Szeptember 1., hétfő

Az első kilencedikesként eltöltött napom! Plusz, ismerkedés a három hiányzóval és egy kellemes nap! Tegnap egész nap a laptopomat bújtam és 7 ismerősnek jelölésem érkezett. Hanga, Zoé, Dorci, Zorka, Tomi, Anett és Ádám(!) is ismerősnek jelölt. Ez azért nagy szó, hogy Ádám is bejelölt, mert nem nagyon beszéltünk és nem is néztem ki belőle, hogy ő csak úgy „jelölget”. A kórházból is érkezett hívás Dani hogylétéről és az egész nap kb. ez volt a legérdekesebb hír. Ma reggel, ahogyan felébredtem előkerestem a narancssárga pántos felsőm, amin egy rózsaszín hippi jel van és egy rövid farmernacit és kiegészítőként egy sötétbarna bőrkarkötőt vettem fel. A barna szandálom sem bújt messzire, így amikor megreggeliztem, megmostam a fogam, megfésülködtem és elrendeztem a még szanaszét lévő holmijaimat, akkor felhúztam a lábamra a kényelmes darabot és felvettem a világosbarna válltáskámat, majd elindultam biciklivel a suliba. Amikor beérkeztem csoportok álldogáltak az udvaron és beszélgettek, valakik éppen akkor érkeztek, mint amikor én és a biciklim lelakatolása után elindultam befelé, mivel egyetlenegy osztálytársamat sem láttam az udvaron. A porta a bejárat mellett volt és egy hatalmas előcsarnok tárult elém. Hemzsegtek a diákok egyik helyről a másikra, valaki a büfébe ment, valaki csak egy kisebb padot keresett, hogy a büfében vásárolt dolgokat elfogyasszák vagy, hogy beszélgessenek a rég látott osztálytársakkal. Természetes, hogy ilyenkor belém hasított az a gondolat, hogy „még csak ma van a suli első napja, akkor meg miért beszélgetnek úgy egymással, mintha ismernék egymást?”, de utána eszembe jutott, hogy én kilencedikes vagyok és még teljesen ismeretlen a terep. Nagy nehezen elértem a termünket és láttam, hogy már ott voltak az ikrek, Zoé, Tomi, Robi, Endre, Bence, Anett és Hanga. Az utolsóként említett személy már nagyban integetett és utasított, hogy foglaljam el a mögötte lévő üres helyet. Természetesen a mellette lévőt Zoé foglalta el, aki mellett Tomi üldögélt. Bence és Anett az első sorban foglaltak helyet (mindketten szélen, a középső üresen maradt), Zorka Bence mögött, Dorci pedig mellé csücsült, a sor befejező embere pedig Robi lett, Hanga előtt Endre ült le.

-Sziaaa! – üvöltötte Hanga, majd copfját erősen meghúzta.

Egy sötétkék, csíkos, fehér felső, hófehér térdfarmerrel és ugyanolyan szandál, mint nekem, csak fehérben. Háta közepéig érő barna haja szorosan felkötött copfban állt feje búbján, csak egy sötétkék gumi tartotta egyben. A leghátsó padhoz érve, lehuppantam a székre és lábamra helyezve karjaimat szemlélődtem. Öt sor volt és mindegyik sorban három pad. A tanári asztal velünk szemben, középen volt elhelyezve. A terembe egy rövid, vörös hajú, alacsony termetű, szemüveges lány jött be és leült Endre mellé, majd fellapozott egy könyvet.

- Sziaaa! – köszönt neki is Hanga, mire a lány letette a könyvet és mosolyogva bemutatkozott.

- Sziasztok! Én Hajós Edit vagyok. 

- Miért nem voltál gólyatáborban?

- Nem tudom, nem akartam menni. – vont vállat.

- Bizonyára ez a Zhalvogyogyi Fanni lesz. – mondta Bence, mikor becsörtetett egy eléggé rózsaszínben pompázó, erősen vasalt hajú lány. Amúgy a haja vállig ért és szintén barna volt.

- Zhlagyiv Fanni – javította ki Zoé.

A lány nem nagyon törte magát, hogy ismerkedjen, sőt még arra sem méltóztatott, hogy bemutatkozzon, hanem elfoglalta az első sorban a középső padot, elővette a szuper okostelefonját és nyomkodni kezdte. Kedves egy személy pff. Molly is megjött és az utolsó sorban - ahol én ültem - a szélső padot választotta. Majd nyolc óra előtt tíz perccel megérkezett Ádám és mellette az egyetlen hiányzó fiú a csapatból, Áron. Egy fekete, „Free” feliratú sapka volt a belőtt, sötétbarna hajára téve, fekete „I kill you” feliratú póló, sötétkék farmer és egy fehér Converse. Edithez hasonlóan, ő sem a magasságáról híres. Áron mellém kényszerült leülni, mert Ádám elfoglalta az utolsó szabad helyet is. Természetesen Molly, ha fiúról van szó, azonnal kapcsolatot teremt.

- Na, itt a hiányzó láncszem? – vigyorgott önelégülten.

- Te vagy az Imre? Sokat mesélt rólad Ádám. – mondta Áron, mire mindannyian odakaptuk a fejünket. Először azt hittük tréfál, de az arca komoly volt és várta a választ.

- Ember, te…… te ugye most…. – próbálkozott Tomi, de Ádám vicsorogva leintette, majd Áron vállára tette a kezét.

- Te egy barom vagy! – mondta, majd kitört belőle a röhögés, ugyanígy mindenkiből, kivéve Zorkából és az áldozatból. Áron felvont szemöldökkel végig mérte a lányt, majd, mint aki szörnyet látott, borzongva helyet foglalt és ezen még jobban szakadtunk.

- Te ugye tudod, kivel viccelődsz? Már ha ez egyáltalán poén!!! – sipogott a sértett Molly.

- Válts külsőt és akkor nem lesznek bajok, Imi. –vont vállat.

- Ne… Ne, ezt fejezd be!! – röhögött Bence is. – Nekem úgy érzem végem! 

Mire mindenki lecsendesedett, a még mindig mereven álló Zorkára néztünk.

- Miért van az, hogy amikor mi vihogtunk azon, hogy Molly fiú, akkor lebunkóztatok, de amikor meg egy fiú mondja ugyanezt, az vicces? – kérdezte Ádámtól elég fennhangon.

- Gondolj bele, ez olyan, mint a böfögés. Ha egy fiú csinálja, azon lehet röhögni, de ha egy lány…. 

- Fúj, ez undi! – húzta el a száját Hanga.

Becsengettek. Mivel ez az első nap és csak négy osztályfőnöki lesz, ezért csak egy füzetet és egy tolltartót hoztam. Bácskai belépett a terembe és lecsitította az osztályt.

- Gyerekek, ebben az órában ki kell mennünk az udvarra, mert az igazgatónő megnyitót tart. Még egy negyedórát a teremben tölthetünk, addig pedig megismerhetnénk a három tanulót, akik nem jöttek a táborba. – mondta kedvesen az osztályfőnök. Edit már kezdte is a bemutatkozást:

- Hajós Edit vagyok. Szeretek rajzolni és szeretek tanulni érdekes dolgokról. Kedvenc színem a lila.

- Tolnai Áron, HipHop, fekete/zöld/kék.

- Zhlagyiv Fanni, divatosan öltözködöm, és balettozom. Kedvenc színem a rózsaszín és a lila. Majd az „izgalmas” bemutatkozó szövegek után nem nagyon csináltunk semmit, csak unottan üldögéltünk.

- Beszélgethetnénk egy kicsit – próbálkozott Bácskai, látta rajtunk, hogy nem nagyon akarunk csevegni, csak úgy magunk között, mígnem eszébe jutott valami. – Meséljetek a nyaratokról! – lelkesült be.

Mindenki egyszerre elkezdte mondani totálisan érdekes és izgalmas nyarának részleteit. Az osztályfőnök csitított és megkért minket, hogy csak egy beszéljen, így kört alkottunk (padon is ülhettünk), majd balról jobbra haladva mindenki mesélt egy kis részletet a nyaráról. Megtudtuk, hogy Tomit nagyon érdeklik a különböző nyelvek. Már járt Kínában, Japánban, Amerikában és Madagaszkárban is. Azért járt ilyen különleges országokban, mert a nagybátyja külföldön él és néha meghívja ilyen utakra. Ádámról azt tudtuk meg, hogy kondizik és jár fesztiválokra, ahol már szerzett egy hétre barátnőt J. Csak ezen a nyáron 4 fesztiválon volt! Én jöttem és csak annyit meséltem magamról, hogy  voltunk sátorozni, majdnem leestem a kis szikláról, amire felmásztam, meg kellett ennem egy gilisztát (részleteket nem írok) és egy dagi srácnak csapódtam, pedig csak sétáltam az úton és azóta mindig zaklat, mert naivságomnak hála, elmondtam a nevem és írt Facebookon. Ezen mindenki jót derült, utánam Áron mesélt volna, de addigra menni kellett az udvarra, így Bácskai azt mondta, hogy a következő órán folytatjuk.

    Tömegesen vonultak le az osztályok az udvarra, ahol a kosárpályán már állt az igazgatónő és az épületből kiérve irtó sok tekintet szegeződött az osztályunk fiú tagjaira, mivel nem tagadom helyesek voltak. Beálltunk a másik kilencedikes osztály mellé, majd mellénk a 10/A osztály állt. Balról is, jobbról is tömeges lány tekintet szegeződött Ádámra és Áronra, de Bence és Tomi is kapott szerelmes pillantásokat meg „Mióta jár ide ez a srác?” „Áááá, nagyon helyes!” megjegyzéseket is. Mire mindenki elcsendesedett az igazgatónő beleszólt a kiállított mikrofonba és elkezdődött a köszöntő.

- Kedves diákok! Kedves pedagógusok! Elérkezett ez a szép nap is. Aki még nem tudná Korcsoginé Szeles Henrietta vagyok és immáron 7. éve intézményvezető. – kezdte lelkesen, de hiába beszélt az átlagosnál magasabb hangerővel, a tömegben lévő duruzsolást nem tudta elnyomni.

    A megnyitó beszéd közben leesett a kezemről a barna bőr karkötőm és kénytelen lettem volna lehajolni, ami azért is ment volna nehezen, mert olyan szorosan álltunk, hogy szinte lehetetlen volt megmozdulni. De ügyesen megoldottam a helyzetet, mert a lábammal közel húztam magamhoz, majd elkértem Hangától azt a botot, amit szorongatott (?) és felszedtem a földről. Jóllehet a hajolás egyszerűbb lett volna, de kinek van kedve hajolgatni? Természetesen Robi hátrafordulva vizsgálta, hogy mit csinálunk, majd a számról leolvasta, hogy „leesett a karkötőm és felszedtük”, mire megvonta a vállát és visszafordult. Az ünnepség végre befejeződött és pont kicsengettek, így valamennyien az udvaron maradtunk. Kerestem egy padot, amire leülhetek, mert a sok állásban elzsibbadt a lábam. Meglepetésemre Zoé ült le mellém és az éppen körülötte nyüzsgő fiúkat küldte el melegebb éghajlatra.

- Hányszor mondjam, hogy ne kövess? Menj el! Láttad hogyan küldtem el a többit is! Miből gondolod, hogy kíváncsi lennék rád? – zavarta el a következő „hódolót”.

- Ne csináld már! Inkább örülj, hogy tetszel a fiúknak! – mosolyogtam rá, de ő felvont szemöldökkel fordult felém.

- Nézd, miért örüljek annak, hogy 2 percenként el kell küldenem valakit? Én nem akarom, hogy körbeugráljanak, mert nem akarok bunkó lenni velük csak azért, mert bármit megtennének, hogy a kedvemben járjanak. Nem is ismernek, szóval nevetségesnek találom, hogy csak a külsőm miatt jönnek ide udvarolni.

- Akkor miért öltözöl szépen?

- Azért, mert nem vagyok koldus, sem utcalakó, hogy ne adjak a külsőmre. Nem akarok kellemetlen társaság lenni. Tehát ne tagadd meg, hogy hogyan öltözködjek! Nem tehetek arról, hogy ilyen hajjal születtem, sem arról, hogy van érzékem a divathoz.

- Valószínű arról sem tehetsz, hogy ilyen szerény vagy– motyogtam, de meghallotta.

- Általában értékelem a poénokat, de ez eléggé gyenge volt.

- Mondták már, hogy nem vagyok egy Humor Herold – vontam vállat, majd felálltam a padról és elsétáltam a bejárati ajtó felé, ahol megpillantottam egy hatalmas csapatot, akik valamin vihogtak. Befurakodtam valamennyire, hogy jól lássam kik állnak középen és kiket láttam? Természetesen Ádámot és Mollyt, akik nevetették a népet valami fesztiválos történettel. Mivel annyira nem voltam kíváncsi a részletekre, így kicsörtettem a tömegből és Áront láttam meg, aki egy nála idősebb és jóval magasabb lánnyal beszélgetett, majd egyre több lánnyal… és még többel. Szóval oda sem mentem, így tovább keringtem az udvaron, de annyi idő nem volt elég, hogy megtaláljam Hangát, mivel becsöngettek. Mindenki megindult a bejárati ajtó felé és becsörtetett a tantermébe. Az osztályfőnök is megérkezett, majd újra körberendeződtünk és folytattuk a mesélést. Áronról megtudtuk, hogy Ádámmal volt az egyik fesztiválon, de a felénél hazajött, mert indult Párizsba a szüleivel nyaralni két hétre, ezért is nem jött a gólyatáborba. Molly is a fesztiválokkal jött, amit már eléggé untunk, mivel ugyanazt mesélte el, mint Ádám, így nem nagyon izgatott. Újat nem is tudtunk meg róla. Robinak van egy kutyusa, Gizmó. Őt vitte el sétálni, meg egy mozi pénztárosaként keresett egy kis pénzt. Bence házibulit rendezett, amikor a szülei elmentek a húgával együtt nyaralni, de ő nem akart és otthon maradt. Most egy IPhone-ra gyűjt, mert szerinte a mostani telefonja egy nulla. Hanga Horvátországban nyaralt az apukájával és Naruto maratont tartott az egyik nyári napon. Edit rendelkezik piaci engedéllyel, így a nagymamájával árulta a piacon rajzait és olajfestményeit. Endre és Fanni nem beszéltek a nyarukról. Dorci mesélte, hogy volt egy Adam Lambert koncerten, Zorka pedig a volt pasijával készített fotókat és ezt a másik volt pasija megtudta és óriási vita lett belőle. Hmm… 

- Ezek mind érdekesek voltak, látom nem unatkoztatok. – mosolygott Bácskai – majd következő órán leírjuk az órarendet és kiosztjuk a szekrényeteket, ami 12. végéig a tiétek marad. Szóval az óra hátralevő részében foglaljátok el magatokat, amivel csak szeretnétek, csak legyetek csendben! – utasította.

    Leültem a helyemre és elővettem az MP3-as lejátszómat, majd bekapcsoltam a Skillet – Monster-t. A nyüzsgés miatt maxra vettem, így a mellettem ülő Áron a dübörgő zene ritmusára kopogott a kezével, amire odakaptam a fejem és mosolyogva néztem. Behunytam a szemem és mindenféle gondolat járt át az agyamban, mire összerándultam, mert valaki kihúzta a fülhallgatót az egyik fülemből, amitől kicsit megijedtem. Tomi volt az és megkérdezte, hogy hallgathat-e velem zenét. Természetesen belementem és együtt váltogattuk a zenéket. 

- Tudok ajánlani még, ha gondolod. – mondta mosolyogva.

- Jó, majd linkeld át Facebookon. 

- Te is linkeld át azokat, amiket mondtam.

- Persze, átfogom. – mosolyogtam rá, ő meg visszaült a helyére és Bencével kezdtek el beszélgetni. Hanga megragadva az alkalmat, hátra fordult hozzám és beszélgetni kezdtünk.

- Húúú te és Tomi? – csillant fel a szeme.

- Mi van? 

- Hát, az előbb… nem hallgattatok zenét közösen? – kérdezte zavartan.

- És ez jelentene bármit is? – néztem rá összeráncolt szemöldökkel – Nézd, én nem az a típus vagyok, aki egyik napról a másikra szerelmes lesz. Megfontolt vagyok ilyen téren és csak egy bizonyos idő után, amikor eléggé ismerem az illetőt ahhoz, hogy kapcsolatba lépjek vele, csak is akkor teszek lépéseket. Ez csak egy szimpla baráti gesztus volt.

- Szebben én sem mondhattam volna! – dicsért meg Zoé.

- Jó, csak én mindig túlzottan beindulok – biggyesztette le a száját.

- Én nem haragszom, csak elmondtam, hogy nem szoktam egyből beleszeretni valakibe - Majd megsimítottam a haját és felálltam a helyemről, mert kicsengettek.

    Ahogy kiléptem az udvarra és beleszagoltam a friss levegőbe elindultam és kerestem egy padot, majd a táskámból elővettem egy szendvicset és enni kezdtem. Hanga is betársult hozzám, ő egy croissan-t evett. Megláttam Robit, aki egyedül mászkált. A táborban is egyedül kószált, nem nagyon beszélt a többiekkel, így ösztönösen felkiáltottam:

- Hé, Robi! Nem csatlakozol hozzánk? – kiáltottam.

- Lehet róla szó. – majd odaballagott hozzánk és a padtámlájára ült.

- Milyen volt a nyarad? – kérdeztem a bejárati ajtó előtt álló csoportot figyelve.

- Átlagos. Többnyire otthon voltam.

- Nyaralás? – szállt be Hanga is a beszélgetésbe.

- Nem mentünk.

- Fesztivál?

- Én nem vagyok fesztiválozó típus.

- Én sem. Nem tudnék egy hétig sátorokban lakni és folyamatosan a dübörgő zenét hallgatni, még belegondolni is rossz – értettem egyet.

- Én azért kipróbálnám. – tűnődött Hanga.

- Jövő héten lehet megnézni a szakköröket. Ti már tudjátok, hogy mit választotok?

- Én a nyelvi körbe tuti megyek, meg szerintem még a rajzszakkör marad – mosolygott Hanga.

- Színjátszó kör, sportkörből az úszás – lelkesedtem.

- Színjátszó kör. Ha nem baj én megyek, sziasztok! – köszönt el tőlünk.

A harmadik órán leírtuk az órarendet. Holnap lesz töri, dupla matek, angol, rajz és tesi. Utána Bácskai utasítása szerint választottuk ki a suli boxunkat. Az én szekrényem Hanga és Áron szekrénye között van. Belepakoltam a rajz dobozomat és bezártam a szekrénykulccsal, amit arra a kulcstartóra tettem fel, amin a lakatkulcsim is található, így elkerülve az elvesztés lehetőségét. Ezzel teljesen elment az óra, mert az órarend lediktálása után Bácskai mondott pár szót a tanárokról, hogy viselkedjünk tisztelettudóan előttük azért, hogy ne úgy ragadjunk meg a fejükben, mint a „nehezen kezelhetők”. Szünetben Hangával visszamentünk a padra és újra szemlélődve figyeltük a diákforgatagot, akik folyton nyüzsögtek, röhincséltek valamin. Most is láttam Robit, aki észrevette a ráirányuló tekintetet és halvány mosollyal az arcán lehuppant közénk, majd újra beszélgetni kezdtünk. Tulajdonképpen Robi kedves és jó fej, de nem szeret a középpontban lenni, szerinte az osztályunk fiú tagjai mind nagymenő, laza, senkik, aki itt akarnak valakik lenni (természetesen Mollyt, mint lányt belesorolta ebbe a kategóriába). Egyedül Endre az, akit tart valamire, mert szerinte ő az egyetlen, aki nem a kicsapongó életmódot fogja folytatni, hanem odateszi magát, ahhoz, hogy elismerjék. Ilyen szempontból, hogy Endre is visszahúzódó és, hogy valóban talán ő, meg Robi lesz az egyetlen a fiúk közül, akik tanulni fognak egyetértettem, de voltak kétségeim Robi meglátásával kapcsolatban.

- Miből gondolod, hogy Tomi, Bence, Áron és Ádám…. linkek? – kérdeztem az előttünk csoportosuló tömeget bámulva.

- Nézz rájuk! A tömeg közepén Ádám és Imola azok, akik mesélnek. Megvagyok róla bizonyosodva, hogy a menőségen kívül semmi, de semmi az égegyadta  a világon nem fogja őket érdekelni. Áron a csajokkal van elfoglalva. A négy év alatt lesz vagy 50 barátnője. Bence is csavargatja a női szíveket, mivel tud gitározni és ezt már az első napon mindenki tudtára adta. Tomi, a humoros, kulturált ember, aki érti a lányok nyelvét, mivel veled is egy húron pendült, amikor közös fülhallgatóból hallgattatok zenét. Mit ne mondjak, köszönöm, de én nem kérek az olyan alakok társaságából, mint ők. – mondta nyugodt, de ellentmondást nem tűrő hangon.

- De Tomi egyáltalán nem csavarta el a fejem, mivel nem vagyok bunkó, megengedtem neki! Ez most miért baj? – kaptam fel a vizet, mert egy kicsit igazságtalannak éreztem, hogy egy egyszerű baráti gesztust „szerelemmé” avanzsálnak. 

- Őőőő… asszem én felmegyek a terembe. – mondta a mellettünk eddig csendben szemlélődő Hanga, majd elindult az iskola ajtaja felé.

    Én végül is maradtam Robi társaságában, mire lerendeztük a dolgot és annyit mondtam, hogy próbálja meg elfogadni, hogy ők ilyenek lesznek, és ne szidja őket, mivel nem tehetnek arról, hogy ők ilyenek. Ezek után felpattant a padról és tarkóra tett kezekkel tovább sétált valamerre. Én előkaptam a zsebemből a zenelejátszómat és újra bedugott fülekkel meredtem az előttem vihogó tömegre, Zoéra, aki újabb fiúkat hajtott el maga mellől Bencére, aki lányok után füttyentett, Áronra, aki vagy öt lány társaságában nevetgélt és gyönyörű csillogó mosolyt villantott, amitől az őt körülvevő női szívek, mind hangosabban dobogtak, Tomira, aki mosolyogva nézelődött. Majd felmentünk negyedik, és egyben utolsó osztályfőnöki óránkra, ahol a házirendet diktálta szélsebesen az osztályfőnök. A vagy tíz oldalas házirend, fél óra alatt le lett diktálva, így megint csendben elfoglalhattuk magunkat. Hangához húztam a székemet és vele diskuráltunk. Zoé is csatlakozott, így óra végéig elbeszélgettünk néhány fontos dologról: például, hogy ki mit ragaszt a suli boxába, megvitattuk, hogy a krimi vagy a szappanoperák a jobbak, ki milyen bandáért rajong és így tovább. Majd a csengőszó elhangzása után, az aulában elfogyasztottam az ebédemet és hazamentem. Otthon bepakoltam a tankönyveket a sötétkék színű, sokkal nagyobb válltáskámba, majd felnéztem Facebookra, ahol újabb jelölés érkezett: Robi jelölt be. Ránéztem az adatlapjára, csak egyetlen képe volt, ami a profilképe, amit kedveltem. Majd eszembe jutott, hogy mit beszéltem Tomival és ellinkeltem neki azokat a zenéket, amiket kért. Ő is linkelt nekem egy párat, amik közül Xzibit-től az X tetszett, azt gyorsan letöltöttem és rá is tettem az MP3-mamra. Majd Hanga is írt, hogy vegyem fel Skype-on ismerősnek. Mivel nem volt, így gyorsan csináltam egyet, majd felvettem. Videóhívásba kezdtünk és ajánlott pár ismerőst, akik neki is megvannak. Ez volt Zoé, Tomi, Robi, Zorka, Dorci és Ádám. Mosolyogva felvettem őket ismerősnek, hárman azonnal visszaigazoltak és beszálltak konfiba. Anyu is feljött és mosolyogva odaadta a telefonját, miszerint az öcsém szeretne velem beszélni. Kalapáló szívekkel vettem át tőle a telefont és vagy tíz percig beszéltünk, mire vissza kellett adnom anyunak. Utána folytattam a beszélgetést a többiekkel.

Augusztus 30., szombat

Az utolsó nap a gólyatáborból. Szerintem az osztályunk tele van nagyszerű arcokkal, bár vannak elég érdekesek és, hogy is mondjam, olyanok, akiket messze el szeretnék kerülni. A reggel nyugodtabban ébredtem, mert Zoé már nem volt a szobában. A nyugodt alvás hatására, mosolyogva nyújtózkodtam egy óriásit, így a karom felért a felettem lévő ágy aljához, amit meg is lökött (emeletes ágyakban aludtunk). Zorka erre sikított egy akkorát, hogy majdnem kiugrottam az ablakon. 

- Jesszusom! Van itt valaki? – sikongott továbbra is, vacogó fogakkal.

- Bocsánat, csak nyújtózkodtam és megérintettem az ágyad alját – dugtam ki a fejem az ágyból, hogy jobban szemügyre vehessem Zorka arcát.

- Te idétlen, miért visongsz? – ordította a másik ágyból Dorka.

- Miért, ha Zoé véletlenül hozzád ért volna nyújtózkodás közben úgy, hogy te még alszol, akkor bizonyára te is megijedsz! – folytatta a vitát, jogosan Zorka.

    Miután megoldottuk az eszméletlenül drámai dolgot, és elrendeztük magunkat, elmentünk enni. Amint beértünk a menzára, felvont szemöldökkel néztem végig a többieken, akik már ettek, vagy épp befejezni készültek a reggelit. Aztán az órára nézve rájöttem, hogy elaludtunk. Elvettem a kiflit és a hozzájáró kakaót, majd leültem Zoé mellé.

- Mielőtt még megkérdeznéd, hogy „miért nem ébresztettél?” vagy „Most miért nem telefonáltál ordibálva azzal a nem normális emberrel, hogy felébredjünk?”, azért, mert nem érdekelt, hogy jöttök vagy sem. Én nem fogok idegeskedni, hogy most jöttök vagy nem.

- Ó, értem – bólintottam elismerően Zoé képességére, miszerint még meg sem kérdeztem, de már tudta, hogy mit akarok tőle.

    Reggeli után még volt egy háromnegyed óránk a szülők érkezéséig. Addig beszélgettünk, meg idegeskedtünk azon, hogy a szülők ne hozzanak kínos helyzetbe az új osztálytársak előtt. Tomi és Bence duettet énekeltek egy szerintem irritáló számból, Zoé Mollyt szidta, aki Ádámmal röhögött Zoé provokációján. Robi az MP3-mas lejátszóján hallgatott zenét, Endre könyvet olvasott. Dorci Zorkával vitatkozott valamin, én pedig Hangával és Anettel beszélgettem.

- Úgy olvastam a gimi szakkörei között van színjátszó kör. Én oda tuti jelentkezni fogok! –mondta izgatottan Anett.

- Én is szeretem a színészetet. Régen jártam még általánosban színjátszóra, és szerettem, szóval ide is fogok járni! – értettem egyet.

- Én különösebben nem rajongok a rivaldafényért –vont vállat Hanga – Inkább filmezni szeretem azt, aki színészkedik.

- Én mindkettőt szeretem – mosolyogtam.

- Én meg csak szerepelni- mondta Anett.

Már mind majdnem elhallgattunk, amikor telefoncsörgésre lettünk figyelmesek. Nem, most nem az enyém volt, hanem Ádámé. Valami rap szólt a telefonjából, de hamar felvette.

- Csá bro! – húzta mosolyra a száját – Lazítasz mi?....Á még semmi nem történt, majd jönnek a szülők…..Ja szerintem is, remélem nem égetnek be! – röhögött fel.

- Ki az? – kérdezte Molly igen kíváncsian.

- Áron. 

- Te ismered?

- Igen. Régi haver, majd elsejétől már jön.

- A táborba miért nem jött? – Húzta fel a szemöldökét Zoé.

- Mert, nem ér rá – és azzal a lendülettel faképnél hagyta a többieket és bedugott füllel tovább dumált Áronnal.

- Gyerekek, itt vannak az első szülők! – érkezett meg az eléggé vidám osztályfőnökünk.

- Remélem, nem az én szüleim… - rágta a szája szélét Hanga, akin nagyon látszódott, hogy nem szívesen mutatná be a szüleit.

    De pechére Hanga szülei érkeztek elég morcos állapotban. Távol álltak egymástól és Hanga anyukája összehúzott szemekkel, mellkason összefont karokkal állt meg előttünk, míg az apukája mosolyogva köszöntött minket és kitárt karokkal kiáltott Hangának:

- Jaj, kincsem! Gyere ide! Olyan régen láttalak már! 

Ekkor Hanga arca piros lett, de mi nem nevettünk, hanem csak mosolyogtunk.

- Jaj László, az Isten szerelmére, fejezd be ezt a fajta viselkedést! – szidta le az örömködő apát, az anyuka.

    Mielőtt még folytatódott volna a vita, megérkezett a többi szülő, majd mindenki megjött. Anyu és apu is ott voltak már, de egészen messze álltak a tömegtől. Hála az égnek teljesen normálisan néztek ki, anyu mosolyogva intett, apu pedig anyu vállára tett kézzel mosolygott rám. Odamentem hozzájuk és megöleltem őket.

- Dani?

- Nagyi vigyáz rá – mondta anyu.

- Viszont, hogy ti se maradjatok ki az ismerkedésből, menjetek oda a többi szülőhöz és beszélgessetek! – tereltem őket az összegyűlt szülőkhöz.

 Mindenki megismert mindenkit és kezdődhetett is a szülő-diák nap. Egy hatalmas körbe álltunk és Bácskai elmondta a feladatot. Annyi volt az egész, hogy az osztályfőnök a tekintetével kiválasztott valakit és arra hosszan ránézett, de nem mondhatta meg, hogy kire néz, és ha az illető figyelt, tudta, hogy ő van vagy sem, így ő odament valakihez, ezzel jelezve, hogy cseréljenek helyet és az „áldozat” újra kezdte az egészet. Így ment ez egy jó darabig. Sokszor elrontottuk, de jó párszor csináltuk helyesen. Utána beszélgettünk, majd, ha akartunk szülő-diák focimeccset is játszhattunk. Természetesen beálltam, mert elég szépen fejlődtem a Danival tartott kis „meccseken”, amiket csak ketten játszottunk. Természetesen, hogy ne dicsérjem meg magam, hogy én vagyok az egyetlen lány (anyukák nem szálltak be) Molly is játszott. Hiába gondolná az ember, hogy csak teszi-veszi magát a fiúk előtt, sajnos fociban is jó. A csapatomban apu, Tomi, Ádám és Tomi apukája volt. Az ellenfél Mollyból, Bencéből, Robiból és az említett két fiú apukájából állt. Én voltam a kapus és egy csomó lövést kivédtem, amiért persze megdicsértek (leginkább apu), mikor hirtelen Molly olyan erőből lőtte el a labdát, hogy az fejbe talált és én eldőltem, a labda meg természetesen a kapuban kötött ki. Molly csak felugrott a levegőben és egy „igen” kiáltást hallatott, de a többiek odajöttek és felsegítettek.

- Egyben vagy? – kérdezte egy kicsit ijedten Tomi.

- Akarod, hogy ne érjen a gól? – guggolt le mellém Ádám is.

- Neeem! Menjen tovább, hiszen gól volt, majd legközelebb úgy is kivédem, plusz – súgtam a csapattársaimnak – még mindig vezetünk!

Végül lement a meccs és 2:1-re nyertünk! Hah! Kora délután, olyan negyed kettő körül ettünk ebédet (bográcsban főztünk az a-sokkal). Ebéd után pedig jött a búcsú.

- Sziasztok! Jó volt titeket megismerni! – integetett mosolyogva az autó lehúzott ablakából Hanga, majd a fekete autó elhajtott az iskola elől.

- Hát itt az ideje, hogy én is elbúcsúzzak. Majd hétfőn találkozunk! – intettem és odakullogtam anyuékhoz.

- Akkor mehetünk?

- Akkor menjünk – feleltem sóhajtva, majd derűsen visszapillantottam a többiekre és elindultunk haza. Otthon óriási ordítás, visongás fogadott, de ne hogy azt higgyétek, azért, mert hazajöttem! Daninak még mindig erősen fájt a hasa és már könnyezett a fájdalomtól, míg nem anya beadta a derekát és idegesen elvitte az öcsémet az orvoshoz, plusz mamát haza. Én pedig úgy döntöttem, hogy folytatom a nyár elején kikölcsönzött könyvek utolsó példányának kiolvasását. Az Ez mindennek a teteje!  utolsó oldalainál járok. Még anyu ajánlotta nekem én meg belekezdtem és nagyon tetszett. 

Amikor kiolvastam a könyvet, a laptopomhoz ültem volna le, de a bejárati ajtó becsapódott és ijedten rohantam le a lépcsőn. Anyu összerogyva ült a bejárati ajtót eltorlaszolva, apu pedig mellette volt és aggódva kérdezte, hogy mi történt.

- Dani – szipogott – kórházban van!

- MICSODA???? – bámultunk rá apával teljesen megrökönyödve. Valószínű, hogy ezért jött akkor ilyen későn.

- Azt mondta az orvos, hogy elég gyanús a vakbélgyulladás, mert nagyon jajgatott, amikor a jobb oldalán nyomkodta a hasát. Elküldött minket a sebészetre, hogy megbizonyosodjunk róla. Elmentünk és…. és a sebész azonnal tovább küldött minket a kórházba! Bevittem és most még vizsgálják, de majd hívnak, ha műtik.

De abban a pillanatban megcsörrent anya telefonja és újabb sírógörcsöt kapott. Az orvos azt mondta neki, hogy azonnal viszik a műtőbe, mert már perforált. Tehát ez azt jelenti, hogy gyomormosás…. Az én szememből is kigördült egy hatalmas könnycsepp, majd több és szinte már olyan sok, hogy nem láttam semmit sem, csak homályos foltokat. Nem haboztunk, gyorsan beültünk a kocsiba és mentünk is a kórházba. Amikor beértünk az egyik ápoló elmondta, hogy még tart a műtét és, hogy addig üljünk le. Anyu nem akart leülni, ahogyan apu sem, én egy darabig ültem, amíg én sem bírtam tovább a tétlenséget és idegességemben fel-alá járkáltam.

    Körülbelül egy óra múlva jött egy ápolónő és azt mondta, hogy a műtét sikeres volt. Mindnyájunknak nagy kő esett le a szívéről és az irányt Dani betegszobájához vettük. Az öcsém félkómás állapotban fogadott minket. Anyu óvatosan leült az ágy szélére, de Dani egy halk nyivákolással jelezte nem tetszését, ami érthető volt. Senki sem szereti, ha műtét után félkomásan beszélnie kell nem? Még egy jó félórát a betegszobában töltöttünk, majd az ápolónő kitessékelt minket, miszerint a srácnak igen sok pihenésre van szüksége, ami annyit tesz, hogy még jövő hét péntekig bent lesz a kórházban, utána még egy hét pihenő és csak utána mehet majd iskolába. Szegény… Most egy jó darabig csendes lesz a ház és nem lesz kivel fociznom.

Augusztus 29., péntek

Ma arra keltem, hogy valaki duruzsol a közelemben. Amikor sikerült kinyitnom a szemem, megpillantottam a már felöltözött és éppen telefonáló Zoét, aki nem kímélt egyikünket sem, mert normál hangerőben, és eléggé felbőszülten váltott telefonbeszélgetést valakivel. Ahogy elnéztem Zorka és Dorka is felkeltek Zoéra.

- Na, jó én itt végeztem! A viszont nem hallásra! – csapta le a telefont, majd felénk nézett. – Na, mi az? Felébredtetek végre? 

- Nem lehetett volna ezt halkabban megvitatni? Valaki még aludni szeretett volna… - morgolódtam.

- És ez érdekel itt valakit? Nézd, én otthon fent vagyok 7 órakor, szóval ezt meg kell szoknotok – mondta, most már nyugodtabban.

- A megszokással nincs is baj, de te minden nap, reggel 7 órakor, ordibálós telefonbeszélgetéseket csinálsz? Mert akkor mehetsz a Mollyékhoz – mondta álmosan Dorci, majd befordult a fal felé és megpróbált újra elaludni. 

    Zoé csak a szemét forgatta, majd megágyazott és rám nézett. Hogy miért rám? Mert én voltam az egyetlen hármunk közül, aki még mindig őt bámulta és ezt Zoé egyből kiszúrta.

- Végre van ebben a bagázsban valaki, aki nem alszik vissza! – visította, de az ikrek nem sokat érzékeltek belőle, vagy ha érzékeltek is, nem foglalkoztak vele.

- Ezzel meg mire célzol? – kérdeztem kissé zavartan.

- Arra, hogyha lennél szíves kikelni az ágyból, felöltöznél, rendbe szednéd magad, akkor csinálhatnánk valamit.

- Remek! – motyogtam magamnak és azzal a lendülettel kipattantam az ágyból. Az utazómhoz nyúltam és ruhát kerestem benne, míg végre megtaláltam a legmegfelelőbbet és elmentem átöltözni. Mire visszajöttem, az ágyam teljesen rendben volt. Gondolom Zoé megágyazott, amíg öltözni voltam. 

- Meddig tart, míg felveszel magadra egy rongyot? – cammogott rám sem nézve.

- Nem tök mindegy ez neked? – vágtam vissza, de Zoé mit sem törődve a beszólásommal elindult és én meg utánamentem. 

Kiléptünk a koli ajtaján és Zoé hirtelen megindult.

- Ezt nem hiszem el! Hogy nem képesek az emberek kidobni a szemetet?! Majd úgy is meglátják egy jó pár év múlva, hogy mit tettek a környezetükkel! – majd beledobta a két kólás dobozt az előtte lévő konténerbe.

- És akkor mit csinálunk? – kérdeztem ásítva.

- Beszélgethetnénk vagy hasonlók… - mormolta alig hallhatóan.

- Nézd, ott jön tanár úr! – mondtam egy kicsit vidáman, mert nem nagyon szerettem volna kettesben maradni Zoéval.

- Sziasztok, lányok! – köszönt, majd folytatta – Látom, titeket nem kell felkelteni úgy, mint a többieket. Segítenétek nekem felébreszteni őket? A reggelit háromnegyed nyolctól lehet enni, egészen negyed kilencig – mondta és kérlelően nézett ránk.

- Jó én segítek, de Izabella te mész a fiúkat ébreszteni, én meg a két álomszuszék ikret – adta ki az utasítást Zoé.

    Nekem végül is tök mindegy, hogy kit kell felébresztenem, de mivel még egyáltalán nem ismerem a fiúkat és nem is vagyok olyan határozott, mint egyesek, ez a feladat nem nekem lett teremtve. Benyitottam a fiúk szobájába, akik vígan szunyókáltak. Először megpróbáltam halkan odaszólni nekik, hátha kinyitják a szemüket, de semmi. Másodjára odamentem és megmozgattam mindegyikőjüket, de megint semmi. Harmadjára megköszörültem a torkomat és elordítottam magam. Erre mindenki felkelt és nagy szemekkel bámultak, mire Ádám megszólalt:

- Te ki vagy?

- Iza, az osztálytársad – feleltem lesütött szemekkel, hogy azt sem tudja, ki vagyok.

- Van Izabella nevű osztálytársunk? – kérdezte Bence.

- Gyökerek vagytok! – mondtam kicsit sértődötten, de láttam, hogy ők egyáltalán nem sértődtek meg, hanem mintha nem is mondtam volna semmit, elkezdtek szedelőzködni. Majd megcsörrent a telefonom. A csengőhangom pedig a Linkin Park – Blackout. 

- Srácok valakinek csörög a telefonja! – ordította Tomi, én meg közben próbáltam kiosonni, mert cikinek éreztem egy kicsit magam. Nem is kicsit, hanem nagyon. De sajnos pechemre rám néztek.

- Nem veszed fel? – kérdezte Ádám.

- Nem. Úgysem fontos – feleltem.

- Nem is tudtam, hogy szereted ezt a bandát! – Mosolyodott el Tomi.

- Persze, hogy nem, hiszen most ismertük meg egymást! – húztam mosolyra a számat. - Amúgy, azért jöttem, hogy szóljak, mert mindjárt reggeli, úgyhogy siessetek!

    Majd kimentem a fiúk szobájából, és ahogy becsuktam az ajtót, meghallottam egy eléggé ismerős hangot. Molly volt az. Rólam mondott valami olyat, hogy én milyen érdekes vagyok, meg minden. Úgy látszik az éjjel belógott a fiúkhoz. Nem értem miért jó ennyire tenni a fejünket a fiúk előtt, számomra undorító, de ez nem az én dolgom. Ahogy lassú léptekkel haladtam a menza felé, láttam Hangát, akinek be volt dugva a füle, mert valamit nézett. Odamentem mellé és meglestem, hogy mit néz, mikor láttam, hogy az Egy akatsukis életét nézi, ami a legnagyobb magyar paródiája a Narutonak. De már sajnos láttam mind a 31 részét, így megkérdeztem, hogy hol tart.

- A 29. résznél. Már harmadszorra nézem újra és még mindig imádom! – mondta szinte visongva.

- Az igen! – tátottam el a számat – Te aztán nagy fan vagy. Én is megnéztem mind a 31 részét, de csak egyszer.

- Te is szereted? – kérdezte vidáman.

- Az eredetit vagy ezt a paródiát? – kérdeztem a videóra bökve.

- Mindkettőt – mondta nevetve.

- Aha! Nagyon szeretem! Az eredetinél már a Shippuudent nézem! – sipákoltam.

- Nézed velem, ezt a részt? – tartotta elém a telefonját, de abban a pillanatban, ahogyan elkezdtük nézni, megjelent Bácskai és a menzára kísért minket. Ahogy beértünk, megérkeztek a fiúk is (plusz Molly). Hangával egész reggelinél kidumáltuk kedvenc mesénket, a Narutot és az EAÉ-t. Miközben tárgyaltunk nagyban, a fiúk is betársultak a beszélgetésbe. Kiderült, hogy ők is bírják. Láttam Molly arcán a féltékenységet és, hogy megpróbál becsatlakozni a beszélgetésbe, de sikertelen a próbálkozása. 

    Reggeli után, arra az udvarrészre mentünk, ahol tegnap is voltunk. Ott azt mondta, az osztályfőnökünk, hogy holnap lejönnek a szülők és egy szülő-diák napot tartunk, és úgy megyünk haza délután. Hoppá, akkor az információim a tábor hosszával kapcsolatban tévesek, mert én azt hittem, hogy 31-ig tart, de mindegy.

    Amint ezt az irtó fontos dolgot megbeszéltük, hozzáfogtunk a tegnap összegyülemlett programokat lejátszani, így ezzel ment el az egész napunk. Majd este tábortüzet tartottunk. A 9/A –sok már bementek, így csak a mi osztályunk volt kint.

- Bence! Kapd elő a gitárodat és daloljunk valamit! – kiáltott Bencének Molly.

- Jól van, csak még beállítom. De egyébként is, mit fogunk énekelni?

És akkor mindenki villámcsapás szerűen, egymást túlkiabálva ötletelt. A kiválasztott zene a Rasputin lett. Bence felkapta a gitárját és megvárta még mindenki helyet foglal. Én Hanga mellé ültem. Mellém Zoé sietett, de Tomi beelőzte és, így Zoé Molly mellé szorult, így láttam az arcán a mogorva „gyűlöllek” tekintetet, ami igazából nem rám irányult, hanem Tomira és Mollyra felváltva.

- Szeretsz még más számot is a Linkin Parktól? – kérdezte mosolyogva Tomi.

- Persze, nagyon sokat! – feleltem vidáman, majd láttam, hogy Hanga is elégedetten bólogatott. 

    De nem beszélgettünk tovább, mert elkezdtük énekelni a választott dalt, a Rasputin-t.

„RA RA RASPUTIN Lover of the Russian queen There was a cat that really was gone RA RA RASPUTIN Russia's greatest love machine It was a shame how he carried on”

Augusztus 28., csütörtök

És igen, elérkezett az a nap, amit már oly régóta vártam. Amikor a kellemes, lazán eltelő nyári délelőttöket, hirtelen felváltja a sietés és a kapkodás, a folytonos rohangálás.

- Anya! Hová tetted a fehér „My day” feliratú pólómat? – ordítottam le a lépcsőhöz érve.

- Most vasaltam ki – mondta, ahogyan felhozta a lépcsőn, majd odaadta – Rakd be az utazótáskádba, én megyek és csinálom a szendvicseket. Milyeneket csináljak?

- Az egyik legyen felvágottas, a másik májkrémes, a harmadik meg Nutellás. Majd amikor elindulunk, megállunk a boltnál és veszek még pár pék sütit is – mondtam és anyu arcára nyomtam egy puszit.

    Bementem a szobámba, ledobtam a pizsamámat és egy rövid, farmer térdnadrágot vettem, fel egy fehér, szívecske mintás, ujjatlan felsővel és a kedvenc bézs, simatalpú szandálommal. Gyorsan átmentem a fenti fürdőszobába, ott oldalra kötöttem a hajam és átdobtam a vállamon, aztán egy kis szempillaspirál és egy kis szájvény és készen is voltam.

- Mehetünk? – kérdeztem izgatottan.

- Azonnal, csak rakd el a szendvicseket, tedd el a pénztárcádat és ellenőrizd le, hogy minden bent van-e – utasította anya.

Amint megcsináltam, amiket mondott, már türelmetlenül várakoztam a bejárati ajtónál és csak arra vártam, hogy anya lejöjjön az emeletről és elinduljunk.

- Edd meg azt a szilvalekváros kenyeret, rendben? Hátha attól rendbe jössz. – csukta be óvatosan az öcsém szobájának ajtaját, majd komótosan ballagott le a lépcsőn.

- Mi baja van Daninak? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Fáj a hasa és azt mondtam, hogy egy kicsit dőljön le, meg egyen szilvalekváros kenyeret.

- Ó, értem. De akkor indulunk végre? – kérdeztem unottan nézve a faliórára.

- Igen, indulhatunk – közölte, egy halvány mosoly kíséretében.

    Amikor kiléptünk a házból, apu fogadott minket a kocsival. Anyu átvette tőlem a csomagokat és betette a kocsi csomagtartójába (kivétel a kis kézitáskámat, mert abban volt, minden fontosnak mondható dolgom). Beültem az anyós ülésre, anya meg a kormány mögé és elindultunk. Rossz volt ránézni apura, aki mosolyogva integetett és a házra nézni, hogy most egy pár napig ilyen üres lesz. Mondjuk nem is ez volt a legnagyobb probléma, mert volt már, hogy elmentem több napra valahová, de ez most más volt. Megérkeztünk a suli elé, és amikor anyu elbúcsúzott tőlem, akkor jutott eszembe, hogy elfelejtettünk bemenni a pékségbe. Mindegy. Félve bementem az iskola kapuján és a lépcső előtt megpillantottam két szemüveges lányt. Hála az égnek nem én vagyok, az utolsó és nem is én vagyok az első.

- Szia! – kiáltották kórusban.

- Sziasztok – mondtam feszengve majd feltettem egy kérdést. – Ti is a gólyatáborba jöttetek igaz? – mondtam, majd a kérdés elhangzása után esett le, hogy eléggé egyértelmű kérdést tettem fel.

- Nem egyértelmű? – kérdezett vissza az egyik. –Egyébként, Zorkának hívnak és ő itt az ikertestvérem, Dorci – mosolygott.

- Az én nevem Iza – mondtam, majd amikor kínos csend következett, ajtócsapódást hallottam, így hátrafordultam és megláttam, hogy jön fel még egy lány. Szóval itt a lányok nagyobb extázisba estek a gólyatábortól, mint a fiúk, mivelhogy gyorsabban érkeznek.

- Sziasztok, én Pálffy- Nagy Zoé vagyok, 14 éves. Gondolom, nem kell megkérdeznem, hogy mit kerestek itt – vonta fel a szemöldökét mosolyogva.

- Először azt hittem, hogy Bridget Mendler vagy. Messziről úgy néztél ki, mint ő. Ezzel a szép, hullámos szőke hajaddal, elmehetnél a kaszkadőrének – Mondta mosolyogva Dorci (?).

- Engem ne hasonlítgass efféle Disney sztárokhoz, mert nem vagyok az. Ha a közelemben vagytok, felejtsétek el a Disney csatornát! Meg ne merjétek említeni! Sőt gondolni se gondoljatok rá! – mondta idegesen, majd elfordította a fejét hátra és újra megszólalt. – Úgy látom, újabb lány érkezik. Na, mi van? A fiúkat nem érdeklik az új osztálytársak? Pedig tudtommal a fiúk nagyobb társasági lények, mint a lányok.

- Sziasztok – üdvözölt mosolyogva az újonnan érkezett osztálytárs.

- Szia, Róner Iza – nyújtottam felé a kezemet.

- Balázs Anett – fogott velem kezet.

- Te idióta! Csak a fiúk fognak kezet egymással bemutatkozáskor! – csapott a homlokára Zoé.

- Hát, mint látod, vannak furcsa szokásaim. – vontam meg a vállam és rámosolyogtam.

- Mindegy, kinek mi – adta meg magát és ő is nevetett. Majd mindannyian.

Egész sokat kellett várni a következő osztálytársra, addig meg elbeszélgettünk csajos dolgokról, meg úgy az érdeklődési köreinkről. De hamarosan megjött még egy lány, Hanga és ő is csatlakozott a beszélgetésünkhöz. Majd egy negyedóra múlva szinte az egész hiányzó fiúcsapat megérkezett.

- Mi történt? Nem lelkesedtetek túlságosan a táborért vagy miért jöttetek ilyen későn? – kérdezte felvont szemöldökkel Zoé.

- Jaj, látom már lesz egy hercegnőnk! – röhögött össze a fiúkkal egy……… lány?!

- Fogd be! A fiúk mind egyformák – Zoé kijelentésére alábbhagyott a fiúk hangja. Először nem értettem, majd amikor megszólalt a rövid, hidrogén szőke hajú lány, akkor megértettem.

- Még is kire mondtad, hogy FIÚ? – kérdezte, a „fiú” szót erősen megnyomva a lány.

- Rád mondta, te kis FIÚ! – visította azt hiszem Zorka, majd ő, Dorci és Anett elkezdtek nevetni.

- Ugye csak vicceltek? – kérdezte a száját tátva a lány.

- Miért viccelnénk? Talán lány vagy? – kérdezett vissza most már eléggé értetlenül Dorci.

- A nevem Herczeg Imola. IMOLA értitek?! Szóval lány vagyok!!! Ti barmok! – Ordította le azonnal a lányok fejét Imola.

- Te barom, gondolkozzál már és nézz rá mielőtt lefiúzod – mondta hátulról, egy magazint tanulmányozva az egyik fiú.

Hirtelen figyelmes lettem arra, hogy valaki megfogta a két hátul álló fiúnak a vállát és megszólalt.

- Látom már összeismerkedett a csapat – mosolygott kedvesen a kissé vékony, viszont nagyon magas termetű, hosszú, válláig érő, hullámos hajjal és kicsi bajusszal megáldott férfi. – Mielőtt megkérdeznétek, ki vagyok, elmondom, hogy Bácskai Zsoltnak hívnak, és mostantól én leszek az osztályfőnökötök. Ő itt mellettem az egyik osztálytársatok, aki most érkezett, Koncz Endre.

Abban a pillanatban mindenki az osztályfőnök mellett álló, kissé zömök testalkatú, szemüveges fiúra nézett.

- Nos, lássuk csak – pillantott végig rajtunk Bácskai, majd hirtelen mosolyra húzta a száját – Ez nagyszerű, mindnyájan megvagyunk. Csak az a három ember hiányzik, akiket ide felírtak.

- És kik azok? – kérdezte Anett.

- Hajós Edit, Tolnai Áron és Zhlagyiv Fanni.

- Egészségére! – Szólalt meg az egyik fiú, mire mindannyian elnevettük magunkat.

- Köszönöm, de nem hapciztam. A lányt így hívják, hogy Zhlagyiv Fanni.

- Megtudhatnám, hogy magyar-e? – érdeklődött Zoé.

- Szerbiában él a családjával, de egyébként kiválóan tud magyarul. Na, de most gyertek és üljünk le ott kört alkotva, törökülésben – mutatott az udvar hátsó része felé.

Mire mindannyian leültünk, az osztályfőnök már el is mondta, hogy mi a „feladat”.

- Most szeretném, ha mindenki elmondana magáról néhány dolgot- kezdte – Például, hogy mi a neve, kedvenc színe, életkora és érdeklődési köre. Kezdem én, és balra haladunk – majd tett egy kört a mutatóujjával, jelezve, hogy merről merre halad majd a kör- Én Bácskai Zsolt vagyok, 42 éves, kedvenc színem a zöld, engem érdekel a művészet.

- Én Koncz Endre vagyok, 14 éves, kedvenc színem szintén a zöld és az érdeklődési köröm a filmek –mutatkozott be a zömök testalkatú srác. Majd jött a következő fiú is.

- Az én nevem Bulatovicz Ádám, 15 éves vagyok, kedvenc színem a szürke, és rajongok az izmos testért –darálta el a bemutatkozását Ádám és már fogta is az előbb tanulmányozott magazint és elkezdte olvasni.

- Én Herczeg Imola vagyok, Szeretem, ha Mollynak hívnak…

- Jól van Imi! – szólt oda röhögve a mellette ülő fiú, mire mindnyájan felröhögtünk.

- Pofa be! Szóval, korom 14, kedvenc színem a fekete, érdeklődési köröm, a HipHop.

- Áron is HiPHopozik – mondta, az újságjából fel sem nézve Ádám.

- Ez mind nagyszerű, de hagyjuk szóhoz jutni a következőt, hogy ne ezzel teljen el az idő! – mondta sürgetően Zoé.

- Na, ez az én jövök! A nevem Cövek Tamás, 14 vagyok, kedvenc színem a kék, szeretem a kultúrát.

- Te és a kultúra? – Kérdezte szinte egyszerre Zoé és Molly, csak az egyik rossz viccként kezelte, míg a másik fetrengett a röhögéstől.

- Karsai Bence vagyok, 14 éves, kedvenc színem a fekete, szeretek gitározni.

- Khm… Khm… - kezdte mondandóját Zoé és szerintem mindnyájan éreztük, hogy ez nem 2 perc lesz – A nevem Pálffy- Nagy Zoé, A szentesi kórházban születtem, bár Öcsödön éltem egészen az általános iskoláig. 14 éves vagyok. A kedvenc színem a halvány rózsaszín, mert az egyszerűséget, a megnyugvást és a kedvességet jelzi. Érdeklődési köröm nagyon sok van. Többek között a környezetvédelem, ami a mai világban igen fontos, de amúgy szeretem a….

- Jó, köszönjük – fejezte be helyette a mondatot az osztályfőnök és a fejével jelezte, hogy jöhet a következő, vagyis én.

- Róner Izabella vagyok, 14 éves….

- Mi az, hogy „jó, köszönjük”? Szerintem ez a kis bemutatkozás egyáltalán nem volt hosszú! – ordított a tanárral szemben Zoé.

- Zoé kérlek, fejezd be a hisztit és hallgasd meg a többiek bemutatkozóját is.

Azzal Zoé morcosan összefonta a kezét a mellkasa előtt és ügyet sem vetve az osztályra, sértődötten leült.

    Végül mindenki bemutatkozott, majd láttuk, hogy a másik osztály már talált programot magának. Mi is elkezdtünk, gondolkodni, hogy mit csináljunk.

- Megvan! – jelentette ki Endre, majd elővette az okos telefonját és bekapcsolt rajta egy videót.

- Ez jópofa, szerintem irtó vicces lenne! – nevetgélt Dorci.

- Szerintem is ellennénk egy jó darabig –mosolyodtam el én is.

Mivel a többség beleegyezett Endre javaslatába, így négyfős csoportokat alkottunk és kezdetét vette a cetlik teleirkálása, amit Bácskai nyomott a kezünkbe.

- Mindenki jegyezze le a cetlire az ötletét, majd rakja bele a kalapba.

Eltaláltuk. Ez a játék vagy 2 órán át foglalkoztatta az osztályunkat és utána is mindenkit megfogott az ihlet, így volt egy csomó program, ami legalább a tábor végéig elég volt.

Amúgy ez a szituációs játék, amit Endre vetett fel a Beugróból van. A befutó. A feladat az, hogy négy ember van, és valakinek odébb kell mennie, mert ő más feladatot kap. De előtte elmondják, hogy mi lesz a szituáció. Utána az ott maradt három játékos, kap egy kisebb feladatot, ami ilyen lehet: „bármilyen szám elhangzásakor kezdj el táncolni” vagy „ha hozzád érnek, akkor kezdj el beszélni a csókról” és ehhez hasonlók. A félreállított személynek, persze ki kell találnia, hogy ki milyen feladatott kapott. Nekem (és a többieknek is) nagyon tetszett az egész.

    Végül, amikor már úgy besötétedett, hogy a tanár úr úgy ítélte meg, hogy nincs több program, akkor beirányított minket a koliba, ahol kipakoltuk a cuccainkat a négyfős szobákba. Én Zoéval és a két ikerlánnyal voltam egy szobában. Molly üvöltött egy sort Bácskaival, hogy ő a fiúkkal akar lenni és nem pedig a „dagadt némberrel” és a „nyomi kislánnyal”, mire a tanár úr közölte, hogy nem érdeklik az ilyen jellegű problémái és, hogy ne ordibáljon már, mert megsüketül, így hát Molly kénytelen volt szegény Anettel és Hangával egy szobában lenni. A fiúk úgy voltak, hogy bevittek plusz egy „ágyat”, mert nem akartak külön aludni. Így hát Endre bevitt egy hálózsákot a szobába, és ledobta a közepére. Nagy nehezen elcsendesült a társaság és szerintem a tanároknak is jobb lett így.

És igen, mi leszünk a 9/B osztály. Mit ne mondjak, elég érdekes arcok járnak ide az tuti. Az egész általánosban nem láttam olyan embert, aki képes szembeszállni a tanárral, az új osztályomban meg mindjárt akad kettő is. Már nagyjából azt is látom, hogy kivel leszek jóban, és kivel nem. Viszont kíváncsi vagyok a hiányzó emberekre is, Editre, Fannira, na és persze Áronra.

Augusztus 27., szerda

 Nem akarom ezt a naplót úgy kezdeni, hogy „Kedves Naplóm” vagy „A mai napon…”, mivel az olyan unalmas lenne. Anyutól kaptam ezt a kis naplót, amolyan „utó-szülinapi” ajándékként. A születésnapom egyébként május 21-én van, de anya azért adta most ide, mert szerinte egy ilyen korú lánynak, mint én, jó gimi előtt elkezdeni egy naplót, amibe minden bánatát, örömét beleírhatja és most jutott eszébe megvenni a kis füzetet. Amikor a kezembe nyomta az ajándékom, nagyon örültem, hiszen már régóta terveztem, hogy írok egy naplót, de mindig elfelejtettem, anya meg ezzel eszembe is jutatta. Végül is egyek vagyunk, mindketten feledékenyek. Na, hogy ne húzzam tovább az időt, leírom a sémát, amit tudni kell rólam.

Itt lakok Budapesten születésemtől fogva, és most kezdem el a gimit a Holmann Lajos Nyelvi Gimnáziumban, ami biciklivel, kocsival, sőt gyalog sincs egy fél óra. A gimi igazából, nem rendelkezik nagy létszámmal, hiszen valami magán gimnázium vagy mi, én pontosan nem tudom, mert anyu talált rá (azóta is örök hála neki). Van egy öcsém, Dani. 10 éves. Anyu ápolónő, apu pedig egy vállalatban dolgozik.

- Iza! Dani! Kész az ebéd! - hallom anya hangját az étkezőből.

- Jó megyek! – ordítottam válaszként.

Azzal a lendülettel kicsaptam a szobaajtómat, lezúdultam a lépcsőn és lecsapódtam a székre.

- Szólnál az öcsédnek is? – Kérdezte.

- Dani, ebéd!!!!! – Visítottam, olyan hangosan, hogy szerintem anyu dobhártyája beszakadt.

Végül Dani is megérkezett, majd apu is megtalálta az étkezőt.

- Mit eszünk? – Kérdezte apu kíváncsian szemlélve a serpenyőben sülő húst.

- Húslevest, és pirított májat tört krumplival.

- Á, az remek – Bólintott, majd elment az újságjáért és egészen addig olvasott, amíg anya nem tálalta az ebédet.

Ebéd után felmentem a szobámba és leültem a laptopom elé. A suli honlapját böngésztem. Megnéztem a programokat, a választható szakköröket és úgy mindent, mert hát hiába nézi meg az ember húszszor, ha egyszerűen nem tud betelni a várakozással. Amikor huszadjára is informáltabb lettem, felmentem Facebookra. A régi osztálytársaim már posztoltak képeket, az új osztálytársaikkal. Például „Beszt frendzs forevőőőőr<3 xD” és „Jujci édes”. Egy kicsit furcsállottam, hogy már ismerik az osztálytársaikat, de aki nagyon jó fej és kedvenc akar lenni, annak fontos még a gólyatábor, vagy egyáltalán a suli előtt megismerni a jövendőbeli osztálytársait.

Természetesen, amikor le szerettem volna lépni, akkor írt rám az egyik volt osztálytársam, Vivi. Valahogy így zajlott a beszélgetésünk:

Vivus Krónyik: Szijja Iza!!:)

Izabella Róner: Szia Vivi. Látom már meg is barátkoztál az egyik osztálytársaddal.

Izabella Róner: J

Vivus Krónyik: Jah, amikor megnéztem a névsort, felkerestem az összes új oszt. társam és a Hajni volt az egyetlen jó fej!!!!! Veled mizújs? Ismered már a többieket?

Izabella Róner: Nem, de most mennem kell! Megyek sétálni a parkba! Szia!

Izabella kilépett       

Nem akarom megbántani a Vivit, de igazából soha az életben nem voltunk jóban, nem is szívesen beszéltem vele. Amúgy nem megyek a parkba, csak egy kibúvót kerestem, hogy ne kelljen tovább beszélgetnem vele.

    Anyu feljött a szobámba. Megkérdezte, hogy nincs-e kedvem filmet nézni, közben hűsítő limonádét inni és csajos dolgokról beszélni, mivelhogy apu és Dani elmentek horgászni és így ő unatkozik, mert a mai összes tennivalóját elvégezte. Természetesen belementem, mert ez az a nap, amikor a kapkodás még szóba sem jöhet, mert ez még egy nyugis nap. Holnap már gőzerővel pakolok a gólyatáborra. Milyen furcsa is lesz, hogy már nem a szokásos útvonalon megyek iskolába, hanem egy sokkal egyszerűbb, rövidebb közlekedési irányzat váltja fel a hosszú és fárasztó sétákat és bicikli utakat (nem szeretek autóval menni). Új emberek, tökre más személyiségek, arcok. Minden más.

- Anyu, szerinted jó lesz nekem abban az iskolában? – kérdeztem az 50 első randi közben.

- Természetesen drágám, de ezt miért kérdezed? – kérdezett vissza egy kicsit félve.

- Csak, mert a régi osztálytársaim, mind elit gimikbe, meg olyan iskolákba mennek, amik nagyon jók, meg minden és ez, olyan….

- Ciki? – próbálta befejezni a mondatomat. – Mert szerintem nincs semmi ciki, sem égő abban, ha te egy nyelvi gimnáziumba mész. Hidd el, jó lesz minden, majd meglátod, és ne érdekeljen, hogy a többiek így meg a többiek úgy. Egyedül az fontos, hogy neked jó legyen. Na de ez a kedvenc részem! – nevetett fel anyu azon, hogy megverte a csaj a fickót.

Hirtelen elgondolkodtam azon, amit anyu mondott. De most komolyan? Miért érdekelnek a többiek? Ez az én életem, nem kell, hogy kövessem őket.

Amint vége lett a filmnek, felsuhantam a szobámba és a Facebookon megváltoztattam a munkahelyem: Holmann Lajos Nyelvi Gimnáziumra.