Augusztus 30., szombat

Az utolsó nap a gólyatáborból. Szerintem az osztályunk tele van nagyszerű arcokkal, bár vannak elég érdekesek és, hogy is mondjam, olyanok, akiket messze el szeretnék kerülni. A reggel nyugodtabban ébredtem, mert Zoé már nem volt a szobában. A nyugodt alvás hatására, mosolyogva nyújtózkodtam egy óriásit, így a karom felért a felettem lévő ágy aljához, amit meg is lökött (emeletes ágyakban aludtunk). Zorka erre sikított egy akkorát, hogy majdnem kiugrottam az ablakon. 

- Jesszusom! Van itt valaki? – sikongott továbbra is, vacogó fogakkal.

- Bocsánat, csak nyújtózkodtam és megérintettem az ágyad alját – dugtam ki a fejem az ágyból, hogy jobban szemügyre vehessem Zorka arcát.

- Te idétlen, miért visongsz? – ordította a másik ágyból Dorka.

- Miért, ha Zoé véletlenül hozzád ért volna nyújtózkodás közben úgy, hogy te még alszol, akkor bizonyára te is megijedsz! – folytatta a vitát, jogosan Zorka.

    Miután megoldottuk az eszméletlenül drámai dolgot, és elrendeztük magunkat, elmentünk enni. Amint beértünk a menzára, felvont szemöldökkel néztem végig a többieken, akik már ettek, vagy épp befejezni készültek a reggelit. Aztán az órára nézve rájöttem, hogy elaludtunk. Elvettem a kiflit és a hozzájáró kakaót, majd leültem Zoé mellé.

- Mielőtt még megkérdeznéd, hogy „miért nem ébresztettél?” vagy „Most miért nem telefonáltál ordibálva azzal a nem normális emberrel, hogy felébredjünk?”, azért, mert nem érdekelt, hogy jöttök vagy sem. Én nem fogok idegeskedni, hogy most jöttök vagy nem.

- Ó, értem – bólintottam elismerően Zoé képességére, miszerint még meg sem kérdeztem, de már tudta, hogy mit akarok tőle.

    Reggeli után még volt egy háromnegyed óránk a szülők érkezéséig. Addig beszélgettünk, meg idegeskedtünk azon, hogy a szülők ne hozzanak kínos helyzetbe az új osztálytársak előtt. Tomi és Bence duettet énekeltek egy szerintem irritáló számból, Zoé Mollyt szidta, aki Ádámmal röhögött Zoé provokációján. Robi az MP3-mas lejátszóján hallgatott zenét, Endre könyvet olvasott. Dorci Zorkával vitatkozott valamin, én pedig Hangával és Anettel beszélgettem.

- Úgy olvastam a gimi szakkörei között van színjátszó kör. Én oda tuti jelentkezni fogok! –mondta izgatottan Anett.

- Én is szeretem a színészetet. Régen jártam még általánosban színjátszóra, és szerettem, szóval ide is fogok járni! – értettem egyet.

- Én különösebben nem rajongok a rivaldafényért –vont vállat Hanga – Inkább filmezni szeretem azt, aki színészkedik.

- Én mindkettőt szeretem – mosolyogtam.

- Én meg csak szerepelni- mondta Anett.

Már mind majdnem elhallgattunk, amikor telefoncsörgésre lettünk figyelmesek. Nem, most nem az enyém volt, hanem Ádámé. Valami rap szólt a telefonjából, de hamar felvette.

- Csá bro! – húzta mosolyra a száját – Lazítasz mi?....Á még semmi nem történt, majd jönnek a szülők…..Ja szerintem is, remélem nem égetnek be! – röhögött fel.

- Ki az? – kérdezte Molly igen kíváncsian.

- Áron. 

- Te ismered?

- Igen. Régi haver, majd elsejétől már jön.

- A táborba miért nem jött? – Húzta fel a szemöldökét Zoé.

- Mert, nem ér rá – és azzal a lendülettel faképnél hagyta a többieket és bedugott füllel tovább dumált Áronnal.

- Gyerekek, itt vannak az első szülők! – érkezett meg az eléggé vidám osztályfőnökünk.

- Remélem, nem az én szüleim… - rágta a szája szélét Hanga, akin nagyon látszódott, hogy nem szívesen mutatná be a szüleit.

    De pechére Hanga szülei érkeztek elég morcos állapotban. Távol álltak egymástól és Hanga anyukája összehúzott szemekkel, mellkason összefont karokkal állt meg előttünk, míg az apukája mosolyogva köszöntött minket és kitárt karokkal kiáltott Hangának:

- Jaj, kincsem! Gyere ide! Olyan régen láttalak már! 

Ekkor Hanga arca piros lett, de mi nem nevettünk, hanem csak mosolyogtunk.

- Jaj László, az Isten szerelmére, fejezd be ezt a fajta viselkedést! – szidta le az örömködő apát, az anyuka.

    Mielőtt még folytatódott volna a vita, megérkezett a többi szülő, majd mindenki megjött. Anyu és apu is ott voltak már, de egészen messze álltak a tömegtől. Hála az égnek teljesen normálisan néztek ki, anyu mosolyogva intett, apu pedig anyu vállára tett kézzel mosolygott rám. Odamentem hozzájuk és megöleltem őket.

- Dani?

- Nagyi vigyáz rá – mondta anyu.

- Viszont, hogy ti se maradjatok ki az ismerkedésből, menjetek oda a többi szülőhöz és beszélgessetek! – tereltem őket az összegyűlt szülőkhöz.

 Mindenki megismert mindenkit és kezdődhetett is a szülő-diák nap. Egy hatalmas körbe álltunk és Bácskai elmondta a feladatot. Annyi volt az egész, hogy az osztályfőnök a tekintetével kiválasztott valakit és arra hosszan ránézett, de nem mondhatta meg, hogy kire néz, és ha az illető figyelt, tudta, hogy ő van vagy sem, így ő odament valakihez, ezzel jelezve, hogy cseréljenek helyet és az „áldozat” újra kezdte az egészet. Így ment ez egy jó darabig. Sokszor elrontottuk, de jó párszor csináltuk helyesen. Utána beszélgettünk, majd, ha akartunk szülő-diák focimeccset is játszhattunk. Természetesen beálltam, mert elég szépen fejlődtem a Danival tartott kis „meccseken”, amiket csak ketten játszottunk. Természetesen, hogy ne dicsérjem meg magam, hogy én vagyok az egyetlen lány (anyukák nem szálltak be) Molly is játszott. Hiába gondolná az ember, hogy csak teszi-veszi magát a fiúk előtt, sajnos fociban is jó. A csapatomban apu, Tomi, Ádám és Tomi apukája volt. Az ellenfél Mollyból, Bencéből, Robiból és az említett két fiú apukájából állt. Én voltam a kapus és egy csomó lövést kivédtem, amiért persze megdicsértek (leginkább apu), mikor hirtelen Molly olyan erőből lőtte el a labdát, hogy az fejbe talált és én eldőltem, a labda meg természetesen a kapuban kötött ki. Molly csak felugrott a levegőben és egy „igen” kiáltást hallatott, de a többiek odajöttek és felsegítettek.

- Egyben vagy? – kérdezte egy kicsit ijedten Tomi.

- Akarod, hogy ne érjen a gól? – guggolt le mellém Ádám is.

- Neeem! Menjen tovább, hiszen gól volt, majd legközelebb úgy is kivédem, plusz – súgtam a csapattársaimnak – még mindig vezetünk!

Végül lement a meccs és 2:1-re nyertünk! Hah! Kora délután, olyan negyed kettő körül ettünk ebédet (bográcsban főztünk az a-sokkal). Ebéd után pedig jött a búcsú.

- Sziasztok! Jó volt titeket megismerni! – integetett mosolyogva az autó lehúzott ablakából Hanga, majd a fekete autó elhajtott az iskola elől.

- Hát itt az ideje, hogy én is elbúcsúzzak. Majd hétfőn találkozunk! – intettem és odakullogtam anyuékhoz.

- Akkor mehetünk?

- Akkor menjünk – feleltem sóhajtva, majd derűsen visszapillantottam a többiekre és elindultunk haza. Otthon óriási ordítás, visongás fogadott, de ne hogy azt higgyétek, azért, mert hazajöttem! Daninak még mindig erősen fájt a hasa és már könnyezett a fájdalomtól, míg nem anya beadta a derekát és idegesen elvitte az öcsémet az orvoshoz, plusz mamát haza. Én pedig úgy döntöttem, hogy folytatom a nyár elején kikölcsönzött könyvek utolsó példányának kiolvasását. Az Ez mindennek a teteje!  utolsó oldalainál járok. Még anyu ajánlotta nekem én meg belekezdtem és nagyon tetszett. 

Amikor kiolvastam a könyvet, a laptopomhoz ültem volna le, de a bejárati ajtó becsapódott és ijedten rohantam le a lépcsőn. Anyu összerogyva ült a bejárati ajtót eltorlaszolva, apu pedig mellette volt és aggódva kérdezte, hogy mi történt.

- Dani – szipogott – kórházban van!

- MICSODA???? – bámultunk rá apával teljesen megrökönyödve. Valószínű, hogy ezért jött akkor ilyen későn.

- Azt mondta az orvos, hogy elég gyanús a vakbélgyulladás, mert nagyon jajgatott, amikor a jobb oldalán nyomkodta a hasát. Elküldött minket a sebészetre, hogy megbizonyosodjunk róla. Elmentünk és…. és a sebész azonnal tovább küldött minket a kórházba! Bevittem és most még vizsgálják, de majd hívnak, ha műtik.

De abban a pillanatban megcsörrent anya telefonja és újabb sírógörcsöt kapott. Az orvos azt mondta neki, hogy azonnal viszik a műtőbe, mert már perforált. Tehát ez azt jelenti, hogy gyomormosás…. Az én szememből is kigördült egy hatalmas könnycsepp, majd több és szinte már olyan sok, hogy nem láttam semmit sem, csak homályos foltokat. Nem haboztunk, gyorsan beültünk a kocsiba és mentünk is a kórházba. Amikor beértünk az egyik ápoló elmondta, hogy még tart a műtét és, hogy addig üljünk le. Anyu nem akart leülni, ahogyan apu sem, én egy darabig ültem, amíg én sem bírtam tovább a tétlenséget és idegességemben fel-alá járkáltam.

    Körülbelül egy óra múlva jött egy ápolónő és azt mondta, hogy a műtét sikeres volt. Mindnyájunknak nagy kő esett le a szívéről és az irányt Dani betegszobájához vettük. Az öcsém félkómás állapotban fogadott minket. Anyu óvatosan leült az ágy szélére, de Dani egy halk nyivákolással jelezte nem tetszését, ami érthető volt. Senki sem szereti, ha műtét után félkomásan beszélnie kell nem? Még egy jó félórát a betegszobában töltöttünk, majd az ápolónő kitessékelt minket, miszerint a srácnak igen sok pihenésre van szüksége, ami annyit tesz, hogy még jövő hét péntekig bent lesz a kórházban, utána még egy hét pihenő és csak utána mehet majd iskolába. Szegény… Most egy jó darabig csendes lesz a ház és nem lesz kivel fociznom.