Október 24., péntek

     Hosszú nap, ráadásul meg se érte ez a rengeteg út, mert az eredmény nem éppen az, amire bárki is számítana. Reggel már nagyban a gépem előtt ültem és a beadandómat írtam, amikor megvillant a Skype. Azt hittem Áron írt, hiszen megbeszéltük, hogy majd beszélgetünk, de Tomi volt. A levélben annyi állt, hogy van-e kedvem elmenni focizni, ha igen akkor Bencééknél lesz a gyülekező délután kettőkor és onnan indulunk egy tornaterembe, ahol focizhatunk. Az idő eléggé hűvös volt, senkinek nem akarózna kint, a hidegben kergetnie egy labdát (már ha nem egy futball legenda az illető…). Mivel szerdán arra panaszkodtam, hogy semmi programom sincsen, csak nem hagyhattam ki egy ilyen jó kis programot. Amúgy is régen fociztam már. Anyut megkérdeztem, hogy tervez-e mára valamit, de csak vállat vont, majd amikor előálltam a lehetőségemmel, bólintott egyet és arra kért, hogy vigyek telefont. Jó kislányként elraktam a telefonomat a kis retikülszerű válltáskámba, pár zsebit is dobtam bele, egy hajgumit, MP3-as lejátszót, egy palack vizet és már készen is voltam. Így nem délután kettő előtt fogok kapkodni a cuccomat illetően. Éppen átgondoltam, hogy minden megvan-e, amikor rájöttem, hogy fogalmam sincs hol lakik Bence. Gyorsan felmentem a gépemhez, és amikor írni akartam Tominak, már látszott is a villanás. Tomi megelőzött. Leírta Bence lakcímét, mert rajta kívül nem sokan tudták és mondta, hogy maximum tíz percet várakoznak azokra, akik jönnek, szóval érdemes lenne pontosan érkezni. Nem nagyon értettem, hogy miért ilyen fontos a pontos érkezés, így rákérdeztem.

Tomi07:  A város másik felében béreltük ki a termet, egy óra mire odaérünk, ha villamossal és busszal megyünk. Bencéék kocsija meg nem elég tágas és nem akarnak büntetést kapni néhány focizni vágyó tini miatt.

Iza.Róni: Amúgy kik jönnek?

Tomi07: Bence, te, Imi, Hanga, Endi, Tibi, Ricsi meg néhány osztálytársa Bencének meg nekem.

Tomi07: Ja és én. J

Gondolom Tibi és Ricsi Hanga invitálására jönnek, Mollyt mindig is vonzotta a sport, legyen az lányos vagy fiús (jó mondjuk nem tudnám elképzelni, ahogyan tütüben balettozik). Endi csak fiúból van és így érthető, hogy jön. Tomi hamar elköszönt tőlem én meg átfutottam a Facebookot. Áront már is betaggelték pár képen. Az egyiken mosolyogva ül, kezében egy doboz sörrel. A másikon az asztal tetején áll és valamit ordít, a háttérben a fiúk tapsolnak meg füttyögnek. A harmadik kép pedig egy csoport kép. Mindenki hülyül, kezükben a doboz sör, egy csomó ördögvilla, kinyújtott nyelv, flegma arc, vagy éppen középső ujj. Hiába mondta Áron, hogy unalmas a buli, Ádám érkeztével hamar felpörgött. Természetesen Ádám is szerepelt a képeken és ő róla is a „fantasztikus buli van, semmi más nem izgat” arc jött le. Úgy, ahogyan a többiekről is. Belájkoltam a képeket, aztán lejjebb görgettem. Vivi, akivel utoljára akkor találkoztam, amikor még jártam Áronnal, már is feltöltött egy „Best friends”-es képet rajta betaggelve valami Zsókával. Mindenki élvezte a szünetet és úgy éreztem, hogy én sem fogok unatkozni. Örültem a focizásnak. Egyszer csak jött egy ismerősnek jelölésem. Megnéztem a nevet, ami ismerős volt. A nőnek nem volt profilképe, de tudtam ki ez. Visszajelöltem, és egyből érkeztek a lájkok a képemre és a „nagyon aranyos vagy ezen a képen! Puszi!” kommentek is alá. Kirontottam a szobámból, és egyenesen le, a nappaliban internetező anyuhoz loholtam.

- Még is mit jelentsen ez? – tettettem felháborodást.

- A kórházban is mondták, hogy milyen képek vannak fent a korodbeli gyerekekről a Facebookon. Sok munkatársam úgy tartja szemmel a fiát vagy a lányát, hogy csinál egy ilyen webhelyet és leellenőrzi a képeket, kiírásokat. Gondol én is megnézem a rólad szóló képeket és, hogy milyen szövegeket írsz ki. Amúgy is, a regisztráció ingyenes volt. – Fordult hátra és mosolyogva méregetett. – Különben is a képeid aranyosak és a kiírásoddal sincsenek gondjaim, olyan vagy ezen a portálon, mint a való életben. Ennek nagyon örülök.

- Anya, örülök, hogy elégedett vagy, de nem hinném, hogy nyilvánosan ki kellene mutatnod az elégedettségedet – tértem ré a zavarosabb részre.

- Mármint?

- Ne kommentelgess a képeim alá ha megkérhetlek! – nevettem el magam. Anyu is elnevette magát, majd visszamentem a szobámba. Anya hozzászólására már is három kedvelés jött. Ilyenek az anyák, nem tehetnek róla, hogy aggódnak a gyerekeikért.

    Ebédnél be is számolt az internetes világ közelebbről való megismeréséről, ami miatt apu is felnézett az újságjából. Anya elkezdte mondani, hogy igazából „tök jópofa ez a weblap és mennyi mindenkivel tudja tartani a kapcsolatot”. Apa hirtelen félre tette az újságját és elment az ebédlő asztaltól. Mindhárman kérdőn néztünk utána, majd mikor húsz perc elteltével sem jött vissza, anyu felszólított, hogy nézzem meg mit művel. Bementem a nappaliba, ahol apu a gép előtt ült. Mellé léptem és jobban szemügyre vettem, hogy mi az, amit ennyire néz. Apa unott arccal görgette az egeret és néhány képet alaposan megvizsgált, majd amikor úgy ítélte meg, hogy elfogadható a kép, nyomott rá egy tetsziket. Aha, szóval aput is beszippantotta a világháló.

- Megértem, hogy milyen izgalmas mások képeit nézegetni és bekedvelni őket, de most éppen ebédidő van – emlékeztettem a faliórára mutatva.

- Már huszonöten jelöltek vissza! Igaza van anyádnak, itt a régi gimis társaimmal is felvehetem a kapcsolatot – lelkesedett be. Ilyenek a szülők, ha bevezetjük őket a huszonegyedik század rejtelmeibe.

Bencéék háza tíz perc biciklizést vett igénybe, de végül kettő előtt két perccel megérkeztem. A ház nagyon takaros volt, barackvirág színű volt és emeletes. Tomi, Molly és a régi osztálytársak már ott voltak, már csak Hangaák hiányoztak.

- Remek! Iza is itt van! – ordította Bencének Tomi.

- Ha Hangáék nem jönnek tíz perc múlva, akkor indulunk.

De Hangák megérkeztek. Ricsi, amikor meglátott óvatos mosolyra húzta a száját, majd mellettem elhaladva egy „sziát” suttogott. Én is köszöntem neki, aztán be is fejeztük a társalgást. Egyrészt, mert indultunk, másrészt, mert még mindig nem beszéltük meg a dolgokat. Volt egy érzésem, hogy nem is fogjuk. A banda megindult, én leghátul baktattam egyedül, de Hanga hátra jött mellém.

- Szia! Rég beszéltünk. – Mondta, közben a földet pásztázta. Olyan bűnbánó volt a hangja.

- Ja, elég régen – válaszoltam cinikusan. Tudom, Ádám mondta, hogy hiányolt meg minden, de az embernek legyen tartása.

- Nézd, Iza, szeretném, ha letisztáznánk a  dolgokat.

- Valóban jobb lenne – értettem egyet.

- Igazából fogalmam sincs, hogy miért haragudtál meg. Sokat tanakodtam, hogy talán Tibi miatt, mert neked nem jött össze Áron és ezért, másra igazából nem is tudtam tippelni.

- Talán a viselkedésedért.

- Tessék?

- Hanga, észre sem vetted, hogy amióta Tibivel jársz, folyton veszekedtünk. Nekem nem lett volna bajom ezzel a Tibivel, ha nem rajtam éled ki az „új énedet” – mutattam idézőjeleket a levegőbe.

- Megváltoztam volna?

- Igen. Lefoglalt az, hogy jó benyomást kelts Tibinek. A jelenlétem nem foglalkoztatott különösebben, az volt a lényeg, hogy Tibinek megfelelj.

- Ez azért nem egészen igaz…

- Nekem ez jött le belőle.

- De még miből lehet gondolni, hogy ennyire Tibi kedvében akartam járni?

- Hát, nem nézel Narutót, mert Tibi nem szereti a japán animéket, nem hallgatsz a kedvenc együttesedtől zenét, csak mert Tibi nem szereti. Ilyen apróságokból is lehet következtetni rá.

- De te soha nem próbálkoztál Áron kedvében járni?

- Nem tudom… Lehet, hogy én is ezt csináltam, és csak azért nem emlékszem rá, mert tomboltak bennem a hormonok.

- Jut eszembe! Mi van vele?

- Szlovákiában vannak Ádámmal valami Zacsinak a partiján.

- Beszéltetek?

- Igen, de ezt Ádámnak köszönhetem. – Mondtam, mert úgy éreztem, tényleg sokat köszönhetek neki. Azt, hogy Áronnal megtudtuk beszélni a dolgokat és barátok maradtunk. Azt is, hogy Hangával újra beszélgetünk, mert ő mondta, hogy hülyeség haragudnom rá. Igaza volt. Mennyivel könnyebb így minden. Úgy érzem, hogy valahol mélyen Ádám segít nekem a legtöbbet. Hangával az egész utat végig beszéltük, amíg a buszmegállóhoz nem értünk, ahol a busz pontosan akkor érkezett meg. Nem várhattunk, mindannyian felnyomultunk a buszra. Egész kényelmesen elfértünk, mindannyian tudtunk fogni magunknak egy ülőhelyet. A következő megállónál még nem szálltunk le, viszont egy csomó idős hölgy jött fel a buszra. Mind a helyünkre pályáztak. Én, mint jól nevelt gyermek, átadtam a helyemet az egyikőjüknek, de így a többi néni is elvárta, hogy adjanak nekik helyet. A többiek tudomást sem véve az öregekről, tovább ültek a helyükön.

- Ezek a mai fiatalok! Képtelenek már egy idős hölgy elméjébe belátni, hogy ő mire vágyik a legjobban! – panaszkodott az egyik idős hölgy. – Veled vannak? – kérdezte tőlem cseppet sem kedvesen.

- Igen.

- Annyit igazán megtehetnél, hogy szólnál nekik! Csak itt álldogálsz és nézed, ahogy mindannyian itt állunk. Nem vagyunk már olyan fiatalok, mint ti! – ordított rám. Miért nekem támad, mikor átengedtem a helyemet az egyikőjüknek? Nem utálom az időseket, sőt kifejezetten jóba is vagyok velük, de ez a néni-sereg egyáltalán nem hiányzott. Szófogadóan odahajoltam Hangáékhoz, már éppen nyitottam volna a számat, amikor újra megszólalt:

- Mi lesz már? – nézett rám résnyire húzott szemekkel. Itt viszont már nem bírtam visszafogni magamat és visszaszóltam.

- Már elnézést, de nem engem kéne ugráltatnia, hanem erőt vehetne magán és megkérhetné az egyiküket, hogy adja át a helyét. Elhiszem, hogy idős és fáradt, de ennyi ereje csak van még! – keltem ki magamból. A néni elhallgatott és döbbenten bámult. Hangáék némán átadták a helyüket az időseknek, akik halkan, de megköszönték. Megijedtek tőlem. Csendben utaztunk vagy húsz percet a buszon, mikor végre megérkeztünk.

- Gyertek srácok! Ezt a villamost nem késhetjük le, mert egyenesen a tornaterem utcájához visz! – siettetett minket Bence. Meglehetősen gyorsan sikerült elérnünk a villamost, és elegendő hely is volt. Öreg mentes zóna. Nem jöttek fel idősek, így nem kellett átadni a helyet. Mondjuk átadtam volna, de az előző eset mély nyomot hagyott bennem. Egy ideig nem szeretnék tömegközlekedési eszközt alkalmazni. Negyven perc utazás várt ránk. Elővettem a lejátszómat és benyomtam rajta a Not Gonna Die-t. Egy jó kis Skillet szám. Természetesen többet is meghallgattam, de ezzel indítottam és zártam is a zenehallgatást. Megérkeztünk. Gyorsan lenyomultunk a már színig telt villamosról és indultunk is a tornaterem felé. Az utca csendesebb volt, mint a fő út, nem járt arra sok kocsi.

- Itt is volnánk – állt meg Bence, majd büszke pillantásokkal illette a már kicsit romos épületet.

- Ez lenne a tornaterem? – nézett rá felvont szemöldökkel Tibi.

- Ja, miért?

- Nem hinném, hogy Hanga és a másik lány szívesen focizna itt – ölelte át Hanga derekát. Pff… szóval én már csak „másik lány” vagyok. Mondjuk, még mindig jobb, mint, hogy fiúnak higgyen, mint Mollyt. Viszont kikérem magamnak, hogy én megijedek egy romos tornateremtől!

- Ugyan már! Ki lett bérelve, nekem meg pénzbe kerül! – emelte fel a hangját Bence.

- Legalább egy normális tornatermet választhattál volna…

- Az összes le volt foglalva, én meg már amúgy is ismerem ezt a helyet! Itt nagyon jó meccseket lehet játszani. – Jegyezte meg.

- Én nem rezelek be egy romos háztól, menjünk be és rúgjuk szét a fiúk valagát! –kiáltott fel Hanga.

- Én sem félek. Csak focizunk egyet – vontam vállat. Végül bementünk a terembe. Valóban egy ütött-kopott helység volt, de amiért jöttünk, arra tökéletesen alkalmas volt. Mindenki elfoglalt egy padot, a két szervező pedig játékosokat állított maga mellé. Én Tomi csapatába kerültem (Hangával és Tibivel együtt). És kezdődött is a meccs. Nálunk én voltam a kapus és igen sokszor hárítottam el a veszélyesnek tűnő labdát. Az első meccs eredménye 2-1 a mi javunkra. Néhányan helyet foglaltunk a padokon és belekortyoltunk a magunkkal hozott palack vízbe, hogy kipihenjük a meccs fáradalmait.

- Pár perc lazsálás, utána mehet a következő menet! Iza, helyetted Tibi áll a  kapuba – mondta Teo. A srác nagy foci rajongó minden meccs, minden eredményét kívülről fújja. Egyébként Baranyai Teofilnak hívják és roppant barátságos. Nem egy jóképű srácról van szó, de a laza, focidrukker stílusával mindenki szívébe belopja magát – még akkor is, ha csak a barát jelzőt kapja meg. Kicsit pihentünk és beszélgettünk, Hanga leült mellém, így vele társalogtam.

- Hú, ez kemény menet volt! De jól védtél!- dicsért meg.

- Köszi, most viszont már nem én leszek a kapus – mutattam Tibi felé.

- Tudom, gondolom csak tud védeni ez a mamlasz – nevetgélt.

- Remélem. Nem mintha én egy sztár kapus lennék.

- De igen jól védtél! Mondjuk olyan 70%-osan. Az elég jó nem?

- Túlont túl jó.

- Srácok! Vissza a pályára! – utasított minket Teo.

Elfoglaltuk a helyünket. A labdát hamar megszereztem, cselezgettem és rúgtam egy gólt is. Annyira nem vagyok béna. Teljes erővel játszottam, mindent beleadtam, mert úgy gondoltam, hogy ha már focizok, akkor játsszak úgy, mint aki nagyon tud. Tényleg egész profin ment a dolog, mígnem… felbuktam Bence lábában és ráestem a kezemre. Nagyon fájt, fel sem bírtam kelni.

- Iza, jól vagy? – guggolt le mellém Bence.

- A karom, nagyon fáj! – nyöszörögtem. Mindenki a bal karom irányába nézett, majd elrettenve hátráltak. – Nem tudom mozgatni!

- Nem csodálom. Úgy néz ki a karod, mint egy kígyó – mondta Tibi.

- Ezt szerintem ripityára törted… - szontyolodott el Hanga. A fejemet a karom irányába fordítottam, és én magam is elborzadtam a látványtól. Ezt én nem értem, csak ráestem a kezemre, semmi vad dolgot nem csináltam.

- Jobb lenne hívni a mentőket!

- Iza szülei?

- Én hívom őket. Iza nem baj, ha kiveszem a táskádból a telefonodat és azon keresztül értesítem őket? – nézett rám Hanga, egy fájdalmas arckifejezéssel jeleztem, hogy most tökre mindegy, hogy ki telójáról hívja őket, csak szerezzenek tudomást. Ott nyöszörögtem a földön, a többiek mellettem álltak, valaki a fejét fogta, többen törölgették a homlokukat. Megérkeztek a mentősök és bevittek a kórházba, ahová hamarosan anyuék is eljutottak.

- Mi történt? – kérdezte kétségbeesetten az egyik mentőst anyu.

- Kartörés, elesett foci közben.

Hamarosan bevittek az egyik szobába (fogalmam sincs melyikbe, mert akkor nem nagyon figyeltem másra, csak az iszonyatosan lüktető bal karomra, ami valóban egy kígyóra hasonlított. Hívtak is egy orvost, aki megpróbálta helyre tenni a karomat (úgy ordítottam, mint, akit hatszor talált el egy golyó).

- Sajnálom, de az egyik csontod szilánkosra tört, a másik pedig felcsúszott a csuklódhoz, az éppen nem tört olyannyira el, de itt műtétre lesz szükség. – hallottam az orvos hangját. Könnyes volt a szemem, annyira fájt ez a helyreigazítás, ráadásul nem is sikerült. Az orvosok hamar áttoltak a műtőbe. Már vártam, hogy mikor altatnak, de húsz perc múlva bejött az orvos és mondta, hogy csak holnap tudnak műteni. Az okát már nem mondta el. A műtőből átvittek a gyermekosztályra. Előtte még begipszelték, de ettől nem lettem nyugodtabb, iszonyatosan fájt. Anyuék még bejöttek a szobába és egy fél órát ott maradtak.

- De mi történt? – kérdezte anyu aggódva.

- Csak fociztam. Esküszöm! – mondtam tök komolyan.

- Azt értem, de hogy eshettél így el?

- Felbuktam Bence lábában és a kezemre estem. Pedig olyan jól játszottam! Direkt úgy gondoltam, hogy most beleadok mindent, mert kíváncsi voltam, így milyen játékos vagyok. Erre tessék! Jó kis őszi szünet lesz mondhatom – puffogtam.

- Hát megtörtént… Egyébként mikor műtenek?

- Holnap délelőtt.

- Olyan rossz volt hallgatni az ordítozásodat.

- Hidd el, nekem sem volt kellemes. Amúgy is, minek gipszelték be a könyökömet? Az nem tört el.

- Fogalmam sincs, de levenni úgy sem tudod.

- Azt nem. Meddig maradtok?

- Nem sokáig. Kocsival tartott negyven percig az út, Danit meg egyedül hagytuk otthon.

- De ugye holnap is bejöttök?

- Természetesen, akkor már hozzuk az öcsédet is. Amúgy mit hozzunk holnap a kórházba?

- Hát, kaját, innivalót, meg ruhát és egy tusfürdőt is, ha szabad kérnem – mosolyogtam rájuk fájdalmasan. Anyuék még maradtak egy kicsit, beszélgettünk, majd távozniuk kellett. Az én szobámban rajtam kívül egy lány volt, aki csendben feküdt. Amikor anyuék elmentek, megszólalt.

- Szia! – köszönt. – Veled mi történt?

- Fociztam és felbuktam az egyik osztálytársam lábában.

- Komolyan? Nem lehetnek túl erős csontjaid.

- Nem azok, sajnos. Veled mi történt?

- A lábam – vette le a takaróját szomorúan és, akkor… akkor tisztán látszott, hogy hiányzik a jobb lába!

- Úristen! Mi történt? – kérdeztem ijedten. A lány szomorúan, de válaszolt.

- Apukámmal túráztunk és farkasok támadtak ránk. A lábamat roncsosra harapták.

- Sajnálom.

- Ne sajnáld, majd megtanulok ezzel együtt élni – sóhajtott. Az a lényeg, hogy apukámnak nem lett nagyobb baja, csak pár karcolás. – Egyébként be sem mutatkoztam. Zselyke vagyok – mosolygott.

- Én meg Iza. – és egy halovány mosolyt erőltettem magamra.

Zselykével sokat beszélgettünk, először csak a balesetekről, hogy a nővérének volt egy autóbalesete két éve, amikor a részeg barátja mellé ült a kocsiba. Zselykének is volt már lábtörése (pont az a lába tört el, amit csonkítottak). Én is meséltem néhány dologról, majd áttértünk a családra. Anyukája „nincs”, mert elhagyta őket. Van egy barátja, már másfél éve boldogítják egymást, de szegény lány nem tudja, hogy a lába miatt mellette marad-e a fiú. Elkezdtünk beszélni a fiúkról, meséltem neki, hogy nekem is volt egy fiúm, akivel barátok maradtunk.

- Úúúú és nem gáz ez egy kicsit?

- Nem, hat napot jártunk.

- Lehet, de szerintem ez akkor is furcsa.

- Lehet, de mindketten rájöttünk, hogy így a legjobb. Nagyon sok dologról tudunk beszélgetni és nem jövünk zavarba, ha beszélünk.

- Ti tudjátok – vont vállat. – Tomi holnap jön meglátogatni, ő csak azt tudja, hogy megsérültem, azt, hogy a lábam nincs meg, azt még nem tudja. Előre félek, hogy mi lesz… - csordult ki egy könnycsepp a szeméből. Ránéztem a majdnem vállamig begipszelt bal karomra, majd Zselyke lábára. Nem beszéltünk többet, mert Zselyke iszonyatosan félt a holnaptól, és nem is tudott másra koncentrálni. Én még azon is elgondolkoztam, hogy akkor mi lesz az iskolával, az otthoni teendőkkel, netán a hobbijával, ha volt olyan (erre a részre nem tértünk ki a beszélgetésünkben, de gondolom volt neki olyan). Hamar elnyomta a szememet az álom, viszont sokszor felébredtem, mert én nagyon sokat forgolódok alvás közben, de a kezem miatt ez nem volt lehetséges, így néhány mozdulat nem volt túl kellemes, de végül csak sikerült elaludnom.

Újulás és egy kis interjú!

Sziasztok! :D

Így még soha nem írtam nektek, de most úgy gondoltam, hogy megteszem. Először is, mint látható a dizájn teljesen megváltozott, egy fejléccel lettem gazdagabb, amit Alex Rodrigueznek köszönhetek! Viszont a stílusa a blognak nem maradhatott ugyanolyan, hiszen a fejléc és a stílus nem passzoltak össze, így a barna-narancssárga korszakot elbújtattuk, helyére pedig ez a rózsaszínes árnyalat került (mondjuk nem bírom a rózsaszínt, de be kell vallanom, hogy így néz ki a legjobban). Szeretném megköszönni nektek, olvasóknak, hogy követitek a blogomat és mindig érdeklődve várjátok az új részt. Az utóbbi napokban egy kicsit sziesztáztam és egyáltalán nem írtam, mert úgy éreztem muszáj pihennem. De mint látjátok visszatértem. Hoztam is részt, és hozni is fogok. Most éppen büszke vagyok magamra, amiért nem hagytam abba az írást és folytattam, amit elkezdtem. Elmondom, hogy mennyiszer kezdtem bele egy "könyv" írásába, azzal a szándékkal, hogy majd híres írónő leszek (ez persze kiskoromban volt). Sose jutottam a végéig egyik történetemnek sem. Nem agyaltam újabb részeken, mert meguntam. Remélem, hogy ezzel a bloggal nem így fogok járni, de úgy érzem, hogy nem. Mivel ti mindig lelket öntötök belém, ha éppen el vagyok kenődve valami miatt, és olyankor újult erővel fogok neki egy újabb rész írásához. Szóval nagyon szépen köszönöm, hogy olvassátok a blogomat és kommentáljátok a nektek tetsző/nem tetsző részeket, vagy rosszallóan tekintetek a karakterekre, ha hibáznak vagy visongtok ha valami jó történik. Ez nekem nagyon jól esik! Az elején, amikor kezdtem a blogot, szinte csak magamnak írtam. Meg is fordult a fejemben, hogy minek írjak, ha senki sem olvassa. Aztán egyszer csak egyetlen egy megjegyzésre lettem figyelmes. Hihetetlenül boldog lettem tőle és hozzá is fogtam az új rész írásához. Szóval utoljára is megköszönöm, hogy itt vagytok és biztattok, hogy igen a Szent Johanna Gimire épül a történetem, mégis ha beleolvas az ember tudja, hogy eltér tőle.

Most pedig hoztam egy kis "interjút" mert egy lány kérdéseket tett fel nekem, így hát gondoltam, ezt is megosztom veletek, ha már így belejöttem a dolgokba. :D

Klaudia: Ágnes mesélj már egy kicsit erről a Holmann gimi cuccról. Mármint a háttérről, h mikor kezdted el, szülőknek véleménye, meddig tervezed a folytatást, volt-e előzménye vagy bármi :D

Én (Ági):  Egyfajta interjú^^ jó leírom. 

Annyi volt az egész, hogy eddig is szerettem írni, de soha sem tudtam, hogy miről írjak. Aztán olvastam Laura könyvét, ebből lett is ihletem, de nem mertem elkezdeni írni. Aztán olvastam a Szent Zsófia Gimit és éreztem egyfajta lehetőséget, hogy én is elkezdhetném. Elkezdtem. Írtam mindenről, ami eszembe jutott. Törekedtem arra is, hogy eltérőbb legyen az SZJG-től és inkább olyan legyen, mintha rólam szólna. Csak a probléma az, hogy velem semmi izgalmas nem történik és még fiúm sem volt, tehát ezek a részek elég sok gondolkodási időt igényeltek, hogy milyen téren jöjjenek össze a karakterek és miféle barátságok alakuljanak ki. Tehát a lényeg, hogy mindig történjen valami, még a legunalmasabb napokon is. A legátlagosabb dolgokat akartam, nem egy mesét arról, hogy járnak és örökké együtt, mert a valóéletben is történhet hasonló, hogy "első látásra szerelem" aztán már egyből szakítanak is. A történetet február végén kezdtem el írni, de csak márciusban lett belőle blog. Azért nem egyből, mert attól féltem, hogy elkezdem és nem fogom folytatni. Anyu eleinte mindig elolvasta, de mindig csak azt mondta, hogy "nagyon jó". Ezzel nem mentem sokra, nekem több vélemény kellett. Dóri volt az első ember, akit mindig részletesen kikérdeztem minden részről és ő mindig leírta az igazat (már, ha ez hosszas faggatás után történt, de akkor is sikerült kiszedni belőle valamit:DD) A folytatás. Végig szeretném csinálni, nem szeretnék csalódást okozni senkinek és nem szeretnék magamban sem csalódni. Anyáék mindig azt mondják, hogy majd adjam ki. Hát nem tudom... két dolog miatt nem. Egy: Laura miatt. Félnék írni neki, hogy "elnézést, de kiszeretném adni ezt könyvként, csak hát a szent johannára épül" én ehhez túl gyáva vagyok. Meg mert szerepel benne egy fiú is. Az ismerőseim hamar ráismernének és azért az tök ciki lenne. Kettő: lehet, hogy ez csak blogként meg állja meg a helyét.

Október 22., szerda

Igen régen írtam. Most pedig egy kicsit összefoglalom az eddig történteket. Utolsó bejegyzésem múlthét hétfőre nyúlik vissza. Azóta annyi történt, hogy Ricsivel nem beszélünk (igazából hiányoznak az órákig tartó Skype-olások, de mégsem lenne ugyanaz..), Áronnal véglegesen békén hagyjuk egymást. Nincsenek véletlen egymásba botlások, sem véletlen megszólítások. Kerüljük egymást a fenébe, nem leszek zavarban, ha meglátom és minden egyes érzésem elszállt felőle. Sőt, most úgy egyáltalán még csak fiúzni sem akarok! Természetesen erről a dologról én, Áron és Ádám tudunk, senki más nem tud róla. Tehát Dorci és Zorka ugyanúgy szerelmesek és ezt nekem fejtegetik én meg meghallgatom őket. Békét kötöttek egymással és rájöttek arra, hogy mennyivel jobb az ilyen dolgokat közösen megvitatni és együtt áradozni. Ez így van egészen addig, amíg a másik fél járni nem kezd vele. Most már nem szóltam bele a dolgokba, hanem csak némán bólogattam és egyszer-kétszer helyeseltem. A szereposztás ugyanaz maradt. Én maradtam a nemes hölgy, Áron pedig a szegény családból származó úr. Hála Istennek a mostani szakkörön gőzerővel készültünk Október 23-ra és nem időztünk el a másik darabon. Tegnap is egy óráról elkértek minket, hogy elpróbáljuk, mert ma már élesben megy a dolog. Az órák elmaradtak, helyettük egész végig az osztályfőnökkel voltunk. Vagyis volt az osztály, ugyanis a színjátszósok egész végig próbáltak, így mi kimaradtunk az első két órában történő dolgokból. Elérkezett a harmadik óra, amikor is elfoglaltuk a tornateremben felállított színpadot és a hátunk mögött lévő énekkar elkezdte énekelni a Himnuszt. Ezután következett Peti (tizedikes srác), aki megnyitotta a megemlékezést és utána szépen sorban a többiek. Én két verset és egy kisebb szöveget kaptam. Azért csak ennyit, mivel még nem vagyok túl tapasztalt az ilyen szövegmondásban. Robi, Áron és Anett sem kapott többet. Már nagyon izgultam, mert még mindig nem mondtam szöveget, a szívem úgy kalimpált, nagyon féltem, hogy elrontom. Igen, lámpalázas vagyok, de furcsa „szokásom” az, hogy amint elkezdem mondani a szöveget, elszáll a félelmem és nem érdekel semmi más. Na, jó, ez nem egészen így van, csak akkor vagyok képes nem figyelni a félelmemre, amikor darabot adunk elő, de ha szövegmondás van és muszáj a közönségre néznem, nyomban félni kezdek. Robi befejezte a szövegét és én következtem a versemmel. Nyugi Iza! Menni fog, csak szépen elmondod, nem bakizol bele, mert az elég ciki lenne, főleg akkor, ha mappa is van a kezedbe. Óvatosan lépj oda mikrofonhoz, még egy kicsit közelebb, hogy jól halljanak, nyisd ki a mappát és olvasd fel a verset. De csak a verset olvasd fel! Remek ügyes vagy! Nem bakiztál bele, most csukd be szépen a mappát és hátrálj vissza a helyedre. Igen, mindez simán ment volna, ha egy kicsit is hátrapillantottam volna. Mert nem a helyemre álltam be, hanem egy fokkal arrébb léptem. Ráléptem Áron lábára, majd egy laza „bocs”-csal elintézve a dolgot, visszaálltam a helyemre. Még kétszer kimentem és mind a kétszer Áron lábára léptem. Természetesen csak én lehetek ilyen béna (Jó meg a Natália, mert ő is rálépett Robi lábára)! A műsor után az igazgatónő még tartott egy kis megbeszélni valót. Hogy mik történtek ebben a két hónapban, meg ugye elkezdett papolni az őszi szünetről és stb. Végül kiszabadulhattunk a tornateremből és egy negyedórás szünet következett. Én az aulába ücsörögve nézelődtem egy sort, Dorciék viszont nem hagyták, így odaültek mellém és beszélgetni kezdtünk. Vagyis inkább beszélgetni kezdtek Áronról. 

- Zorka, szerinted melyik a legjobb ruha összeállítása neki? – kérdezte Dorci lelkesen.

- Szerintem az, amiben múlthét hétfőn volt. Abban igazi dögös hapsinak nézett ki – áradozott összekulcsolt kezekkel – ráadásul abban a feszes csőnaciban kidudorodott a popója.

- Á, igen a híres popó… Izának szép emléke lehetnek róla. – Röhincsélt Dorci. Ó, hogyne. Reméltem, hogy felhoznak még jó pár ilyen kedves emléket. Majdnem szünet végéig hallgattam lelkendezésüket, amikor elment előttünk a nagy Ő. Dorcira nézve konstatáltam, hogy bizonyára igen jól nézhet ki, de mit ér az, ha helyes vagy, ha eszed nem sok van és belemész igen nagy marhaságokba. 

- Úristen láttad? – támadta le ikertestvérét.

- Igeeen! Visszavonom múlthét hétfőt! Most volt a leghelyesebb! Ebben a fehér ingben, hallod én azt hittem, hogy elájulok! – lelkesedett be Zorka.

- Amúgy nem tudom miért, de van egy érzésem…

- Beszartál? – ment el mellettünk egy felsőbb éves srác röhögve. Nem tudom, hogy ez mi akart lenni, de én ott helyben elröhögtem magam, iszonyat hangosan.

- Iza, min röhögsz? Ez a srác irtó bunkó. Nem ezt akartam mondani te barom! – visított utána Dorci. Én meg könnyes szemekkel ismételgettem az előbb elhangzó „párbeszédet”. Nem tudom miért fogott meg annyira, de én iszonyat jól szórakoztam ezen. Csengetéskor fellibbentem a terembe, útközben magamban röhögtem az előbbi jeleneten és a terembe érve is csak ezen szórakoztam. Molly végre nem a helyemen ült, így nem kellett elzavarnom. Két kuncogás közben helyet foglaltam és Bácskaira figyeltem. 

- Kedves színjátszósaim, szeretnélek titeket megdicsérni, nagyon ügyesen szerepeltetek. Az előző két órában csak beszélgettünk az őszi szünetről, meg Beugró epizódokat néztünk. Most viszont úgy gondoltam, hogy a gólyatáborra való tekintettel játszhatnánk is. Hoztam cetliket, írjatok rá szituációkat, mondatokat, tulajdonságokat, életérzéseket. – Utasított minket.

    Az óra végéig ezt játszottuk, pont sor került az utolsó menet Zsebszövegre. Én Robinak voltam a felesége, aki éppen megcsalja őt… Á…dámmal. Hah! Végre nem Áron! Na, csak van ilyen szerencsém nem? A szituáció úgy kezdődött, hogy Ádámnak rajtam kell feküdnie én alul vagyok, ő meg rajtam. Persze a múltkori után nem sok kedvem volt ehhez, így csak annyi volt a jelenet, hogy az ölében ülök és átkulcsolom a nyakát. Robi a színre belépve azonnal feltalálta magát és kezdődött is a dráma. El kell mondjam Ádám jól játszotta a szerepét. Ő is járhatna színjátszóra. De a játék közben a szememmel folyamatosan egy arcot kerestem. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy muszáj keresnem. A tökéletesen belőtt sérójú, igazán macsósan kinézi fiú fürkészve engem és Ádámot vizslatott, mintha a játékunk valódi lenne. Volt egy tíz másodperc, amikor teljesen bele tudtam meredni a sötétbarna szempárba és elvesztem bennük. Rájöttem, hogy akármit is tesz, képtelen leszek belőle kiszeretni. Valóban ilyen bonyolult lenne a szerelem? Ez a fiú számtalanszor okozott már fájdalmat, ugyanígy én is és még mindig érzem, hogy képes vagyok zavarba jönni tőle (pedig az elmúlt hétben egyszer sem mutattam ki, de legbelül éreztem egyfajta bizsergést), még mindig képes vagyok elámulni a stílusán, és azon, hogy ilyen laza. Viszont, ami nekem azonnal feltűnt, hogy a múlthéten és a mostani két napban is cinizmus ült ki az arcára. Alig-alig mosolygott, különösképp nem érdekelte semmi, csak lazának próbált látszani, legfőképp akkor, amikor én is színen voltam. És én újra, ugyanott tartottam, mint eddig. Majdnem megerőszakolt és én még képes vagyok mindig szeretni! Hiába éreztem még valami érzést is, nem tehettem semmit. Nem, nem azért, mert nem volt rá lehetőségem, hanem azért, mert nem tehettem meg. Nem engedhettem meg magamnak. Ha múlthét hétfőn nem voltam képes arra, hogy egy hosszas csókolózás után igent mondjak a folytatásra, akkor miért lennék képes most rá? Ennek a halovány szerelmi érzetnek el kell szállnia. Nem erősíthetem tovább. A számunk végeztével ki is csöngettek és egy újabb szünet következett.

    Hazaérve ledobtam a cipőmet és a kabátomat, majd kiterültem a kanapén. Az állammal megtámasztottam a fejemet és a kanapéról lelógó lábammal kalimpáltam a levegőben. Gondolkoztam. Anyuék még nem voltak otthon, Dani is még suliban volt, egyedül voltam. Már ott tarthattam a gondolataimban, hogy mit fogok csinálni az őszi szünetben, mikor bevillant, hogy jó lenne tudakolni valami igen fontos dologról. Legalábbis számomra nagyon fontos. A laptopomat lehoztam a nappaliba és bekapcsoltam. A Gyakori kérdésekre léptem fel és egyenesen a Szerelem, szex kategóriát nyitottam meg. Választ akartam kapni egy kérdésemre, de félóra kutatás után rádöbbentem, hogy a kérdezők 80%-a undorító kérdéseket tesz fel és általában mind a szexről szól. Csalódottan nyomtam ki a gépemet, amit visszavittem a helyére és gondoltam elfoglalom magam valamivel. Négy óra körül megérkeztek anyuék, apu egy puszit nyomott a homlokomra és leült mellém. Anyu csak egy „sziát” dobott, majd egyenesen a konyhába rohant. Dani a szobájába vonult. 

- Na, mi van nagylány? Itt van végre az őszi szünet! – jelentette ki boldogan. Mondjuk most belegondolva én is örültem az őszi szünetnek.

- Tök jó! Majd olvasok, meg tévézek, esetleg netezek… - soroltam a programomat. Igazán tartalmas szünetem lesz mondhatom. 

- És a barátnők? Nem hívod el őket? – nézett rám kíváncsian. Igen, a szüleim közül anyunak több mindenről számolok be, így szegény apu nem sok mindenről tud. Többek között arról sem, hogy nagyon nincsenek barátaim.

- Talán elhívom Dorkát meg Zorkát.

Majd újra a tévé irányába néztünk és elhallgattunk. Tíz percig néma csendben ültünk egymás mellett, amikor meguntam az egy helyben való ülést és a szobámba indultam. A lépcső felénél jártam, mikor megszólalt a csengő.

- Iza, szívem! Kinyitnád az ajtót és fogadnád a vendégeket? – kiáltott ki a konyhából anya. A bejárati ajtón gyorsan kisuhantam az utcaajtóig, ahol érdekes látvány fogadott. A vendégek, akikről anya napok óta mesélt, nem mások, mint Ádámék. Egy mosolyt erőltettem az arcomra.

- Csókolom, szia Ádám! Fáradjanak beljebb! 

- Ti ismeritek egymást? – nézett hol rám, hol a fiára Ádám anyukája.

- Igen, ő az osztálytársam, Iza. 

- Jaj, már nagyon vártunk titeket! Gyertek csak be! – kiáltott ki a bejárati ajtón anyu és beljebb invitálta érkező vendégeinket. Apu felordított Daninak, aki szófogadóan lekullogott és helyet foglalt az asztalnál. Én sem haboztam sokáig, elfoglaltam a helyemet, Ádám pedig mellém ült. A vacsora igen finomnak ígérkezett: bolognai spagetti, Róner módra. Anyu nagyon jól csinálja. Mivel farkas éhes voltam, hamar befaltam az én részemet, és úgy éreztem még egy adagot megbírok enni. A vacsora után anyuék még beszélgettek, én viszont felbaktattam a szobámba. Ádám utánam jött. Gondolom természetesnek vette, hogy feljön a szobámba, hiszen vendég és velem egy korú, ráadásul az osztálytársam, semmi kedve a szülők környékén maradni, bájcsevegni, így utánam jött. A szobámba lépve, ráültem az ágyamra, Ádám az ajtóban megállt.

- Gyere, van itt még hely! Ülj csak le nyugodtan! – ütögettem magam mellett az ágyat.

- Ezek a képek mikoriak? – kérdezte a falamon lévő osztályképeket bámulva.

- Egy hónaposak. Gondoltam kiteszem őket – vontam vállat.

- Milyen ironikus… Áron egyiken sincs rajta – rázta meg nevetve e fejét. Igen, ezt emlékszem, hogy ő maga is megjegyezte… azután került be a szekrényem belsejébe a csókolózós képünk, amit kidobtam a szemetesbe (jobban mondva Hanga dobta ki). 

- Nem hiányzik neked? 

- Elcsesztem… nagyon elcsesztem. Volt egy esélyem, nem éltem vele ennyi az egész.

- Értem. Amúgy meg Hangával mi van?

- Semmi. Ő elvan Tibikével.

- Tévedsz Iza. Hanga napokon keresztül panaszkodik, hogy hova tűntél. Ő nem érti mi történt.

- Ez most komoly? 

- A legkomolyabb. Gondolkodott már azon is, hogy szakít Tibivel, csak azért, hogy visszakapjon, mint barátot, ha tényleg ő áll a háttérben.

- Nehogy dobja! Miattam nem éri meg. Ő jól érzi magát vele, én ezt tiszteletben is tartom, csak én nem akarok ezzel a Hangával lógni. Ez most olyan, mint amikor Kincsővel nem akartam.

- Tudom. De talán adhatnál neki egy esélyt, hogy elmondja a dolgokat.

- Talán az lenne a leghelyesebb. Úgyis egyedül vagyok. 

- Na, látod. Egyébként használhatom a gépedet? – kérdezte.

- Tőlem. Mit akarsz csinálni?

- Skype, Áron. Érted te ezt.

- Minek akarsz vele Skype-olni? Ráadásul pont nálam… - forgattam a szemem. A sors azt akarja, hogy Áron kísértsen engem. Mindegy, majd csak beletörődöm.

- Ma elment Szlovákiába. Velem együtt ment volna, csak a vacsora miatt holnap megyek. Megbeszéltük, hogy beszélünk és beszámol a szállásról.

- Minek mentek ti Szlovákiába?

- Buli – kacsintott rám, majd a gép betöltött és benyomta a Skype-ot.

 - Heló! Mi van odaát? – röhögött Ádám.

- Különös… Mintha minden más lenne. Átléptem a kaput, ezáltal egy másik dimenzióból hívlak! – röhögött Áron is. – Amúgy, miért Iza Skype-járól hívsz?

- Mert náluk vagyok.

- Na neeee! Komolyan náluk van ez a vacsora? Bárcsak…

- Igen, náluk van. – vágott bele Ádám Áron szavába.

- Az király… Jó is lenne, ha én…

- Iza, köszönj Áronnak! – vágott bele újból, majd rám nézett. Kelletlenül odaültem Ádám mellé és egy mosollyal az arcomon, beleköszöntem a kamerába. 

- Őőőő… csáó! – intett a kamerán keresztül.

- Milyen Szlovákia? – kérdeztem még mindig mosollyal az arcomon.

- A megszokott hely. Mindig ilyen ha feljövünk Zacsi bulijára.

- Zacsi? – néztem hol Ádámra, hol Áronra. Ki az a Zacsi? 

- Zacsi egy régi általános iskolai haverunk. Mindig Szlovákiából járt le, kolis volt. Minden évben meghívott a bulijára, ami szünetre esik, ezért van az, hogy Áronnal a szüneteket Szlovákiában töltjük.

- Hűha. Az úgy komoly. 

- És, neked mik a terveid? – kérdezte a „túloldalról” Áron. 

- Őőő… olvasok, netezek, tévézek… - vakargattam a fejemet. Olyan cikinek éreztem, hogy nekem semmi programom nincs a szünetre.

- Micsoda program! Számolj be mindenről oké? Mondd maj, hogy mi ment a tévébe 11:25-kor oké? – nevetett a hajába túrva. Még beszélgettünk így hármasban tíz percig, majd Ádám anyukája lépett be a szobámba és szólt neki, hogy indulnak. Elköszöntünk Ádámtól (Áron is), majd visszaültem a gépemhez.

- Akarsz velem kommunikálni vagy lelépjek? – kérdeztem folyamatosan a billentyűt bámulva. 

- Beszélhetünk – mosolygott. És ezzel megtört a jég. Áronnal egészen hajnali egyig duruzsoltunk. Nem hoztuk fel az utóbbi eseményeket, hanem arra törekedtünk, hogy jobban megismerjük a másikat. Ha a pasim már nem is lehet, a barátom igen. Ez valószínű így lesz. Semmi érzelgős búcsú nem volt, egyszerűen elköszöntünk, mint két jó barát és lefeküdtem aludni. De sokáig nem tudtam, visszakapcsoltam a gépemet és legnagyobb meglepetésemre Áron is hazudott, mert még fent volt és azonnal írt is Skype-on. Újra videóhívást indítottunk és beszélgettünk.

- Amúgy te nem a többiekkel alszol? – kérdeztem.

- Neem, dehogy is. A bulin összesen hatan leszünk, a házigazdával együtt, Zacsi és a szlovák haverjai a nappalit foglalták el, mi Ádámmal a szobáját kaptuk. Ezek az ökrök már alszanak, pedig még el sem kezdődött az igazi buli. 

- És használhatod Zacsi gépét?

- Ja. 

- Legalább te nem unatkozol egész szünetben. Ádám holnap már úgyis ott lesz…

- Te sem fogsz unatkozni. Ha meg mégis, akkor majd írsz és beszélünk – kacsintott.

- Remek. Legalább nem leszek egyedül.

- Iza… amúgy, ez idáig még nem került szóba – mondta komolyan, nekem pedig gombóc keletkezett a torkomban – lehet, hogy barátoknak jobbak vagyunk… - nézett mélyen a szemembe, azon a fránya kamerán keresztül, nekem pedig a gombócom eltűnt és végre megtudtam szólalni.

- Igaz. Így jobban fog működni a dolog… 

- Akkor örülök, hogy te is így látod. Ja, amúgy véletlenül nem karatézol?

- Nem.

- Csak, mert szegény fenekem, tököm, arcom megszenvedett már egy pár ütést tőled – nevetett ki. Azt hittem, hogy hamar letesszük, de annyira beleéltük magunkat a sztorizgatásba, hogy egészen reggel fél hétig beszélgettünk, majd amikor hallottam, hogy anyuék mocorognak, gyorsan elköszöntem Árontól és betakaróztam. A szememet nem hunytam le, mert egyszerűen nem ment, annyira kattogott az agyam. Igen, barátoknak jobbak vagyunk. Tudom, sokan azt mondják, hogy azok az emberek soha nem lehetnek barátok, akik között történt valami. Lehet, hogy mi ketten leszünk a kivételek.

Október 13., hétfő

Óriási barom vagyok! Gondoltam még kora délután, majd elegem lett. Este pedig zokogtam és úgy éreztem, hogy nem lehet, hogy velem ez majdnem megtörtént. Minden vasárnap este kezdődött. Ugyebár nem hagyhattam el a házat, amit meg is értek, ráadásul sok kedvem nem is volt, mert attól féltem, hogy összefutok valakivel, aki rákérdez Áronra. Mondjuk tök mindegy volt, mert hiába nem mentem fel Facebookra vasárnap estig és hiába voltam egyedül a szobámba, Áron visszatért… a telefonom kijelzőjére. Éppen lent vacsiztam, amikor a szobámból hallottam a Balckout-ot, gyorsan felrohantam, de nem voltam elég gyors, mert kicsengett a telóm. Természetesen Áron volt, de egész hétvégén ez volt, hogy lemaradtam a telefoncsörgésről és, amikor vissza akartam hívni, nem vette fel. Mindenesetre újra megpróbálkoztam a hívással, de ugyanaz történt. Visszamentem és befejeztem a vacsorámat (virsli mustárral, soha nem értettem, hogy miért én és anyu vagyunk az egyetlenek, akik a mustárt szeretik, és egyáltalán, hogy lehet szeretni a majonézt? Pfuj). A szobámba érve úgy éreztem, hogy így hétvége végére megnézem a Facebookot, hogy ne unatkozzak annyira. Mondjuk ha chatelésre invitálhatnék valakit, akkor az egyedül Ricsi lenne. Mivel… Hangával nem vagyunk jóba, folyamatosan összevesznénk, Zorka-Dorka csak és kizárólag Áronról dumálna, Zoé kioktatna és még mindig a pénteki viselkedésemen lenne fennakadva, Robi ugyanez, mással meg igazából nem is szeretnék beszélni. Beléptem Facebookra… volt jó pár értesítésem, üzenetem egy, ismerősnek jelölésem nem volt. Fontossági sorrend miatt az üzenetre kattintottam. Nos, kár volt.

Áron Tolnai: Szia! Figyelj, egész hétvégén nem tudtalak elérni. Mert nem vetted fel a telefont. Az enyém szar, tehát, ha úgy gondoltad, hogy visszahívsz, nem tudsz, mert mindig kicseng. Csak én tudok hívni embereket. Mindegy is, mert már úgy is vasárnap van, majd holnap találkozunk, és akkor megbeszéljük.

Ezen az üzeneten teljesen letaglóztam. Mit kéne megbeszélnünk? Nem tudok semmiről. A másik. Semmi elköszönés? Hahó, azért az illendő, hogy elköszönjünk a másik féltől. Ezt viszont már nem tudtam magamban megvitatni, mert rögtön villant az ablak.

Áron Tolnai: Látom itt vagy! Legalább itt megkaptad az üzenetemet. J

Ahj… elfelejtettem, hogy nem vagyok láthatatlan, így valószínűleg kiadta azt a zöld karikát is, meg azt, hogy „látta, ekkor: xy”. Kénytelen voltam visszaírni.

Izabella Róner: Szia, mit kéne megbeszélnünk?

Áron Tolnai: Majd holnap ;) Telefonon is csak ezért hívtalak, hogy elmondjam és, hogy a hétvégére megbeszéljünk egy találkozót, de a suli is megfelel. Na, szia!

Gyorsan le is rázott. Még vagy két percig bámultam az üzenetváltásunkat, de akkor sem tudtam meg, hogy mit kéne megbeszélnünk. Na mindegy, majd holnap megtudom – gondoltam akkor és ma meg is tudtam – addig is lefekszek aludni. 

Felkeltem és úgy éreztem, hogy ma jobban ki kell öltöznöm. Kár volt tegnap letagadni, hogy nem szeretem Áront, mert, mint tudjuk, Zoénak igaza van. Valóban szeretem, sőt imádom őt! Úgyhogy igyekezzünk és öltözzünk valami normális ruhába. Fekete farmer, hozzá egy fehér kötött pulcsival? Nem, nem jó. Piros csőgatya és a szürke feliratos hosszú ujjúm? Tökéletes! Egyszerű tornacsuka, a hajam kiengedve (ú, de jó már egy kicsit tovább nőtt a vállamon és szépen göndörödik! Persze csak mértékkel), egyszerű smink. Danit már apu vitte suliba, én meg maradtam a gyaloglásnál. A szél nem fújt, sütött a nap és úgy éreztem, hogy jó nap elé nézünk. A suliba érve nem jött nekem Tibi, hanem szépen kikerült, az ikrek nem vitatkoztak, hanem csendben jöttek egymás mellett, az első óra lazán eltelt és a szünetek is normál hangulatban teltek. Igazából fogalmam sem volt, hogy Áron mikor szeretne velem beszélgetni, addig is jól el voltam. Első óra után a teremben maradtam és ott olvastam az újabb könyvet (a másikat szombatra le is tudtam). Olvasgattam, és senki sem zavart. Mosolyogva kukkantottam ki a könyvem mögül, és láttam Endrét és Editet, akik mosolyogva beszélgettek. Aranyosak voltak! J Mosolyogva figyeltem őket, ezáltal teljesen megfeledkezve a könyvről. Gyorsan eltettem és lementem a büfébe kaját venni. 

Az igazán döbbenetes része a napomnak (és az életemnek) a délután volt, szóval inkább arról írok. Lementek az órák, én pedig az aulában várakoztam a színjátszóra. Senki nem volt ott csak én és hiába éreztem magamat egész nap kellemesen, azért hiányoztak bizonyos személyek. Egyedül voltam. Olvastam tovább a könyvemet, amikor valaki megkocogtatta a vállamat. 

- Szia, Hunor vagyok! Emlékszel még rám? – nézett félénken a szemembe.

- Ja, emlékszem – bólintottam óvatos mosolyra húzva a számat.

- Figyelj, arra gondoltam, hogyha ma ráérsz színjátszó kör után elmehetnénk… - próbálkozott, de én megelőztem.

- Nagyon kedves tőled, hogy meghívsz, de ma nem jó, mert… mert anyuval megyünk a plázába… - hazudtam. Szegény! Úgy sajnálom, hogy át kellett vernem, de nem tehettem mást, mivel nem az esetem, ráadásul most nem szeretnék fiúzni.

- Az tök jó! Én is ott leszek! Majd bemegyek az egyik ruhaboltba és majd beszélgethetnénk.

- De mi anyuval a… a… a Mamutba megyünk. Bocsi – mondtam „nagyon sajnálom” fejjel. 

- Jó, hát akkor majd máskor – vonta meg szomorúan a vállát és elment. 

Újra egyedül voltam és üldögéltem, a könyvemet elraktam, mert nem volt már kedvem olvasni, inkább csak üldögélni volt és nézelődni. Nem sokat vártam, ugyanis Áron hamar feltűnt a színen és felém közeledett. Mosolyogva nézte, ahogyan őt figyelem összekulcsolt kezekkel és himbálózó lábakkal.

- Szia! – köszönt mosolyogva. Amúgy nem is írtam le hogy nézett ki. Barna csőgatya, rajta egy fehér, mémes póló, azon pedig egy fekete, kockásing a lábán pedig egy fehér Converse. Sapka most nem volt rajta, de a haja tökéletesen be volt lőve és úgy nézett rám azzal a szép barna szemével, mint, aki el akar kábítani. Először csak ültem és bámultam, majd úgy éreztem, hogy fel kéne állnom, úgyhogy felálltam. Nem is teketóriázott, hanem kezdte is a mondandóját:

- Szóval, írtam, hogy jó lenne, ha ma beszélnénk. Úgy gondoltam, hogy most van rá a megfelelő alkalom.

- Miről lenne szó? – kérdeztem vadul kalapáló szívvel. Az előbb vallottam be újra, hogy még mindig bele vagyok esve és ráadásul meg kell hagyni, hogy a stílusa igen sokban változott. Mármint belül. Sokkal figyelmesebb és jobban figyel arra, hogy hogyan szólaljon meg és, hogy miket mondjon. Számomra ez is elég volt, hogy beleolvadjak a karjaiba, de nem tehettem, mert, mint mondtam, lezárom a dolgokat! 

- Két hete, amikor szakítottunk, igazából nem beszéltük meg az okát.

- Ez igaz, deeee… én úgy tudtam, hogy tudod.

- Valóban tudom, de szeretném, ha te is mondanád – húzta szemtelen mosolyra a száját.

- Egy félreértés miatt… ami igazából nem is félreértés, mivel megtörtént hehe… de… én rosszul gondolkodtam és hát… szóval…

- Szóval? – nézett a szemembe.

- Nem tudom.

- Nem tudod, hogy miért szakítottál velem? Ráadásul úgy szakítottál velem, hogy a legjobb barátom közölte ezt velem. Érdekes módszereid vannak – nevette el magát. Na, kösz. Viszont igaza van. Elmondanám neki az igazságot, de egyszerűen zavarban voltam. Azért, mert az igazság kegyetlenül borzalmas volt. Mert én voltam a hülye.

- Na? 

- Jó, akkor elmondom. Tudod, hogy veszekedtünk Tomival ő elmondta, hogy neked már volt olyan kapcsolatod egy lánnyal, ráadásul úgy, hogy be voltál nyomva. Én ezen besértődtem, mert rosszul esett, hogy nem én vagyok az első és az, hogy tizennégy évesen ezen jár az agyad. Ennyi. – sóhajtottam. Áron döbbenten nézett, majd megszólalt.

- Hűha… Valóban be voltam nyomva, mert a bulin vettem üdítőt. A ballagási bulira anyuék megtiltották, hogy alkoholt igyak. De a barom osztálytársaim valamit belekevertek az üdítőmbe és totál nem tudtam, hogy mi van. A többit is csak úgy tudtam meg, hogy másnap megkérdeztem Ádámot. Ő mondjuk ihatott sört, de neki mázlija volt, mert semmit nem kevertek bele, ráadásul még részeg sem volt. Ő elmondta mi történt és ennyi.

- Uh… - szontyolodtam el. Azért durva ez az egész. Az én szüleim is kikötötték, hogy ne igyak alkoholt, de nekem – hála az égnek! – nem kevertek semmit az üdítőmbe. – Én annyira sajnálom, hogy előítéletes voltam.

- Semmi baj, nem tudhattad. – Mondta, majd átkarolta a derekamat – Figyelj, mi lenne, ha tisztalappal indítanánk? – húzott egyre közelebb magához, a szívem a torkomban dobogott. Nem tudtam válaszolni sem, mert olyan gyorsan történt. Áron hirtelen olyan szorosan ölelt és hirtelen a nyelve már az én számban volt. Jó tudom, undi, hogy ezt így leírom, de így volt. Megcsókolt, ráadásul hosszan. Az egyik kezével átölelte a derekamat, a másik kezét letolta a… fenekemhez, amit megmarkolt. Esküszöm, hirtelen olyan izgalom fogott el, hogy én is átkaroltam, az egyik kezemmel beletúrtam a hajába (óóóó yeah) a másik kezemmel pedig én is a fenekéhez nyúltam (újabb óóóó yeah). Éreztem, hogy rajta is végig söpört egyfajta „izgalomhullám” és ott az aulában vadul csókolóztunk. Azért is nem zavartattuk magunkat, mert még volt egy félóra, meg senki sem volt az aulában, csak mi ketten. Újra és újra megcsókolt én pedig újra és újra visszacsókoltam. Ja és markolásztam a fenekét, amit eddig még nem tettem meg. J És tényleg jó feneke van, ami abban a pillanatban csak az enyém volt. A jól belőtt séróját, cukin kócosra borzoltam. Mikor már vadból gyengébbre váltottunk és letapadtunk a másik szájáról, halkan megszólalt.

- Hiányoztál – simította meg az arcomat. 

- Te is…

- Akkor tisztalap? – nézett mélyen a szemembe, amitől nagyon megijedtem. Miért éreztem azt, hogy én nem szeretnék újra járni Áronnal? Sőt, azt, hogy egyáltalán nem akarok magam mellé senkit sem? Viszont úgy éreztem nem fair, ha azt mondom nem, szóval…

- Mi lenne, ha tartanánk egy próba napot?

- Mi van? – nézett rám kérdőn.

- Nem is tudom én…

- Mondhattad volna, hogy nem szeretnéd folytatni… - mondta csalódottan.

- De… legalább… tisztáztuk… - makogtam, mert úgy éreztem igen kínos a dolog. Miért vagyok ilyen hülye? Most járhatnék újra Áronnal, hiszen két hét óta csak epedezek, de most már nem magyarázhattam ki magamat, csalódottan elengedett. Én még azért gyorsan odahajoltam hozzá és megcsókoltam, de semmi reakció, csak egy csalódott mosoly és indult is a dráma terem felé. Hát igen, ezt totálisan elbaltáztam. Mindenesetre bevánszorogtam a dráma terembe és szomorúan elültem Áron és Robi közé, mivel már csak ott volt hely. Belegondoltam, hogy az a félóra hogy eltelt és már itt ülök bent a teremben, egy rossz döntéssel. Csalódottan sóhajtottam, mikor hirtelen melegem lett. Balra fordultam, hogy rálássak Áron arcára, aki előre figyelt és szerénye mosolygott. Nem akartam szólni, így egymás kezét fogva ültünk, amíg a tanárnő mesélt (volt vagy húsz perc). Végül a tanárnő megszólalt, hogy ideje elpróbálnunk Október 23-át. Mondjuk ott is Áron mellett álltam, de a mappák miatt nem foghattam a kezét. De atyám, miért vagyok ekkora paraszt? Minek mondtam, hogy még nem szeretnék járni? Ó… csakis én lehetek az ilyen dilinyós. A próba után még megbeszéltük azt a csókos darabot és a tanárnő megkérdezett minket, hogy biztos vállaljuk-e azt a szerepet, mert akkor még most szóljunk, de mindenki rábólintott, úgyhogy nem történt változás, szóval várhatóan Áronnal fogok csókolózni. Igazából a mai napon ebből a szóból van a legjobban elegem. A szakkör végeztével indultam haza és amikor kiléptem a suli ajtaján, lefagytam. A kapuban Ricsi állt és bevillant, amikor a hétvégén megbeszéltük, hogy értem jön a suliba és elmegyünk a plázába, mivel úgyis lecsillapodott már ez a hírbehozás. Ő csak mosolyogva integetett felém, én meg halovány mosollyal az arcomon visszaintegettem. Lassú léptekkel odaértem mellé.

- Szia, Izamon! Rég találkoztunk! – mosolygott.

- Szia! Ja, egy hete… - nevetettem kényszeredetten. – Amúgy, tessék itt van a kabát és a sál ára. – Nyújtottam felé a pénzt.

- Mi van? Nem hiszem el, hogy kifizeted… Mondtam, hogy ajándék!

- De vedd el! – erőszakoskodtam.

- Jó, jó, de csak mert kedves vagyok – vette ki a kezemből a pénzt röhögve. – Akkor indulhatunk? – kérdezte, mire helyettem egy másik hang válaszolt.

- Természetesen – érkezett mellénk Áron. WTF? Hogy került mellénk? 

- Őőőő… szia, Áron – köszöntem zavartan.

- Hová indulunk? – nézett ránk úgy, mintha eleve úgy lett volna az egész, hogy velünk jön.

- A plázába. Amúgy Fazeka Ricsi – nyújtotta a kezét Ricsi.

- Tolnai Áron. 

- Én meg Iza vagyok, de induljunk – sürgettem őket, mivel számomra igen kínos volt ez a szituáció.

    A pláza felé én előrébb voltam, mint a fiúk. Ők jót dumáltak, ami engem egy kicsit idegesített. Áron mi a francért jött velünk? Végre Ricsi mellett elfelejthettem volna azt, ami a mai nap történt (ami nem könnyű, mivel elcsesztem az Áronnal való újrakezdést). A plázához érve, bevártam a srácokat.

- Ahaa, szóval te táncolsz? – kérdezte Ricsi Áront.

- Ja, te meg fodrászkodsz? 

- Aha, a húgaimnak én szoktam megcsinálni a haját, meg néha anyunak is.

- Az tök jó.

- Srácok, mi lenne, ha bemennénk a plázába? – néztem rájuk, mert én eléggé fagyoskodtam.

- Természetesen Izamon, ne fagyoskodjál itt kint – nevetett Ricsi. Hoppá, talán ezt nem kellett volna. Áron ugyanis összehúzott szemekkel nézett hol rám, hol pedig Ricsire.

- Izamon? Ez meg honnan jött?

- Ja, Iza szereti a Digimonokat, és megunta, hogy folyton cicának szólítom, így azt mondta hívjam így.

- Ezt komolyan te mondtad? – nézett rám kérdőn. A manóba! 

- Sürgősen vécére kell mennem! Bocsánat! – Rohantam be a plázába és a legközelebbi mosdóba futottam. Amúgy tényleg kellett, de utána még a tükör előtt szemléltem magam. Nem is vagyok annyira szép, szerintem a stílusom sem olyan vonzó. De akkor miért vagyok ilyen helyzetben? Vagy húsz percet szenvedtem a tükör előtt, amikor eldöntöttem, hogy kimegyek. Már a tükör előtt állva is hallottam egy kis vitát kívülről, de amikor az ajtó felé indultam még nagyobb robaj volt. Ahogy kiértem, arra lettem figyelmes, hogy a két fiú úgy szidja egymást, hogy azt hittem mindjárt összebalhéznak. Éreztem, hogy ez lesz! A fenébe. 

- De én legalább nem ****** tizennégy évesen! – mondta Ricsi, majd meglátott és megindult felém.

- Az én haverom legalább nem akkora tuskó, mint a te Tibikét! 

- El sem hiszem Iza, hogy egy ilyen barom volt a barátod. – Ért mellém Ricsi a fejét csóválva.

- Ha tudni akarod, ma csókolóztunk! Szerelmesen! Úgy, ahogyan te még nem! Mert egy ilyen alakot senki sem szeretne! – Ordította Áron.

- Valóban? Csókolóztatok? Szerelmesen? Mi van, ha Iza csak azért csókolózott veled, mert te letámadtad? 

- Ha letámadtam volna, akkor beletúrt volna a hajamba és belemarkolt volna a fenekembe? 

- Iza… Mond meg, biztosan erről az Áronról hablatyoltál nekem? Mert, ha igen, akkor igen félreértettem a stílusod…

- Te beszéltél neki rólam? Milyen aranyos! – mosolygott önelégülten Áron. 

- Iza… most őszintén… szereted ezt a tökit? – mutatott Áronra.

- Nem… - válaszoltam zavartan.

- Nem? – nézett rám döbbenten Áron.

- Vagyis… igen! – változtattam véleményt.

- Igen? – kérdezte Ricsi.

- Vagyis nem tudom! 

- Iza, te egy igazán normális lány vagy. Nem ilyen fiút érdemelsz! – nézett rám Ricsi.

- Hát akkor milyet? – kérdeztem, de a választ már nem kaptam meg. Ricsi magához húzott és megcsókolt. Miért? Nem értem! Azt hittem, hogy Ricsivel tényleg csak barátok vagyunk, erre nem megcsókol?! Elég volt! Gyorsan ellöktem magamtól, megtöröltem a számat és Áronra néztem, aki először falfehéren állt, majd ökölbe szorította a kezét és Ricsire támadt.

- Te szemét! – Ugrott Ricsihez, akinek azonnal behúzott egyet.

- Miért is én lennék a szemét? – állt fel a földről, majd a térdével vágta hasba Áront. 

A fiúk (vagy inkább állatok) úgy elkezdtek viaskodni, hogy, ha nem megyek oda, akkor a kórházig verekszenek. Miattam. Nem tudom, hogy más lányok ilyen esetben mit csinálnak, hogy sikítanak és az egyiknek szurkolnak, vagy sikoltoznak riadtan, hogy hagyják abba, de én tuti, hogy nem ilyen kategóriába tartozok. Odarohantam Ricsiékhez, az egyiknek behúztam, a másikat nemi szerven rúgtam, majd elviharzottam… volna, de egy biztonsági őr az utamat állta.

- Kisasszony! Mi ez a felfordulás? – kérdezte, cseppet sem kedvesen.

- Őőőő… a fiúk miattam verekedtek és… én meg leállítottam őket – vakartam a fejem búbját.

- Elnézést, de én nem támogatom, hogy több ilyen előforduljon, legyen szíves távozni innen! – ordította. Remek, úgy sem akartam maradni. Nyugisan kisétáltam a plázából és hazafelé vettem az irányt. Hála az égnek, úgy elhaladtam, hogy Ricsi és Áron már nem tudtak utolérni, meg amúgy is más irányba indultam. Dühösen, feldúltan, hisztérikusan indultam haza. Az utcákon végig menve mindenhonnan az „Ó, ne már, elkezdett cseperegni!” mondat hallatszott, mert a reggeli jó időhöz képest, délutánra beborult és mostanra az eső is eleredt.

Csapzott hajjal, átázott ruhában érkeztem haza, beköszöntem, felrohantam a szobámba, átöltöztem szárazba (előtte persze megfürödtem), aztán lementem a nappaliba.

- Édesem, veled meg mi történt? – nézett rám ijedten anyu.

- Hosszú… de most úgyis ráérek – vontam vállat, majd elmeséltem az egész történetet. Anya figyelmesen hallgatta a történetemet, majd amikor befejeztem megszólalt.

- Én is kerültem két tűz közé.

- Tényleg?

- Aha. Én is voltam tinédzser, velem is történtek hasonlód. Bár nem tudom, hogy ezt a verekedés mániádat kitől örökölted. Na szóval. Tizennégy éves voltam, akárcsak te. Tetszett egy fiú, akivel pár hónapja jártunk, amikor megismertem Gergőt. Gergő nagyon nyomult rám, de én egy darabig tűrtem neki, azt hittem képes megváltozni, de nem sikerült. A barátommal éppen a parkban voltunk, amikor Gergő hozzánk verődött. Megfogta a kezemet és úgy járkált velem. Persze a barátom ezt nem vette jó néven, de amikor megkért, hogy engedjem el Gergő kezét, akkor Gergő megcsókolt. 

- Úúúú… és mit tettél? 

- Nem azt, amit te. Sírva elfutottam.

- És mi történt azután?

- Szakítottam a fiúval, Gergőt pedig melegebb helyekre küldtem.

- Ó, értem.

- Most neked sem kéne tovább rágódnod a két fiún. Áront zárd le, ha már nem kezdtél el vele újra járni, Ricsit is felejtsd el, mert ha te eddig barátként kezelted, de ő nem, abból nem marad túl jó kapcsolat… - bölcselkedett anyu.

- Megpróbálom – nyomtam egy puszit anyu arcára, majd felmentem a szobámba tanulni. Este kilenc óra körül volt már, amikor csengettek. Leordítottam a nappaliba, hogy majd én nyitom. Kár volt. A bejárati ajtón keresztül trappoltam az utcaajtóig, ahol Áron várt. Kimente az ajtón és mellé álltam.

- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem, de a válasz elmaradt. Áron egyszerűen magához húzott és úgy csókolt, hogy totál lesokkoltam. Neki nyomott a kapunak és folyamatosan csókolt, nem tudtam ellökni. végre kiszedte a nyelvét a számból és a nyakamat kezdte el csókolgatni.

- Mit csinálsz? Engedj el! – visítottam, de sosem tudtam igazán hangosan ordítani. De nem hallgatott rám, folytatta, amit az előbb elkezdett. Éreztem rajta az alkohol szagot, így biztosra vettem, hogy nem józan. Azt hirtelen nyomást éreztem, ami nagyon fájt. Nyögésre kényszerültem, így nyögve kérleltem.

- Áhárohon… Ehez fáháháj!! – mondogattam, de nem érdekelte, csak újra nyomott tovább.

- Hidd el, nagyon jó lesz! Csak mi ketten, senki sem lát! Most pedig csss – motyogta a nyakamba, közben ugyanolyan fájdalommal nyomott engem a kapuhoz. Egyszer csak elengedett és… elkezdte keresni a farmerom gombját, amit kigombolt a sliccet pedig lehúzta. Mivel nem voltam szorításban, egyszerűen felpofoztam és ijedten hátráltam az utcaajtó felé. A távolból egy ordibáló alak tűnt fel. Ádám loholt nagyban, majd amikor meglátott minket, megállt. Áron részegen feltámolygott és mormolta, hogy majd még folytatjuk, Ádám elkapta és elindult vele. Közben a fejét visszafordította és úgy beszélt hozzám.

- Iza, nagyon sajnálom, hogy így alakult, de ugye még időben érkeztem? – kérdezte.

- Még van rajtam ruha, de ha egy perccel később érkezel, akkor… - tört ki belőlem a zokogás. Nem bírtam folytatni az elkezdett mondatot, csak berohantam a házba, egyenesen fel a szobámba és az ágyra dőltem. Visszahúztam a sliccemet, a gombot is visszagomboltam és bőgve néztem a plafont. Már nem arról van szó, hogy szerelemből jön a szex, hanem arról, hogy tulajdonképpen én egyáltalán nem akartam a dolgot (ráadásul nem egy utcán!!!!) és most már el is könyveltem magamban, hogy a közeljövőben még csak fiút sem szeretnék. El sem hiszem, hogy majdnem megtörtént… 

Október 10., péntek

Tegnap egész éjszaka esett és eléggé lehűlt a levegő. Anyuék valóban korán mentek el, így ahogyan felkeltem, átrobogtam Dani szobájába és felkeltettem. Az öcsém álmosan kikelt az ágyból, felöltözött és indulhattunk is. Nem nagyon öltöztem ki, inkább a kényelemre és hideg elleni védelemre készültem. Dani még csak negyedikes, őt nem feltétlenül izgatja az, hogy levegyen valakit a lábáról. Engem meg úgy egyáltalán nem érdekel, mivel csak Áron tetszett eddig és ő nála sem öltöztem ki nagyon, most meg, hogy végképp nincs senki, akinek csak egy kicsit is meg kell, hogy tetszek, nem törekszem a túlzott szépségre, csak éppen annyira, hogy magamnak megfeleljek. Mivel az általános iskola igen messze van, ezért biciklire pattantunk és csupán 20 perc alatt ott is voltunk. Gyorsan elköszöntem Danitól és már vágtattam is vissza a biciklivel, mert hét tíz volt. Félre már a suliban voltam és átfagytam, mert erős szél fújt útközben. Dorka és Zorka mögöttem, hangosan vitatkoztak valamin. A valami az inkább valaki volt. Áron volt újra a főtéma, de én úgy éreztem, hogy most kimaradok belőle, mert egyszerűen nem érdekelt. Vajon én is ennyire szerettem Áronról beszélni másoknak? Vagy csak szimplán hangosan vitatkozni róla? Ugye, hogy nem. Viszont, tegnap Skype után visszaolvastam, hogy miket irkáltam a naplómba. Majdnem mindenegyes napon írtam Áronról. Ahogy most is teszem. Az ömlengéseket, amiket róla írtam. Azt, amikor összejöttünk és iszonyú zavarban volt. Azon még most is elmosolyodtam. J Az a bizonyos szeptember 23-a, amikor egy fiú jobban zavarban van, mint egy lány. Az első és egyben legédesebb csókom. Szeptember 29-e, az egyik legszomorúbb nap. Legalábbis akkor az volt, ma már túl vagyok rajta valamilyen szinten. Mondjuk egy hat napos járásban nem lehet sok mindent megsiratni, szóval elég volt sírnom egészen október 4-ig, amikor is megismertem Ricsit, és Hanga iszonyatosan bunkó barátját (igazából soha sem szerettem használni a „pasi” szót, nekem valahogy az mindig is egy közrendű szó volt, ami olyan, mint ha a férfi a rabszolgád lenne, soha sem volt szimpi). De Ricsi egyáltalán nem ilyen. Az tény, hogy rámenősebb és hamarabb teremt emberi kapcsolatokat idegenekkel és néha előjön belőle a mai szleng (cica, bige), viszont irtó rendes és még akkor sem akadt ki, amikor elmondtam neki, hogy hírbe hoztak minket és emiatt nem nagyon kéne nyilvánosan találkoznunk, hanem bólintott és így rendszeresen Skype-lunk. Lehet, hogy nem találkozunk, viszont beszélünk és számomra ez is fontos. Nem lezártuk, hanem folytattuk és megerősítettük a barátságunkat. Úgy gondolom, ha akadnak problémáink is, együtt megoldást találhatunk rájuk és legyőzhetjük őket, amivel magasabb szintre léptetjük elő a kapcsolatunkat. Úgy gondolom, hogy egy-egy probléma azért adódik, hogy megmutassuk, mennyire számítunk a másikre, mennyire fontos nekünk. Itt dől el, hogy kizárjuk-e az életünkből vagy sem. Akár meg is mondhattam volna Ricsinek, hogy hagyjuk egymást békén, de úgy éreztem, hogy még van megoldás, hogy bimbódzó barátságunkat megőrizzük. Együtt találtunk rá megoldást, aminek én különösen örülök.

    Az épületbe lépve egyenesen a büféhez siettem, mert úgy éreztem, hogy most még sok minden van, és inkább megveszem előre azt, ami kell. Na jó, csak azért mentem, mert ilyenkor még mindenből van és így legalább nekem is jut a finom falatokból. J A lépcsőn felfelé menve Robiba botlottam, de csak intettünk egymásnak. Ő az a személy, akivel fogalmam sincs mikor és hogyan romlott meg a kapcsolatom, de nem beszélünk. Úgy érzem, ha ő nem akarja ezt az egészet, akkor én sem erőltetem. Emlékszem arra a napra, amikor kirángatott a teremből én meg számon kértem rajta a dolgot. Az még az első héten volt, de sajnos azóta sem ismerem igazán Robit. Soha nem tudom, hogy mikor miért haragszik rám és mi miatt nem szól hozzám. Ezzel én nem tudok mit kezdeni. Ha keres, tudja hol talál. Kisiskolás koromban, amikor a legjobb barátnőm nem foglalkozott velem az egyik nap (addig soha nem fordult elő ilyen), odamentem hozzá, se szó, se beszéd akkora taslit adtam neki, hogy bezsebeltem vele egy feketepontot. Amúgy nem voltam rossz tanuló, de a magatartásom egy kicsit furcsa volt. Voltak olyan éveim, amikor egy bizonyos „tündér” voltam, akkor soha semmi probléma nem volt velem. Volt olyan is, amikor a „vad nagylány” szerepébe bújtam, ami igazából nem igaz, mert hetedikesként nem mondhattam el magamról, hogy volt barátom és, hogy már létesítettem vele szexuális kapcsolatot is. Na, igen. Egy kedves volt osztálytársamnak sikerült hetedikben kiárusítania magát, egy másik kedves osztálytársamnak meg sikerült a fiúi számából hírnevet szereznie. Én csak egy egyszerű kamasz voltam, aki tizenkét éves volt és a barátnőivel játszott. Azt azért nem mondhatom el, hogy nem voltak normális lányok és fiúk az osztályomban. Voltak, összesen hatan. Ők velük elvoltam a többiek meg nem érdekeltek. Hatunk közül én voltam a legbeválalósabb, ezért is voltam „vad”. Olyanokat megmertem, mint bemutatni az igazgatónak (nem a legdicsőségesebb dolog ezt tudom, de egyszer úgy felhúzott, hogy nem tudtam uralkodni magamon és megtettem), megverni egy nyolcadikost (igen, tudom, hogy ez sem dicsőséges dolog, viszont az a hülye Teofil olyanokat állított rólam, hogy nem is tudok focizni, meg én is csak egy tömeggyártmány vagyok. Na, kösz szépen!). A tanterembe lépve újabb veszekedés fogadott. Molly éppen Ádám nyakát szívta. Na, ki miatt? Úgy van megint a kedves Tolnai fiú miatt. Atyaég, ha Áron nincs itt mennyi veszekedés van! 

- Mindenki egy ilyen piperkőc senkiháziba szerelmes! Ez a csóró lány is hat nap után dobta, mert rájött, hogy egy ****! – ordította Molly. 

- Miért gondolod, hogy Áron ilyen lenne? Én ismerem, tudom, hogy milyen ember valójában és egyáltalán nem olyan amilyennek te gondolod. Igen, lehet, hogy ad a külsejére, mint ahogyan sokan mások is, de viszont nem mondhatod azt, hogy ő **** lenne. – Mondta higgadtan Ádám. 

- Ő, Molly, leszállnál a padomról? – értem mellé.  

- Nem látod, hogy éppen nem rólad van szó? Húzz innen! – ordította az arcomba.

- A „csóró lány” véletlenül nem én vagyok? – mutattam idézőjeleket a levegőbe.

- Nem érdekel most a nyavalygásod, menj már innen! – borult ki teljesen és éppen egy akkora balhorgot készült leosztani nekem, hogy lefagytam. Csak arra voltam képes, hogy becsukjam a szememet és már vártam az ütést, ami nem érkezett meg. Két perc múlva kinyitottam a szememet és csak azt láttam, hogy Robi a szemét fogva fordul felém.

- Robi, ezt miért csináltad? – néztem rá döbbenten.

- Nem akartam, hogy megsérülj, elvégre barátok vagyunk, vagy mifene. – Vont vállat.

- Köszönöm szépen! – öleltem át, majd gyorsan elengedtem és adtam egy taslit Mollynak. Úgy látszik nem eléggé gondoltam át a tettemet, mivel ha dühös vagyok, olyan erőből ütök, hogy képes vagyok kiütni valakinek a fogát. Igen, most ez meg is történt. Molly egy óriásit jajdult, majd az arcához kapott. A szájából folyt a vér, a foga pedig a padom tetején. Hirtelen megrezzentem, de nem maradhattam sokáig lefagyva. A fogat (bármennyire is undorító volt) megfogtam és bedobtam a kukába, a vinnyogó Mollyt átültettem a saját helyére. 

- Apám! Értem miért lila Áron segge… - röhögött ki Ádám. Áron. Már megint Áron. Mindig csak Áron. Most már a tököm kivan Árontól! Elég volt, hogy szeptember óta csak rá gondolok, hogy a szakítás óta is csak ő van mindenki tudatában. Mivel így is elég ideges voltam, felé fordultam és jól letámadtam.

- Figyelj Ádám, mi lenne, ha csak egy kicsit hanyagolnád Áront? Mi lenne, ha nem emlékeztetnél rá? Mi lenne ha nem beszélnél róla, amikor nincs itt? Így is elég szar minden nap látni őt és úgy nem rá gondolni, amikor itt van ebben a nyomorék iskolában! Szeptember óta csak ez van, hogy Áron, Áron, Áron. Szakítok vele, megbeszéli az anyámmal, hogy jó lenne, ha kerülnénk egymást, hát nem összefutunk a plázában? Hát nem beveri azt az ostoba fejét a földbe és odajön hozzám csókot kérni? Hát nem azt hallgatom folyamatosan, hogy Áron így helyes, Áron úgy helyes, Áronnak vannak belső értékei is. Itt volt elég Áronból! Az összes Áronból! Tolnaiból meg végképp! – zártam le a kirohanásomat, és már éppen ültem volna vissza a helyemre, amikor Ádám feleszmélt a döbbenetből és megszólalt.

- Csak tudod mi a fura? Hogy egy hete még azon sírtál, hogy miért szakítottatok, hogy kedden ott magyaráztam, hogy nem vagy közömbös neki és te ezen virultál, most meg péntek van és már a pokolba kívánod Áront. Öregem, eléggé temperamentumos csaj vagy.

- Ez is… Mi az, hogy „csaj”? Most komolyan engem rohadtul kikészítenek az ilyen mai szlengek. Ádám, örülök, hogy nagy cimborád Áron, és, hogy ennyire véded, de légy szíves előttem ne beszélj a nagyhaverodról, mert esküszöm, pszichiátriára megyek, ha még egyszer meghallom a nevét! – Fogtam a fejemet.

- Ó, képzeld el, hogy Áron, méghozzá Tolnai, tudod, a kis szerelmed hétfőtől jön iskolába és újra látni fogod! – mosolygott pimaszul, én meg vérszemet kapva megindultam felé és ott rúgtam meg, ahol a férfiassága elveszik. Ádám egyenesen összeroskadt a fájdalomtól és könnyezve (érthető módon, mert elég jól eltaláltam) megszólalt. 

- Ja, amúgy Áron még azt is mondta, hogy… - kezdte, de én kikerültem és lementem az igazgatóiba. Nem volt kedvem megvárni, míg valaki lemegy szólni az igazgatóhelyettesnek, hogy mi történt, inkább magamtól levonultam az igazgatóhoz. Bekopogtattam, ahol Keleti azonnal ajtót is nyitott nekem.

- Izabella, mi járatban? – nézett rám, majd megjelentek a nevetőráncai és felengedve így szólt: - Ha Tolnairól szeretne érdeklődni, akkor hívja fel, mert mondta nekem, hogy várja a hívásod – kacsintott egy óvatosat az igazgatóhelyettes asszony. Már megint egy Áron! Ráadásul Tolnai Áron! Egy perc nyugtom sem lehet Áron nélkül?! De váááááárjunk csak! Mi az, hogy a hívásomra vár? Á, valószínű, hogy ezt akkor mondta Keletinek, amikor bevitte a kórházba és sérült volt. Hamar túl is tettem magamat Áronon és nagy komolyan Keleti felé fordultam.

- Elnézést igazgatóhelyettes asszony, de most nem miatta vagyok itt. Sikerült egy-két balhét csinálnom ma reggel és magamtól lejöttem ide, hogy megbeszéljem az igazgató asszonnyal a büntetésem – néztem szomorúan az igazgatóhelyettes asszonyra, aki döbbenten vakargatta a fejét.

- Ez esetben, gyere beljebb! – mutatott az igazgató asszony felé, aki felvont szemöldökkel vizslatott. Helyet foglaltam, majd magamban elszámoltam háromig, mert éreztem, hogy Molly hamarosan ideér és Ádámot is magával fogja rángatni. Molly nem nyugszik addig, amíg rendezni nem tudja a problémáit. Plusz a legjobb haverja problémáját is rendezte. Háromra ott is teremtek az igazgatóinál, Ádám még mindig szorongatta a szétrúgott nemi szervét. 

- Te meg? – döbbent le Molly, hogy én már az igazgatónővel szemben ülök.

- Gondoltam, hogy szólni fogsz, így hát magamtól lejöttem – vontam vállat. Hiába tűntem lazának, a düh azért még mindig ott ragadt a fejemben. Miért kell mindig megemlíteni? Ennyire kötődnék hozzá, hogy mindenről, ami velem történik, ő jut eszébe mindenkinek? Még Keletinek is ő ugrott be először! 

    Igazgatóit kaptam az igen durva viselkedésemért, majd kedvtelenül visszasederegtem matek órára. Jernyiknek bizonyára fel sem tűnt, hogy mi hárman nem vagyunk ott. Ádám Mollyval együtt maradt le tőlem én meg gyorsabb tempóra váltva igyekeztem órára. A terembe lépve Zoé résnyire húzott szemöldökkel figyelt, a többiek döbbenten (Tomi, Bence, Robi, Edit, Fanni, Anett, Zorka és Hanga) és ijedten (Dorci és Endre) figyeltek. 

- És még én vagyok szánalmas… - szisszent fel Hanga. Mikor mondtam neki egy szóval is, hogy szánalmas? Csak megráztam a fejemet és a helyemre ültem, majd a matek cuccomat előhalászva próbáltam figyelni Jernyikre, sikertelenül. Annyi minden kavargott a fejemben. Az egész suli, Áron (miééért nem tudom kiverni a fejembőőőől?!) és azt, hogy nem is értem, hogy tetszhettem meg bárkinek is. Azt sem értettem, hogy Hunornak, hogy Tominak és legfőképpen Áronnak. Mit lehet bennem szeretni? A zenei stílusom? Az egy dolog, de nem egy nyomós ok. Az öltözködési stílusom? Az sem olyan túl nagy ok arra, hogy megszeressenek. Ezt úgy sem fogom kitalálni, de azért jó volt ezen gondolkodni. A suli… Hát nem is tudom, nagy formák vannak itt az biztos. Talán én nem is illek ide igazán. Vegyünk végig mindenkit szépen és mondjuk el a véleményünket. Kíváncsi vagyok, hogy látom őket:

Anett: a gólyatáborban szimpatikus, nyílt lánynak tűnt, aki rajong a színészetért. Később miatta vesztem össze Hangával, akkor nem tetszett a stílusa, viszont feminista kérdésekben az én pártomat fogta. Végül is nem rossz ember, csak felpörgött.

Ádám: Jó fej meg minden, viszont ma felidegelt Áronnal. Amúgy bírom és remélem semmi baja a himbilimbijének.

Tomi: ő volt az első fiú az osztályból, akit irtóra megkedveltem. A zenei ízlésünk egy rugóra jár és még a Naruto-t is bírjuk. Később sajnos bevallotta, hogy tetszem neki, ráadásul összetörte a mobilomat és Áronról elárult egy múltbéli dolgot, ami miatt szakítottam vele. Emiatt sokáig haragudtam rá, de igazából csak bevallotta az érzéseit. És kifizette a telefonom árát is. Juj, tényleg! Ricsinek még mindig nem fizettem ki a kabátot és a sálat! A fenébe!

Molly: Egy ilyen lánnyal, mint soha többé nem akarok találkozni! Rühellem, hogy minden reggel arra érek be a terembe, hogy a helyemen ül. Ráadásul, amikor el akarom küldeni, akkor ócsárol vagy valami Áronos szöveget mond el. Ez a csaj egy… egy ringyó, de ez remélhetőleg nem csak az én véleményem.

Edit: szegényről semmit nem tudtam meg. Csak annyit, hogy szeret rajzolni. Viszont azt látom, hogy jól elvannak Endrével. J

Bence: Tomi idióta haverja, akiről csak annyit tudok, hogy irtó hülye! De állati nagyarc! Csak nem volt alkalmam beszélni vele. Szerintem nem is lesz alkalmam beszélni vele…

Robi: először egy csendes, zárkózott fiúnak láttam és, ha első nap nem szólítom meg, lehet, hogy még most sem beszélnénk. Nagyon rendes, viszont van, amikor nem tudom, hogy mi baja van és miért nem szól hozzám. Mondjuk most meg fogom érteni, hogy miért kerül majd engem. 

Dorci: nagyon aranyos tizennégy éves lány. Irtóra szerelmes és képes órákig veszekedni Zorkával hol ezen, hol azon. Mondjuk most Ő a vita (nincs kedvem leírni a nevét, mert mondom, hogy majdnem minden bejegyzésemben szerepel!). Szeretem, amikor kérdésekkel bombáz. 

Zorka: ez a lány haláli! Mennyi fiús sztorija volt már! Ráadásul mindenféle listája van. Természetesen most nála is Ő van az élen.

Zoé: esküszöm, hogy Zoétól először sokan megijednek, viszont irtó sokat tud segíteni. Valószínűnek tartom, hogy a mai alakításom után csak leszedi a fejemet, de ezzel a képességével, hogy csak puszta megfigyelésből meg tud állapítani dolgokat… hihetetlen!

Ár…ahj, nem írom le a nevét, mert megígértem: szóval. Ő nem volt gólyatáborban, csak első suli napon ismertem meg. Ahogy belépett a terembe elvarázsolt. Nem egy magas srác az biztos, de pontosan ugyanakkorák vagyunk. A stílusa elragadott. Hol jóban voltunk, hol rosszban, de a végén csak összejöttünk. Az első csókomat is tőle kaptam. Bevallom megijedtem, amikor láttam, hogy átkarolja a derekamat… hogy felém hajol… behunyja a szemét és… és megcsókol. Azt hittem, hogy elrontom és, hogy bénán összeröhögünk azon, hogy irtóra gáz vagyok, de nem ez történt, hanem vissza tudtam csókolni (!). Beletúrtam a hajába – úúú igen, ez volt a legjobb az egészben, olyan jó volt turkálni a hajába, persze nem tetveket (:D), hanem úgy, mint a barátomat. Meg ugyebár az ember sem talál mindig egy olyan hajú embert, mint Ő. J Viszont azok az idők elmúltak. Új idők jönnek és ezekben az időkben már nem lesz benne. Csak… talán, mint… mint barát. De nem hinném, ez csak egy ötlet volt.

Hanga: cuki, Naruto fan és irtó kedves. Nagyon szerettem, mert ki kell, hogy mondjam ő volt a legjobb barátnőm, de jött a csúf, gonosz Tibor, aki elrabolta Hangát és helyette beadott egy ilyen… furcsaságot. Hiányzol Hanga! ♥

Fanni: eleinte azért nem bírtam, mert folyton az a-sokkal lógott. Barátnője volt Kincsőnek, aki járt Ár… vagyis vele. Mostanában magában tolja a telefonját. Nem sokat látom.

    Na, ennyi lenne az én kis osztályelemzésem. A matek el is telt. Alighogy kiszabadultam a teremből, Zoé nekem támadt.

- Mégis mi ütött beléd? – rángatott.

- Vártam ezt a pillanatot – eresztettem el egy halvány mosolyt.

- Izabella! Miért tetted ezt? – kérdezte mérgesen a szemembe nézve.

- Te úgyis tudod a választ. Akkor meg minek kérdezed?

- Mert érdekelne a te variációd – engedett el.

- Idegesített, hogy folyton szóba került Á… szóval tudod ki és megmondtam, hogy vége!

- Aha, szóval még mindig szereted. Sőt, egyszerűen imádod.

- Jaj, befejeztem! Lehet, hogy még érzek valamit, de le kell zárnom. Nem szenvedhetek örökké! – jelentettem ki, majd elindultam az aulába, ahol meguzsonnáztam.

    Délután elmentem az öcsémért. Az általánoshoz érve egy kapuban ülő fiút láttam, akinek az egyik szeme fekete volt. Amikor felnézett rám, rögtön felismertem, hogy Dani az.

- Jézusom! Veled meg mi történt? – ijedtem meg és keltem testvéri védelmére.

- Verekedésbe keveredtem, de véletlenül! Egy felsős megtámadott, mert az egyik osztálytársam azt mondta, hogy én voltam az, aki csúnyákat mondott róla! Ez pedig nem igaz! – kelt ki magából szomorúan.

- Én is verekedésbe keveredtem.

- De rajtad nincs sérülés.

- De van… csak nem látszik – borzoltam meg a haját, majd elindultunk a biciklije felé, hogy kilakatoljuk és elinduljunk haza. 

    Otthon, ahogy beléptünk a házba anyu megborzongott Dani láttán. Az öcsém elmesélte a történetet, majd én is megmutattam az ellenőrzőmet. Dani vigasztalást kapott, én meg szidást, amiért már a második hónapban kihúzom a gyufát. A szidás után még elmondtam nekik, hogy önszántamból mentem az igazgatóiba. Erre csak annyit mondtak, hogy „ennyi a minimum”. A szobámba felérve észrevettem az asztalomon heverő mobilomat. Az újat, ami már egy hete meg van, csak nem írtam róla. Nem vittem suliba. Megnéztem és hat nem fogadott hívásom volt. Tőle érkezett az összes… Fájós szívvel, de visszatárcsáztam a számot, ami kicsöngött, így többször nem is próbálkoztam. Anyuék még egyszer benyitottak a szobámba és megmondták, hogy a hétvégén sehová nem engednek. Remek, úgy sem szerettem volna sehová se menni. A gépemet sem kapcsoltam be, csak előkerestem egy könyvet és elkezdtem olvasni.