Szeptember 17., szerda

A mai nap igen különbözik a többitől. Jó értelemben és rossz értelemben is. Természetesen a fő ok az Áronnal való „áljárás” volt. Reggel, ahogy felkeltem, komótosan öltöztem fel és szedtem rendbe magamat. Nem volt kedvem sietni. Ahogy kiléptem a házból, Áron ott várt rám és irtó helyes volt. A reggeli hideg miatt egy farmerdzseki volt rajta, de nem húzta be, így jól látszódott az alatta lévő piros póló, ami olyan fantasztikusan áll rajta, hogy kedvem lett volna leszakítani róla. 

- Indulhatunk? – Kérdezte, én meg ránézve bólintottam. Nagyon hideg volt ma reggel és elkezdtem fázni. A kezeim lefagytak, és amikor szólni akartam, hogy visszamegyek egy kiskabátkáért, hirtelen melegebb lett a levegő. Persze nem az idő lett irtó gyorsan tűz forró. Áron megfogta a kezemet és úgy mentünk suliba. Egész úton nem szóltunk egymáshoz, csak sétáltunk egymás kezét fogva. (L) (L) 

A suliba érve már sokan álltak a kapunál, és amikor megérkeztünk, Áron elengedte a kezemet és úgy mentünk be az épületbe. Diákok hada csoportosult az aulában és mind Kincsőt bámulta, ahogyan szónokol.

- Itt van! Ez az a nőcsábász! Alig egy hete járunk és ő meg képes megcsalni!!! – Visította folyamatosan Áronra mutatva.

- Igen, bevallom, tényleg megtörtént a dolog, – kezdte a mondandóját Áron, én meg totál elvörösödve hallgattam és próbáltam elbújni a tömegben, de nem sikerült – de egyszerűen nem tehetek róla. Beleestem! És imádom! – Mondta eléggé ripacsul, de tudtam, hogy direkt mondja így. Megkeresett a tekintetével és átfogva a derekamat átölelt.

- Ez nevetséges! Hahaha! – Röhögött erőltetetten Kincső – Ő lenne az? Nem hinném! Bizonyítsd be! – Fonta össze a karját a mellkasa előtt és önelégülten ránk nézett.

- Mondom én, de ha nem hiszed, akkor sajnálom.

- Te csak át akarsz verni! Miért jó, ha átversz engem, ahelyett, hogy meggyőznél az igazságról?

- Mondjuk, mert hiába mondom el hússzor, hogy nincs másik csaj, te nem hiszed el? – Röhögött lesajnálóan – Csak ezzel az a probléma, hogy neked lehet, anélkül, hogy én szóvá tenném.

- Micsoda? Te meg miről beszélsz? 

- Tudod te…. De mindegy is…. – majd felém fordult és a fülembe kezdte súgni – Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe – egyre jobban szorított én pedig egyre vörösebb lettem.

- Nyugodtan abbahagyhatod a színjátékot! Így is eléggé lejárattuk egymást! Végeztünk! Argh!

- Szerintem is. 

- Most pedig mindenki menjen a termébe! Háromnegyed nyolc már régen elmúlt! – Ordított ránk az új igazgatóhelyettes, akit most vettek fel a gimibe. Felmentünk a termünkbe én pedig totálisan rákvörös fejjel siettem a helyemre.

- Belerángatsz a szerelmi életedbe egy olyan lányt, akinek még barátja sem volt? – Hallottam Robi hangját, sajnos tudtam kivel beszél.

- Nem belerángattam, megbeszéltük még tegnap délután, hogy megcsináljuk! Segített nekem én pedig nem tudom, hogy mivel háláljam meg neki…

- Talán azzal, ha messzire elkerülöd! – Üvöltötte Robi.

- Majd azt ő eldönti! – Ordított vissza Áron, én pedig Robihoz szaladtam.

- Igaz, hogy tegnap beszéltétek ezt meg? – Kérdezte hamarabb, minthogy odaértem.

- Igen, de látod, hogy kiderült nincs semmi komoly.

- Iza, te….. Miért mentél ebbe bele? 

- Mert a barátom és segítek neki.

- Az nem barát, aki ilyenekre kér téged! – Ordította a képembe.

- És az vajon barát, aki megtiltja a másiknak, hogy mit tehet és mit nem? Hát nem! – Fejeztem be és éppen a helyemre indultam volna, amikor Zoé állt elém.

- Gratulálok Izabella, gratulálok! Szóval ezt a kis jelenetet ti már tegnap megbeszéltétek? 

- Így van! Önszántamból mentem bele!

- Lett belőle hasznod? Ne nagyon látom. Csak akkor menj bele ilyen dolgokba, hogyha a javadat szolgálja! Gondolkodj, mielőtt cselekszel! Mégpedig ezzel itt – kopogtatta meg a homlokát – azért van az ész. De lehet, hogy te éppen elfoglalt voltál, amikor ezt osztották.

- Lehet, hogy nem vált a hasznomra, de rosszul sem jöttem ki belőle – makacskodtam.

- Ó tényleg? És Robi? Robi igen berágott rád, hallottam, ahogyan ordibált veled, természetesen jogosan. 

- De most komolyan! Ezen miért kell úgy berágni? Ez az én gondom, nem a tietek, nem kell úgy leharapni a fejem! 

- Te aztán tényleg sötét vagy! Gondold már meg, hogy mit mondasz! Én és Robi is mind értelmes lánynak tartottunk, akivel lehetett normálisan beszélgetni, de olykor viccelődni is. De sajnos igaz ez a tény: vigyázni kell az első egy hónapban az új suliban, meg kell figyelned mindenkit és csak utána köss életre szóló barátságokat. Én és Robi is megtapasztalhattuk, hogy mekkora csalódás vagy. Barátunknak tartottunk, csak te úgy látszik, egy kicsit elengeded magad és hagyod, hogy mindenki egyből tudja ki vagy. Pedig jobb lenne, ha óvatosabb lennél. Én csak ennyit szerettem volna. Köszönöm, hogy annyira mégsem vagy bunkó és végig hallgattál engem. – Ért a végére rövidebb monológjának, majd helyet foglalt. 

Én tényleg rosszat cselekedtem? És ami még rosszabb: Robi és Zoé is a barátjának tartott engem? Én meg idiótán csak arra tudtam gondolni, hogy mivel tudnék imponálni Áronnak és most odalett két barátom is. Valóban jobb lenne, ha ezen túl használnám azt a csöppnyi eszemet is. 

    Órák után anyura vártam, mert jön értem kocsival és bemegyünk a városba vásárolni néhány dolgot otthonra, utána meg úszóedzésre visz. Leültem az udvaron levő padra és mély gondolkodásba kezdtem. Eddig úgy éreztem, hogy az a jó, ha mindenkivel jóban leszek. Aztán jött Áron. Elkezdtem azt érezni, hogy nagyjából azokkal kell jóban lennem, akikkel Áron nincs jóban. Utána fordítva. Majd, csak arra gondoltam, hogy a barátok azért kellenek, hogy támogassanak a szerelmi életemben. Most már (sajnos csak most már) tudom, hogy barátaim csak azok lehetnek, akik, ha hülyeséget csinálok, leüvöltik a fejemet és azzal fenyegetnek, hogy nem a barátaim. Akik mellett merek önmagam lenni. Akik kiszednek belőlem minden apróságot, amit később úgyis elmondanék nekik önszántamból, de ők akkor is abban a pillanatban akarják tudni. Fáj, hogy én eddig nem foglalkoztam semmi mással, csak Áronnal. Fáj, hogy nem figyeltem ennyire Hangára, Zoéra és Robira. 

- Figyelj, láttam, hogy Robi és Zoé is hogy kiakadt rád. Én tényleg sajnálom! – Ült le mellém Áron.

- Nézd, én…. Én nem haragszom rád, sem rájuk, egyedül magamra. 

- Jobb lett volna, ha nem téged keverlek bele.

- Miért? Talán, ha Hangát vagy Zoét kérted volna meg jobb lett volna? Miért gondolod, hogy ez személytől függ? Az ötlet volt rossz és kész. Csak egy kicsit kellett volna gondolkodnunk mindkettőnknek és nem lett volna belőle baj! Most két barátom is elfordult tőlem. És engem ez nagyon rosszul érintett. Ha te nem is vagy oda Zoéért és Robiért, akkor is nekem a barátaim! Legalábbis azok voltak, én meg hagytam, hogy egy marhaság miatt elmenjenek.

- Én…. Tényleg…. Á francba! Kilencedikes vagyok! Miért vagyok ilyen?! Én…. Én csak… 

- Mennem kell. Szia – Pattantam fel a padról és siettem a kapu előtt álló kocsi felé. Nem néztem vissza. Nem érdekelt, hogy mit reagált. Csak egyenesen mentem, mert úgy éreztem elsírom magam. 

- Szia, anyu – ültem be a kocsiba.

- Szia, drágám. Milyen volt a napod?

- Nem jó.

- Hát, nem csodálom… - vakarta meg a fejét.

- Úgy érzem tudsz valamit. 

- Ma délelőtt bejöttem az iskolába, hogy érdeklődjek felőled. Találkoztam a történelem tanároddal és megkérdezte, hogy kinek vagyok az édesanyja. Amikor elmondtam, nagyon örült, hogy itt lát, mert azonnal beszélt velem a történelem dolgozat jegyéről. 

- Már kijavította? Hűha! Mennyire lett rossz?

- 1/2! Kislányom ezt meg tudnád magyarázni? – Nézte az utat összeráncolt szemöldökkel.

- Múlt órán mondta a tanárnő, de akkor voltam olyan rosszul és az óra első feléről el is késtem, na igen, pont abban a tíz percben mondta, amíg én hiányoztam. És amikor beteg voltam senki sem mondta. 

- Mindenesetre legközelebb jobb lenne, ha odafigyelnél egy kicsit!

- Jó, rendben.

- A másik pedig. Mi volt reggel az iskolában? Milyen megcsalás? 

- Őőőő…. Hát, hogy is mondjam…… Szóval ez egy kicsit bonyolultabb dolog – makogtam, úgyhogy elmeséltem neki az egész sztorit. A boltban is ezt mesélem, ő meg mondta, hogy „De azt hittem, hogy azért jött tegnap, mert bevallotta, hogy érez irántad valamit”. Utána meg Zoé monológját fújta, majd utána jött egy igazán komoly mondanivalója:

- Nézd, én megértem, hogy tetszik neked a fiú, viszont megéri neked, hogy elveszítsd az összes barátodat, csak azért, hogy a kedvében járj? Ha ennyire rossz hatással van rád, most, akkor el sem tudom képzelni mi lenne, ha a jövőben együtt lennétek. Úgy gondolom, hogy válogasd meg jól, kik azok, akikre számíthatsz, és akik csak meg akarnak óvni. Tehát ajánlom, hogy mostantól figyelj oda a barátaidra! Szerintem hanyagolt ezt az Áront, úgy….. Jó sokáig.

- Éppen így terveztem. Igazából azt sem tudom, hogy mi tetszett meg benne. Ugyanolyan, mint azok a mai fiúk, akiket eddig gyűlöltem. Viszont Robi, Zoé és Hanga. Ők teljesen normálisak, velük értelmesen lehet beszélgetni. Mellettük mindig jól éreztem magam.

- Na, akkor ők a barátaid. Őket ne hanyagold el. Én nem azt mondom, hogy szeress ki ebből a fiúból, de ha a barátaid is látják, hogy milyen más vagy miatta, akkor érezned kell, hogy rossz embert választottál.

    Szépen megbeszéltük a dolgokat. Úszásra egy kicsikét késve érkeztem. Hadd ne mondjam, melyik osztálytársam jár még úszásra. remek, mondhatom remek! 

Szeptember 16., kedd

Ilyen nincs! Lehetetlen! Jézusom! Óriási karikákkal a szemem alatt ébredtem fel, és egy szép, dagadt pattanás is rontotta az összképet. Az orrom közepén elhelyezkedő gömb, (mert a „pötty” elnevezéshez túl nagy volt) csúnyán piroslott, de nem nyomtam ki, csak bekentem valami krémmel, hogy egy enyhítsem vele a viszketést, utána meg alapozóval lekentem. Rajtam nem fog ki egy pattanás! Hahahaha! Mikor végeztem ezzel a tragikus küzdelemmel, valami egyszerű szerelést dobtam magamra, egy kis szájfény és már kész is voltam. Lementem a lépcsőn és megreggeliztem, és a cipőmmel időztem, ugyanis sehol sem találtam. Mindenhol kerestem, de nem akart előkerülni. Anyu ajánlotta, hogy menjek az ő fekete cipőjébe, ami szerintem egyáltalán nem passzol a szerelésemhez. Sőt, büdös is! Amikor „minden mindegy” alapon elkezdtem felhúzni a cipőt, megjelent mögöttem anyu a kezében tartva a Conversemet. Úgy megörültem, hogy eldobtam a fekete, büdös cipőt, aminek anyu cseppet sem örült és helyrerakatta velem. Mikor végre sikerült elindulnom, rájöttem, hogy nem viszem az iskolatáskám. Most komolyan, ki olyan idióta, hogy majdnem otthon hagyja a táskáját? Ja, hogy én? Á az még ötödikben volt, hogy itthon hagytam és, amikor első óra kezdődött volna, a tanár hazazavart, hogy hozzam el, én meg lóhalálában vágtattam hazafelé. Na, de azért most még csak a bejárati ajtóig jutottam el. Ez azért figyelemre méltó, hogy most nem első órán jut eszembe. Gyors visszaszaladtam érte, aztán végre elindultam biciklivel, mert az idő teljesen eltelt, a cipőkereséssel és pattanáselfedéssel, így nem volt idő a gyaloglásra. Sikeresen beértem a suliba, lelakatoltam a bringámat és bementem az épületbe. Még nyüzsögtek az aulában az odajáró diákok. Elsuhantam a folytonosan mozgó tömeg mellett és felszaladtam a lépcsőn, ami az emeletre vezetett, ahol a termünk is volt. Beléptem a terembe és örömmel konstatáltam, hogy még van tíz perc csengetésig. 

- Te meg hol a csudában voltál? – Nézett fel a könyvéből Robi.

- Reggeli zűrzavar – Mosolyodtam el.

- Na végre,hogy itt vagy! – Ölelt át Hanga.

- Én is örülök, hogy ide értem. De most leülök a helyemre és előkészülök, mert töri óra lesz.

Azzal a lendülettel helyet foglaltam, előpakoltam a történelem felszerelésemet és jó diákként, egyenes háttal, összekulcsolt ujjakkal pillantottam hol az órára, hol pedig az előttem eléggé hangosan éneklő Hangára. Kocsi tanárnő pontban csengetésre ért be a termünkbe és nem teketóriázott sokat, hamar a lényegre tért: kiosztotta a hófehér lapokat és mindenkit megkért arra, hogy pakolja el a felszerelését. Á, szóval dolgozat. Csak erről az egy dologról maradtam le múlt óra elején, amikor elkéstem óráról. Óra után, a teremből kilépve rákérdeztem Robira, hogy volt-e szó múlt órán arról, hogy ma dolgozatot írunk. Igen, pont akkor beszélték meg, amikor hiányoztam tíz percet. Remek, nem várok túl sokat ettől a dolgozattól. Sajnos annyira még nem vagyok profi, hogy tanulás nélkül mindent tudok, szóval nem ártott volna átolvasni az anyagot, ami nem volt meg nekem, mivel nem írtam le teljesen, csak egy sort. Nagyszerű.  Duplamatek jött. Mivel a töri dolgozat beijesztett, ezért elkezdtem tanulni matekból az elméleti részt. Egész szünetem elment vele, de ha egyszer nem akar az ember egy nap két rossz jegyet is szerezni, akkor hajtani kell. Jernyik leült a tanári asztalhoz és elkezdte mondani az anyagot. Nem írtunk. A két óra viszonylag normálisan telt és jött az olyan édes szünet, amit minden diák szeret. Kincső már a termünk ajtajában toporzékolt Áront várva, aki óriási sóhajok közepette indult meg a teremajtó felé. A szájáról leolvastam, hogy elege van ebből a „tettetett” kapcsolatból, de tudja ő, hogy mikor kell abbahagynia, addig viszont bírnia kell. Hát hajrá! 

- Hanga, Robi, van kedvetek lejönni velem a büfébe? – Néztem rájuk.

- Valakit nem hagytál ki? – Állt meg mellettem Zoé.

- Annyi pénzem nincs.

- Majd én fizetek magamnak. – Fejezte be és ki is ment a teremből.

- Úgy látszik ő, csak enni akar – vigyorgott Hanga.

Lementünk a büfébe és vettem is magunknak finom csokoládé darabokkal ellátott maffint (ami olyan nagy volt, hogy alig bírtam belőle harapni!) meg egy kis limonádét. Az idő egyre jobban kezdett hűlni, úgyhogy még ezen a héten árulnak limonádét, de a jövő héten már nem. L

    Angol óra után lementünk focizni a fiúkkal, Tomi pedig a telefonján biztosította a zenét. Természetesen kedvenc bandánktól hallhattuk a Burn It Down-t, ami a kedvenc számom volt és nyomban dúdolni is kezdtem. De nem csak én voltam az egyetlen! Áron nemhogy dúdolta, egyenesen üvöltötte. A hangja nem volt rossz, viszont nem hinném, hogy nyert volna vele X faktort. J De akkor is öröm töltött el, hogy ő is szereti ezt a számot. Olyan helyes volt, ahogyan a nap ragyogott az arcán és közben mosolyogva énekelte a kedvenc számomat. Legszívesebben odamentem volna hozzá és megöleltem volna, megpusziltam volna az arcát és addig szorítottam volna, amíg meg nem fullad. Hát nem romantikus? Oké, ez nem igaz, de olyan imádnivaló! Rajzórán egy egyszerű tónusozást kellett csinálni egy mesehősről. Ötös lett, bár nem vagyok egy rajzművész, de annyira éppen tudok rajzolni, hogy megkapjam rá az ötöst. Tesiórán újra futottunk, majd hazamentem, ahol a nagyi már várt minket. Daniért még apu ment a suliba, így ők csak később csatlakoztak hozzánk, addig mi meg egészen jól társalogtunk arról, hogy nagyi mennyire egyedül érzi magát, anyunak most éppen mennyi szabadideje akad, nekem hogy megy a suli. Idáig nem volt gáz, de rátértünk egy kényesebb témára.

- Na, és drágám van már esetleg kiszemelted? – Nézett rám nagyi.

- Nem is tudom…. Talán – vakartam meg a fejem egyre vörösödő fejjel.

- Az egyik kis osztálytársa. Bár még nem láttuk, de…. – és itt elakadt anyu szava, mivel csengettek. Jó kislányokhoz híven kimentem ajtót nyitni és döbbenten tapasztaltam, hogy Áron áll az utcaajtóban. 

- Hát te? – Nyitottam ajtót.

- Kérlek, segíts! A Kincső le akar engem buktatni, hogy van egy titkos barátnőm rajta kívül. Milyen ironikus nem igaz? Nos, szóval így is-úgy is égnék, és ha már van barátnőm, valami normálisra gondoltam.

- Remek, akkor lehetne mondjuk…. – Kezdtem el töprengeni, de Áron megelőzött.

- Te – mondta egyszerűen.

- Mi van? Én? – Néztem rá földig leérő állakkal.

- Nyugi, csak egy kis színészi munka, végül is színjátszósok vagyunk, menni fog egy kis dráma. Legalább gyakorlunk, és amúgy a Valentin-hétre kell majd egy ilyen „romantikus” darab. 

- Hát…. Jó. És mások tudni fognak róla? 

- Nem. Higgyenek akármit – mondta lazán és átölelt. 

- Akkor már el is kezdjük?

- El – húzott szorosabban magához, én meg totál elvörösödve bújtam hozzá és, ha ez „igazi” lett volna még boldogabb lettem volna. De már az is nagy öröm, hogy én rám esett a választása. Pont rám! Ezt nem hiszem el!

Szeptember 15., hétfő

Újra suliban. Reggel vidáman ébredtem, de mivel hűvösebb volt, egy vékony kardigánt is felvettem reggel. A hullámos, vállig érő barna hajamat, ma békén hagytam és kiengedve ért a vállamhoz. Egy egyszerű fehér póló, semmilyen mintával, rá egy barna kardigán, farmernadrág és egy hosszúszárú Converse cipő. A reggelim egy nutellás gofri volt, és kaptam anyutól pénzt uzsonnára. A bejárati ajtón kilépve beleszagoltam a még kellemes őszi levegőbe, majd elindultam gyalog. Jó érzés volt a jó időben sétálgatni a gyér napsütésben. 

- Sziasztok! – Intettem a suli előtt álló Zoénak és Dorcinak.

- Csak te lehetsz olyan szerencsétlen, hogy már a második héten lebetegedsz? – „Köszöntött” Zoé.

- Úgy látszik – vontam vállat – Történt valami izgalmas?

- Igen. Ani és Hanga összevesztek rajtad – motyogta Dorci.

- Ja, igen, ezt már tudom – vontam vállat.

- Mindenesetre ez az Anett egy eléggé unszimpatikus személy a számomra. Túlságosan szeret a rivaldafényben lenni. – Töprengett Zoé.

Elmélkedésünk közepette egy fekete kocsi érkezett az iskola elé, amiből Hangus szállt ki mosolyogva, majd felénk vette az irányt.

- Hali – köszönt.

- Szia – köszöntünk egyszerre.

- Huh, lemásolhatom valakiről az angol házit? Elfelejtettem megcsinálni – vakarta a fejét.

- Kizárt! Hanga, a házi feladat arra való, hogy otthon csináld meg – rázta a fejét Zoé.

- Tényleg? Én azt hittem, hogy tök mindegy, hogy hol vagy mikor, csak órára kész legyen.

Dorcival mindketten mosolyogtunk, Zoé pedig, hosszú Bridget Mendleres haját meglendítve bement a suliba. Gyorsan odaadtam Hangusnak a házit, majd mi is bevonultunk az aulába. Leültünk a kis székekre és úgy beszélgettünk, amikor megjöttek Anették és eléggé utálatos arckifejezéssel halaftak el előttünk, majd megjött Áron és Kincső is. Én és Hanga csak mosolyogva intettünk nekik, mert tudtuk a lényeget, hogy miért vannak újra együtt. Dorci persze nem tudta, így ő szitkozódott is egy sort, hogy „Má’ megint járnak?”. Hangus sikeresen lemásolta az angol házit és mehettünk is az angol terembe. Mr Smith már bent volt és vidáman üdvözölt, főként engem, mert örült, hogy meggyógyultam. Megkérdezte, hogy betudtam-e pótolni a tananyagot, amire bólintottam, majd leültem a helyemre. Végül becsengettek és megkezdődött a tanítás. A folyosóról beszűrődő zaj fokozatosan elhalkult, a teremajtók becsukódtak, a székek ki-be tolódtak és Mr Smith is magyarázni kezdett. Mindenki figyelt és gondolkodott egy-egy kérdésen, a tanár pedig elégedetten bólintott, ha jó válasz hangzott el, ami egyébként a mai órán nem volt ritka. Végül kicsöngettek és a folyosókat újra elözönlötték a diákok, akik óriási hangzavart csiholtak, abból a csendből, ami az órák alatt volt. Visszamentünk a termünkhöz, de csak a tornazsákunkért mentünk és már is indultunk az öltözőbe, hogy átöltözzünk tesi órára. Amikor kirántottam a szekrényemből a zsákot, véletlenül hason találtam a mögöttem elhaladó Kincsőt, aki nyomban sipákolni kezdett. Áron kijött a teremből a visításra, de csak megveregette „barátnője” vállát, majd ő is kivette a tornazsákját és ment öltözni. Kincső egy darabig lefagyott arccal bámult maga elé, aztán ő is elvonult öltözni. Az öltözőben, azért megemlítette, hogy milyen bunkó vagyok, amiért bocsánatot is kértem, de őt nem érdekelte, így én is egy vállrántással elintéztem a dolgot, majd ráhagytam. Suli körök…. suli körök minden órán! Egész órán csak futottunk, mert Orovecznek nem volt kedve máshoz. Egész héten nem lesz kedve máshoz, ezt meg is mondta. A fáradalmas óra után totál kimerülve vettem vissza a hétköznapi ruhámat és úgy vonaglottam vissza a tanteremhez. Irodalomóra következett. Beültem a padom mögé és arra vártam, hogy Robi felérjen a terembe.

- Na végre! – Kiáltottam neki.

- Jól van, akkor vegyek neked csokis sütit? – Kérdezte, az előre eltervezett szünetünket.

- Nem. Kivételesen most én hívlak meg. 

- Juj, mi történt? Hirtelen nem akarsz a pénzemen élni? – Ironizált.

- Megtört a jég! 

Mindketten felnevettünk és mentünk a büfébe. Vettem kettőnknek egy finom csokis sütit, majd kimentünk a padhoz beszélgetni. Egy kicsit már hűvösebbre fordult az idő, érződött is, hogy kell a kardigán, de még annyira nem volt vészes. Kiültünk a padra és dumáltunk. Megköszöntem neki, hogy elhozta a leckét, ő meg a combomra csapva jelezte, hogy neki nem tesz semmit. Végül becsöngettek és felmentünk a terembe, hogy elkezdődhessen az irodalomóra. Tóth tanár úr belépett a terembe, beült a tanári asztal elé és megkezdte az órát. 

- Múlt órán eléggé bunkók voltatok, így ígértem egy felelést! Mindenkinek, kivéve az egyetlen hiányzónak, Izabellának. – Akadt meg a tekintete rajtam, majd folytatta – Szóval, az első felelő….. Karsai! Fáradjon ki a táblához! – Nézett rá Bencére, aki elfehéredett és óvatos léptekkel ment a táblához.

- Mivel még nem nagyon haladtunk az anyaggal, ezért az általános iskolaiból kérdeznék. Mégpedig Arany János életrajza lenne a téma. Mesélj róla egy kicsit.

- Huh…. Született Nagyszalonnán..... A feleségét Erecskey Julinak hívták!! Ó igen! – Kezdett el virulni Bence, amikor eszébe jutott a „válasz”. 

- Most őszintén – nézett végig rajtunk a tanár – ki készült az én órámra? – A kérdés elhangzását követően néma csend következett. – Nagyszerű! Karsai, a helyedre! Kíváncsi vagyok, hogy valaha eljutsz Nagyszalonnára, de ha mégis, hozzál szuvenírt. Ma nem hallgatok meg több felelőt, a túlzott lelkesedésetek miatt nem nagyon akarom hallani a többi feleletet. Megúsztátok, de csak mára!! – Mutatott felénk fenyegetően a mutatóujjával.

Az óra további részében tovább vettük az anyagot, majd csengőszóra kicsörtettünk a teremből. 

    Délután bementem színjátszó körre, ahol már sokan ott voltak, én leültem Robi mellé, mellém ült Áron, Anett pedig a tőlünk legtávolabbi helyre ült. Ami ez esetben az Áron mellett lévő széket jelentette, mivel ő volt az utolsó, aki bejött a terembe, így neki már csak az a hely maradt. A tanár már ki is osztotta az október 23-i ünnepség forgatókönyvét. Nekem összesen 5-ször van jelenésem. Nem mondok olyan hosszú szövegeket, egyszer szavalok és az énekkar fog még énekelni. Felolvastuk a szövegünket és átbeszéltük, hogy nagyjából hogyan kéne mondani. A végén egy szituációs gyakorlattal fejeztük be és mehettünk is haza. Robival együtt indultunk el Áron és Kincső társaságában. 

- Nyelvtanból is lesz ilyen felelés? – Néztem Robiékra.

- Igen.

- Óóó ne már, én nem akarok tanulni!! – Sipákolt Kincső. Mindhárman kérdőn néztünk rá, mivel tudtunkkal ő nem a mi osztályunkba jár. De nem nagyon foglalkoztunk vele, had tanuljon, rá fér.

- Na én itt lekanyarodom – mutattam a mellettem levő utcára.

- Én meg az ellenkező irányba tartok – indult el Robi a másik utca felé.

- Én egy utcával feljebb megyek.

- Én meg Ároncival! – Nyomott egy puszit „Áronci” arcára Kincső. 

Ahogy hazaértem, megcsináltam a leckét holnapra, majd anyuval csináltam sütit, mert holnap délután átjön a nagyi. Dani a nappaliban volt és valami mesét nézett. Leültem mellé és rákérdeztem a sulira, majd leragadtam a tévé előtt és én is néztem vele a Robotboy-t.

Szeptember 12., péntek

Reggel nehezen ébredtem. Olyan gyengének éreztem magam, mint kedden. Talán még annál is gyengébbnek. Óvatosan felültem az ágyamban és a faliórára pillantottam. Tizenegy óra volt. Mivel semmihez sem volt kedvem, az ágyam melletti éjjeli szekrényemre volt készítve a gyógyszerem, azt bevettem, majd olvastam. Olyannyira olvastam, hogy ki is olvastam a könyvet. Ezután benyomtam a gépem és nézelődtem. Mindenfélét néztem, cikkeket olvastam, megnéztem a horoszkópom, (Azt írta, hogy valaki megcsókol pff) zenéket néztem és megnéztem eddig készült kisfilmjeimet, amik leginkább a természetről vagy magamról készültek, de akadt köztük Stop Motion is. Jó érzés volt visszanézni őket, jókat mosolyogtam azon, hogy mennyire szeretem ezt csinálni. Most is csináltam volna egyet, ha éppen nem lettem volna olyan lázas, hogy ne bírjak kikelni az ágyból. 

    Délután sem voltam túl jól. Három óra fele járt az idő és nem érdekelt, hogy nézek ki, nem érdekelt az, hogyha benyit az ajtón és meglát, elhányja magát, csak az, hogy végre ne legyek beteg. Végül hallottam, ahogyan a lépcsőn trappolnak, majd nyílt az ajtó. És Hanga kedvesen köszöntött. Egy kicsit meglepődtem, de mielőtt kérdeztem volna el is mondta, hogy mi történt Áronnal.

- Tudod, Kincső folyton járkál a termünkbe, hogy kibéküljön Áronnal és őt már nagyon idegesíti, ezért, hogy végre békén hagyja, elment vele beszélgetni. A tanterem ajtaja előtt pont találkoztunk és azt mondta, hogy én hozzam el a leckét, de én nem írtam fel, így semmit sem hoztam. Erre azt mondta, hogy majd később benéz, remélhetőleg hamar végeznek. 

- Aha. Nem baj, hogy nem hoztál leckét. 

- Rendben vagy? – Nézett rám aggódva.

- Nem. Nagyon magas lázam van most. Mindenem fáj és mozogni is alig bírok. 

- Esetleg beszéljek a „titkos hódolódról”? 

- Naná! Kíváncsi vagyok, hogy ki ez az ember – mondtam, erősen gondolkodva.

- Nos, szóval tudom, hogy ki. Nem hiszem, hogy nagyon fogsz neki örülni. Valami Rácz Hunor az a-soktól – mondta ki, nekem meg elállt a lélegzetem. Végre van valaki, akinek én is tetszhetek, erre pont szegény Hunor? L Mindenesetre visszagondoltam arra a napra, amikor először láttam. Hmmm… Kövérkés testalkat, alacsony termet, mindenütt pattanás, mikrofon haj, vastag keretes szemüveg, szörnyű ízlés. Hát, az emlékeim szerint, nem éppen valami szőke herceg. 

- Annyira éreztem, hogy ő lesz…. – Kenődtem el.

- Nyugi, biztosan van még valaki! 

- Mindegy is. Ráérek. Meg amúgy is…. – kattintottam a közösségi portálon Áron profilképére – Olyan cuki! – Ájultam el a kedves mosolytól, meg úgy tőle. 

Majd újra trappolást hallottam a lépcsőn és éreztem, hogy most azonnal ki kell, hogy lépjek a Facebookomból. Megérzésem nem tévedt, mert Áron benyitott a szobámba, ahol én kócos hajjal, egy vastag takaróban, laptoppal az ölemben pihengetek.

- Csáó – köszönt.

- Szia – köszöntük Hangával egyszerre.

- Hoztam a lecót – tette le az asztalomra – Fú, nem nézel ki jól. Biztos jönni fogsz hétfőn? – Nézett végig rajtam.

- Nem tudom, talán. 

- Leülhetek? – kérdezte az ágy szélére mutatva.

- Persze.

- Mit csináltatok? 

- Semmit, csak megmondtam Izának a „hódolóját” – csinált idézőjeleket a levegőbe Hanga, közben pedig folyamatosan kuncogott.

- Na, ki az? – Mosolyodott el Áron is.

- Ajj…. Rácz Hunor, az a-soktól. – Vörösödtem el.

- Khmm… Khmm.. – köhintett párat, majd elröhögte magát. Milyen kedves.

- Haha, nagyon vicces. És Kincsővel mi a helyzet? 

- Kibékültünk. 

Hangával döbbenten meredtünk rá, én pedig majdnem elsírtam magam. Mi az, hogy kibékültek???? Nem hiszem el!

- MI VAN? – Üvöltöttük totál egyszerre.

- Aha. Megbeszéltük a dolgokat, és igazából, Kincsőnek nagyon rosszul esett, hogy dobtam, totál fel volt háborodva, hogy egy nap után szakítottunk, miközben annyi mindent tervezett velem, meg, hogy nagyon szeretett és még most is, én meg végül is tényleg bunkó voltam vele.

- Te most, csak azért békültél ki vele, mert nem akarsz fájdalmat okozni neki? – Képedtem el.

- Kb. 

- Eleve nem kellett volna járnotok! Ha tudtad, hogy szakítasz vele egy nap után, akkor most miért jársz vele újra? – Adott hangot a véleményének Hanga is.

- Mert. Ciki, ha van egy csajod és oltári hamar dobod – vont vállat. Mi a…? Ennyire sötét lenne? Talán, ha én lennék Kincső helyében, akkor velem is ezt tenné? 

- Áron! Ne legyél ilyen! Te neked csak arra kell a Kincső, hogy legyen csajod? 

- Mondhatni, igen.

- Hogy te mekkora paraszt vagy! – Mondtuk egyszerre Hangával.

- Ez van, ezt kell szeretni. 

- Jó, ki nem állhatom Kincsőt, de akkor sem teheted vele ezt. 

- Óóó, tényleg? – Vitte fel a hangsúlyt – Mert ő megtehette, hogy aznap, amikor hivatalosan is járni kezdtünk, más pasival kavart? Olyan igazságtalan vagyok! – Ironizált továbbra is, majd leesett.

- Szóval, bosszúból jársz vele?

- Aham. Még nem tudja, hogy tudom, sír a vállamon, én meg majd szépen megalázom.

- Valakit nagyon felcsigáztak – veregettem meg a vállát.

- Nem vagyok amúgy olyan bunkó, szóval, nem is nevezném megalázásnak, csak annak, hogy örökre elvegyem a kedvét, attól, hogy ki akarjon békülni velem. – Mosolygott csibészesen, ami olyan aranyosan hatott, (főleg, mert a szemembe nézett) hogy nyomban elvörösödtem. 

Hamarosan mindketten elmentek és egyedül maradtam, de jól esett, hogy Áronnak van esze, csak néha bunkónak mutatkozik, de hála az égnek teljesen normális.

Szeptember 11., csütörtök

Ma inkább csak a délután való említésre, mivel egész délelőtt nem történt semmi érdekes. Délután megjött Tomi és az ágyam szélére ülve mondta, hogy mi a mai lecke. Szépen bejelölgettem a tankönyvekben és munkafüzetekben, felírtam a füzeteimbe és igazából meg is voltunk. Mivel Tomi némelyik anyaggal egyáltalán nincs tisztában, így nem nagyon vártam tőle segítséget. Benyomtam a laptopomat, hátha ott találunk valami olyasmit, amivel elfoglalhatjuk magunkat. 

- Hol jársz az animédben? – Érdeklődött.

- Eléggé messze, most volt időm nézni. Délelőtt is csak azt néztem, meg olvastam a könyvemet és zenét hallgattam.

- Jövő héten már jössz?

- Aha. Csak erre a hétre vagyok kiírva, hétfőn megyek vissza az orvoshoz, de aznap már megyek suliba is – nyugtattam meg.

- Az remek! 

- Tudnál mesélni a mai napról?

- Ja! De még mennyit! Hanga és Ani csúnyán összevesztek…

- Váááárj, csak én hívom egyedül „Ani”-t Anettnek? 

- Őőőő, igen – majd gyors folytatta – Olyannyira, hogy külön pártok alakultak ki. Természetesen én Hanga pártját fogom, ahogyan Ádám, Áron, Robi, Dorci, Edó, Endi, Bence és Zoé is. Ani pártján csak Zorka, Fanni és Imi állnak. 

- Hah! És a két párt mennyire ellenséges egymással?

- Eléggé. 

- Ó, értem. Azért ez egy kicsit durva.

- Á, hidd el annyira nem. Jaj, meg a Kincső most folyton a termünkbe jár, és ki akar békülni Áronnal. De persze tökmag nem enged, szerinte egy nagy baki volt az egész „Kincső-ügy”, szóval rendesen próbálja lerázni a csajt. – Magyarázta Tomi.

- Nem csodálom. 

- Ádámmal is kibékült Áron, de nem nagyon lóg velünk. Csak azt látjuk, hogy ül a padon és eléggé bambul. Néha-néha csatlakozik hozzánk, de nagyon elvan.

Erre a kijelentésre akaratlanul is elmosolyodtam. De Tomi rákérdezett, hogy miért van olyan jókedvem, viszont az ilyen helyzeteket nekem találták ki, mert nagyon jól tudok rögtönözni. Csak annyit mondtam, hogy eszembe jutott egy vicces emlék és azon mosolyogtam. 

    Még elég hosszú ideig beszélgettünk Tomival. Kiderült, hogy sokaknak hiányzom a suliból, ami igen jól esik, Áron is kérdezte Robit és Tomit is, hogy vagyok (!) és még Hanga is és Zoé is érdeklődött felőlem. Még ettünk egy kis süteményt, mert maradt a tegnapiból. Hamarosan elbúcsúztam Tomitól és újra magamra maradtam. Vagy is azt hittem. Hanga Skype-n felhívott és megbeszéltünk jó néhány dolgot. Azt mondta, hogy hallotta, hogy valakinek tetszek! ÉN! Nem tudja, hogy ki, csak hallotta, ahogyan kimondták a nevemet, a teljeset és elkezdett rólam áradozni a fiú. Meg hiányolt a suliból. Vajon ki lehetett? Mindegy, ezt egy jó darabig nem fogom megtudni, de talán jobb is így.

Szeptember 10., szerda

A mai nap igazán rémisztő volt, de tényleg! Igazából csak a tüdőröntgen miatt féltem, mert még soha az életben nem voltam röntgenen, sőt kórházban sem kezeltek még, ezért is rémültem meg annyira, hogy netán tüdőgyulladással kórházba kerülök. Reggel nem volt mit tenni, ugyanúgy korán keltem, majd egy kissé melegebb ruhát vettem csak, hogy ne fázzak és indulhattunk is. Anyu már a kocsiban várt én meg aggódva beszálltam mellé.

- Nem olyan ijesztő! – Nyugtatott.

- De milyen? És mi van, ha mégis – nyeltem egy nagyot, majd befejeztem – tüdőgyulladásom van? 

- Neked kellett volna jobban ügyelned magadra a táborban! – Emlékeztetett a bakimra, amikor is a fiúk slaggal locsolkodtak a hőség miatt és engem is totálra eláztattak, de én nem vettem le a vizes ruhámat, hanem egész nap csuromvizesen rohangáltam. Biztosan mindenki édesanyja ilyen helyzetekben nyugtatná a gyermekét, hogy „Ne félj!” vagy „Jaj, ugyan már! Rendben leszel édesem!”. Nem, az én anyám nem ilyen. Ő kerekben engem okol a felelőtlenségemért. Mivel érdemeltem ezt ki? L

    A rendelőbe érve nem a láz miatt fáztam, hanem mert annyira féltem. Igazából nem is a röntgen miatt, hanem az eredmény miatt, hogy kórházba kerülök. Anyu mellett ültem és szorosan átkulcsoltam az ujjaimat az ujjain. Vártam. Vártam és csak vártam, még nem a doktornő behívott. Levettem a felsőmet és már mehettem is röntgeneztetni. Hamar végeztünk, úgyhogy, gyorsan visszavettem az anyura dobott ruhadarabot és kimentünk a teremből. Újra visszaültünk a székekre és megvártuk még ki nem hozzák az eredményt. Csakúgy morzsoltam az ujjaimat. A szívem hevesen dobogott anyu pedig a combomat simította folyamatosan, mire újra kijött a doktornő és a leleteket hozta a kezében. Nyugis tempóban érkezett hozzánk, majd anyához nyújtotta a kezében lévő papírokat, amit anyu is kissé izgatottan vett át és alaposan szemügyre vette, miközben az orvos visszament a terembe. Csak úgy lestem a tekintetét, ugyanis abból próbáltam kitalálni, hogy mi állhat a papírokon, de sehogyan sem tudtam kivenni belőle. 

- Látni akarod? – Kérdezte teljesen természetes arckifejezéssel.

- Még szép! – Rántottam ki a kezéből a leleteket. 

A szememmel csak azt az egy mondatot kerestem, amiből egyből megállapítható a dolog. és meg is találtam.  „Tüdeje teljesen tiszta”. Éljen! Ahogyan elolvastam ezt az egy mondatot átkaroltam anyut és vagy húsz puszit adtam az arcára. Igen, az ember örömében mindenre képes, anya szereti, ha megpuszilom, de, amikor már ott tartottam, hogy újabb száz puszit adtam volna az arcára, leintett és azt mondta, hogy „Érti az örömömet, de azért nyugodjak le”. Á, teljesen mindegy, hogy anya, attól függetlenül az összestől különbözik és én így szeretem. J Visszafelé még bementünk pár boltba, majd végre haza és hirtelen meg is éheztem. Ettem egy kisadag lecsót és felvonultam a szobámba. Még csak dél volt, így többnyire Narutot néztem, meg táboros képeket nézegettem. Atyám, hogy néztem ki? Te jó ég! Hogy lehet így kinézni? Förtelem.

Délután csengetésre lettem figyelmes, anyu nagy örömmel üdvözölte az érkezőt, majd feltessékelte a szobámba. Ajaj, biztosan leckét hozott az illető, de nem tudom, hogy ki. Gyorsan belenéztem a zsebtükrömbe, ami az asztalomon volt, majd megigazítottam egy kicsit a hajam. Persze báli ruhába öltözni már nem volt időm, de mindenesetre egy picit normálisabban néztem ki, már ha egyáltalán egy beteg ember nézhet ki normálisan. Hamarosan nyílt az ajtó és Robi lépett be. Egy kicsit csalódott lettem, de azért örültem, hogy meglátogatott valaki.

- Jobban vagy? 

- Már amennyire lehet – húztam mosolyra a számat.

- A helyzet az, hogy hárman totálisan összekaptunk azon, hogy ki hozza neked a leckét, – tette le az asztalomra a füzeteket és könyveket, majd folytatta – így kénytelenek voltunk eldönteni, hogy ki hozza. 

- És gondolom te lettél. – Néztem rá, bár érdekelt, hogy melyik két fiúval vitázott ezen.

- Nem. Mindhárman. Tomi mondta, hogy egész hétre ki vagy írva, így ma én hoztam, holnap Tomi hozza és pénteken Áron. – Fejezte be én nekem meg hirtelen összeszorult a gyomrom. Péntekre tényleg kéne egy báli ruha. 

    Robival átvettük a mai anyagot, de nem volt olyan nehéz. Utána még maradt, és amikor éhes lettem ettünk egy kis sütit, plusz megkérdezte hogyan állok a vasárnap vett könyvvel. Hoppá, teljesen elmerültem a Narutoban meg úgy a gondolataimban, így nem olvastam. Nem volt szívem elmondani neki, hogy még bele sem szagoltam, így azt hazudtam, hogy már a felénél járok. Mindegy, majd, ha elmegy, elkezdem olvasni. Még egy jó ideig beszélgettünk, végül hazament, de én nekem még nem akarózott olvasni, inkább meglátogattam jó barátomat, az Internetet. Hanga új képet töltött fel, ahol Anettel vannak. Nem értem miért ejtett ennyire. Szerintem fel sem tűnt neki, hogy hiányzok a suliból. Mondhatom szép. Minden mindegy alapon, azért nyomtam egy lájkot, mire beugrott egy ablak. Hanga azonnal írt. Csoda, hogy észrevette. De lelkesedésem alábbhagyott, amint megkérdezte, hogy nem tudnám-e leírni a MAI leckét. Erre totál bepöccentem és olyat írtam, amivel biztosan a lelkébe gázoltam, de hogy valaki ennyire semmibe vegyen, mikor eddig úgy nézett ki, hogy jó barátok lehetünk. Másolom:

Izabbela Róner: Mondd, neked fel sem tűnt, hogy ma nem is voltam suliban?! 

Hanga Trómer: Miért, nem voltál??

Izabella Róner: Na, jó most lett elegem! Örülök, hogy van egy nagyon jó barátnőd meg minden, de attól, hogy Anettel hirtelen ilyen jóba lettetek, attól még nem kéne el hanyagolnod! Hétfő óta nem beszéltél velem!!! Ma voltam tüdőröntgenen! Érted? Lehetett volna tüdőgyulladásom is te még akkor is csak a nyomorult leckét kérted volna el?? Tudod, nem fogom megadni. Mi lett Anettel? Ő miért nem adja meg? Hmm??? Tudod mit? Le is szarom! De, hogy te már mióta tojsz a fejemre, na, igen rosszul esett, mert semmit sem tudtam veled megosztani. Soha. Pedig lett volna mit.

Meglepetésemre nem kaptam vissza sértő üzenetet.

Hanga Trómer: Milyen hír?? :oo

Izabella Róner: Beleestem Áronba…. Totál!!! (L) (L) (L)

Erre Hanga rögtön videó hívást indított és azonnal egymás szavába vágva kezdtünk el dumálni. Olyan jó volt, hogy valakivel együtt örülhetek és azt is elmondtam, hogy szakítottak Kincsővel, amire újabb sipítás jött és nagyon sokat beszéltünk. Hát igen, Hangával úgy érzem nem nagyon fogok komolyabban összeveszni, mivel nem lehet rá haragudni, azt mondta, hogy igazából észrevehető volt az, hogy belezúgtam Áronba, mert folyton őt figyeltem, meg amikor a sárga földig lehordtam olyannak, hogy bunkó meg minden, az csak azért volt, mert nagyon rosszul esett, hogy neki az olyan lányok jönnek be, akik az én ellentéteim. Tulajdonképpen igaz állítások voltak. Hát igen, ha az ember szerelmes….

Szeptember 9., kedd

Amikor beléptem a tanteremben már mindenki bent volt. Olyannyira mindenki, hogy Kocsis is a teremben tartózkodott. Hopsz, egy kicsit elkéstem. Ma nem jól keltem, forgolódtam és tisztára karikás volt a szemem. Mindenesetre egy nagy ásítást hallatva a helyemre vergődtem és Kocsis csak annyit mondott, hogy „Most nem ír be, de legközelebb ne késsek”. Elővettem a füzetemet, majd leírtam azt, ami a táblán volt. Mivel késtem, több házit kaptam. Hurrá.

    Szünetben eléggé szédelegtem, olyannyira, hogy amikor Robi jött oda hozzám, megöleltem és azt mondtam, hogy „nagyon jó barátnőm vagy”. Természetesen értetlenül ellökött magától és meghívott egy forró italra. Nagyon jól esett, de így is csomó minden kavargott a fejemben. Vettem még egy teát (most már saját pénzből), de amikor mentem fel a termünkbe, mert becsöngettek, Kincső erősen meglökött így hátraestem a lépcsőn és a forró tea egyenesen az ölembe folyt, igen úgy mintha bepisiltem volna. Egy sóhajjal a vécébe mentem és elkezdtem törölgetni a nadrágom. Egy vizes folt nem könnyen tűnik el, és kardim sem volt, hogy eltakarja, a kezemmel igyekeztem nem mutatni a kellemetlen foltot. A matekórát csendben figyeltem, hála Istennek, még a tanárnő előtt beértem. Csak fapofával az arcomat támasztottam a jobb karommal és szomorkás arckifejezéssel másoltam a táblára írtakat. Úgy éreztem, mintha nem léteznék. Olyan fáradt voltam, hogy szinte majdnem bealudtam első órán. Másodikon be is aludtam, de még szünetben szóltam Jernyiknek, hogy nem érzem jól magam, ő meg megengedte, hogy pihenjek csak csöndbe legyek. Még a csengőszóra sem keltem fel, csak arra, hogy valaki megsimítja, a hátam, de nem tudtam, hogy ki volt, mert addigra már mindenki kiment a teremből. Fájt a fejem, és ahogy kinéztem az ablakon, az idő is egyre rosszabb lett. Fáztam, remegtek a karjaim én meg fájdalmas arccal néztem az ablak irányába. Újra behunytam a szemem, de igazából nem aludtam, csak félálomban feküdtem a padon és fáztam, a kezeim pedig jéghidegek voltak. Hallottam, hogy bevágódik a teremajtó és két személy jött be. Nem nagyon hallottam sok mindent, csak olyanokat, hogy „Naaa!” „Légy szí!” „De már olyan régóta együtt vagyunk!” „Ez a liba amúgy is alszik!”. Természetesen erre a mondatra kinyitottam a szemem és végignéztem az arcomba pucsító Kincsőn. 

- Őőőő, megtennéd, hogy felállsz a padomról? – Kérdeztem vékony hangon.

- Ó, mi a baj? Csak nem megtámadtak a bacik? – Nevetett ki azonnal. 

- Vigyázz, mindjárt téged is…. – köhögtem – megtámadnak. 

- Juj, de félek – tettetett félelmet.

- Kincső, nézd én…. – vakarta meg Áron a fejét, és úgy folytatta az eredeti beszélgetést – én nem szeretnék veled…. Nos, tehát én nem szeretnék veled járni.

Mindketten döbbenten néztünk. Kincsőnek majd’ leesett az álla. Még én is döbbenten néztem, már amennyire tudtam és elöntött a boldogság. Őőő, igen nem írtam le, tegnap, hogy ki tetszik? Hát… Most már leírom ide is, de szerintem az eddigi bejegyzéseimből is lejött. Igen, Áron. Kincső egy aprócska pofont adott neki, majd kiviharzott a termünkből. Hirtelen megcsörrent a telefonom, de szinte meg sem hallottam, mert azonnal visszaaludtam a jelenet után. Mire nagy nehezen kihalásztam a táskámból elhallgatott én meg vállat vonva ledőltem a padra. 

- Nem kéne menned orvoshoz? – Simította meg a hátam Áron.

- De. 

- Akkor? Szólj az egyik tanárnak, én meg elkísérlek. – Ajánlotta fel.

- Majd én elkísérem – lépett be a terembe Robi.

- He? 

- Jaj, srácok nekem nyolc, hogy ki kísér el, csak induljunk már el, mert már tényleg nem érzem jól magam! – Erősítettem meg rosszul létemet, de senki sem figyelt rám.

A fiúk veszekedtek azon, hogy ki kísérjen el, én meg úgy döntöttem nem tétovázok. Felálltam a helyemről és komótos tempóban baktattam ki a teremből a folyosóra. Hála az égnek pont ott állt Bácskai a suli boxom előtt és Bencét szidta, hogy ne hülyéskedjen a kólás dobozzal. Odamentem hozzá és megmondtam, hogy elmegyek az orvoshoz. Persze azonnal rákérdezett, hogy kivel megyek én meg vállat vontam.

- Sajnálom, Iza, de egyedül nem szeretnélek elengedni. 

- Megértem, de senki nem hajlandó elkísérni.

- Akkor kerítünk valakit – gondolkodott, majd az éppen folyosóra érkező Tomira nézett, aki nagy boldogan lépett Bencéhez, hogy röhögjenek valamin – Tomi, elkísérnéd Izát az orvoshoz? 

- Persze! – Mosolygott rám és az osztályfőnökre felválta.

- Na, látod, akkor indulhattok is.

Bementem a terembe a cuccomért, ahol Robi és Áron még mindig veszekedtek. Figyelmen kívül hagyva őket, felkaptam a cókmókom és az ajtóban ácsorgó Tomira néztem. Szerintem jobb, hogy ő kísér el. Persze örültem volna Áronnak is, de most kínos lenne az egész, Robinak is nagyon, de ő most folyton firtatná, hogy miért beszélek annyit Áronról, Hangának is, de ő most Anettel van jóban, így vele sem lenne olyan jó beszélgetni, mert valószínűleg az élményeiről beszélgetne. Zoé. Hmm… Enyhén fogalmazva egy kicsit, huh. Nos, tehát Tomi a legjobb társaság, akit kaphattam. Pont akkor csöngettek be, amikor elindultunk. Kiérve az épületből a hemzsegő tömeget figyeltem, akik a velünk ellenkező irányba vonaglottak és afféle „De jó nekik” pillantásokkal ajándékoztak meg minket. Még nem esett az eső, Tomi egy zöld csíkos pólóban és egy farmer térdnadrágban kísért, én meg kardigán híján ugyanúgy pólóban és térdnadrágban sétáltam mellette. Ő mosolygott és a Valentine’s Day-t dúdolta. Ja, igen, nekem különleges érzékem van, és azonnal megismerek egy LP számot. Csendben baktattunk egymás mellett és néha-néha beszélgettünk egy kicsit, de nem sokat, mivel Tomin látszott, hogy nem szeretnék most nagyon beszélgetni, így csak akkor szólalt meg, amikor én hozzászóltam. Mit ne mondjak, ez Robi, Hanga, Zoé vagy Áron esetében nem ilyen lett volna. 

    Végre megérkeztünk a rendelőben, ahol csak egy kissrác volt az anyukájával. Leültünk a székekre és Tomi még mindig dúdolt. Most már nem LP-t, így nem nagyon tudnám megmondani, hogy mit. Behívtak a rendelőbe. A vizsgálat hamar lement, felírtak néhány gyógyszert és kiírtak a hétre. Plusz holnapra időpont tüdőröntgenre. Ajaj. Tomi felajánlotta, hogy hazakísér, én természetesen elfogadtam az ajánlatot, nem szívesen mentem volna egyedül haza. A hazafelé tartó úton sem beszélgettünk túl sokszor. Amikor a házunk elé értünk, elköszöntünk egymástól és bementem a házba. Anyu egy szemernyit idegesen csóválta a fejét.

- Mit mondott az orvos? 

- Egész héten nincs suli, és holnap tüdőröntgen. – Húztam el a számat keservesen.

- Mérd meg a lázad, aztán irány az ágy! – Utasította. 

Egyébként anyu azért van itthon, mert a szegény bácsi, akihez minden reggel korábban kellett mennie meghalt, így haza is jöhetett, hogy pihenje ki a bácsikát. Szegény, azért sajnálom. Megmértem a lázam, majd átvettem a ruhámat és mentem volna fel a lépcsőn, amikor anyu megállított.

- Amúgy, aki hazakísért az Ő volt? – Fektetett a kelleténél nagyobb hangsúlyt az „Ő”-be.

- Nem, Tomi volt.

- Ó, értem – mondta csalódottan.

- Amúgy szakítottak! – Mosolyogtam.

- Tomi? Kivel? – Ragadt le az előző témánál anyu.

- Nem…. Tudod…. Áron… Kincsővel. 

- Ne légy ilyen kárörvendő! – Szidott le.

- Miért? Én úgy tudtam, hogy így lesz! Hah! Én megmondtam!

- Na, mars az ágyba! 

Végül felrohantam a szobámba és befeküdtem az ágyamba. Jól esett, hogy végre melegebb helyen vagyok. Az ölembe vettem a laptopom és megnéztem egy Naruto részt. Na jó, tizenegyet néztem, de mindegy. J