Október 7., kedd

Tegnap még annyi történt, hogy a nagy szomorúságom közepette, otthon csak beüvöltöttem egy „sziasztok”-ot és már rohantam is a szobámba. Nem teketóriázhattam, így bekapcsoltam a gépemet, azon is az internetet, majd írtam Ricsinek, hogy azonnali Skype beszélgetésre van szükség. Nem is várakoztatott, hamar felvette, majd megkérdezte, hogy mi olyan sürgős. És akkor elmeséltem neki töviről-hegyire a napomat, azt is, hogy az terjeng rólunk, hogy járunk. Ricsi vette a lapot és azonnal válaszolt.

- Figyelj, ha úgy gondolod, hogy a jövőben kevesebbet kéne találkoznunk, akkor én ezt elfogadom. Gondolom, nem vágysz még egy meglepetésre a suli előtt, nem igaz? – nevetett kedvesen én meg szomorúan folytattam:

- Ricsi, tudod, hogy nagyon bírlak, csak hát ez most nem a legjobbkor történt. Igazából nem is a te hibád volt, mert én voltam az, aki „megerősítette” a járásunkat – mutattam idézőjeleket a levegőbe.

- Ugyan, akkor most nem találkozunk személyesen, de a Skype meg a chatelés mehet nem? – mosolygott bele a kamerába.

- Igen, az mehet – mosolyogtam rá, majd még beszélgettünk kicsit és letettem, mert tanulnom kellett.

Ma sem jött értem senki és én sem mentem senkiért reggel, hanem egyedül vágtam neki a nem túl hosszú útnak. Hanga kézen fogva érkezett meg Tibivel a suli elé, majd egy búcsúcsókkal (vagy inkább smacival, mert amit láttam az inkább arra hasonlított) elköszöntek egymástól. Tibi felém indult el, mert gondolom arra van a sulija, és lazán nekem jött. Nem mondott semmit, még egy bocs sem csúszott ki a száján, hanem kikerült és ment is tovább. Kedves egy ember nem igaz? Mindenesetre nem foglalkoztam vele, hanem én is besiettem a suliba. A teremben a helyemet kerestem, de azon éppen egy nem kívánatos személy ücsörgött. Molly kényelmesen elhelyezkedett a padom tetején. Én felvont szemöldökkel bámultam a tanári asztal mellől, hogy mikor óhajt leszállni onnan, de úgy láttam nem nagyon akaródzik neki, mivelhogy kedves hím nemű osztálytársaim körbezsongták ő meg élvezkedett a hírnévben. De én akkor is le akartam ülni a helyemre, szóval nem érdekelt hányan állnak ott és fogják látni a jelenetet, de odamentem és szimplán leültem a székemre a töri felszerelésemet Mollyra pakoltam, aki hirtelen felpattant, ezzel leverve az összes holmimat, amit ráraktam. 

- Mi a bajod? – nézett rám kérdőre vonva a pakolászásomat.

- Csak gondoltam leülök a helyemre és előkészülök törire – vontam vállat.

- Aha. Azért szólhattál volna, hogy le szeretnél ülni.

- Á, ugyan, nem szerettelek volna feleslegesen nyaggatni. 

- Vagy úgy. Hé, Áron a volt csajod nagyon laza! Milyen kár, hogy ezt csak így mutatja és belül egy nyuszi, aki fél a kihívásoktól – nevetett jót saját poénján, majd leült a saját helyére. Felvont szemöldökkel ráztam meg a fejem, majd a cuccomat visszapakoltam az asztalomra. Kocsis feszülten libbent be a terembe és már szólította az első felelőt.

- Bulatovicz, kifelé! A többiek csendben figyelnek, ha bárki is megszólal, írom be az elégtelent! – fenyegetett meg minket a tanárnő. Ádám nagy nehezen elkezdte a felelést, de félúton eléggé megakadt. Szívesen segítettem volna neki, már lapozgattam is a töri füzetemet, hogy onnan súgok, mikor a szemem sarkából figyeltem, hogy Áron mutogatással, meg alig hallhatóan súg Ádám irányába, aki veszi a lapot és egyből folytatja a felelést. Kár, hogy Kocsis nem egy idióta, akkor jó terv lett volna.

- Bulatovicz, Tolnai, mindketten vegyétek elő az ellenőrzőtöket és írjatok be egy-egy egyest! Ádám felelésre, Áron pedig órai munkára. – utasította őket a tanárnő fel sem nézve a napló lapozgatásából – Ha beírtátok, hozzátok ki és majd aláírom.

Áron és Ádám gyorsan beírták a jegyet, majd amikor kivitték az ellenőrzőjüket, összepacsiztak és annyit olvastam le Ádám szájáról, hogy „kösz haver!”. Akkor tegnap nem láttam rosszul, valóban újra jóban vannak. Ennek örülök, mert lehet, hogy vannak viták köztük, de mindig megbeszélik azokat. Egy teljes hónapig nem beszéltek egymással, és máris olyanok a másikkal, mintha mi sem történt volna. Én egyelőre nem tervezek békülni Hangával, mivel úgy érzem nem nekem kell bocsánatot kérnem tőle, azért, mert nem helyeslem a kapcsolatukat Tibivel, meg mert engem ócsárol a folyamatos magamba roskadásom miatt, ami tudjuk, hogy Áron miatt van. Erről nem tehetek. A történelem hamar lepörgött előttünk, mert kicsengettek és mindenki egy emberként tódult a terem ajtajához. Miután sikeresen kiszabadultam a teremből, az MP3-as lejátszómmal a kezemben indultam le az aulába. A szokásos helyemre leülve bekapcsoltam a Lucy-t. Úgy éreztem, hogy most ez a zene tökre passzol hozzám. Még mindig egyedül voltam, Robi még mindig nem kereste a társaságomat én meg szomorkásan bámultam a tolongó tömegre. Az idő keserű volt, az eső csepergett, így a diákok többsége a szünetet vagy az aulában vagy a tantermében töltötte. A szám lejárta után, vettem magamnak valami ennivalót, hogy ne éhezzek majd következő szünetben, majd visszaültem és folytattam a melankolikus zenehallgatást. 

    A következő órák a szünetekkel egyetemben ugyanilyen hangulatban teltek. Unalmasak és szomorúak voltak. Rossz volt, hogy egyedül voltam és, hogy senki nem foglalkozott velem, viszont a zene, az mindenegyes szünetben megnyugtatott, hogy legalább egy valami velem van. Már éppen indultam volna haza, mikor Ádám lépett mellém.

- A barátodhoz indulsz? – kérdezte halvány mosollyal az arcán.

- Mondtam, hogy nincs barátom! – szóltam vissza indulatosan 

- Tudom, csak gondoltam hamar felidegelhetlek vele – nevetett.

- Hát igen, ezzel könnyen fel lehet.

- Amúgy csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, minden rendben?

- Őszintén?

- Hazudj a szemembe, kérlek! – rázta a fejét nevetve.

- Semmi sincs rendben! Totál egyedül érzem magamat, senki nem törődik velem és nagyon zavar, hogy mindenki így elvan körülöttem, csak én szenvedek.

- Mitől szenvednél?

- Mondjuk Árontól? – kérdeztem vissza elvörösödve.

- Meg ettől a Ricsitől gondolom. Figyelj, az embernek vannak ilyen problémái. Emlékszem, amikor első nap sztorizgattunk és meséltem a fesztiválról, ahol felszedtem egy hétre egy csajt. Akkor te ott kuncogtál és látod veled is ez történt. Lett egy barátod egy hétre – röhögött ki.

- Nem is igaz! Hat nap volt… - rövidítettem le az első kapcsolatomat.

- De miért volt neked ez szakító ok?

- Magam sem tudom, talán zavart, hogy nem én lehetek neki az első.

- Azt észrevettem. Ennyire talán még nem bántott senkit, hogy nem ő lehet az első másnak az életében. 

- Jut eszembe, hogyhogy kibékültetek Áronnal?

- Hát, igazából már nem volt okunk a másikra haragudni, egyik nap megbeszéltük a dolgokat és rájöttünk, hogy gyerekes dolog volt egy ilyen apróságon összevesznünk. Gyerekkorunk óta legjobb barátunk vagyunk, boldogítjuk egymás életét, és ennyi miatt összeveszni… Hát nem voltunk komplettek az biztos – röhögte el magát.

- Én se voltam komplett, amikor szakítottam Áronnal – szontyolodtam el azonnal.

- Van ez így, de ne hidd, hogy Áronnál közömbös maradtál – kacsintott egyet biztatóan – Áron folyton arról beszél, hogy igazából nem akarta, hogy kitudódjon a dolog, de ugye Tominak elmondtam, amikor rosszban voltunk, ő meg tovább adta neked.

- Komolyan? Honnan tudod, hogy még mindig nem közömbös irántam?

- Folyton arról beszél, hogy éppen milyen kedved van a suliban, meg tegnap totál kiakadt, amikor megtudta a téves információt rólad és arról a Ricsiről.

- Ez mit takar?

- Hát, amikor találkoztunk az egyik utcánál, mert éppen mentem anyunak venni egy csokor virágot a mai szülinapjára…

- Ó, boldog születésnapot neki! – vágtam közbe.

- Köszi, átadom majd neki. De akkor folytatom – jelentette ki és nem is várt sokat, folytatta – Szóval találkoztunk és igen zaklatottan köszöntött, én meg láttam rajta, hogy nincs rendben, ezért megálltam és beszélgettünk. Folyamatosan azt hajtogatta, hogy ő nem érti, hogy miért ilyen szerencsétlen és, hogy miért kellett ennek így lennie, majd felrúgott egy kukát, amiért kijött a ház tulaja és összeszedette vele a szemetet, ő meg tök mérgesen pakolt, az idős hölgy pedig látta rajta, így meginvitált minket a házába és ott beszélgettünk.

- Hű, ez komoly? Kedves néni lehetett.

- Az is volt. Áron elmondta az összes bánatát, és… a néni meg segített neki feldolgozni. Esküszöm, sokszor láttam Áront mérgesnek és szomorúnak is, de ennyire még soha nem.

- És ez mind miattam volt? 

- Hááát, úgy nagyjából, azért ne lovalld bele magad.

- De az előbb mondtad, hogy nem vagyok neki közömbös, meg hogy egy kukát is felrúgott miattam.

- Mondom, az összes bánatát. Abba beletartozott, úgy nyár óta minden. 

- Mik voltak ezek? – kérdeztem, bár éreztem, hogy ez a kérdésem túlságosan is személyes volt.

- Figyelj, Iza, bírlak meg minden, de múlt héten dobtad a legjobb haveromat, akiről én tudom a legtöbbet. Most éppen az ex csaja vagy ráadásul lényegében tudod a választ a kérdésedre. Nem szeretném feszegetni a titkait. 

- De akkor a néni miért tudhat a titkokról?

- Nézd, néha egy idegennel jobban megosztasz titkokat. Egy olyan személy, aki nem ismeri annyira a környezetedben lévőket, jobban tud tanácsokat adni, mert nem ítéli el a személyeket, mert nem tudja kikről van szó. Ha neked mondta volna el ezeket, te előtérbe helyezed az ítélkezést a megértés és a tanácsadás helyett. A néni nem ismerte egyikünket sem. Így ő a megértésre és a tanácsokra hagyatkozott, az elítélést csak úgy tette meg, ahogyan a mesélő – ezesetben Áron – szemszögéből hallhattuk. 

- Értem. És igazad van, bocs, hogy így rád törtem, de sajnos nagyon kíváncsi tudok lenni.

- Tudom. Hidd el, nem éri meg ennyire szomorkodni. De most rohanok, mert mennem kell a tortáért, szia! – intett, majd szó szerint rohanni kezdett. 

Otthon átfésültem, hogy mi kell holnapra, majd a falon lévő képeket bámultam. Szeptember 27-én, szombaton Áron nézte a falamat és akkor eldöntöttem, hogy szerzek róla egy képet. A kép meg volt, de nem mertem kitenni a falamra, mert attól féltem, hogy sokan egy „túl nyálas” lánynak tartanak, ha belépnek a szobámba és a csókolózós képünket bámulják. Ezért a szekrényem belsejére ragasztottam, ahonnan Hanga szakította le és dobta ki a szemetesbe, mert ugyebár szakítottunk. Nagy sóhajjal fordultam vissza a francia házihoz, de nem sokra jutottam, mert folyamatosan az Ádámmal való beszélgetés járt a fejemben. Vajon tényleg érez még irántam valamit Áron? Valóban miattam bukott ki annyira, hogy felrúgott egy szemetest? Nem tudom, de úgy érzem, nem tehetek semmit, mivel már vége van és ennek így kell maradnia. Ezennel az Áronos mizériát lezárom és segítek Dorcinak, mert ő megérdemli, ha már én így elrontottam.