Október 8., szerda

Egy laza nap, néhány bénáskodás (szerencsére nem velem történt), nem voltam egyedül, egész nap volt társaságom és jól éreztem magam. Nehezen keltem, tegnap este forgolódtam és gondolkodtam, de hála az égnek a mai napom nem úgy alakult, ahogyan azt tegnap este elképzeltem. Az egész éjszakámat azzal töltöttem, hogy a zsepihegyeket tüntetgettem el és a szomorú zenéket hátrébb tettem a zene listámon és újra a pörgősebb számok kerültek előre. A Facebook adatlapomon eltűntettem az összes szomorú idézetet és a szomorú zenéknél a kiírást megváltoztattam egy egyszerű „nagyon szeretem ezt a számot”-ra. Vajon Áron hányszor látta ezeket a kiírásokat? Jézusom, hogy engedhettem meg ilyet magamnak! Szóval az egész éjszakám az ilyen részletek eltűntetésével telt el, gondolkodással, hogy vajon mennyire lesz rossza a mai napom és, hogy ezek után mennyit leszek egyedül. Reggel még a Linkin Park ordibáló énekese is alig érte el, hogy kipattanjak az ágyamból, de tíz percre rá anyu toppant be a szobámba és utasított, hogy keljek fel, mert elkések. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból és belebújtam egy egészen kellemes összeállításba. Nem túl hivalkodó, de azért stílusos. 

    A suliba érve ugyanaz a látvány fogadott, mint tegnap: Hanga „elbúcsúzott a barátjától, ő megint nekem jött és nem kért bocsánatot. Hűha, nem sok minden változott tegnap óta – gondoltam akkor, de ez a későbbiekben nem lesz igaz – azért maradjunk pozitívak. Hirtelen mosolyt varázsoltam az arcomra és úgy libbentem be az iskolába. Abban a pár másodpercben sztárnak éreztem magamat, de rájöttem, hogy nem vagyok az. Az aulában ugyanis hiába álltam el a kijáratot és rebegtettem a szempilláimat, mint valami híresség, senki nem figyelt fel rám, csak egy felsőbb éves srác, aki megkért, hogy álljak el az útból. Zavartan arrébb léptem és puffogtam egy sort magamban, hogy miért vannak ilyen bunkó emberek, de megfordult a fejemben, hogy ez még mindig normálisabb volt, mint az, hogyha fellökött volna úgy, mint Tibi. Az elmélkedésemet a telefonom zavarta meg, ugyanis brutális hangerővel elkezdett csörögni és még mindig a Linkin Park Blackout-ja volt a csengőhangom. A telefonom hangereje utcai módra volt beállítva, így érthető a fülsértő robaj, ami egy másodperc alatt keletkezett. Az aulában lévő diákok, mind az én irányomba néztek (ha érzéseim nem csalnak, talán az emeletről is a lépcső felé vették az irányt a tanulók) és úgy vizslatták, hogy miért nem veszem fel a telefont. Persze eszembe volt, hogy felveszem csak hát mindenki engem bámult és vérvörös arccal, lefagyva ácsorogtam. Néhány diák beordította, hogy „vegyem már fel, mert fejfájást okoz ez a ricsaj” meg „megadod a szám címét, na meg a te telószámodat?”. Az előbbit általánosságban a lányok mondták, az utóbbit értelemszerűen a fiúk. Végül kicsengett és mindenki visszatért eredeti tevékenységéhez, így én is a termünkhöz irányíthattam magamat. Még csak a folyosón sétáltam, amikor Zorka, mintha csak vadat látott volna, nekem támadt és berángatott a lány mosdóba.

- Mi történt? – néztem rá.

- Dorci hatalmas változáson ment át! – ujjongott – Képzeld el, tegnap elmentünk plázázni, vettünk jó pár csini rucit meg kiegészítőt, aztán elmentünk kozmetikushoz is és ma reggel kisminkeltem.

- Miért ő nem tudja saját magát kisminkelni? – kérdeztem mosolyogva, mert nekem egy kicsit furcsának tűnt, hogy Zorka ezt állította, hiszen Dorcin is szokott lenni enyhe smink.

- De ez most más. Dorci kb. olyan sminket tud, mint te, ezt az „éppen eltakarom a pattanásokat és a száraz bőrt” típusút. Én viszont nagyon sok ilyesfajta videót néztem már és abból sok mindent sikerült megtanulnom. 

- De minek ez a nagy változás? 

- Hát Áron miatt – kacsintgatott Zorka úgy, mintha valami belement volna a szemébe. – Tudod, hogy mennyire odavan érte. Hétfőn otthon nagyon sokat beszélgettünk és hát most már eléggé unom, hogy folyton gyáváskodik, és nem hoz magára kellő figyelmet. Úgy, mint te, csak te jó párszor beoltottad és merészebben álltál a dologhoz, nem úgy, mint ő. Mindketten tudjuk, hogy mennyire különbözünk. Én sokkal jobban kezelem az ilyen helyzeteket, merek mutatni magamból valamit, ő neki Áron az első fiú az életében, aki megdobogtatta a szívét, ráadásul tökre nem ért az ilyenekhez. Ha hallottad volna évelején mennyit évelődött azon, hogy most tetszik-e neki vagy sem és hányszor kérdezte meg, hogy mi történik vele, ha a nevét hallja. Akkor mondtam neki, hogy ez kérem szépen szerelem.

- Miből gondolod, hogy Áronnak bejön, ha Dorci… hogy is mondjam… másnak adja ki magát?

- Tapasztalatból tudom! 

- Mondjuk ez érthető, hiszen neked már volt vagy… Hány barátod is volt? – vakartam meg a fejemet és úgy néztem Zorkára.

- Lássuk csak… Ott volt Peti, Vendel, Bonifác, Levi… - számolta az ujjain én meg nem bírtam tovább, elkezdtem nevetni. Nem hiszem el, de ez a csaj fenomenális! Még csak kilencedikes és egy kezén alig bírja megszámolni hány barátja volt. J

    A vécéből kilépve azonnal megtorpantam. A folyosón Dorci tipegett nem tudom hány centiméteres magassarkúban, egy erősen piros miniszoknyában (hmm… októberben azért túlzásnak tartom, nem mintha amúgy nem tartanám annak), virágos felsőben, rajta egy ugyancsak erősen piros mini kardigánban. A haja be volt göndörítve és kiengedve omlott a vállára. A sminkje, enyhén szólva volt nem iskolába való, de mivel még nem kapták rajta, nem szólhatok semmit nem igaz? Nem igazán akarom összetörni a lelkivilágát, de szerintem ez nem egészen Áron stílusa (jó nem szólhatok semmit Kincső miatt). Mikor észrevett minket, odalibbent mellénk és hátradobva a haját kérdezte tőlem:

- Na, szerinted is oltárin nézek ki? – pillogott rám.

- Háát… izé… én nem szívesen keserítenélek el, de szerintem ez enyhén túlzás. Nem hinném, hogy Áronnak bejönne.

- Ahj, gondoltam, hogy Áron nem bukik az ilyenekre. Miért kellett rád hallgatnom?! 

- Mondjuk, mert tökéletesen nézel ki? Kit érdekel ha nem Áron tekintetét teszed a magadévá, hanem mondjuk más pasiét? 

- De én Áronét akarom! – ugrándozott (már amennyire abban a cipőben lehetett) Dorci.

- Akkor mosd le ezt a parádét magadról, a ruhával nem tudsz mit kezdeni, mert gondolom nem hoztál váltóruhát. 

- Dehogy mossa le! Az én művemet nem lehet csak így eltűntetni! – hápogott Zorka.

- Ezen az órán még rajtam marad, majd ha utána sem történik semmi, akkor lemosom, és máshogy próbálok közeledni – kacsintott ránk Dorka.

    Az első órán pont egy csoportban voltunk, mivel a két ikerlány közül Dorka pont franciára jár. Helyet foglaltunk, de alighogy belépett a tanárnő a terembe, rögtön megfagyott. Természetesen Dorka természetellenes külseje miatt (jó tudom, hogy nem mindenkinek az, de számomra eléggé idegen ez az egész). Nyomban elordította magát és borzalmas angol akcentussal – még nem vagyunk olyan profik franciából – elordította magát, hogy mossa le magáról ezt a bohóc sminket. Dorka először szótlanul pislantott párat, majd amikor odahajoltam hozzá és elmondtam, hogy róla van szó, akkor felállt a helyéről, de egy pillanatra megállt.

- Nem jönnél velem? – kérdezte, én meg elég hülye fejet vághattam, mert újra megszólalt. – Naaa, léci, csak amíg lemosom ezt a hülye sminket! – kérlelt, én meg nyomban ugrottam és a tanárnőre néztem válaszra várva. Mrs Almassy bólintott, így nyugodt szívvel hagytuk el a francia termet. A lány mosdóba érve (fogalmam sincs, hányszor jövök még ide a mai nap, de esküszöm ennyiszer nem jártam nő vécében, mint mostanában szoktam) Dorci már mosta is le a sminket közben hozzám beszélt.

- Gondolhattam volna, hogy ez lesz. Jobb lett volna még óra előtt lemosni a sminket. És tudod mi a legrosszabb? Az, hogy még Áron sem láthatta, mert háromnegyedkor már a francia teremben kellett lennünk, ő meg még meg sem érkezett akkor.

- Nyugi, majd szünetben bebizonyítod neki, hogy milyen fantasztikusan elbűvölő vagy! – tettem a vállára a kezemet biztatás jeléül. 

- Gondolod? – nézett rám egy szomorkás mosollyal.

- Majd megmutatod Áronnak, hogy milyen is az igazi Petneházi Dorka! 

- Persze, majd bemutatom Robert Pattinson filmjeinek listáját? Vagy eléneklem neki Miley Cyrus Wrecking ball-ját? 

- Akár – nevettem el magamat, de rögtön befejeztem, amint láttam Dorci fájdalmas arcát. – Hidd el, minden esetben az a legjobb, ha önmagadat adod, és aki ezt nem értékeli, az nem tudja mit veszített. Ne akarj mindenki kedvében járni. Most légy velem őszinte jó?

- Ez természetes! 

- Valóban szerettél volna így kinézni vagy csak azért tetted, mert Zorka az ikertesód és nem akartad azzal megbántani, hogy nem rá hallgatsz? – néztem mélyen a szemébe.

- Na jó, tényleg csak miatta tettem. Engem nem vonz annyira a kitűnés, a hivalkodás, mint őt. Én mindig is el voltam magamban, a magam stílusával, egyediségével. Mindig úgy voltam vele, hogy elég, ha Robert-nek és Taylor-nak megfelelek. Ők elfogadtak így is, ahogy eddig voltam.

- De hisz nem is láttak!

- Pont ezért. Eddig elvoltam magamban, mindent úgy alakítottam, ahogyan nekem tetszett. Aztán megjelent Ő, aki teljesen elvarázsolt és mindenáron… Hahaha, mindenÁron – nevetgélt saját poénján, majd visszaváltotta a szót komolyra – szóval, mindenáron arra törekedtem, hogy elbújjak és, hogy ne vegyen észre. Nem értettem miért érzem ezt, miért akarok előle eltűnni vagy szupercsajként megjelenni előtte. De teljesen igazad van, hiszen beléd is amiatt szeretett, mert ilyen vagy és nem más. – mondta végül, én meg teljesen elérzékenyültem. 

    Végül nem maradhattunk a vécében, mert már így is éreztük, hogy eléggé elidőztünk és, ha vissza is megyünk a terembe Mrs Almassy letépi a fejünket. Nem is lett másképp, kérdőre vont, majd a helyünkre hessegetett. Egyébként a francia óra gyorsan lepergett és már nyomultunk is ki a teremajtón egyenesen az aulába. A fiúk egy csoportban beszélgettek, Zoé külön, a zajtól távolabb telefonált, Anett Edittel együtt tanulmányozott át valami újságot, Endre a büfében vásárolt, Fanni az a-sokkal lógott. Hangát nem láttam mozgolódni, így nem is tudtam hol van. Hárman ültünk a székeken és a fiúkat figyeltük.

- Fel sem tűnik neki – támasztotta meg az állát Dorci.

- Türelem! Fogadjunk, hogy ide fog jönni, mert szüksége lesz valamire! – biztattam.

- Mégis mire lenne szüksége? Rólam azt sem tudja ki vagyok, Zorkát nagy ívben kerüli, mert nem nagyon akarna összekerülni egy ilyen lánnyal, mint ő, te meg nem rég szakítottál vele és nem hiszem, hogy pont az exével akarna beszélni.

- Hé, mit mondtál az előbb? Mi az, hogy ilyen lánnyal? Miért, milyen vagyok?

- Hát, tudod… nagyon pasis vagy… és feltűnt már párszor, hogy… izé… szóval, érted, kerülnek emiatt.

- Valóban? Nekem nem tűnt fel! Múltkor is, amikor a buszon voltunk egy csapat srác bámult… - kezdett bele a sztorizgatásba Zorka, én közben halkan számoltam visszafelé:

- Három… kettő… egy… - behunytam a szememet és mire újra kinyitottam, felfedeztem a felénk közeledő Áront, majd egyből a veszekedő ikerpárhoz fordultam. – Lányok, ezt a vitát most hanyagoljátok!

- Már miért is hanyagolnánk? Nagyon megsértett! 

- De tudod, hogy én nem úgy gondoltam, na! 

- Miért gondolod, hogy azok a fiúk csak a fenekemet bámulták?

- Mert vonzódnak hozzá – állt meg mellettünk Áron.

- He? – vonta fel a fél szemöldökét Zorka, Dorka pedig rákvörösen forgatta a fejét.

- Úgy, mint Iza az én hátsómhoz – nézett rám, szemtelenül mosolyogva. Egyenesen a szemébe néztem és nyomban elpirultam. Ahj! Megígértem, hogy Dorcinak segítek! 

- No, de nem ezért jöttem – tért rá a lényegre. – Dorka, kölcsönadnád a cipőd? – kérdezte tök természetesen. Mi van? Minek kell Dorci cipője Áronnak? 

- Minek kell az neked? – nézett rá döbbenten Zorka.

- A srácokkal fogadtunk, hogy elmerem énekelni a kedvenc számomat egy rohadt magas magassarkúban.

- Az enyém esetleg nem megfelelő? – kérdezte sértetten Zorka.

- De a Dorkáé jobb – mondta egyszerűen. Dorci nagyot sóhajtott, lenyugtatta magát és elkezdte levenni a cipőjét.

- Köszi, majd mindjárt visszaadom! – mosolygott rá Áron, amitől Dorci kényszeredett mosolygásba kezdett. 

- Amúgy – szóltam utána – miért jó halmozni a balhékat?

- Mert – vont vállat. – Amúgy is spanok vagyunk az igazgatóhelyettessel – kacsintott.

- Miért is lennétek ti spanok? – vontam fel a szemöldökömet, mert fogalmam sem volt, hogy miről beszél.

- Nem is emlékszel rá? Akkor tényleg eléggé rövid lehetett a kapcsolatunk, ha azt sem tudod, hogy az igazgatóhelyettes volt az, aki kihúzott minket a pácból, amikor becsöngőkor csókolóztunk. – Nevetett, majd ott is hagyott minket.

    Hármunkból én totál falfehéren, Dorci totál elvörösödve, Zorka pedig totál értetlenül meredt utána. Én ugyebár az előbb megemlített csók miatt fehéredtem el, mert szerintem nem kellett volna ezt annyira mások előtt mondani (pláne Dorci előtt, aki totál bele van zúgva), mintha olyan egyértelmű lenne. Ráadásul szakítottunk! Persze, szép emlék meg minden, de pont az exed előtt mondod, pontosan „azok a szép idők”-ös fejjel. Értem én, hogy nem vagyok neki közömbös, ahogyan nekem sem ő, de ez van, túl kell lépni. Dorci egyrészt azért volt vörös, mert Áron tőle kérte el a cipőjét, másrészt azért, mert egy kicsit dühös volt rám, amiért Áron két dolgot is megemlített velem kapcsolatban. A csók és a feneke. Ami még… atyám! Hogy lehet valakinek ennyire formás popója? De most komolyan! Annyira jó lett volna… mondjuk… mondjuk belemarkolni! Hűűű! Jézusom! Térjek már észhez! Na, szóval nem értem ezt az egészet. Múlthét szerdán anyánk fejtegette, hogyha lehet, kerüljük egymást. Én ezt be is tartom, erre ő! Idejön és felhoz két olyan témát is, amitől zavarba jövök. Zorka értetlen tekintete abból fakadt, amitől én zavarba jöttem, no meg attól, hogy nem az ő cipőjét kérte el Áron. 

- Milyen már ez! Dorkától a cipőt kérte el, rólad meg állításokat mondott, mint például, hogy seggfüggő vagy meg a csókotok miatt lettek spanok az igazgatóhelyettes asszonnyal és én mit kapok? Semmit! De várjunk csak… Miért is lennél te seggfüggő? – kérdezte.

- Őőő… semmi, semmi.

- Ez nem ciki! Hidd el, hogy igen sok minden múlhat egy fiúnak a fenekén, megértem ha szereted ezt az igen kényes testrészt. Van egy listám az osztályban lévő fiúk hátsójának sorrendjéről.

- Komolyan? – döbbentem le. Zorka tényleg minden apró részletre odafigyel, ha fiúról van szó.

- Aha, és messze Áron feneke viszi a prímet. Egyszerűen fantasztikus a feneke, de nem csak az osztályból, hanem úgy az összes fiú ismerősöm közül neki van a legformásabb. Az a kerekded, de még is nem túl óriási, pont megfelelő méretű, markolásznivaló farocska, az én ikrecskémre vár! – lelkesült be Zorka a popó kérdésbe. 

- Most ti komolyan a fenekéről vagytok hajlandóak beszélni? Na és a belső értékei? Azok hol maradnak?... – kérdezte Dorci, de mi már nem tudtunk rá válaszolni, mert felcsendült a Burn It Down. Na, ezt nem hiszem el! Komolyan az a kedvenc száma, mint ami nekem is? Egyből az a nap jutott eszembe, amikor összejöttünk. A zene stimmelt, az, hogy ő énekli szintén. Már csak a rózsa hiányzott. Helyette Dorci magassarkúja volt és abban tipegett, amikor hirtelen megcsúszott és fejre esett. A zene elhallgatott. Diákok tömkelege állt meg és bámulta a földről felpattanó Áront, aki a fejét vakargatva tántorgott… felém?! Minek? 

- Iza… Adsz egy cuppanóst? – jött felém csücsörítő szájjal. Szerintem ez az esés eléggé érte a fejét. 

- Tolnai fiam rendben vagy? Azonnal gyere velem!

- Nem, nem akarok! Én itt akarok maradni! Velük! – mutogatott ránk.

- Azt kötve hiszem! No, gyere, elviszlek az orvoshoz – ment oda hozzá, majd Áron egyik karját átrakta a vállán.

- Hová visznek? Én még nem állok erre készen! Miért van magából kettő? – húzta össze résnyire a szemét Áron és úgy vizslatta Keleti igazgatóhelyettes asszonyt.

    Szegény Áron eléggé beverte a fejét, mivel még bent tartották a kórházban, ahol azóta már hányt is, meg folyamatosan ordibál, hogy márpedig ő visszajön a egyedi barátnőjéhez, aki nem mellesleg imádja a seggét. Ezt valahogy így mondta. Remek, most már majdnem mindenki tudja, mennyire imádom Áron kényesen szép és ápolt popóját. Igen, ez minden bizonnyal így van, mert következő francia óra végéről elkért minket az osztályfőnök, hogy megbeszéljünk néhány dolgot és, hogy elmondja Áron hogy van. Többek között azt, hogy mostantól ne hordjanak a lányok és a fiúk se magassarkút. Meg megbeszéltük a múltkori töri órát, hogy Áron és Ádám miért kapott karót. 

- Azt hiszem, ha rendbe jön Áron, akkor majd egy kicsit beszélgetek vele. 

- Tanár úr! – lóbálta a kezét Bence

- Igen?

- Velem is beszélgetne?

- Persze, majd beszélgethetünk – mosolygott rá kényszerülten Bácskai.

A napom további része azzal telt, hogy Dorcit próbáltam feloldani, hogy higgye el, ha rendbe jön majd Áron, akkor kiveri a fejéből ezt a marhaságot és, hogy majd később hódítsa meg. Hát igen, Áronról eddig is tudtuk, hogy nem volt komplett, a jó fenék még nem minden. :D