Október 1., szerda

Csajos nap. Nem is gondoltam volna, hogy ma rádöbbenek, milyen hülye is tudok lenni különböző helyzetekben. Ma Áron nem volt iskolában, mert amikor még minden rendben volt mondta, hogy ma lesz ilyen kivizsgálása vagy mi. Úgyhogy ma nyugi volt. Az aulában nyüzsgő diák tömegben megpillantottam Zoét, aki fogalmam sincs mit csinált, de mintha toborozta volna az osztályunkat – legalábbis ami a lányokat illeti. Anett, a két iker, Hanga, Edit és még Fanni is ott álltak és elég idegesen eszmecserézhettek, mert amikor felém néztek akkor mindannyian – kivéve Hangát – résnyire húzott szemekkel közelítettek felém. 

- Itt van! Lányok, bátran kérdezgessétek őt! Immáron ő is egy áldozat lett!

- Mi van? – Néztem rá teljesen ledöbbenve. Hogy ki az áldozat? Kérdezgessenek? Miről?

- Bocsi Iza, csak hát, gondoltam, hogy örülnél ha akadnának olyanok, akik segítenének és tanácsokat osztogatnának mellettem, ebben a nehéz időszakban – vakargatta a fejét Hanga.

- Na, hogy volt ez az egész? Mikor kezdtetek el járni? Egyáltalán mikor tetszett meg?

- Nem lehetne, hogy témát váltsunk? Most úgy sincs itt, legalább most nem látom. Ki tudja mikor adódik még egy ilyen alkalom… - mondtam lehajtott fejjel.

- Nem érdekel ez engem! Válaszokat akarok, de most rögtön! – Erőszakoskodott Zorka, a nagy pasi szakértő. 

- Na jó, akkor mesélek… 

És azzal a lendülettel elmeséltem mindent töviről-hegyire, hogy hogyan szerettem bele, mennyit civakodtunk, hogyan jöttünk össze, miért nem bírok többé ránézni. A lányok döbbenten hallgatták a részletes beszámolómat kapcsolatunk legszebb és legrosszabb részeiről. 

- Ennyi lenne.

- Huh, ez durvaaaa – húzta el a száját Dorci.

- Hmmm. – Rázta a fejét Anett – Szerintem egy kicsit meggondolatlan lépés volt. Régen történt és most téged szeretett… 

- Talán a múlt volt, de én nekem ez akkor is sok. 

- Megértem, hogy miért találtak úgy egymásra Kincsővel – nyomkodta a telefonját Fanni.

Dupla francián Mrs Almassy haladt az anyaggal, így mi is, akik abban a csoportban voltunk. A csengő áldás volt számomra. Október van, és már túl vagyok életem első barátján, akit nem nevezhetek egy túlságosan „komoly” kapcsolatnak, mivel hogy is mondjam egy hét nem egy nagydolog. Ezzel beálltam én is a sorba az „akiknek már tizennégy évesen volt egy románcuk”-ba. Mondhatom szép. Nem így terveztem, hogy lesz egy egyhetes kapcsolatom, gondolom most sokan arról beszélnek, hogy én is ugyanolyan vagyok, mint sokan mások, hogy már túl vagyok egy baráton, sőt talán olyan pletykákat is terjesztenek, hogy én már megtettem vele. Na neeem! Nem hagyom magamat megszégyenülni! Róner Izabella légy erős és szedd össze magad! Mutasd meg, hogy te igenis mosolyogva tűröd az efféle pletykákat! 

- Ne emészd magad feleslegesen! nem lesz jobb! – Lépett mellém Zoé – Ma elmegyünk a lányokkal az Aréna Plázába, jöhetnél te is.

- Kik mennek?

- Zorka, Dorka, Fanni, Anett, Hanga és én. Meg persze, ha te is akarsz, akkor te.

- Rendben, megyek! – Vágtam rá, de hirtelen eszembe jutott valami – De ma úszás van.

- Ne butáskodj! Neked szükséged van a kikapcsolódásra és arra, hogy normális társaságban legyél! 

- Igazad van! Mondjuk amúgy is tegnap voltam fogorvosnál és még egy kicsit fáj a helye… - simogattam meg a foghúzásom helyét.

- Na, látod! Várunk délután négykor a házunk előtt.

A délelőtt hamar eltelt hála az invitálásnak, így tökre örültem, hogy most egy afféle „csajos nap” lesz. Anyut is bevontam a dolgokba, ő is beleegyezett azzal a feltétellel, ha megcsinálom előtte a leckémet, úgyhogy nem tétováztam, megcsináltam, utána meg készülődtem. Zoéék háza elé érve már javában vártak a lányok.

- Na végre, hogy megjöttél! Már mindenki itt van, csak te hiányoztál.

- De itt vagyok, indulhatunk most már. – Néztem rájuk mosolyogva, mert úgy éreztem, hogy nekem igazán figyelmes osztálytársaim vannak, csak sajnos eddig nem vettem észre. Elindultunk, villamossal mentünk egy jó darabon, majd ott is voltunk az Aréna Plázánál. Jól bejártuk az egészet, majd a Starbucksnál leültünk és rendeltünk Mangós és Málnás löttyöket és úgy kezdtünk el beszélgetni. Először csak ilyen egyszerű témákról, majd egyre jobban kezdett témává válni a szerelem. Hmm… Köszi.

- Kinek volt már meg az első csókja? És ha megvolt kitől és hogyan? – érdeklődött Zorka.

- Engem hagyjunk ki, én már az egész szerelmi életemet felidéztem – mormogtam.

- Ennyi volt az egész? Ő volt az egyetlen fiú, akivel kavartál? – Nézett rám Zorka totálisan ledöbbenve. Tehetek arról, hogy nekem egy fiú nem mindennapi dolog?

- Húha, akkor kezdem én. Nekem egy Krisztián nevű fiú volt. Az osztálytársam és még hetedikben Felelsz vagy merszben lekapott. Tulajdonképpen azóta vonzódom ennyire a fiúkhoz. Imádom a csókjuk ízét. Elvarázsol.

- Ezért kapsz le minden harmadik szembejövő fiút? – Forgatta a szemét Zoé.

- Haha, nem csak egyszerűen szenvedélyemmé és védjegyemmé vált. 

- Igen, ahogyan nekem a posztereim puszilgatása – mondta Dorci.

- Akkor most te mesélsz!

- Mit mesélhetnék? Igazából engem nem megcsókoltak, csak szájon pusziltak. Hosszan.

- Az a csók! 

- Nem, mert a nyelve nem lógott át az enyémbe!

- És ki volt? 

- Ugyanaz a Krisztián és ugyanazon a Felelsz vagy merszen.

- Úúúú ez nagyon nagy! – Vihogott Anett.

- Akkor kedves Anett te is mesélhetnél! 

- Háát izéé… nekem sem volt még semmi komoly egy szájra puszinál. – Vakargatta a fejét zavartan.

- És ki volt az illető? 

- Úgy sem ismeritek! Zolinak hívták.

- Hívták? Miért talán már meghalt? – röhögött Zorka.

- Ha tudni akarod, igen – szaladt ki a száján. 

Mindannyian elhallgattunk és szomorkás pillantásokat vetettünk Anett felé. Szegény könnyes szemekkel ült szintén némán, és az üres poharára bámult. Anett még elmesélte, hogy neki Zoli volt az első komoly fiú az életében és most nyáron halt meg autóbalesetben. Pont a baleset előtti nap kapta a puszit tőle. És hirtelen Anett újra megtörte a csendet:

- Ja, amúgy Zolinak nem én voltam az első ember. Mármint normális értelemben, ha egy kapcsolat hosszát tekintjük, akkor igen, de Zolinak is volt afférja. – Mondta ki, majd rám nézett. Hamar leesett, hogy mire célzott.

- És ez téged nem zavart? – Néztem rá ijedten.

- Miért zavart volna? Senki sem szent. Ő sem volt az, mintahogyan én sem, de ez nem jelentett semmit. Akkor tudtam, hogy én kellek neki. Tudtam, hogy más lány nem jelent neki mást, mint embereket, csak én voltam egyedül, aki számítottam neki. Tudtam, hogy most nem bírná megtenni. És igen nála is egy bulis dolog volt, de nem érdekelt, mert tudtam, hogy rendes. Neki is voltak zűrös dolgai, amikor hirtelen váltott hangnemet. De amikor egymásra találtunk, akkor lenyugodott mellettem és én is megtudtam, hogy csak miattam volt olyan zűrös. Mellettem nyugodt volt és ez jól esett. 

- Ó, akkor én egy barom vagyok – csaptam a homlokomra – Én… én csak féltékeny voltam, hogy ha lenne ilyen köztünk, akkor nem én lennék az első… Úristenem! Hülye féltékenység, tényleg tönkretesz mindent. – Hőbörögtem.

- Ugyan! Megtörtént a dolog, de még javítható – veregette meg a vállam Zoé.

- Hogyan?

- Hát, holnap elmondod neki, hogy igazából csak egy rossz féltékenység volt az oka annak, hogy szakítottál vele – tanácsolta Anett.

- Nem, kizárt! Aztán csak leszúrna, mert világgá kürtöltem az esetet. Nem hiszem, hogy most alkalmas ez. Inkább várok, ha ő tesz jeleket, hogy meg akar bocsátani egy olyan dologért, ami a múltban történt és én megharagudtam érte, akkor majd elé állok és elmondom neki, de így olyan kínos lenne. 

- És mi lesz, ha nem mutat jeleket?

- Elfelejtem – mondtam ki nagy nehezen.

A lányok szomorkásan pillantgattak felém, én meg legszívesebben ököllel ütlegeltem volna magamat. Ostoba voltam, hogy felhoztam előtte egy olyan dolgot, amit még akkor követett el, amikor még nem is ismertük egymást. Idő volt, indulnunk kellett haza. Otthon anya várt rám a nappaliban. 

- Szia, édesem – integetett a fotelből – csüccs le! 

- Mi rosszat tettem? – Kérdeztem rosszat sejtve.

- Az előbb itt volt az egyik osztálytársad. Beszélni szeretett volna veled, de mondtam, hogy nem vagy itthon. Ő meg azt mondta, hogy szívesen beszélgetne velem is…

- Erre te…

- Behívtam a szobába és elmesélte, hogy komolyabb volt köztetek, mint barátság és, hogy nem érti, miért kerülgeted egy olyan dolog miatt kerülted őt, ami még akkor történt vele, amikor nem is ismertétek egymást. Mondtam neki, hogy nem tudtam a dologról, arról, hogy kavartok, mert nem mondtad nekem. Megkérdeztem, hogy most mi lesz. Diszkréten annyit mondott, hogy most úgy gondolja, hogy nem tud mit tenni, mert ha emiatt nem akarsz vele lenni, akkor nem tud sehogyan sem kiengesztelni, mert ami megtörtént az megtörtént, kitörölni pedig nem tudja. 

- Ó, értem, tehát nem fog próbálkozni…

- Nem. Te meg amilyen kis konfliktuskerülő vagy nem mersz elé állni és elmondani neki, hogy valójában nem így van igaz?

- Honnan tudtad, hogy már újra változott a véleményem? 

Anya meg sem hallva a kérdésemet folytatta:

- Ez a fiú kedves volt és mindent elmesélt, amiről tudnom kellett. Sajnálom, hogy téged ez így megrázott. Elmondta, hogy nem büszke rá, de úgy gondolja, hogy egy kicsit durva volt, hogy kikürtölted, mert utána ujjal mutogattak rá. 

- Kettőnk közül én voltam a barom.

- Valóban ezt talán nem kellett volna, de attól függetlenül most tényleg jobb, ha kerülitek egymást. Csak ennyit szerettem volna mondani, hogy tudok rólatok. 

Némán, sírva felsétáltam a lépcsőn. A szobámban ülve gondolkodtam és próbáltam arra gondolni, hogy ezek után már csak jobb dolgok történhetnek.