November 7., péntek

Tesin csak ültem a kis padon és néztem, ahogyan a többieket osztja ki Orovecz. Mivel megvan tiltva, hogy az órára mobiltelefonokat, vagy egyéb kütyüket hozzunk be, a könyökömmel támasztottam az államat. Egyedül én voltam felmentve, a többiek mind a feladatokat teljesítették, egészen addig, amíg Orovecz ki nem állította Denisszát, mert fájt a hasa. 

- Szia – ült le mellém a hasát fogva.

- Szió – mosolyogtam rá. Ő is eleresztett egy kisebb mosolyt, majd elkezdett mellettem nyögni, amitől néha igen megijedtem. Tök csend volt, csak a tornázók cipőjének trappolását lehetett hallani, meg Denissza igen ritka, de akkor halálosan ijesztő nyöszörgését. Szóval, ez volt a tesi óra. Következő óra után Hanga elmesélte, hogy milyen csodálatos hétvégét terveznek Tibivel és Ricsivel. Szegény Ricsi, már komolyan sajnálom… találhatna valakit, aki nem én vagyok! Csak túltette már magát nem? 

- Először elmegyünk moziba, utána este Tibinél alszom.

- Gondolom Ricsi nem… 

- Persze, hogy nem, egyrészt nincs matrac, amire fektethetnénk, másrészt, ez már két fős este.

- Tudom én. De azért nem gondoljátok, hogy milyen szar lehet szegénynek, hogy míg ti ott nyaljátok egymást, ő csak néz ki a fejéből? 

- Talán, ha nem utasítottad volna el, akkor nem így lenne.

- Azért utasítottam el, mert nem akartam, hogy együtt legyünk… Gondolom tisztában vagy vele, hogy én senkivel nem leszek együtt kényszerből. 

- Jó, de láttad, hogy milyen szomorú… egy esélyt azért igazán adhattál volna neki.

- Minek? Én nem voltam belé szerelmes. 

- Mindegy, hagyjuk… nem a te tered a szerelem.

- Eddig is tudtam.

- De most komolyan, egy jó döntésed sem volt még – rázta csalódottan a fejét. Hagy tudjam már én, hogy mi jó nekem. Kezdett kiakasztani, hogy míg ő a frenetikus hétvégéjéről számol be, én addig csak szépen tovább süllyedek. Kedd óta kételyeim vannak magammal kapcsolatban. Mintha újra és újra követném el ugyanazokat a hibákat, és a legrosszabb az egészben az, hogy még mindig nem tudom mi a hibám. Amikor Anett is hozzánk csapódott, Hanga neki is levázolta programját, én pedig eloldalogtam egy picit távolabbra. Az aulában rápillantottam Áronra, aki egyedül üldögélt és babrálta a telefonját. Cinikus arckifejezés, semmi rejtett mosoly, ugyanúgy bámult, mint csütörtökön. Amikor órákon a szomszéd padra néztem, ugyanezt a fejet vágta, esetleg dobogott a lábával, vagy az ujjaival. Ádám és Molly hülyéskedtek és a felsőbb évesekkel együtt röhögtek valamin. Később Ádám megunta a társaságukat és leült Áron mellé, akivel nyomban elkezdtek dumálni. Ádám arcáról az sugárzott, hogy valami rohadt eszméletlen hülyeség történt és ezt azonnal megosztotta Áronnal, áron egy aprót felnevetett, majd újra a telefonján böngészett valamit. 

- Iza! – kiáltott Dorci. – Lenne egy perced?

- Nekem mindig van.

- Az a jó – azzal karon fogott és elrángatott. Érdekes mód nem a budiba, hanem egy szertárba. Gyorsan körülnézett, hogy nem látnak-e minket, amikor besurranunk, majd az ajtóban maradt kulccsal kinyitotta a helyiséget. 

- Na, mi a baj? – kérdeztem karba tett kézzel. Őszintén? Attól féltem, hogy tőlem kér tanácsokat pasi fronton. 

- Zorka. Mostanában olyan ellenséges velem és semmiben sem értünk egyet. Tudod, amikor kórházban voltál, írtam egy SMS-t, hogy már mindketten kiszerettünk Áronból. Igazából ennek a hírnek csak a fele igaz. 

- Mert te még mindig szereted. – Fejeztem be. 

- Nem, pont hogy Zorka az, akinek még mindig bejön. Igazából Zorka nem is írt az én nevemben Facebookról, hanem mindvégig én veszekedtem vele, engem hordott le mindennek és valahogy szóba került Zorka, őt meg az egekig dicsérte. Akkor már teljesen kiábrándultam, megmutatta Zorkának az üzeneteket, hogy milyen mocskos dolgokat írt, erre ő csak azt egy sort vette figyelembe, ami róla szólt. Annyit mondott, hogy kár, hogy nem fogadtam meg a tanácsait, mert akkor most én is ilyen helyzetben lehetnék, aztán megborzolta a hajamat, amitől tökre kiborultam. Letámadtam, hogy mi az, hogy engem elhordhat mindennek és ezt szó nélkül tűri, bezzeg azt az egy dicséretet pedig olyannyira kiemeli, hogy elkezdi fényezni magát. Ott áradozott, hogy végre tudják a fiúk, ki is az igazi, meg ilyenek, teljesen elszállt magától. 

- De Zorka amúgy is ilyen nem? 

- Nem egészen… egy dicsérettől nem száll ilyen magasságokba. Most folyamatosan szekál, és amikor felvetek valami ötletet, csak legyint egyet. 

- De a héten fel sem tűnt ez az egész…

- Azért, mert annyi esze neki is volt, hogy most nem akar balhét. Csak hát ma reggel is összekaptunk, mert az én ruhám, ami nem mellesleg márkás, az ő cuccaihoz került és, mint valami liba, egyszerűen kidobta a kukába. Nem tudom a mi a franc baja van, de kezd az idegeimre menni. 

- Akkor otthon áll a bál.

- Anya nem győz minden egész órában szétválasztani, ha megvan a békülés, akkor rá negyed óra múlva kezdődik elölről minden. Ennyire még nem tartotta magát nagyra. Most meg azt mondta, hogy a szülinapjára kontaktlencsét kér, mert utálja a szemüveget, plusz nem akar rám hasonlítani. Tehát a haját, le akarja nyíratni rövidre és átakarja festetni hidrogén szőkére.

- Pfuj már, hogy nézne ki?

- Elég szörnyen és mindezt csak azért, mert szerinte ő jobb nő, mint én és attól tart, ha egy kis mennyiségben is hasonlít rám, akkor már a társadalom kirekeszti. De engem sem rekeszt ki senki! – Emelte fel a hangját. Jézusom, ez annyira... ááá ez pfuj! 

- Amúgy – kezdtem, mert nem volt olyan fontos – miért a szertárba hoztál? 

- Hát, mert… őőőő… csakúgy – vakarta meg a fejét, majd kislisszoltunk a szertár ajtaján. Utolsó óránk következett, ami osztályfőnöki volt. Bácskai egy mosoly kíséretében érkezett. Én a körmeimet tanulmányozta, hogy ideje levágni vagy befesteni. Anyu szerint szépen nőnek a körmeim, így nincs is szükségem műkörömre. Miután ezt a nagyon fontos dolgot kielemezgettem magamon, a tanár úr már javában beszélt arról, hogy mennyire örül, hogy minket taníthat. Végre következett valami más infó. 

- Feltűnhetett nektek, hogy elmaradt a Halloween-hét. Ez a rendezvény őszi szünetben van, de ebben az évben egy kis probléma adódott a rendezésében. Jövőre viszont minden bizonnyal lesz. – Mosolygott ránk. – A következő, amit szeretnék mondani, hogy hamarosan itt van az első adventi gyertyagyújtó ünnepség, amit a kilencedikesek gyújtanak meg, a másodikat a tizedikesek, a harmadikat a tizenegyedikesek, az utolsót meg a végzős diákok. December első hétvégéjén lesz a szalagavató, ami titeket nem érint, majd három év múlva. Gondoltam beszámolok ennek a zsúfolt hónapnak az eseményeiről. Jövő hét pénteken szeretném kiosztani mindenkinek azt az egy-két mondatát, amit elmond a gyújtáson. – Mondta, majd amikor befejezte, néhányunk viselkedésére tért ki. Elmondta, hogy nekem javítanom kéne a hirtelen kitöréseimen, nem kéne annyit ordibálnom meg visonganom, próbáljam elkerülni mások figyelmét. De én nem direkt csinálom ezt! Ahj, Zoé is pontosan ugyanezt mondta. Ádámnak és Mollynak azt tanácsolta, hogy elég a hülye történetekből, mert a tanáriban hallott egy-kettőt és nem szeretné, hogy már most a hülyeségünkről legyünk híresek. Tomi és Bence annyit kaptak, hogy fejezzék be az állatkerti viselkedést, mert már többen kiakadtak emiatt. 

- … És Áron. Tőled azt szeretném kérni, amit Izától. Túl sok a figyelemfelkeltés, jó lenne, ha nem csinálnátok hülyeséget. 

- Ígérem, mostantól nem fogok magassarkúban járni – mondta tök komoly fejjel, a többiek elkezdtek röhögni. 

- Nem csak erre értettem. Mintha egy kicsit sokat tudnánk a magánéletedről.

- Arról senki sem tud – zárta le ennyivel a dolgot, de Bácskai tovább feszegette.

- Tényleg? Hangos telefonbeszélgetések, amiket a fél iskola hallgat, a gimnáziumon belüli csókolózás, paráználkodás…

- Tessék? – vonta fel a szemöldökét.

- Csak a tényeket mondom. Értem én, a szerelem ebben a korban mikre képes, de szerintem nem kell mindenkinek tudnia, hogy mennyire boldog vagy – erőltetett az arcára egy mosolyt.

- Egyáltalán nem vagyok boldog, de mindegy. Fogalmam sincs, hogy milyen csókról, meg „paráználkodás”-ról van szó – mutatott idézőjeleket a levegőbe.

- Néhány tanár, meg diák megjegyezte, hogy te és Izabella szerettek kettesben lenni az iskolában. – Lesütöttem a szememet és  újra az ujjaimat táncoltattam magam előtt. Köszönöm Bácskai! Nagyon szépen köszönöm! – Az évfolyamról többek panaszkodtak már, hogy szóljak mindkettőtöknek, hogy fejezzétek be ezeket a hangos vitákat. 

- Ott veszekszek Izával, ahol akarok, ott csókolom meg ahol akarom, és az, hogy ez másokat mennyire zavar, egyáltalán nem érdekel! 

- Áron, ez egy iskola! Ide több diák is jár, nem hiszem, hogy mindenkinek tudnia kell a dolgaidról! – Emelte fel a hangját. 

- ch – dőlt hátra a székén Áron. 

Otthon filmet néztem, már pizsamában feküdtem az ágyamban, egy tál popcornnal az ölemben, amikor csengettek. Hallottam, ahogyan apu ajtót nyit a vendégnek, akit felterel a szobámba. Jó tudni, hogy engem keresnek. A takarót jobban magamra húztam, a filmet, pedig leállítottam. Az ajtón Ádám lépett be. 

- Szia – köszönt nekem. – Te már is alváshoz készülsz? 

- Nem, csak filmet nézek.

- Akkor nem zavarok sokáig – ült le az ágyam szélére. 

- Zavarhatsz, elvégre ráérek, holnap meg amúgy is találkozunk.

- Ez igaz… na, pont erről lenne szó. Van kamerád? 

- Van, de miért?

- Eltudnád hozni holnap a vacsorára?

- Persze, de miért? – ismételtem meg a kérdést.

- Tudod, kéne egy deszkás és egy Hip Hoppos reklámfilmet csinálni. 

- Minek?

- Hogy híreszteljük az egyesületet.

- Milyen egyesület? – Csodálkoztam.

- Túl sokat kérdezel Iza. Na, szóval, holnap nem csak ti lesztek ott, hanem Bence is és… asszem csak Bence, ja igen,mert Áron nem ér rá, így Mollyt nem hívom le feleslegesen. Holnap leforgatnánk a deszkás reklámot, vasárnap meg a Hip Hopposat. Ja és amúgy tudsz vágni? Na, mit szólsz? 

- Oké… amúgy tudok szerkeszteni, meg hát úgyis ráérek, szóval benne vagyok. 

- Reméltem. Számítok rád holnap – kacsintott, azzal el is ment. 

Éppen indítottam volna a filmet, mikor rájöttem, hogy nekem ezt egyáltalán nincs kedvem nézni. Kiterültem az ágyamon és a popcorn egyből bele is borult. Nagyszerű, felkeltem, hogy összeszedegessem a darabokat, amikor hallottam, hogy apu valakikhez beszél. Anyu most sokáig dolgozott, Dani pedig nem volt itthon, gondoltam biztosan telefonál, de mikor más hangot is hallottam, tudtam, hogy más is van itt. Mindenesetre nem törődtem vele, hirtelen visszajött a kedvem a filmnézéshez, így miközben szedtem a popcornt, már ment a film. Aztán feltűnt egy nagy ragacsos folt a nadrágomon, fogalmam sem volt, hogy került rá, gyorsan lekaptam magamról a nadrágomat, így egy hosszabb pólóban voltam, ami hajoláskor felcsúszik és látszik a bugyim. Mindenesetre lehajoltam szedni a kukoricaszemeket, amik lepotyogtak és egyszer csak azt hallom, hogy kinyílik az ajtó és valaki megáll mögöttem. Nem tudtam, hogy ki volt, de egyszerűen lefagytam és csak úgy álltam, ahogy voltam. Pont olyan pózban, hogy hajoltam a kukoricáért, így a pólóm felcsúszott, láthatóvá vált a bugyogóm, plusz melltartó sem volt rajtam. Aztán belém hasított valami… valahol hátulról. Valaki megfogta a derekamat és közelebb húzott magához, még furcsább érzés volt. Azonnal ki egyenesedtem és hátrafordultam. 

- Te meg? – néztem rá Áronra, fogalmam sem volt, hogy került oda, de belém állt a frász. Ő nem szólt semmit, csak leült az ágyamra.

- Látom eszel. 

- Igen… de te, hogy kerülsz ide. 

- Csak benéztem. Ádámmal jöttem, de amíg ő beszélt veled, én az apukáddal voltam és képzeld… miért akart leverni? – bámult rám kérdőn.

- Őőőőő… le akart verni? 

- Igen! Először, amikor bemutatkoztam, elkezdett prédikálni arról, hogy miket tettem veled… 

- Egy apának ez a dolga és valljuk be, hogy azért voltak durva pillanataid.

- Jó, ez igaz, de nem is ezért jöttem. – Feküdt ki kényelmesen az ágyamon, kezét a tarkója alá téve.

- Hanem? – néztem rá kérdőn.

- Csakúgy, hogy ne unatkozzak. Valamivel el kell ütni az időt. 

- De apám ki fog dobni titeket – válaszoltam, miközben helyet csináltam magamnak az ágyamon.

- Mi a baj? Miért nem szeded tovább a popcornt? – kérdezte szemtelen pimasz mosollyal az arcán. 

- Amikor kedden azt mondtad Ádámnak, hogy megpróbálasz önmagam lenni a közelemben… az azt jelentette, hogy ilyen paraszt vagy valójában? – kérdeztem, de ő válasz helyett megfogta az egyik kezemet és magára rántott.

- De szereted az ilyen parasztokat nem? – mondta, alig pár méterre az arcomtól. Érződött a lehelete, ami alkoholtól volt büdös. Mélyen a szemébe néztem és felidéztem magamban a keddi napot, amikor meghallottam miről beszélnek Ádámmal. Egyszerűen jó érzés volt, hogy tetszek valakinek, hogy valaki ennyire vonzódik hozzám. Nem érdekelt, hogy spicces volt, megcsókoltam. De ő máshogy ragált.

- Nem, nem ezért jöttem Iza… - tolt el magától, majd felült az ágyamon és megtörölte a száját. – Teljesen más dologhoz van kedvem – markolta meg a fenekemet, majd elkezdte lehúzni a bugyimat, én meg… én meg… felébredtem. 

    Az egész csak egy álom volt, amikor Ádám mondta a reklámot, utána meg bealudtam, mert még ott ült mellettem. Nem tudom, hogy sikerült Áronnak is ott lennie, de egy ordítás közepette ébredtem fel. Szóval Áron a valóságban is ott volt, de a telefonját nyomkodta, amikor felébredtem és egy hatalmas sikoly hagyta el a számat, kiejtette a kezéből a telefonját. 

- Nyugi, csak bealudtál – simította meg a karomat Ádám. Áron motyogott valamit, úgy hajolt le a telefonjáért.

- Áron, te amúgy miért vagy itt. 

- Csak elkísértem Ádámot, mert innen megyünk bulizni. 

- Ja… nekem ez a buli – mosolyodtam el a kimerevített képernyő felé pillantva. 

- Aha – mondta, újra  a telefon képernyőjét bámulva. 

- Amúgy még annyit szerettem volna mondani, hogy Áron mégis jön. 

- Oké. Ezért vártátok meg, hogy felkeljek vagy mi? – Nevettem fel.

- Ja, csak gondoltam mondom, mert akkor így mindkét reklámot holnap forgatnánk le. 

- Ja, persze, oké. Ja, amúgy Áron…

- Hm? – kérdezett vissza, fel sem nézve rám.

- Milyen programod lett volna holnap? – Kérdeztem rá.

- Pont olyan – kacsintott rám egy apró, de múló mosoly kíséretében. Nem tudom, hogy az utóbbi napokban mi baja volt, azt tudom, hogy szerdán nem jött suliba, mert ment valami vizsgálatra. Ennyire ki lenne bukva tőlem? Én már ezen nem segíthetek. Az álombeli tettem egy hülyeség volt. Persze, hogy nem kezdeném újra vele… De milyen programja lett volna holnap? Bizonyára csajos program, újabb felejtési kísérlet vagy… franc tudja mi, már nem tudom követni a dolgokat. 

- Na, mehetünk? – Pattant is fel. 

- Igen, de tudod, hogy most mellőznöd kell az alkoholt – figyelmeztette Ádám. 

- Tudom… de nem érdekel, egy este nem a világvége – túrt bele a hajába, azzal felálltak, Ádám jó hangos köszönés kíséretében távozott, Áron egy alig hallhatót köszönt, csak a szája mozgását láttam. Végig dőltem az ágyamon (a popcornt előtte kiraktam az ágyból), majd be is aludtam.

November 4., kedd

A reggeli hideg szele megcsapott, hamar kiugrottam az ágyból, mert fáztam. Borzasztó hideg volt. El sem tudtam képzelni, hogy mi lesz majd decemberben. Ránéztem a faliórára, ami hatot mutatott, így kinyomtam a telefonomat, nehogy elkezdjen csörögni. Az ágyamat rendbe téve megindultam a szekrényem felé, hogy kiválasszam aznapi viseletemet. Egy fehér hosszú ujjú blúz és egy fekete csőfarmer mellett döntöttem. Ahogy öltözködtem, hallottam, hogy valaki jön fel a lépcsőn. Anyu bekukkantott a szobámba és mosolyogva puszit nyomott a homlokomra. 

- Mi ez a reggeli látogatás? – kérdeztem.

- Hallottam, hogy mozgolódás van ide fent, gondoltam meglesem mit csinálsz – simította végig a kezét a hajamon. 

- Csak korábban keltem – feleltem lazán. Újabb puszi, majd elhagyta a szobámat. Mivel gyorsan kész lettem gondoltam megkeresem a töltőmet. Felkutattam az egész ruhásszekrényemet, de nem leltem. Az íróasztalom fiókjait is újra megvizsgáltam, de ott sem volt. Legyintettem egyet, aztán bevándoroltam a fürdőszobába. A tükörbe nézve megállapítottam, hogy mennyit nőtt a hajam, rég voltam fodrásznál. Nem is akartam menni, még egy kicsit növeszteni akartam, ráadásul olyan jól begöndörödött! Nem az a túl göndör, de nem is az a semleges hullám. Boldogan húzogattam a bőrömet, mert nem volt rajta egy pattanás sem! Ennek örömére nem tettem fel sminket, sem alapozót, szépnek éreztem magam nélkülük is. A reggelimet elfogyasztva felhúztam a cipőmet, meg egy kabátot is magamra kaptam, aztán indultam Robiék felé. Régen mentünk már így suliba. Egy mosollyal köszöntöttem, ahogyan ő is engem, majd elindultunk. Az út során beszélgettünk és szinte egész úton felfelé görbült a szám sarka. Valahogy jól éreztem magam. Nem tudom, hogy a korai kelés-e az oka annak, hogy ilyen jó a kedvem, vagy csak Robi, de mindenesetre a mai napom jól indult – ki tudja meddig tart. Mindegy, nem gondoltam rosszra, ha már jó a kedvem, akkor legalább ne rontsam el azzal, hogy meddig lesz ez így. 

- Suli után ráérsz?

- Persze – néztem rá.

- Akkor elmehetnénk valamerre, úgyis régen bolyongtunk együtt.

- Ez igaz – kuncogtam. 

Boldogan sétáltam be az iskola kapuján, de amint az aulába léptem furán éreztem magam. Mindenki engem nézett és, ha a szemükbe néztem, akkor a kezüket a szájuk elé kapták, nehogy elröhögjék magukat. Először nem értettem miért, aztán leesett: a tegnapi alakításom. Ugyebár a kedves Áronka felrakta Facebookra, így többeknek is elérhető voltam teljes pompámban. Összehúzott szemekkel kerestem fel Áront és azonnal letámadtam.

- Szedd le! – Förmedtem rá.

- Mit? – Vette elő csibészes mosolyát,a mitől a csajok többsége elámul. Na, én viszont abban a pillanatban porig égettem volna. Azt kívántam, hogy bárcsak porig égetné egy villanykaró.

- Tudod te! 

- Pedig azon gondolkoztam milyen jól mutatnál a Youtube-on is – húzta még szélesebbre a mosolyát. Gyorsan előkapta a telefonját és pötyögni kezdett rajta.

- Végre rájöttél, hogy a poénnak vége és leszeded a videót?

- Mi az hogy! Most akarlak felnyomni Youtube-ra! – Nevetett, majd beletúrt a hajába. És kész, ott szakadt el a cérna.

- Ne akard, hogy kiheréljelek te tizennyolc karikás, darázs tolltartós nyomorék köcsög! – fenyegetőztem, ő pedig abba hagyta a röhögést és kérdőn rám meredt. Elkezdtem ropogtatni az ujjaimat, aztán nagy komolyan, pókerarccal utasítottam. – Most szépen ideadod a telefont és nem esik senkinek bántódása. – Majd a hatás kedvéért felé nyújtottam a kezemet. Láttam a szemében, hogy megijedt, majd szabadkozva elkezdte vakargatni a tarkóját.

- Ugyan már Izamon.

- Ne hívj így! – Mondtam még mindig ugyanolyan arckifejezéssel.

- Akkor Iza. Baszd meg csak egy poén volt – túrt idegesen a most is tökéletesen belőtt sérójába. – Nem igaz, hogy nem érted a viccet.

- Te meg nem igaz, hogy nem veszed észre magad! – ordítottam.

- Mi az, hogy nem veszem észre magam? Csak egy ártatlan videó! – Kiabált most már ő is.

- Ártatlan? Lejáratsz az egész világ előtt! 

- Tévedés, te járatod le saját magadat.

- De te veszed fel videóra és osztod meg a neten! Jó, hogy nem a Youtube-val kezdted!

- Arra nem is akartam… az csak hülyülésből csináltam. Nem igaz, hogy ennyire komolyan veszel mindent! – Morgott.

- Nem igaz, hogy ennyire komolytalan vagy! Most mindenki azt hiszi, hogy hülye vagyok!

- Mer’ az vagy – röhögött ki. Na kösz. Kösz. Kösz. Kösz Áronka, nevess csak ki! Azzal sarkon fordultam és ott hagytam. Nem jártam jobban. Az aulában lévő tömeg tekintete mind rám szegeződött és a szemükből azt olvastam ki, hogy hamarosan kitör belőlük is a nevetés. Jól gondoltam. Hamarosan elkezdtek röhögni. Felloholtam a lépcsőn és a vécében kerestem menedéket. Nem akartam kimozdulni, úgyhogy ott várakoztam, hátha bejön valaki. Meglepetésemre két perccel később Zoé lépett be a mosdóba.

- Te meg mi az ördögöt csinálsz itt? 

- Vakondtúrást keresek…

- Vicces…

- Se.

- Valahogy úgy – forgatta meg a szemét. – Mi az ördög volt az előbbi? Várj! Kitalálom! A videó miatt volt igaz?

- Nem akarja leszedni! 

- Istenem, egy videó miatt így leszedni a fejét?

- De most mindenki retardáltnak tart… - sóhajtottam keserűen.

- És? Eddig is az voltál.

- Na kösz! Kezd te is kérlek!

- Már nem azért, de talán ha nem adnád ennyire elő magadat, akkor nem történnének ilyenek… Nem hiszem, hogy ennyire berezelnél egy lódarázstól.

- De én félek a rovaroktól! 

- Kevesebb beleéléssel! Ez itt nem egy film, ahol te vagy a főszereplő! Ez a valóság… ahol nem mindent tudsz helyrehozni azok után, hogy elcseszted. Én nem okoskodni akarok, de megérdemelted! Térj észhez Iza! Áron menőbb, mint te, sok tinilány szívébe zárta magát. 

- Mint az ilyen romantikus regényekben igaz?

- Ja, a hisztis kis nyomi lány, aki elvan nyomva, de titokban szerelmes egy helyes és menő pasiba, aki mindenkinek kell és akiről azt hiszi, hogy az életbe nem lenne köztük semmi, majd hopp, a végére mi lesz? Csak nem járnak? 

- Ki mondta, hogy szerelmes vagyok belé? Én már rég nem.

- Azt látom, de Áron még…

- Hagyjuk már ezt basszus! Barátnője van, és mi már rég szakítottunk, azt mondtuk barátok leszünk, de ez sem működik. Érted? Mi soha az életben nem illettünk össze semmilyen téren. És nem is akarom, hogy összeilljünk. 

- De ha ő akarja?

- Akkor úgy jár, mint Hunor. Tegnap is találtam egy verset a szekrényemben, de nem tudtam elolvasni, mert olyan macskakaparás volt az egész.

- Túlságosan a külsőre mész – rázta meg csalódottan a fejét.

- Miért, te járnál vele?

- Nem.

- Akkor meg? 

- Jó, talán ebben igazad van, Hunor valahogy nem az én esetem.

- Talán inkább nem a lányok esete.

- Azt vettem észre, hogy neked nagyon bonyolult ízlésed van fiúk terén.

- Komolyan? 

- Aha. Fontos a külső, ugyanakkor a belső is. Összejöttél Áronkával, majd szakítottál vele, mert nem tetszett a múltbeli énje.

- Ja, ez igaz.

- Viszont külsőre meg maga az „álompasi” – mutatott idézőjeleket a levegőbe.

- Hiába az, ha belül egy bunkó paraszt.

- Csak azért csinálja, hogy felkeltse az érdeklődésedet.

- De én magasról tojok rá! Ha ezzel akarja felkelteni az érdeklődésemet, akkor rohadtul szar irányba tart, mert így csak meggyűlöltem…

- Ami érthető is. Viszont, egy tanács.

- Hm?

- Ne égesd már be magadat! Tudom, hiába mondom azt, hogy légy önmagad, te önmagad vagy, csak sajnos túlságosan is – rázta meg nevetve a fejét, majd kiment a budiból. halvány mosolyra húzva a számat, utána néztem és eszembe jutott, hogy általában ha a vécében vagyok mindig szóba kerül Áron. Sőt most nem csak, hogy szóba került, hanem bekerült a vécébe. 

- Te meg mi a frászt keresel a lány vécébe?!

- Csak meg akartam nézni, hogy jól vagy-e.

- Azt hitted sírok emiatt? Ugyan már, olyan érzékeny, hogy ezért sírjak… 

- Ne csináld már Iza…

- Áron… nem ez volt az első eset, hogy ilyen hülyeségeken összekaptunk. Emlékezz csak a nyakláncra vagy… - óriási nyelés árán, de kimondtam – arra az estére.

- Részeg voltam.

- Igen, tudom. De azt is tudom, hogy a részegek igen őszinték… 

- Hagyjad már! Én nem értelek. Egyszer tök jó fej vagy, vicces, hülye, akit nem zavarnak mások véleményei. Aztán meg beindulsz és mindenkit megversz, mert azt hiszed, hogy ezzel elintézel mindent. Pedig nem! 

- Beszélj még kérlek – ásítottam – had aludjak el a jelenlétedben.

- És akkor én vagyok a nyomorék köcsög igaz? Most nem én viselkedem úgy.

- Mi a baj Áronka? Rossz magadat látni? 

- Fejezd be! Te nem vagy ilyen!

- Te viszont igen! 

- Tényleg? Akkor tudod mit? Igenis felnyomlak a… a… - hirtelen elfehéredett, majd a… a tökéhez kapott. – Ajjaj… Árikának sürgősen virágokat kell locsolnia! 

- Akkor menj át a fiú vécébe.

- Tudod milyen rohadt messze van az innen? 

- De ez akkor is a lány vé…

- Ki a szart érdekel? ÁÁÁÁ… azzal rohant is az egyik fülkéhez. Mint valami bika, olyan erővel nyitotta ki a fülke ajtaját, majd megállt háttal nekem és…. elkezdte engedni.

- Ááááááhhh – hangzott a hangos sóhaj.

- Legalább az ajtót becsuknád.

- Ne nézz, akkor!

- Nem tenném, csak a probléma az, hogy nincs semmi érdekes ebben a vécében, csak az, hogy egy fiú itt hugyozik.

- Akkor Iza… készülj fel és… - hirtelen elkezdte olyan beleéléssel mondani, mintha valami szexi dolgot csinálnék – bámulj! Ó, igen szivi! Ez az! Bámulj csak! 

- Rendben vagy?

- Nem tudom! Túlságosan jót érzek! – Mondta még mindig ugyanolyan érzékien.

- Amúgy meddig pisilsz?

- Ameddig akarod, csak neked, csak most.

- Hülye vagy – és akaratlanul is elnevettem magam. Azzal felhúzta a sliccét, majd szembe fordult velem.

- Moss kezet! – Tanácsoltam.

- Pardon, igenis! 

- Mi lett veled? Az előbb még itt veszekedtünk most meg…

- A hugytól feszült leszek – vont vállat. – Na, de gyere! – Megfogta a kezemet és felsegített a földről. Kimentünk a budiból (szerencsére nem látta senki, hogy Áron velem volt… egy vécében… ráadásul egy lány budiban…), utánunk pedig Dalmáék mentek, a terem ajtajában megálltam és visszanéztem. Hirtelen egy hatalmas sikítást hallottam.

- Őőőő… izé… Áron…

- Hm?

- Lehajtottad az ülőkét?

- Őőőőő…. talán, de csak nem olyan vészes – mondta minden mindegy alapon.

- Állat vagy – nevettem. 

- Nálad nem nagyobb – mondta, aztán… aztán egy puszit nyomott az arcomra. Ahj, utálom, hogy Zoénak mindig igaza van. De én nem akarok Árontól semmit. Gyorsan odakaptam az arcomhoz, ami kezdett rákvörössé válni. Persze, ő nagy menőn elindult a helyére, én meg álldogálhattam ott a redvás puszijával az arcomon. Összehúzott szemmel méregettem az immáron helyén üldögélő Áront, aki csábító mosollyal az arcán méreget.

- Te csak ne vigyorogj! – Tátogom idegesen.

- Mer’ mér’ ne? – kérdezi vihogva. Á, neki nem jött le, hogy tátogni kéne…

- Min osztoztok már megint? – Állt meg mellettem Zoé. 

- Csak a szokásos menetrend – legyintettem.

- Javíthatatlanok vagytok – rázta meg a fejét, majd a helyére ült. Úgy éreztem nekem is ideje megindulnom a helyem felé, Áron folyamatban engem bámult, majd mint valami gondoskodó szülő, megszólalt.

- Ne legyél már ilyen harapós.

- Nem vagyok harapós, csak…

- Csak? Szeretnél még egyet? – Vigyorgott.

- Hagyjál már – csaptam a vállára. Azzal a lendülettel megragadta a kezemet és beleültetett az ölébe. Átkarolta a derekamat és a nyakamat kezdte puszilgatni, nekem pedig gombóc keletkezett a torkomban. Kényelmetlenül éreztem magamat, mert én nem szeretem Áront és nem is akarok magamnak barátot, pláne olyat nem, akinek van barátnője. Kirázott a hideg az érintésétől és valahogy úgy éreztem, hogy itt halok meg, mert akkora zavarban vagyok. De valahogy jól esett a törődése és megfordult a fejemben, hogy mi lenne ha újra… de nem. Hiába ájuldoztam ott tőle, legyőztem azt a mélyen rejtőző érzést, miszerint tisztalappal kezdhetnénk mindent. 

- Nincs kedved valamihez délután? – súgta lágyan a fülembe.

- Robival találkozom – mondtam cinikusan, normál hangerővel. Ebben a pillanatban éreztem, hogy eltolja az arcát a nyakamtól, a kezét is elemelte a derekamtól, én meg csak ültem az ölében, mint valami csecsemő.

- Ez valami vicc? – Nevetett hitetlenül, én pedig még mindig az ölében ültem.

- Miért lenne? Robi a barátom, régen lógtunk együtt – ültem rajta karba tett kézzel. 

- Aha, értem, mesélj még – hallottam a hangján a cinizmust. 

- Ha most megkérhetlek rá, ne csapódj hozzánk – emlékeztettem a múltkori esetre.

- Ugyan, miért tenném? – Nevetett. 

- Talán, mert olyan nyomorult életed van, hogy mindenáron – hah ez poén! MindenÁron – én utánam kémkedsz.

- Éééén? – Nyújtotta meg a szót. 

- Igen teee – nyújtottam el én is. A teremben csak mi ketten voltunk, Zoé gondolom megunt hallgatni minket és kiment. Vagy csak előre tudta mi lesz a vége… sajnos. De akkor miért nem maradt itt? Istenem, olyan naiv vagyok. Megfordultam az ölében, hogy lássam az arcát, ő újra átkarolta a derekamat és megcsókolt. Nem tudom, hogy miért csókoltam vissza… valószínűleg ilyen „előjátékot” űzött velem, amikor a nyakamat puszilgatta. Á, rémes vagyok. Szerintem a naplóm is unja már, hogy minden bejegyzésben szerepel Áron. Sőt, az szerintem még nagyobb baj, hogy én is unom saját magam. Hála az égnek a csengőszó szétrepített bennünket és Áron öléből a helyemen kötöttem ki. Egyszerűen nem értem magamat. Azt állítom, hogy nem szeretem, de azért hagyom, hogy megcsókoljon. Próbáltam kerülni a tekintetét, de kíváncsiságomban néhányszor oda pillantottam, hogy hogyan érintette az előbb jelenet. Nagyon álmodozó fejet vágott. A jobb keze az álla alatt volt és nem hiszem, hogy Kocsisra figyelt, hanem inkább az órát figyelte. Ilyenkor újabb gombóc keletkezett a torkomban és az ujjaimmal halk dobolásba kezdtem a padon. Mostantól „büszkén” nevezhetem magamat Csókold meg Áront Izának. Persze csókolózunk, ráadásul hagyom is, hogy megcsókoljon, de azért nem szeretem és nem járok vele. Á, ilyen bonyolult ez a szerelem-izé? Kikészít! 

A nap további részében nem kerestem Áron társaságát, inkább Dorciékkal töltöttem az időmet. Hanga Anettel beszélgetett, szerintem őt most avatja be Tibis dolgaiba. Végül is, ha újra jóban vannak miért ne? Én viszont nem avattam be senkit semmibe. Éppen elég volt magamat szidnom, hogy megint engedélyeztem egy ilyen lépést. Délután már csak Robié voltam (félreértés ne essék, nem úgy) és indulhattunk is barangolni. 

- Merre menjünk? – Kérdeztem.

- Amerre szeretnél menni – ajánlotta fel. Ez nagyon kedves, csak a baj, hogy most ezerfelé kalandozik az agyam, így ez volt a legkevesebb gondom, hogy merre menjünk. 

- Mi lenne, ha csak sétálnánk? 

- Nekem úgyis jó – válaszolta, a kezét pedig zsebre tette. Hideg volt. De én nem fáztam, majd beleizzadtam az örökös agyalásba, ami a „Mit?” „Miért?” és „Hogyan?” kérdések körül forgott. Csak sétáltunk és sétáltunk, nem néztük merre haladunk. Csendben, egymás mellett. Akkor minek indultunk el, ha nem is beszélünk?! Én hülye, jó hogy nem szól hozzám, azt hiszi, hogy most csak gondolkodok és nem akarok beszélgetni! Ami igaz is, de szólaljak már meg!

- És őőő…. mizu? – Aha… szóval mizu. Mizu. Most komolyan mizu? MIZUUUUUU? És hirtelen kibukott belőlem a röhögés.

- Rendben vagy?

- Nehem tuhudohom – töröltem le a könnyeket az arcomról. 

- Szóval nem.

- Hát nem – abban a pillanatban ismerős hang csapta meg a fülemet. Ádám közelített felénk.

- Császtok, hát ti?

- Csak sétálunk – mondtam lazán.

- Értem. De rohadt hideg van. Nem jöttök be? – Ajánlotta fel. Ádám milyen lovagias, felajánlotta, hogy menjünk be hozzá. Természetesen elfogadtuk, mert be kell vallani tényleg hideg volt. Bent jó meleg fogadott és… és Tomi, Bence, Molly meg Áron. Egy nagy sóhajt követően leültem egy fotelba, ami Ádám mellett helyezkedett el. A ház, amúgy kellemes volt, tényleg lakájos és jó érzés fogott el. 

- Ne mááá’ Ádám minek hoztad ide ezeket? – Panaszkodott egyből Molly. 

- Mer’ mér’ ne? 

- Tudod Imi, az élet ilyen. Kaptál egy citromot – mondta Bence. Ez, hogy jön ide?

- Amit kifacsarhatok? – Ropogtatta meg az öklét.

- Inkább lócitrom leszek – ajánlottam fel. 

- Azt is kifacsarom!

- Nem ajánlatos, hacsak nem akarsz szar levet inni… - nevettem a többiekkel együtt.

- Na, ezért hoztam ide őket, az utcán csövültek, gondoltam örökbe fogadjuk. – Nevetett Ádám. – Iza, amúgy hétvégén meg vagytok hívva vacsira. A családodnak feltétlen szólj! – Kacsintott.

- Ez természetes – kacsintottam vissza.

- Akkor, ha már így két plusz vendéggel összegyűltünk mindenki mehet, amerre akar – tapsolt kettőt Ádám. 

- Mi? Beavatnátok? – Nevettem.

- Hát, általában ide vonulunk Ádámékhoz, először beszélgetünk, aztán meg mindenki azt csinál, amit akar. – Felelte Bence.

- Hű, ez jó programnak tűnik – bólintottam. 

- Bárhová mehettek, nincs tiltott szoba. 

- Király, akkor megyek a szüleid szobájába jeee – éljenzett Molly.

- Nana, csak ügyesen Imi – rázta meg mutató ujját Tomi.

Én körbenéztem a házban, utána megnéztem Ádám szobáját is, ahol letelepedtem az ágyon. Robi hamar rám talált és mellém ült. A szoba is rendben volt, ahhoz képest, hogy Ádám ilyen laza srác. 

- Mi minek vagyunk itt? – Rázta meg a fejét nevetve Robi.

- Mert Ádám behívott és valljuk be odakint nagyon hideg van. 

- Ez igaz – mondta, aztán lazán kiterült mögöttem az ágyon. Én is ezt tettem és Robi mellett helyet hagyva magamnak kifeküdtem. A karunk összeért és csak feküdtünk az ágyon. Egyszer hallottam, hogy valaki jön a szoba felé, megtorpan, majd egy perc múlva visszafordul. Kételyeim sem voltak afelől, hogy ki volt ez a személy. Csak és kizárólag Áron lehetett, meglátott Robival feküdni és elhúzta a csíkot. Felültem az ágyon és lelopakodtam a lépcsőn és kihallgattam egy beszélgetést. Tudom, nem szép dolog tőlem, de meghallgattam a beszélgetést:

- Mit csinálok rosszul?

- Nem tudom haver, egyszerűen csak nem hozzád illik.

- Komoly?

- Nem… igazából szerintem már rég full hepin kéne lovagolnotok egy csillámpónin, de ehelyett mindig csak veszekedtek.

- Ma megcsókoltam. 

- És engedte? 

- Igen, ott ült az ölemben és csókolóztunk.

- Akkor ezt már tényleg nem értem. 

- Én se… Szeptember óta ő jár a fejemben, a többi csaj csak felejtőként jött fel, ami elég nagy köcsögség tőlem, de sajnos ez az igazság. Nem tudom kiverni a fejemből! Semmi nem jött! Se Kincső, se Vera se senki! Nekem csak ő kell! 

- Húúú, te aztán tényleg szerelmes vagy.

- Próbáltam hülye lenni, próbáltam bunkó lenni, hátha majd vissza akar jönni hozzám, próbáltam kedves lenni és végül nyomultam is…

- Talán csak add önmagad, azzal jársz a legjobban.

- De mellette nem tudom ki vagyok! Egyszerűen azt hiszem, hogy abban a pillanatban elmegyeeeeek… Tudod, hogy értem… Ez nem normális! Hallod, amikor az ölembe ültettem…. fúha… kevés híja volt, hogy ne érezze a szerszámom….

Mi a…? Áááááá ennek állt a….?! Úristenem, nekem ennyi elég volt! Gyorsan kisomfordáltam a házból és hazamentem, ennyi elég volt mára az biztos. 

November 3., hétfő

Egy hete írtam utoljára, mivel a törött karom miatt az egész őszi szünetet pihenéssel kellett töltenem. Csak fetrengtem az ágyamban, valamikor leköltöztem a nappaliba, hogy tévét nézzek, meg úgy általában semmit sem csináltam. Kiderült, hogy a telefon töltőm otthon sincs, ezért valahová eltökintettem. Mindegy, a fontosabb dolgokat, majd elintézem Facebookon. Amikor felléptem rá, döbbenten fogadtam, hogy anya kirakott egy képet rólam, ahogyan a kórházi ágyamon fekszek és zenét hallgatok és az ablakon kifelé bámulok. A cím az volt, hogy „gyógyulj meg kincsem!<3”. Honnan az ördögből tud szívet írni? Persze a képre érkezett is valamennyi lájk, meg „gyógyuljon a kicsi lány” szerű komment. Mit mondhatnék, anyu népszerű lett. Természetesen kedveltem a képet, de nem voltam benne biztos, hogy megosztom, hogy én milyen szép voltam a kórházban. 

    Ma már kezdődött a suli, így korán kelés volt. Az öltözködés nehezen ment, az idő is komor volt, a szél ma is erősen fújt, még az eső is csepergett. Apu vitt suliba, mert nem akarta, hogy megfázzak ebben a rossz időben. A gipsz azért igen is zavart, hiszen a könyökömtől kicsit feljebbig be volt gipszelve, mikor én az alkaromat törtem el, a felkaromnak és a könyökömnek semmi baja. Mindenesetre menni kellett, kelletlenül kitámolyogtam a kocsiból, a vastag pulcsim kapucniját feldobtam a fejemre és úgy mentem be a suliba. Nem sokat változott a hely, minden a régi maradt. Ahogy beléptem az épületbe néhány felsős tapssal és füttyel jutalmazta a kéztörésemet (vajon honnan tudnak róla? Vagy csak ennyire feltűnő a nagy gipszem? Á, dehogy). Nem volt kedvem felmenni a terembe, az aulában foglaltam helyet. A kapucni még mindig a fejemen volt, az iskolatáskámat ledobtam magam mellé, a fülesemet pedig bedugtam a fülembe és beindítottam rajta a legjobb zenéket. Olyan fáradt voltam, hogy csak az tűnt fel, hogy Keleti áll előttem.

- Róner... mi a jó eget csinál itt?

- Öhmm… zenét hallgatok.

- Na, de óra kellős közepén? 

- Mi? Hány óra van?

- Fél kilenc! Sipirc órára! – Kiabálta le a fejem. Te jó ég! Elaludtam zenehallgatás közben. Gyorsan felpattantam a helyemről, kihúztam a fülemből a fülest, és jól zsebre tettem. A terembe érve feltűnt, hogy nincs ott senki. Akkor milyen óránk is van ma? Hm… biztos tesi, de azon meg úgy sem kell részt vennem. Egy lógás belefér. Helyet foglaltam és a fülembe dugtam a fülhallgatókat, majd újra elfogott az álom. A kapucni a fejemen maradt, a hajam csapzott volt (a kapucni szétdúlta), sminket sem raktam fel, túl fáradt voltam mindehhez. Következőleg a szünetben ébredtem fel. Dorci és Zorka guggoltak mellettem. 

- Iza, te meg mióta vagy itt?

- Nem tudom, régóta.

- De most jöttél?

- Nem – válaszoltam őszintén. Nem volt más választásom, ha azt mondom igen, akkor az igazgatóhelyettes úgyis lebuktat. – Csak elbóbiskoltam zenehallgatás közben, aztán… 

- Nem nézel ki túl jól, biztos minden rendben? 

- Ja. Csak fáradt vagyok, egy igazolatlan óra még belefér nem?

- Talán, de Smith nagyon kivolt, nem tudta, hogy hol vagy, aztán beírt hiányzónak.

- Miért, hiányoztam neki? – Nevettem gyengén.

- Ez most nem vicces! 

- Franc tudja, szar ez a gipsz! De otthon sem akarok lenni, de itt se, meg amott se. Hú vicces kedvembe vagyok. 

- Vicces – körözött a szemével Zorka.

- Tudom. Most akkor kapok egy igazolatlant, de nem baj.

- Mindjárt jönnek a többiek és meglátnak! 

- És?

- Mi az, hogy és? Smink nélkül, egy férfi kapucnis felsőben, szétdúlt hajjal, mellesleg frissen ébredt arccal üldögélsz itt, mint valami részeg.

- Titokban az vagyok.

- Iza, megártott az őszi szünet. 

- De amúgy, hogyhogy ilyen gyorsan átöltöztetek?

- Mi? – Néztek rám, majd össze és aggodalmas tekintettel újra felém fordultak. – Iza, angol volt! 

- Tényleg? Húúúúúú, akkor szorri bossz. 

- Komolyan, mi bajod van? 

- Nem tudom, rám jött az öt perc. Vagy az egy nap. Talán az egy hét, vagy akár hónap, év, élet, de ki számolja, hogy ez meddig tart – röhögtem, de Dorci gyorsan odarakta a kezét a homlokomra.

- Szedjed lefele a szép, pattanásos homlokomról a te fene hideg kezed!

- Irtó forró! Meg kéne mérni a lázad.

- Nincsenek rajtad kiütések? – Kérdezte Zorka.

- Nincs kiütésem, csak egy kis beütésem.

Hamarosan megjelentek a többiek is, én pedig valami fogyatékos arccal ültem és nyitott szemmel aludtam. Meg gagyogtam hülyeségeket. Egyszer csak szédülni kezdtem és hallottam ahogyan körülöttem többen is sikítoznak, majd egyszer csak sötét lett. Egy ismerős hang kiáltotta folyamatosan, hogy „Iza”, ami egy idő után elnyomta a többiek rémületét.

    Hirtelen kinyitottam a szememet és szembe találtam magamat Robival, aki ijedten méregetett. Az aulában még mindig hangzavar volt, a fülesem az ölemben hevert (gondolom Robi kiszedte a fülemből), az osztálytársaim többsége pedig a büfénél sorakozott. Sikerült bealudnom zenehallgatás közben, így nem csak álmomban aludtam, hanem a valóságban is. Milyen furcsa, hogy emlékszem erre az álomra, nyilvánvalónak éreztem, hogy ezt muszáj papírra vetnem, ezért is vettem kézbe a naplómat. 

- Iza, minden rendben? 

- Persze, csak elbóbiskoltam, semmi komoly – mosolyogtam rá.

- Akkor jó. Mondd mennyit aludtál a héten?

- Nem sokat. Vagy nem tudtam elaludni, vagy szimplán korán keltem. Lehet emiatt vagyok ilyen fáradt.

- Hamarosan becsengetnek, nem megyünk az angol teremhez? 

- De, csak felkászálódok innen – majd lassú mozdulatokkal feltápászkodtam a helyemről.

- Héjj Iza! – Köszönt oda nekem Bence.

- Csá – intettem halovány mosollyal.

- Csak azt szeretném mondani, hogy sajnálom, hogy ez lett a fociból. Remélem hamar rendbe jössz.

- Hat hét és gipsztelen leszek – vigyorogtam.

- Az, gipsztelen – rázta meg röhögve a fejét – aláírhatom?

- Írjad.

- Úúúú én is! – Lépett oda hozzám Dorci. 

- Engem sem hagyhatsz ki! – Állt meg mellettem Zorka is. Majd egyre csak nőtt a tömeg. Az összes osztálytársam aláírta a karomat, kivétel nélkül mindenki, később pedig egy-két felsőbb éves srác is. Megálltak mellettem az a-sok is.

- Szia, én is aláírhatom? – Kérdezte az egyikőjük.

- Persze.

- Dalma vagyok, ők itt a barátnőim, Viki és Tina.

- Én meg Iza.

- Tudom, Kincső amikor még ide járt, folyton panaszkodott rólad, hogy milyen szenya vagy, de egyáltalán nem tűnsz annak – mért végig mosolyogva, majd aláírta a karomat a barátnőivel együtt. Vajon miket mesélt nekik Kincső? Ez már örök rejtély marad – gondoltam akkor, de később más történt. Az angol teremhez érve a karom már alá volt írva egy csomó helyen, amikor Smith tanár úr meglátta, mosolyra húzta a száját és ő is aláírta. J 

    Harmadik óra után Dalma keresett fel, amin igencsak meglepődtem. Amikor mellé léptem, megragadta a karomat és a vécé irányába vonszolt (komolyan mondom ebben a pár hónapban többször vagyok vécén, mint nyolc év általános alatt), ahol a barátnői vártak valószínűleg rám. 

- Bocsi, hogy csak így rád törtem, meg hát nem is ismerjük egymást, csak Kincsőn keresztül hallottam rólad. Pont ezért is hívtalak ide – kacsintott rám. – Gondolom tudni akarod, hogy miket mesélt rólad.

- Hát, nem is tudom… talán igen.

- Ez a beszéd! Felkészültél? – Dobta hátra egyenesre vasalt, hidrogén szőke hajtincsét.

- Ja, mondjad csak.

Azzal bele is vágott. A legtöbb gonosz megjegyzés Áron miatt került ki, amit Dalmáék el is hittek és ezért igen megvetettek engem, de amikor már Kincső elment (szép kis egy hónapot töltött itt), akkor nem jött több pletyka rólam. Mindig amikor láttak, akkor nem a rossz ribanc kategóriába voltam sorolható. Például a megjelenésem miatt, azért, mert mindig zenét hallgattam és ők is ott voltak akkor, amikor őrült hangerővel bömbölt a telefonom és zavaromban lefagytam. 

- Hű. Szóval az összes kiakadása féltékenységből volt? – Kérdeztem karba tett kézzel.

- Körülbelül. De amúgy… Áron az rohadt helyes… és irtó jó fej, akkor meg miért szakítottatok? Kincsővel Áron szakított, mert tudott a megcsalásról, meg ilyenek. De vele te szakítottál. Miért? Ő az álompasi! ÁLOMPASI érted? 

- Őőőőő helyes meg minden, de na… nem működött… félreértettem néhány dolgot, utána meg már mindegy volt – vakartam meg a fejem.

- De milyen vele csókolózni? Jó nyelvest ad? Nyomta már le a nyelvét a torkodon? Úristen, olyan helyes! 

- Mi az, hogy lenyomta-e már a nyelvét a torkomon? Jézusom – nevettem. Mekkora rajongói tábora van már Áronkának. 

- És mekkora neki….

- Ő nem tudom.

- Miért? 

- Mert még… hahó! Kilencedikes vagyok! 

- Én is – kuncogott Dalma – amúgy csak azért kérdeztem, mert gondoltam, hogy veled is… szóval érted.

- Mi? Velem nem.

- Kincsővel viszont igen.

- Kincsővel?

- Aha. Kincső mondta.

- Nagy öröm lehetett.

- Mindegy, nem ő volt Kincsőnek az első. – Legyintett.

- Volt már több is? – Esett le az állam.

- Volt. Voltak idősebb srácok, meg ilyen bogyókat hordott a táskájában… akkor is amikor Áronnal jártak.

- Kutattál a táskájában? 

- Nem, dehogy! Csak amikor megkért, hogy keressek meg neki ezt-azt, akkor megtaláltam a bogyókat és mindig egyel kevesebb volt. Ez mind akkor, amikor ő meg Áron együtt voltak, vagy mifene. 

- Ő dolguk. Áron nincs a pórázom végén. 

- Ez mondjuk igaz, csak azt hittem, hogy te is szeretsz így mesélni a pasijaidról, mint Kincső.

- Nem. De ő volt az első barátom.

- Ne már… mekkora mázlista! Az első pasid egy ahhhh… 

- Húha… ennyire jó pasi ez az Áron?

- Aha.

- Az jó. 

- De most már ugye nem vagytok jóban, elvégre szakítottatok.

- De, jóban vagyunk. 

- Komolyan? 

- Aha – de abban a pillanatban meghallottam a csengőszót, így indultam is következő órára. Megmondom őszintén kedvesek voltak, hogy megosztottak velem néhány kényes információt, de nem az én stílusom a hidrogén szőke haj meg ez a fajta áradozás. Nem tudom, hogy az elkövetkezendő időkben mennyit fogunk beszélni egymással, de remélem nem ilyenekről. Nem, nem mintha cikinek tartanám, hogy Áronról vagy a szexről beszéljek valakivel (jó az utóbbiról amúgy sem szeretek beszélni), de nem hiszem, hogy azokkal osztok meg pikáns részleteket, akikkel életemben először beszélek akármennyire is tartanak jó fejnek és barátságosnak. Jernyik már az ajtónál várta a csengő után teremhez sedergő osztályt. 

- Fáradjatok be és tegyétek el a cuccotokat csak egy ceruza meg egy radír maradhat az asztalon. – Mondta monoton tempóban. Ó, szóval röpdoli, mázli, hogy készültem rá.

- Miért? 

- Mert.

- Ó, így most már értem – bólogatott Bence, utána röhögve összepacsizott Tomival.

- Juj, ez az EAÉ-ben van ez a poén! – Visongott Hanga. – Ú, de régen néztem már – görbült le a szája.

- Tudjuk, nagyon ász az a paródia.

- Gyerekek, fáradjatok be a terembe vagy annál kevesebb időtök lesz a dolgozatra.

- Miért?

- Mert.

- Most már még jobban értem – válaszolta megint és újra pacsiztak egyet Tomival. 

Kényelmesen helyet foglaltam a helyemen és a tábláról olvastam le az öt elméleti kérdést, amire azonnal tudtam a választ, így ezzel nem volt gondom. Hamar kész voltam, kiegyenesedtem és az ablakon keresztül láttam a nagy, szürke felhőket, amikből csak úgy ömlött az eső. A teremben néma csönd volt, mindenki a dolgozattal volt elfoglalva, még a légy zümmögését is lehetett hallani. Hülye légy! Rászállt az orromra és hiába hessegettem el, mindig visszaszállt rá, meg a fülemnél zümmögött és ha egy rovar is ott zümmög én olyannyira megijedek, hogy képes vagyok felpattanni a helyemről és elkezdeni rohangálni. Szerencsére ez most nem történt meg, de mikor már feladtam a küzdelmet a legyecskével és hagytam, hogy az orromat tapizza meghallottam egy hatalmas zümmögést és az ablak felé fordítottam a fejem. Egy hatalmas lódarázsra lettem figyelmes. Mi a…? Hogy kerül ide egy lódarázs novemberben? Mindenesetre lenyugodtam és félve bár, de átolvastam a válaszaimat, majd hirtelen egy óriási hanghullám söpört végig a bal fülemnél. A légy az orromon volt, szegényke nem lehetett, visszanéztem a lódarázs eredeti helyére, de ő már nem volt ott. Ekkor egy újabb hanghullám és vadul csapkorászva és ordibálva (nem tudok sikítani) ugrottam fel a helyemről és előre rohantam Jernyik asztalához.

- Róner kisasszony, mi a frászt csinál az órám kellős közepén? – Vonta fel a szemöldökék, a többiek röhögve konstatálták a produkciómat. 

- E…e…egy LÓDARÁZS!!! – Kiáltottam totál elfehéredve. Jernyik komótosan feltápászkodott az asztaltól és az én padomhoz sétált monoton tempóban, ahogy szokott. Felemelte a szomszéd padról Áron tolltartóját és azzal agyonvágta a darazsat, aki a dolgozatomon hevert élettelenül. Jernyik gyorsan visszadobta a tolltartót Áron padjára, aki kikerekedett szemekkel bámult.

- Kösz fiam – borzolta meg Áron séróját és a dogámmal a kezében tért vissza a tanári asztalhoz, ahol én is álldogáltam. 

- Ugye tudja, hogy órai paráználkodásért azonnal ráírhatnám az egyest a lapra, de – vitte fel a hangsúlyt az utolsó szóra. Mi az, hogy „paráználkodás”? Csak megijedtem egy rohadt nagy lódarázstól, ami a fülem mellett szállt el és akár meg is csíphetett volna, természetes, hogy elmenekül a célpontnak vélt helyről – a dolgozata hibátlan, így megkaphatja az ötöst. Megtartja? – Mutatta felém a rovar szétcsapott hullájával ellátott lapot.

- Köszönöm, nem – ellenkeztem.

Az aulában Áron üldögélt egy széken és amikor meglátott, felemelve a kezét utánam ordított. 

- LÓDARÁÁÁÁZS! 

- Hah, nem dőlök be! – öltöttem ki a nyelvemet, majd visszafordultam és a büfé felé vettem az irányt. Egyercsak neki ütközött valami a szemhéjamnak. Annyira megijedtem, hogy még egy lódarázs hogy ijedten rohangálni kezdtem és ordibáltam, hogy „ÁÁÁÁÁ HUÁÁÁ MÉSZ INNEN TE FEKETE SEGGŰ MÓKUS BÉÉÉL!!!”, majd sikeresen belerohantam Robiba, akire ráestem, de gyorsan felpattantam róla, mert valami neki ment hátulról a fejemnek is. Áron mögé rohantam és ijedten kapaszkodtam a vállába, és akkor…. akkor megpillantottam a telefont a kezében, aminek hátulja felém volt tartva. Biztos voltam benne, hogy engem kameráz. 

- Mi a jó…. 

- Köszöntsd Ádámot, aki elvállalta a lövöldözést – kacsintott.

- Tudtam, csak kíváncsi voltam, hogy mennyien veszik be, hogy másodjára is beveszem – növeltem az egómat a közönség előtt.

- Persze, hogyne… Ne tagadd! 

- Tudod, hogy rohadtul megijedtem te seggfej! – Bokszoltam bele a karjába játékosan.

- Szép kis emlék lesz. Csinálok is majd egy videót. Én, az osztály és Retardált Izamon – röhögött. Az Izamonnál viszont az összehúzott szemöldököm gyengülni kezdett és felidéztem benne azt a napot, amikor ő és Ricsi is találkoztak. Gondolkoztam volna még rajta egy darabig, ha Robi meg nem érkezik közben.

- Iza, rendben vagy? 

- Nem.

- Mert én sem.

- Hallod Iza, nem kell ide orvos, te kiherélsz minket mindenféle orvosi cucc nélkül is – röhögött továbbra is Áron, amikor elkezdett csörögni a telefonja. Mindenki egy emberként figyelte. – Csá… persze, miért ne szeretnélek?... Csak Retardált Izamon… Nehem, osztálytárs, de ezt már megbeszéltük… Mi a francért hívsz fel mindennap ezért? Unalmaaas – forgatta meg a szemét unottan – Jó, akkor sértődj meg most is… nem baj, úgy se haragszol sokáig… azért mert tudom! Úgyis tudod mi lesz belőle… - ezen a ponton lecsapta a kagylót, aztán a többiek felé fordult – csak Vera.

- Ki az a Vera he? – Nézett rá bambán Bence.

- A barátnőm. Minden nap felhív azért, hogy megkérdezze szeretem-e és, hogy ki volt az a lány, akivel egyik nap beszélt a telefonom meg ilyen hülyeségek… napi szinten ezt csinálja.

- Akkor miért vagy még vele együtt, ha nem bízik meg benned? – kérdezte Ádám.

- Mert bomba csaj!

- Vágom – adott egy pacsit Ádám Áronnak – de egy rossz ribanc az egész lány. Mennyivel idősebb, mint te?

- Most végzős.

- Mázlista köcsög – veregette meg a vállát Bence. Höhh, az a lány Áron barátnője volt? Szóval Rémálom Áron barátnője? Rémálom Vera és Lódarázs Tolltartós Áronka járnak? Mik lesznek még itt? Ha hazaérek azt fogom látni Facebookon, hogy „Vera Wook Rémálom Csajszikahh” ismerősnek jelölt? Ezt megjegyzem, oltári humorom van. Ugyanekkora egóm is. 

Az iskola kapuján kilépve megfogott a hideg szél, majd a begipszelt karomra néztem. Szinte egész nap nem érdekelt, hogy ott van, nem akadtam ki, hogy nehezebb a mozgás miatta meg semmi ilyen. Minden rendben ment, még akkor is, amikor a darázs elől menekültem. Kétszer is. Az eső nagy cseppekben hullt a földre, ami már így is csuromvizes volt, a szél már elállt, a levelek nagy része már a földön hevert. Megvártam apát, aki gyorsan intett nekem, hogy szálljak be még mielőtt megfáznék. A kocsiban jó meleg volt és hamar haza is értünk. Otthon Dani ugrott a nyakamba.

- Daráááázs! – kiabálta, nekem pedig összeszorult a szívem. Mi van ma? Darazsak világ napja vagy mi a franc? Most már elegem van! Éééés kitört belőlem a vadállat. Mérgemben előkerestem valamit az iskola táskámból, amivel leüthetem ezt a nyomorékot. A matekfüzetemet mellé dobtam, az angol tankönyvem sem találta el, majd a kezembe akadt a tolltartóm, amivel sikeresen levadásztam a dögöt. Ugyanakkor levertem egy vázát is, ami nem tört össze, mert anya puha papucsára esett, de amikor apu belépett utánam a házba, akkor kaptam egy kisebb szidást a mentőakciómért, de nem lett nagy baj. A telefontöltőm azóta sincs meg, így a telóm még mindig lemerült állapotban hever az íróasztalomon. Gyorsan megcsináltam a leckét és készültem töri TZ-re, aztán zöld utat kaptam a géphez. Megnéztem néhány oldalt (többek között azt is beütöttem a Google-be, hogy mióta van ennyi darázs novemberben) utána a Facebookra mentem rá. 

Áron Tolnai közzétett egy videót. 

LÓDARÁZS! – Izabella Róner társaságában.

Megtöröltem a szememet, gyorsan megnyitottam a videót és nem hittem a szememnek. Alatta repkedtek a kommentek, hogy „mekkora retardált már ez a lány, puszi<3” (ez Vera volt) meg, hogy „atyaég, úristen” és az utolsón tágra nyílt szemekkel ámultam. „Jo a moz gása, mijen a zágyban?;)” Megnéztem a nevet, hogy ki írna ilyet. Marlonbrandoo Wook Oszt Csáh. Hmm… nem is vártam mást.