket és elnézést kért, hogy hazaküldött engem, mert a nagy sürgés-forgás közben teljesen kiment a fejéből a vacsora.

- Na és, hogy van a fiú? – Kérdezte apa.

- Már jobban van, ott lenyugtatták, pihen egy kicsit és ha minden igaz, holnap haza is engedik. Viszont eltiltották az alkoholtól.

- Amitől én is eltiltottam, csak nem hallgatott rám – rázta a fejét nagy bölcsen Ádám.

- Ha jól tudom, te éppen azt a nyomorúságos frizurádat szépítgetted… az alatt az idő alatt simán betolhatott 1-2 sört.

- Ugyan anya, 1-2 sörtől senki nem kap alkohol mérgezést! Áronból kitelik, hogy össze-vissza igyon. 

- Ez az a fiú? – Hajolt közelebb anyához apa, de még így is hallottam a sutyorgást.

- Igen, ez az a fiú.

- Szent Isten, de jó hogy nem egy ilyen kis féreg alakkal tervezgetett Iza… Sokkal jobban illik hozzá ez a fiú – bólintott a fejével Ádám felé. Te jó ég, apa beindult pasifronton, amit én nem nagyon díjazok. Ha elrontok valamit, akkor viselem a következményeket, de hahó! Ez az én életem! Mondom! Ha rosszul döntök, akkor majd kapok egy pár pofont. 

    Kényelmetlenül érezve magamat, elkezdtem kavargatni a tányéromon lévő Carbonara-t és egész végig azon tűnődtem, hogy apa miért ellenezte ennyire az első szerelmemet. Ádámot meg miért isteníti? Sikerült kifigyelnem még néhány tanácskozást és folyamatosan Ádámot bámulta és bólogatott. Gondolom ez azt jelenti nála, hogy ő az én tökéletes férjjelöltem. Komolyan, már abba is belegondoltam, hogy mi lenne, ha a Hunor lenne az a fiú, akit apa kiszemel nekem. A világért sem hagynám, hogy rávegyen arra, hogy én Hunorral… jó, szegény, nem bántom többet, nem tehet arról, hogy ő ilyen. Végtelenül gonosz vagyok. De mindenkinek van egyfajta ízlése. Dani mellettem csöndben eszegetett és néha figyelte, hogy miről beszélgetnek a felnőttek. 

    A vacsora elfogyasztása után a szülők még beszélgettek én meg Dani és Ádám társaságában leültem a nappali kanapéjára. Egyszer erős kényszert éreztem, a vécé meglátogatására, de eszembe jutott, hogy azóta nagyon senki nem ment be oda, mióta Áron odaokádott. 

- Mikor fogjuk felvenni a másik reklámot? – Néztem Ádámra.

- Nem tudom. Majd akkor, ha Áron rendbe jön. Jövő hétvége?

- Nekem jó – válaszoltam. 

- Hopp! Bence írt SMS-t! Szerinted összejött Denisszával?

- Fogalmam sincs – ráztam meg a fejem. 

Végig húzta az ujját a kijelzőn és olvasni kezdte a bejövő SMS-t. Az arca széles mosolyra váltott, innen gondoltam, hogy Bencének összejött a randevú. Össze is pacsiztunk, utána elkezdtük vitatni Bence szerelmi életét. Kielemezgettük, hogy meddig tarthat a dolog, aztán rájöttünk, hogy ezt nagyon megsaccolni sem tudjuk, mivel nem ismerjük annyira a lányt. Körülbelül két perc után a suliról kezdtünk el tanácskozni, például, hogy miből írunk témazárót a héten. Elég sok mindenből és én még egyikre sem tanultam. 

Otthon elő is vettem az angol cuccomat és azonnal elkezdtem tanulni a füzetben, tankönyvben lévőket. Igazából nem tartott túl sokáig a tanulás, mert egy húsz perc múlva rájöttem, hogy nekem ez nagyon megy, így nem igényel túl sok ismétlést. Majd holnap még átolvasom és menni is fog a TZ. Az íróasztalomon heverő telefonomra pillantottam. Még mindig nem találtam meg a töltőt, ami már kezdett idegesíteni. Persze anyunak még nem mondtam, meg hát őszintén? Folyton elfelejtem és csak akkor jut eszembe, amikor meglátom a telót az asztalon pihenni. Benyomtam a laptopom és ott tanulmányoztam, hogy mit csináljak. Csatlakoztattam a kamerát és feltettem a gépre a deszkás reklám anyagát, aminek elkezdtem a szerkesztését. A zenét is kiválasztottam, ami elég sok időbe telt, de fél óra múlva megállapodtam a szerintem megfelelő zenénél. Az igazat megvallva, eléggé régen vágtam filmet, és akkor sem szerettem félbehagyni a dolgokat. Tehát körülbelül két óra múlva, annyit mondtam rá, hogy „okés”, majd lementettem a gépre és már csak a Facebookot böngésztem.

Elnézést a kései részért, de teljesen be voltam táblázva, plusz ötletem sem volt nagyon, így most egy rövidebb résszel érkeztem. Remélem nem lett olyan rossz, de most csak ennyit tudtam összehozni. :)