Január 7., szerda

Ahogy a kezembe akadt a naplóm, az első dolgom az volt, hogy átlapozzam. Hogy miért? Valahogy kedvem támadt nosztalgiázni egy kicsit és a legmegfelelőbb időpont erre a fantasztikus eseményre nem is lehetett más, mint szerda hajnal. Igen korán kipattantak a szemeim, így valamivel el kellett ütnöm az időt, mert visszaaludni nem tudtam. Így találtam rá a naplómra, amibe igaz, hogy két napja írtam, de mégis érdekelt, hogy mi történt velem évkezdéskor. Végig lapoztam a kis „könyvecskét” és feltűnt, hogy alig maradt lap benne. Irtó kevés volt. Sóhajtottam egyet, majd visszaraktam a helyére, azaz a tinilányok által kedvelt helyre – a párnám alá.
    A reggelim gyorsan megettem, bekentem a pattanásomat és a naplómat bedobtam a táskámba, mert gondoltam, hogy még napközben is nézegetem. Megpróbálom nem feltűnően olvasni, nem akarom megmutatni senkinek. Magamra öltöttem a kabátomat és úgy léptem ki az utcára. Útközben elindítottam a The Pordigy No Good című számát és azt hallgattam végig, amíg be nem értem a suliba. Illetve, hallgattam volna, ha az MP3-mam nem merül le félúton. Kihúztam a fülemből a fülest és zsebre vágtam a készüléket. Az udvaron több diákcsoport is volt, valakik a padon fagyoskodtak, valakik a gimi épülete előtt. Azt, hogy miért ácsorogtak odakint ilyen hidegben, ha próbáltam sem tudtam volna megmondani. A mi osztályunk azon része, akik nem betegedtek le, csöndben elfoglalták magukat a terembe. Zoé meggyógyult, Áron viszont lebetegedett. Hirtelen nem tudtam, hogy milyen óránk lesz, így előkaptam az órarendem, ami dupla franciát jelzett.
    Almassy íratott velünk egy röpdolgozatot, nem hiszem, hogy olyan rossz lett, de annyira jónak sem mondanám. Majd, ahogy sikerül. A következő francián tovább haladtunk az anyaggal és most úgy éreztem, hogy a tanárnő elég rendesen bekeményített, rengeteget magyarázott és érződött, hogy bele akarja verni a fejünkbe az anyagot.
    Szünetben lementem a büfébe, beálltam a kígyózó sorba és reménykedtem, hogy még csengetés előtt sorra kerülök. Hallottam a hangokat mellettem és éreztem, ahogyan befurakodnak elém. A két srác nem más volt, mint Bence és Tomi, akik az akciójuknak köszönhetően elém kerültek. Megkocogtattam a vállukat, amire hátrafordultak.
– Bocs, de én előttetek álltam. Sőt, szerintem mindenki más is – mutattam a hátam mögött álló, szintén nagy sorra. A fiúk csak megvonták a vállukat, majd előre fordultak. Csak hiszik, hogy ennyiben hagyom. Megfogtam Tamás vállát és hátrarántottam, majd beálltam elé.
– Hé, ne csináld már, mi álltunk itt! – erősködött Bence.
– Ahogyan titeket sem érdekelt, hogy mi mióta várunk, engem sem fog – bölcselkedtem.
Még néhányszor próbálkoztak, utolsóm erejükkel még könyörögtek, hogy most az egyszer, de hegyi beszédemnek köszönhetően abbamaradt a további kérlelés. Nagy nehezen eljutottam a pultig, ahol kiválasztottam egy szimpla szendvicset. Gyorsan valami ülőhelyet néztem magamnak, majd fogyasztani kezdtem az ennivalómat. Betársult hozzám Bence és Tomi is.
– Úgy látom meguntátok a sorban állást – néztem az üres kezükre.
– Végül is, annyira talán nem vagyunk éhesek – mosolygott egyet Bence. Hirtelen két felsőbb éves srác haladt el mellettünk, akikkel mindketten összepacsiztak meg váltottak velük néhány szót.
– Ők kik voltak? – néztem a távolodó fiúk felé.
– Berci és Laci – mondta Tomi – végzősök – tette hozzá.
Ezek után csendben ettem tovább és furcsamód be is tudtam fejezni a szendvicsem elfogyasztását.
    Nyelvtanon Tóth tanár úr összeírta, hogy mit kérdez majd a nyelvtan témazáróban, utána elkezdtük venni a következő anyagot. Molly folyamatosan pisszegett, mondani akart valamit. Mindenegyes alkalommal leintettem, így szünetben próbáltam rákérdezni arra, hogy mit akart, de nem találtam. Ugyanígy a következő szünetben sem. Utolsó óra után végre sikerült megtalálnom, éppen indult volna haza, amikor utána kiáltottam.
– Molly! – kiabáltam.
– Jaj, tényleg – fordult felém, majd amikor odaért hozzám rázendített –össze tudnád írni a mai leckét?
– Miért, te nem írtad le? – vontam össze a szemöldököm.
– Szoktam olyat? – kérdezett vissza a sajátos stílusában. – Na, ideadod vagy sem? – tette karba a kezeit. Türelmetlennek látszott, de azért megkérdezte, hogy mire kell neki. Talán félév előtt el akar kezdeni házit csinálni? Ki tudja, talán megvilágosodott.
– Csak elviszem Tolnainak, nekem nem kell – nézett fel az égre.
– Te?
– Most miért? – háborodott fel.
– Te soha senkinek nem viszel házit – nevettem el magamat –, főleg nem Áronnak. Őt utálod. De tessék, itt van – nyújtottam felé a füzeteimet.
– Kösz – vette ki a kezemből –, egyébként hol laksz? Délután visszaadom, hogy tudj tanulni Róner.
– Neked mániád, hogy mindenkinek a vezeték nevét használod? – kérdeztem rá, majd elmondtam, hol lakom.
– Na, tényleg kösz – fordult meg –, amúgy meg Tolnai nem olyan rossz arc, szóval ennyi jár neki – indult el.
Mosolyogtam, majd egy pár percig csak álltam a hidegben, végül én is elindultam. Hideg volt, a szél is erősen fújt, a sálam szinte mindenegyes másodpercben befedte az egész arcomat, csakúgy kellett levakargatnom magamról. Majd, amikor meguntam ezt a huzavonát, egész egyszerűen lerántottam magamról és kidobtam az útközepére.
 – Rohadj meg! – kiáltottam, mintha egy embernek beszélnék. A hirtelen dühkitörésem után elindultam a sálam után az útra, de abban a pillanatban jött egy autó, ami átment rajta. Na, többet sem kéne ok nélkül dobálgatnom a holmijaimat. Kiszaladtam érte az útra, felkaptam, leporoltam és örömmel konstatáltam, hogy semmi baja nem lett. Bedobtam a táskám legaljára. Már majdnem elértem az utcánk sarkát. Készültem, hogy beforduljak, mikor megpillantottam Ricsit, aki egyszerűen utánam kiáltott.
– Jaj, de jó, hogy utolértelek – állt meg mellettem.
– Szia, mi a baj? – tértem rá a lényegre.
– Figyelj, ez nem az én telefonom – nyújtotta felém a darabot, amit én adtam neki oda.
– Akkor kié?
– Öhm… nem tudom. De azt hittem, hogy az enyém.
Hirtelen rápillantottam a kijelzőre.
– Hé, te ezt már feloldottad! Simán meg tudtad volna nézni, hogy kié a teló.
– Jóvanna’. Nézd meg te, én mentem, na pá – intett, majd az ellenkező irányba fordult és elment.
Tudom, nem illik egy ismeretlen telefonjában turkálni, de ha meg akarom keresni az illetőt, akkor meg kell néznem, hogy kiről is van szó. Kutatgattam, kutatgattam, közben már majdnem hazaértem (az a két perc, amíg az utcasaroktól eljutok a házunkig…), mire megtaláltam a készülék valódi tulajdonosát.

Pontosan kettőt kopogtam az ajtón és egy perc múlva már nyitották is. Áron köpenyben volt, Molly pedig mögötte. Igen, úgy döntöttem gyorsan elintézem ezt az apró dolgot, és visszaadom neki azt, amit nálam felejtett. Látszott rajta, hogy zavarban volt, vakargatta a fejét, majd megszólalt.
– Gyere csak be! – invitált beljebb.
– Igazából nem szeretnék zavarni, csak ezt hoztam – nyújtottam oda neki a telefont.
– Akkor leesett, hogy nem a Ricsié – nevetett fel, majd elkezdett köhögni.
– Igen, de miért nem szóltál, hogy a tied és nem az övé? – puhatolóztam.
– Nem tudom, csakúgy.
– Mert mi ez a telefonos téma? – szállt be a beszélgetésbe Molly.
– Csak a szilveszter… valaki nálam hagyta a telóját és először azt hittem, hogy Ricsi, most meg kiderült, hogy az Ároné. De nem lényeges – legyintettem.
– Volt nálad buli?
Itt gyorsan elmagyaráztam neki, hogy mi is volt ez az egész, mert végül is én jelentem meg ott teljesen váratlanul egy telefonnal a kezemben, szóval ideje volt, hogy meséljek egy kicsit. Molly mindenre bólintott és a végén csak röhögni kezdett.
– Legalább nektek nem volt unalmas szilveszteretek. Szobafogságban voltam… – morogta kényelmetlenül.

    Elköszöntem tőlük, majd újra hazafelé vettem az irányt. Zsebre dugott kézzel sétáltam és a szél még mindig erősen fújt. Óriási csönd volt, egy lélek sem járt arra. Megtorpantam, előkerestem a táskám alján rejtőző naplómat és olvasni kezdtem. Az út kellős közepén álltam és olvastam. Most éppen a szobámban vagyok és gondolkozom, hogy mivel fejezhetném be ezt. Nem szeretném ezt itt abbahagyni, de egyre csak fogynak a lapok és az én nagy ló betűim csak rontanak a helyzeten. Talán, ha szülinapomra kapok egy újat, vagy be is szerezhetnék egyet – bár ezt kétlem, semmi pénzem sincs. De mit kell mondjak, jó kis félév volt. És a további három és fél év még nagyszerűbb lesz. Talán így, a kezdetek kezdetén túlságosan naiv voltam, mindenkit a barátomnak tartottam – a legtöbb embert. Innentől kezdve óvatosabb leszek, csak egy bizonyos idő után bélyegzem el az embert jónak vagy rossznak. Persze, az ilyen fogadalmakat úgysem tartom be, de egy próbát azért megér a dolog. Talán, mire lesz egy új naplóm – ha lesz – addigra a büntetésemnek is vége, talán jövőre úgy bulizhatok szilveszterkor, hogy emlékszem is az eseményekre, talán lesz egy barátom, akivel rekordot döntünk és hat nap után is együtt maradunk. Minden csak rajtam múlik. Most pedig ideje aludnom, mert ettől még nem áll meg az élet, holnap ugyanúgy folytatódik az iskola. Reménykedem a folytatásban. És… betelt.