Szeptember 7., vasárnap

Reggel az volt az első dolgom, hogy átmenjek Dani szobájába és meglessem. Az elsötétített szobába belépve megláttam az irtó édesen alvó öcsikémet, aki pont felém volt fordulva. Leültem az ágy szélére és egy jó darabig bámultam. Jó volt végre látni, csak egy valami hiányzott. Az életkedve. Rossz volt ránézni a szürke arcára, a vézna kezeire és arra, hogy a szája le van konyulva. Megsimítottam az arcocskáját, majd lementem a konyhába és csináltam magamnak pirítóst. Amikor megtekintettem a közösségi portáljaimat, Hanga írt, hogy nincs-e kedvem elmenni sétálgatni a ligetbe, mert annyira ideges, hogy valakivel beszélnie kell, így engem és Anettet is elhívott. Természetesen elmentem, mert semmi olyan dolgot nem találtam, amivel elfoglalhatnám magam. A ligetbe érve már javában beszélgettek, de az érkezésemre mindketten felkapták a fejüket és megvárták, míg odamegyek.

- Szia, Iza! – köszönt Hanga, az eredeti állapotához képest vidámabban.

- Hali! – intett Anett is.

- Sziasztok! Na, mizu anyuddal? – aggodalmaskodtam egy kicsit.

- Most sokkal rosszabb! Mindenért ordibál velem. Bármit is csinálok, folyton szidást kapok érte. Már a ligetbe is alig akart elengedni. – Biggyesztette le a száját.

- Uhh.

- Komolyan mondom, kezd bekattanni! Apunál akarok lenni! 

- De apukád konferencián van, csak a nagynénédhez tudnál menni – magyarázta Anett.

- Igaz, de még nála is százszor jobb lenne! Sőt ezerszer!

- Akkor minek vitt el téged, ha csak kiabálni tud veled? – Csodálkozott Anett.

- Na, ez az – Szomorkodott, mikor hirtelen felvonta a szemöldökét és egy szőke hajú lányra nézett, aki egy alacsony fiút ölelgetett és puszilgatott. Rögtön tudtuk kikről van szó.

- Hah, mondtam én! – Emeltem meg a hangom.

- Hőőőőőőő, ez tiszavirág életű lesz! – Rázta a fejét Anett is.

- Körülbelül.

A lány újból megpuszilta a fiú arcát, aki nevetve csapkodott, hogy hagyja abba. Anett és Hanga újból beszélgettek, míg én bámultam azt a két személyt, akik az előbb vállalták fel közelebbi kapcsolatukat. Sóhajtva visszafordultam a lányokhoz és folytattuk a beszélgetést. Végül elindultunk valamerre és tovább beszélgettünk, mire egy cukrászda előtt álltunk meg. 

- Figyi, Iza. Mi Anival bemennénk enni egy sütit. Hoztál pénzt?

- Nem, de nem is vagyok éhes. Egyetek csak – simítottam meg a vállát. Majd elindultam hazafelé, amikor egy barna hajú fiú jött velem szembe. A haja kócos volt és zöld melegítő felsőt viselt. Azonnal megismertem és mosolyra húztam a számat.

- Szia, Robi! 

- Szia, Iza! 

- Haragszol még rám? – Kérdeztem félénken.

- Miért haragudnék? – Nézett rám értetlenül.

- Hát, amiért összevesztünk pénteken… - Halkultam el.

- Nézd, én nem haragszok meg ilyen apróságok miatt emberekre. Te azt láttad jónak, ha kimondod a véleményed. Én meg csak elmondtam, hogy nem gondoltam volna rólad, de ez nem azt jelenti, hogy haragszom is rád. 

- Óóóóó – húztam el a számat.

- Van kedved sétálni?

- Van. 

- Remek! Akkor elmehetnénk a ligetbe – Tanácsolta.

- Inkább menjünk más felé, most voltam ott.

- És? Attól még elmehetünk arra nem?

- De, igen, csak…. Na, szóval… Most inkább más felé menjünk – próbálkoztam. 

- Ahogy gondolod – vont vállat és el is indult.

- Köszönöm! 

- Mit?

- Hát azt, hogy nem arra megyünk. 

- Ha nem akarsz, nem megyünk arra. Ennyi. Nem tettem túlságosan hősies dolgot.

Mosolyogva megráztam a fejem és Robi után mentem. Sétálás közben olyan dolgokról beszélgettünk, mint például, hogy milyen volt az általános iskola, meg, hogy milyen munka érdekel minket a közeljövőben. Megtudtam, hogy Robi totál egyedül volt egész általánosban. Egy barátja sem volt, ami végül is a maga módján érthető, hiszen Robi köztudottan nem egy társas lény. De irtó rendes és szerintem jó a társasága. A fél városon végig vonultunk és még mindig beszélgettünk, amikor elértük a könyvesboltot. 

- Ide be kell mennem! – Jelentette ki és már indult is be.

- Hé, várj! Én is megyek! – Majd ahogyan betoppantam a levegőt azonnal könyvillat töltötte meg. Robi után mentem, aki tudatosan járt a könyvespolcok között és már meg is torpant, majd elkezdte nézni az előtte lévő könyveket, megfogta az egyiket és már ment is az eladóhoz. – Hű! Ehhez tehetség kell! Szerintem én is nézek valamit.

- Nézzél csak. Én majd kint várlak. 

- Rendben. – Fordultam vissza a könyvekhez. Mind nagyon szimpatikus volt és érdekelt, hogy mi van benne, de mivel nem egyedül voltam, próbáltam a legszimpatikusabbat kiválasztani. Mivel engem az ifjúsági regények vonzanak, így a Testvérek?! Na ne! akadt a kezembe, így gyorsan mentem is fizetni. Épphogy léptem volna ki a boltból, amikor az üvegablakon keresztül Áront láttam megérkezni a „hercegnőjével” és kérdőre vont tekintettel nézett Robira. Mivel nem nagyon volt kedvem kimenni, megvártam még elmennek, így bentről szemléltem az eseményt. 

- Te meg mit csinálsz itt? 

- Könyvet vettem, néha te is vehetnél.

- Milyen humoros vagy, úgy, mint a Facebookon igaz? - nevetett lesajnálóan Áron.

- Mondom, szerintem van olyan könyv is, ami a „Hogyan legyünk kulturáltak” címet viseli. 

- Amúgy meg miért vagy még mindig itt, ha már megvetted azt a vackot? – Mutatott a kezében tartott könyvre.

- Izát várom, mert tudod, vannak még olyan emberek, akik mernek olvasni.

Áron még jobban felvonta a szemöldökét, majd az ablakon keresztül megpillantott engem. Megrázta a fejét, én meg „minden mindegy” alapon kivánszorogtam a könyvesboltból és magasról tettem rá, hogy ott van ő is és Kincső is. 

- Sziasztok – köszöntem kelletlenül.

- Csá – szaladt ki Áron száján is.

- Mehetünk? – Kérdezte Robi rám nézve.

- Természetesen! – Mondtam indulatosan és gyors léptekkel indultam el. Nem néztem vissza, hogy ott vannak-e még, csak mentem előre. Robi mellettem ment és gyanúsan méregetett, mert érdekes fejeket vághattam.

- Te most színi tanfolyamra mész, hogy így gyakorlod az arcjátékot vagy csak ideges vagy? – Méregetett.

- Ideges vagyok! Utálom a bunkó embereket! Hiába csak egy hete ismertem meg, de attól függetlenül eléggé ki tud borítani! – Magyaráztam.

- Vannak ilyen emberek, de ne izgasd magad rajta – legyintett.

- Megpróbálom, de rossz, hogy…

- Nem változott meg, csak mert leszóltad? – Nézett rám furán.

- Igen. Tudom, hogy hülyén hangzik, de ez van. 

- Mondtam, engem nem zavar, hogy te máshogy látod a dolgokat. 

- Hát akkor jó. De most már megyek, mert itthon van végre az öcsém és még a szobámat is ki kéne takarítani.

- Akkor, szia! – Köszöntünk el egymástól, mert én balra vettem az irányt viszont Robi egyenesen ment. Hazaérve egy aprócska mosoly ragadt az arcomra, mert Dani jött le a lépcsőn és egyből felém vette az irányt, amikor meglátott. Megölelt én is őt és bevánszorogtunk a nappaliba, majd leültünk. Anya mindkettőnknek behozott egy joghurtot és hozzá egy kiskanalat. Dani úgy ette, mint kacsa a nokedlit. Én nem ettem olyan gyorsan, csak egy nyugodt tempóban és közben a tévét néztem. Apu és anyu is megérkezett, így filmet néztünk. A kedvenc vígjátékunkat, a Johnny English-t.