November 12., szerda

Ahogy kimentem a kapun, pont abban a pillanatban ütöttek el egy macskát a házunk előtt. Az autós megállt és az elütött állatot szemlélte. Amikor feltűnt neki, hogy én is ott vagyok, megkérdezte, hogy van-e a közelben állatorvos. Gyorsan ledaráltam a keresendő hely elhelyezkedését, majd a hölgy a cicussal együtt autóba pattant és el is húzott az utcából. Egy pár percig némán ácsorogtam, aztán vettem egyfajta lendületet és elindultam. Érdekes egy jelenet volt, de a macska még élt, és a sofőr sem volt hülye, hogy elhajtson anélkül, hogy megnézné a cica rendben van-e. A zenelejátszómon bekapcsoltam a Nothing Else Matters-t és a dallamot dúdolva sétáltam az iskola felé. 

 - Iza! Mizu? – lépett mellém Bence. Hm… kissé szokatlan, hogy Bence csakúgy mellém álljon és a hogylétemről kérdezősködjön. 

- Semmi, de esetleg kéne valami? 

- Igen, megvannak már szerkesztve a reklámok? – pillogott rám.

- Persze, még aznap megszerkesztettem őket. Ha akarjátok, akkor átküldhetem őket e-mailben. – Mosolyogtam kedvesen.

- Az király lenne, köszi. 

- Ha már így szóba elegyedtünk, akkor mesélhetnél kicsit az újdonsült barátnődről – böködtem oldalba.

- Óóó, hát igazából nincs sok mesélni valóm – vonta meg a vállát. 

- Miért? Hiszen már jártok, nem?

- Nem mondanám annak. Mondjuk úgy, hogy alakulóban vannak a dolgok – kacsintott, aztán bement a terembe. Mivel ő olaszt tanul, fel kellett keresnem a nekem való termet, ami nem más, mint a francia tanulásra alkalmas terem volt. Hanga már ott paskolgatta a helyet maga mellett. Boldogan belekezdett mondandójába, ami a következőkből állt: Tibi, Tibi milyen cukifiú, Tibi mennyi mindenhez ért, olyan jók Tibivel a hétvégék és nincs-e kedvem valamihez ma délután. Hát „Tibizni” minden bizonnyal nincs kedvem. 

- Azért kár, pedig tök jól elszórakoztunk volna – biggyesztette le a száját. Különben is, úszás és, hát eléggé kiakaszt, hogy alig megyek. De ha egyszer nincs kedvem. Valami sportot viszont be kell iktatnom az életembe. Mondjuk ehhez a sulis egyesülethez semmi pénzért nem mennék még egyszer, majd mondom is anyunak, hogy keressünk valami normálisabb úszóegyesületet.

Térjünk is rá a délutánra, mert végül is rászántam magamat az utolsó edzésemre. Persze nem is maradt meglepődés és egyéb attrakciók nélkül az úszás, hiába hittem azt, hogy az utolsó edzést egy laza „mentem keresni egy másik egyesületet, sziasztok!”-kal meg lehet úszni, nem sikerült. Igen, tévedtem. 

    Az egész úgy kezdődött, hogy már nagyban pakoltam be az úszós cuccomat, mivel lassan indulás és ugye el kell érnem az induló buszt, mikor csengetést hallottam. Persze vakargattam a fejem búbját, hogy ki az, mert tudtommal nem vagyok adósa senkinek házival (jó, Endre hiányzott a suliból, de neki Edit viszi a házit), és programot sem beszéltem meg senkivel sem. Elkezdtem gondolkodni a lehetséges embereken:

1, Lehet, hogy mégis Endre az, mert nem vitte neki Edit a leckét és mivel annyira megbízik bennem és tudja hol lakom, ezért ide jött és elkérte a leckét (csak egy csipet szarkazmus…). 

2, Robi az, mert végre eszébe jutottam (ez így tök jó nem? Két hétig elhanyagol, utána hirtelen eszébe jutok) és szeretne valami közös programot. 

3, Igazából ez a leges leghülyébb variáció az összes közül, de hogy ő se maradjon ki: Áron, mert őőőő… mert miért ne? Csak egy csók és menne el. Na persze, ez a legvalószínűtlenebb. Mivel nem sok időm volt tovább agyalni a lehetséges személyeken, mert az illető már szinte rátelepedett a csengőre, a negyedik megfejtés miértjét már nem tudtam úgy kigondolni, mint az előző háromét. Az ajtóhoz lépve, megfogtam a kilincset és mosolyt varázsolva az arcomra nyitottam ki. Hanga állt ott a mellette álló Tibivel. De jó, hogy említettem, hogy nem akarok „Tibizni”. Mindenesetre elég fura fejet vághattam, mivel Hanga egyből magyarázni kezdte a mai számomra hirtelen jött közös programot. A terv szerint ők is jönnek úszni, mert Hanga beiratkozott úszásra. Mikor elkezdte ecsetelni, hogy Tibi is járna, akkor feltéve a mutatóujjamat, jeleztem, hogy ez nem lehetséges, mivel Tibi nem a mi sulinkba jár. Akkor mérgében ordított egyet, hogy ez nem igazság. Mivel nem volt túl sok időm a busz indulásáig, inkább visszaszökkentem a táskámért és indultam is. 

- Hé, várj már meg! – kiáltott utánam Hanga. Gyorsan hátra pillantottam, majd jeleztem, hogy nem érünk rá annyira, úgyhogy sietősre vettem a figurát. Magam mögött éreztem Hanga csapkodását és hitetlenkedését, miszerint felesleges sietnünk. Morgásomat egy hatalmas sikoly állította meg. Ösztönösen hátrafordultam és mikor láttam, hogy Tibi egy tücsköt söpör le Hanga lábáról, a fejemre csaptam és indulatosan felmorrantam.

- Az ég szerelmére! Ne sikabáljatok már! – néztem rájuk a lehető legdühösebben, mire mindketten elnevették magukat. Visszagondoltam, hogy hogy nézek ki, mert az is lehet, hogy a hajamat szétfújta a szél vagy valami ráragadt az arcomra, ruhámra vagy esetleg beleléptem egy kutyaszarba. De egyik sem jött be…

- Mi az, hogy „sikabálni”? – mutatott idézőjeleket a levegőbe Hanga.

- Őőőőő… hát, sikabálni! Értitek, nem? – álltam meg egy pillanatra és tárt karokkal bámultam rájuk válaszra várva. 

- Persze, értjük mi – veregette meg nevetve a vállamat Hanga és Tibivel együtt kikerültek. Mi az, hogy beelőznek engem?! Nem adtam rá engedélyt! Elvégre nekem jobban kéne sietnem! Újra a megfelelő irányba fordultam és visszaelőztem a néha még mindig fel-felnevető párocskát. Hogy igazából miért is mondtam, hogy „sikabálás”? Magam sem tudom, csak ez jött ki a számon. Mondjuk így felmérve, egész jó szó ez a sikabálás. A buszmegálló felé igyekezve megtorpantam, mert a busz már rég ott álldogált, mindhárman futólépésre váltottunk. Én azt hittem, hogy végre rajtam kívül is fontossá vált az idő, de mikor a buszmegállónál lelassítottam, hogy felszálljak, addig a többiek tovább rohantak. Értetlenül bámultam tovább, de a fél lábam már a busz lépcsőjén volt.

- Felszállsz kislány? – kérdezte a sofőr, kissé idegesen, mivel már igen szeretett volna sietni. 

- Elnézést, még sem szeretnék – vettem le a lábamat a lépcsőről, majd egy hangos kiáltással jelezték, hogy még várjon a busz. Hangáék egy plusz fő társaságában rohantak a buszhoz, én pedig próbáltam olyan gyorsan bekötni a cipőfűzőmet, amilyen gyorsan csak lehet, de mire ahhoz értem, hogy újból neki essek a buszra való felszállásnak, a sofőr rám nézve zárta be az ajtót. Na, kösz! Elkezdtem integetni, de mikor láttam, hogy nem akar megállni, futásba kezdtem. 

- Álljon meg! Álljon már meg a rohadt életbe! – sikabáltam (igen, most már ezt fogom használni a kiabálásra. Menő nem?), de a nagy ordításba és futásba, sikerült ráesnem valakire. Ilyenkor szembesül az ember a „jé, de kicsi a világ” fogalmával. Mert ennyire apró nem lehet. Akiben felbotlottam az nem más volt, mint maga Kincső, aki őrületes hisztériát csapva sepert le magáról. 

- Te meg mi a frászért sikongasz itt?! Felfogtad, hogy az a busz nem fog megállni csak a te kedvedért?! – ráncolta össze a szemöldökét, majd ruháját porolva, tekintetét visszairányította rám. – Óóóó, reméltem, hogy veled nem futok össze többször. 

- Szia neked is – mosolyogtam erőltetetten. 

- Most hova igyekszel olyan nagyon? Csak nem Áronkához? 

- Miért igyekeznék hozzá? – kérdeztem még mindig hülye vigyorral az arcomon. 

- Mondjuk, mert a barátod?! Jaj, vagy már…? – és hirtelen nevetésben tört ki. Én ezt nem értem, ma mindenkinek ilyen nevetős napja van? 

- És ha igen? 

- Éljen az igaz szerelem – veregette meg a vállamat. 

- Amúgy, ha annyira érdekel úszni megyek. De gondolom ez nem izgat igazán, szóval akkor csá – hadartam és újra futni kezdtem. Mikor értelmetlennek láttam a rohanást, fogtam magam és egyszerűen megálltam nézni ahogyan mindenki siet valahová, kivétel én, aki elhatározta, hogy lassabb fokozatba állítja magát. A lehullott faleveleket kezdtem rugdosni és teljesen máshol járt az agyam. Mostanában olyan egyedül érzem magamat. Persze, ott van Hanga, Dorci, Zorka és a többiek. Nincs is velük baj, csak mégis… Hanga folyamatosan Tibiről beszél, és mindenhova magával hívja, de én meg nem szeretek harmadik lenni. Most is tojt rá, hogy én nem szálltam fel a buszra, de mindegy. Dorci folyton a közte és Zorka között történő dolgokról beszél, amit persze meghallgatok, de néha unalmas folyton bólogatni és értelmezni a dolgokat. Bár, én sem szívesen lennék abban a helyzetben, amiben ők ketten. Zoéval nem nagyon szoktunk beszélni, csak letámad, ha valami hülyeséget csinálok és elmondja, hogy mit lát a jövőben. Mintha én olyan jó társaság lennék. Ez van, ezt kell szeretni. Úgy döntöttem programot változtatok és beugrom valahová. Az irányt a pláza felé vettem, de amikor be akartam menni a bejárati ajtón egy ismerős alakot pillantottam meg. Basszus!! Anya meg mit keres a plázában?! Ez nem lehet igaz!! Ha kiszúrja, hogy nem úszáson vagyok, akkor kapok egy nagy fejadagot arról, hogy a szemébe hazudtam. Mikor bement, besurrantam az ajtón és bebújtam a budiba. Már éppen gondolkodtam, hogy végezzem-e a dolgomat, ha már így bejöttem ide, mikor érdekes hangokat hallottam, majd egy megkönnyebbült hangot, víz csobogását és irgalmatlan bűzt. Ki az a nő, aki ennyire…?! Befogtam az orromat és próbáltam nem feltűnően mutatni, hogy éppen készülök megfulladni, amikor legnagyobb döbbenetemre a fülkéből nem egy nő, hanem egy egész HELYES(!!!) fiú lépett ki, aki ugyanolyan meglepődött fejet vágott, akárcsak én. 

- Ez itt nem a női vécé? – kérdeztem ugyanúgy a fulladástól küszködve. A fiú nem válaszolt, csak a nem messze lévő piszoárokra mutatott és akkor tudatosult bennem, hogy ez itt bizony a fiú vécé. Egy idétlen mosollyal az arcomon heherésztem, amikor a fiú kiment. Akkor megtöröltem a homlokomat és lehajtottam a fejemet, hogy mekkora hülyét csináltam magamból egy ilyen helyes fiú előtt, majd tudatosult bennem az előző „vécés” jelenet. Kettőnk közül talán ő cikibb volt… Amikor újabb lépteket hallottam a vécé felé, nem volt választásom, bebújtam az egyik fülkébe és, amikor ráeszméltem, hogy melyikbe is mentem be, már késő volt, mert bejöttek a vécébe. Magamra zártam az ajtót és újra befogtam az orromat. Nagy kár, hogy a fülemet elfelejtettem.

- Túlságosan gyerek még. Máshogyan kezeli a dolgokat.

- Ne is mondd… akárhol jár, mindenhol csinál valami szart. 

- Nekem meg ezek a kavarásai. „Jaj, hát most nem mehetünk, mert hírbe hoztak minket, majd máskor”. 

- Én hülye meg újra össze akartam jönni vele. Megcsókolom, mindketten tökre élvezzük ő meg erre „bocs nem, még nem állok készen”. Mondom baszd meg, akkor mi a francért csókoltál meg? 

Akkor viszont felismertem, hogy kiről van szó. Arra is rájöttem kik beszélgetnek. Először azt hittem, hogy csak ketten vannak, de hirtelen megszólalt a harmadik tag is.

- Most is ilyen nyomorék volt. Elkezdett velem és Hangával kiabálni, hogy mi a rákért „sikabálunk”. 

- Hogy mi? – tették fel mindketten a költői kérdést. Én meg kifújtam a levegőt és rászerettem volna ülni a vécéülőkére, de majdnem sikerült beleülnöm a vécébe. Amikor felpattantam észrevettem, hogy valószínű, hogy elromlott a vécé és a tartalmat már nem sikerült eltakarítani… Egy halk „pfuj”-t hallatva, leengedtem az ülőkét és arra ültem le, majd hallgattam tovább a beszélgetést. 

- Jó lenne, ha érettebben gondolkodna. Tudtommal a csajok hamarabb érnek, de ez a szint még a tízéves kategóriába tartozik – nevetett lesajnálóan az egyikőjük. Mi az, hogy tízéves? Ráadásul, nem minden tízéves ilyen, van aki még normálisabb, mint én. Jó magam körülbelül az ötéves szintet hasítom. Taps Iza! Végül átváltottak más témára és utána kimentek a vécéből. Én is ezt vettem tervbe, csakhogy az ajtót akárhogy próbáltam kinyitni, nem sikerült. Rángatni kezdtem, de az sem hatotta meg. Hamarosan ordítozni kezdtem és a még mindig ott terjengő szag sem tartott vissza a levegő vételtől. Hamarosan ajtócsapódást hallottam és éreztem, hogy valaki alulról kukkant be a vécébe. Nem hittem a szememnek.

- Te meg mi a…? Mit keresel itt a férfi vécében? – kérdezte döbbent arccal Áron. 

- Hosszú sztori… Inkább szedj ki innen. 

- Kiszedni nem tudlak. Mássz ki alul, simán kiférsz, nem vagy túl kövér – állt fel. Megfogadva a tanácsát, kicsusszantam alul az ajtón, majd egy kicsit leporolva a ruhámat, kisétáltam a vécéből. Ennyivel persze nem zártam le a dolgot, mivel Áron követni kezdett.

- Na, most már el tudod mondani, hogy mit kerestél te a férfi vécében, nem? 

- Nem hinném, hogy túl nagy sztori lenne. 

- Egyáltalán, mit keresel itt? Úszáson nem láttalak, bezzeg a plázában egy férfi vécében meg simán megtalállak. 

- Mintha te úszáson lennél – köröztem egyet a tekintetemmel. 

- Az uszodát mára bezárták karbantartás miatt, így eljöttünk. 

- Akkor nem sok mindenről maradtam le.

- Hát nem – nevetett. – Szép kis alakítás, mondhatom. – majd hozzátette. – Megint. 

- Úgy teszel, mintha viccesek lennének az égéseim, pedig tudom, hogy legbelül egy gyerekes kislány vagyok a szemedben – árultam el magamat. 

- Ó, valaki hallgatózott. Te ehhez még túl kicsi vagy – veregette meg a vállamat. Ma már ő a harmadik ember, aki ezt teszi. 

- Tudod mit?! Igazad van, kicsi vagyok. Meg is keresem a magamnak való társaságot – mondtam, majd egy játszóházra pillantottam, ahol több kisgyerek is játszott. Bementem a kislányokhoz és leültem játszani hozzájuk. 

- Sziasztok! Remélem nem zavar titeket, a jelenlétem – integettem a tátott szájjal figyelő lányoknak. 

- Te ki vagy? – kérdezte az egyikőjük.

- Róner Izabella – nyújtottam fel a kezem, mire ő egy krétával a kezében nyújt felém, és szépen bele is firkált egy szomorú arcot a tenyerembe. Na, ez szép, még az ötévesekhez sem mehet be az ember anélkül, hogy azok ki ne rekesszék. L

- Menj innen! – kiáltotta egy másik kislány és elkezdtek krétával dobálni. Hirtelen egy nagyobb árnyékot pillantottam meg magam mögött. Éreztem, hogy most bajban vagyok.

- Elnézést kisasszony, de ez a játszóház tíz éven aluli gyermekek részére van fenntartva. 

- Én… én ezt saj-ná-lom – böktem ki nagy nehezen. Túl ijesztő volt a kövérkés testalkatú nő. Mikor kisiettem a játszóházból, nagy döbbenetemre Áron ott várt… Anya társaságában. Nem hiszem el! 

- Elárulnád nekem, hogy mit kerestél egy csapat óvodás között egy játszóházban? – tette csípőre a kezét és olyan mérgesre ráncolta a szemöldökét, hogy azt hittem a tekintetével fog meggyilkolni.  Áron persze jól szórakozott az anya vs. Iza meccsen, amiből persze az én szeretett édesanyám került ki győztesen. 

- Eredetileg… úszni… igen, úszni indultam… csak közben kiderült, hogy… hogy nem lesz és… és gondoltam bejövök ide. De nem tudtam, hogy te is itt vagy! – hárítottam. Anya gondterhelten Áronra nézett.

- Mit gondolsz fiam, higgyek neki? 

- Megér annyit – mosolygott továbbra is. 

- Na, jó… - enyhült meg. – Viszont most hazajössz velem. Van otthon valami, jobban mondva valaki, akit beszeretnék neked mutatni – mosolygott most már ő is. Valaki? Mégis kicsoda? Talán a jövőbeli barátom? Anya talált nekem egy pasit? Megáll az ész… Áronnal összeakadt a tekintetünk. Mindketten vállat vontunk, mert nem tudtuk ki lehet. Viszont, ahogy ránéztem valahogy gyengébbnek és kisebbnek éreztem magamat, mintha tényleg évekkel vissza lennék maradva. Plüssállatokkal alszom, akiknek tudom a születés napját és azt is, hogy hány évesek. Mese zenéket is töltök le és sírok egy Narutós epizódon ha olyan szomorú. Mellette gyerekesebbnek éreztem magam. Hiába volt olyan, hogy előttem pisilt (örültem is, hogy nem a nagyobbikat végezte, mert akkor igen kiakadtam volna), meg magassarkúban járkált, de hétvége óta olyan furcsa lett. Mintha zárkózottabb lett volna. Talán megfogadta Bácskai tanácsát és visszább vett magából? Akkor még mondjuk nem volt ennyire elhatározódva erről a dologról…  Elköszöntünk Árontól és anyával indultam haza a kis kiruccanásomból. A kocsiba beülve csak úgy pattantak ki a jobbnál jobb ötletek. Mi van ha valami elveszett rokon, akivel most sikerült felvenni a kapcsolatot? Vagy az új egyesület edzője és beszélgetni akar velem úszós múltamról. Nagyon vártam, hogy otthon lehessek és, hogy végre találkozzak azzal a bizonyos személlyel. 

    Az autóból kiszállva sietős tempóra váltottam és a ház belsejébe érve csak apu és Dani fogadtak egy-egy köszönéssel. Anyu felé fordultam kérdő tekintetemmel, aki csak az udvar felé mutatott. Ki várakozna az udvaron? Kisétáltam az udvarra és két másodpercbe sem telt, mire egy ugató hang üdvözölt. Le néztem a földre és egy kölyökkutya szemei néztek az enyémbe. Olyan édes volt, hogy egyből mosoly ült az arcomra. Leguggoltam hozzá és simogatni kezdtem, a kutyus nagyon örült neki, egész végig sürgött-forgott körülöttem és a rossz idő ellenére is kint maradtam vele. Szóval ez a kis pajtás volt a meglepetés? Jobb, mint ahogyan gondoltam. 

- Na, hogy tetszik? – kérdezte mögöttem egy hang.

- Nagyon tetszik! – válaszoltam boldogan. – De őt mire kaptam? 

- Mondjuk úgy, hogy ő is egyfajta „utó-szülinapi” ajándék.

- Úúú, nagyon szépen köszönöm! Hogy hívják?

- Nevezd el te – mosolygott rám anyu. Ahogy ránéztem a kis tacskóra egyből egy név pattant ki a fejemből. Anya mesélte, hogy kiskorában volt egy tacskója, aki fiú volt és mindig az utcaajtóban várta őt, amikor megérkezett anya az iskolából. Egyik nap, viszont nem várta az ajtóban és anyu, amikor beljebb ment az udvarban sem hallotta a kicsi kutyus tappancsainak topogó hangját. Elkezdte keresni, de sehol sem találta. Másnap reggel az anyukája szomorúan közölte vele a hírt, hogy a kutyust megmérgezték és az udvarban lévő körtefa alatt találta meg a tetemet. 

- Anya, ő ugye fiú?

- Igen, az. 

- Akkor... mi lenne, ha a te kutyusod emlékére elnevezném Bikficnek? 

- Ennyire megragadt benned a történetem? – nevetett lágyan.

- Igen. Meg hát, nekem igazából tetszik is ez a név – bazsalyogtam és egy újabb simítást adtam a kölyöknek, aki úgy csóválta a farkát, hogy úgy látszott, mintha nem is lenne neki. Tehát mától van egy kutyusunk, akinek én viselem a gondját és, akit mától Bikficnek hívnak. Talán annyira nem vagyok gyerek, ha egy kis életet rám bíznak. 

November 10., hétfő

Sziasztok! Most egy hétre elutazom Párizsba, így gondoltam, hogy hagyjak valamit magam után, írtam egy részt. Nem túl hosszú, de legalább addig is van mit olvasni. Jó olvasást!:)

És igen, elérkezett az angol TZ, amire be kell vallanom alig készültem. Túl egyszerűnek tűnt, nem éreztem szükségét annak, hogy tanuljak. Amint megkaptam a lapot, írni kezdtem, de egy némelyik feladat problémásnak bizonyult, de alig két perces fejtörés után ráeszméltem a megoldásra. A szerintem helyes megoldásra. A sikeresnek érzett angol doga után siettünk öltözni, hiszen tesi következett. Az öltözőben ment sutyorgás, amit én csak bamba fejjel figyeltem. Mikor Hanga belépett az öltözőbe, lehuppant mellém és mosolyogva fürkészett.

- Mit figyelsz ennyire? – Pislantott kettőt.

- Szerinted mi lehet a téma ott? – Mutattam az a-s lányok felé. 

- Jaj, hát tudod! Ugye a Kincső elment és úgy volt, hogy vesznek fel a helyére mást, de még nem találtak jelentkezőt. 

- Nem! Te is csak a buta pletykákat hallgatod! – Fordult felénk az egyik a-s lány. – Pont arról van szó, hogy megvan az új osztálytársunk. 

- Nem úgy volt, hogy egyel kevesebben lesztek? – Értetlenkedett továbbra is Hanga. 

- Hjaj, nehéz eset vagy – legyintett a lány, majd visszafordult a tornacipőjét kötni és úgy folytatta – túlságosan a pletykáknak hiszel. Ki mondta neked, hogy nem kapunk új osztálytársat?

- Hát, igazából senki, csak hallottam, ahogy mondják. 

- Mindig is utáltam az ilyen hülye pletykákat.

- Ez végül is nem akkora dolog. Mi lett volna, ha másról pletykálnak? Például, hogy miért szakítottál a pasiddal, amiből aztán „miért hagytad ott a pasidat?” lesz. 

- A pasikról jut eszembe, – fordult újra felénk – A te barátodat véletlenül nem Tibornak hívják? – Mutatott Hangára.

- De, de ő tizennyolc éves, nem hinném, hogy ő lesz az új osztálytársatok – nevetgélt kínosan.

- Ó, értem. Csak mert Tibornak hívják a mi kedves újoncunkat – mosolygott ördögien, majd kiment az öltözőből. Hangával egymásra néztünk, aztán úgy döntöttünk, hogy nem foglalkozunk az egész üggyel. Ha jön új diák, akkor had jöjjön. 

    A tesi végén a dráma tanárnő lépett be a tornaterembe. Nagy izgalommal az arcán folyamatosan keresett egy személyt, aki nem más, mint én voltam.

- Jaj, Izukám! Csak egy percre! – Kiáltotta felém. Álljunk csak meg! Mióta vagyok „Izuka”? Ráadásul az ő Izukája? Kérdőn felvontam az egyik szemöldökömet, majd amikor kíjebb húzott, lelkesen belekezdett a mondandójába.

- Csak annyit szerettem volna, hogy ma neked meg Árikának maradnia kellene még szakkör után gyakorolni azt a jelenetet. 

- De Áron nincs suliban – ráztam a fejemet. Ma ő és Endre hiányoznak. 

- Már elértem a mobilkészülékén keresztül. – Micsoda?! A tanárnőnek megvan Áron telefonszáma?! – Azt mondta, hogy háromra visszaérnek arról a vizsgálatról vagy miről és így el tudjuk próbálni. – Nem úgy volt, hogy tegnap hazaengedik a kórházból? Esetleg még nem volt jól, ezért maradnia kellett? Tök értetlen fejet vághattam, mert a tanárnő még meg is suhintotta a kezét előttem, hogy akkor rendben van-e a délután. Egy apró bólintással indultam (volna) vissza a többiekhez, mikor feltűnt, hogy a kilencedikesek többsége kifelé tart, így egyértelművé vált számomra, hogy az órának vége. Gyorsan visszaöltöztem, nem időztem sokat és előpakoltam irodalomra. Óra közben ment a beszélgetés, Zorka és Dorka összekaptak valamin, Hanga rajzolgatott a füzete hátuljába, Bence röhögött valamin, Edit pedig figyelt. Én is firkálgattam a tolltartómat, a bal kezemmel támasztottam meg az államat és végig futottam egy gondolatmenetet arról, hogy túl sokat gondolkozok és, hogy le kéne róla szokni. Nem is koncentráltam tovább a magam gondjaira, hanem az órára pillantottam és megpróbáltam lerajzolni magamat mangafiguraként.

    Órák után megebédeltem és indultam is drámára. Az aulában láttam a már várakozó diákokat, közöttük is megpillantottam a kicsit megviselt fejű Áront, aki jót nevetett valamin az egyik felsőbb éves sráccal. Robi mellettem ténfergett, Anett pedig csevegett néhány lánnyal. A tanárnő már suhant is felénk, hogy induljunk a foglalkozásra és szépen beterelt mindenkit a drámaterembe. Nagy izgalommal ültem le, elővettem a szerepemet és átolvasgattam. Rájöttem, hogy sok szerelmes szövegem van. Egy apró nyelvnyújtás után (nem vagyok az a nyálas fajta, de hát ez van, el kell játszani és kész), kezdtük is a próbát. A darab arról szólt, hogy én, mint a nemes hölgy dühöngök, hogy az apám egy olyan férfihoz akar hozzáadni, akit nem szeretek. Egyszer viszont meglátom, hogy megüt egy másik asszonyt, így még jobban meggyűlölöm és elmegyek világgá. Útközben találok egy családot, akik nagyon szegények és mégis befogadnak magukhoz, mivel otthonom nincs. Elég hideg van, tél, fogy a fa is, így sokszor fagyoskodnak, majd a család barátja lesz az én választottam. Most úgy nagyjából ennyi. Izgalmasan hangzik az biztos. A próba annyiból állt, hogy kétszer elolvastuk a szöveget, utána az első részét gyakoroltuk. Vagyis azt, amikor én bosszankodok a férjjelöltemen. Amikor ezt úgy ahogy tökéletesre csiszoltuk, még éppen el tudtuk kezdeni a második részét is, de azt már nem tudtuk teljesen kidolgozni, mert lejárt az idő. Legalábbis a többieknek mindenképp. Én meg Áron még ott maradtunk. A tekintetemmel folyamatosan kerestem, hogy hová tűnt, mert akkor csak a tanárnőt láttam, de Áront sehol sem. Míg egyszer csak éreztem egy leheletet a nyakamnál. 

- Nézz körül jobban – suttogta, majd előbukkant mögülem. Úgy éreztem magamat, mint egy krimiben, amikor a gyilkos váratlanul mögéd settenkedik és belesúg valamit a füledbe, utána pedig megöl. Értetlenül bámultam rá, mire megfordult és mélyen a szemembe nézett.

- Tudom, hogy engem kerestél a szemeddel – kacsintott egy megnyerő mosoly kíséretében, amikor is nem a dráma tanárnő kettőt tapsolva vezetett minket magához. 

- Na, akkor gyerekek tudjátok miért vagytok itt nem? – Tette csípőre a kezét a tanár. 

- Persze. 

- Mindketten csókolóztatok már, nem igaz?

- Ja – rántott vállat Áron. Én csak Áronnal csókolóztam. Legalább az előkészületek megvoltak. Pff.

- Akkor meg tudnátok nekem mutatni, hogy körülbelül milyen stílusban csináljátok? – Kérdezősködött a tanár. A mellettem álló Áron nem szólt, hanem felém hajolt és megcsókolt. Váratlanul ért meg minden, de ez teljesen más volt, mint amit korábban kaptam. Nem volt varázsa, elvégre csak egyfajta „színészi” csók volt. Nem érződött benne az, ami korábban. A tanárnő utasítására persze többször is elismételtük különböző pózokban, majd megtaláltuk a tökéletest. 

- Kedveseim, úgy csináljátok, mint a profik! Majd ha szólok, akkor még összeülünk és gyakoroljuk kicsit, de az is lehet, hogy erre nem lesz szükség. Majd meglátom, rendben? Most pedig indulhattok haza! – Mosolygott ránk, majd integetett, mi meg kimentünk a teremből. 

- Jössz velem? – Nézett rám. 

- Miért ne? – Mosolyogtam rá, aztán elindultunk. 

A suliból kiérve, a kapun át egészen csendesen baktattunk egymás mellett, míg nem kibukott belőlem egy kérdés. 

- Mi volt a kórházban? 

- Pihentem – érkezett a válasz. 

- Mikor engedtek ki?

- Tegnap délután már otthon voltam.

- Akkor ma mégis milyen kivizsgáláson voltál?! – Néztem rá kétségbeesett arccal. Ő csak hidegen felém fordult és hosszas szünet után válaszolt.

- Egy egyszerű kivizsgáláson – mondta, mintha semmi rossz dologról nem lenne szó. Legbelül tudtam, hogy valami nincs rendben Áronnal. De a ridegsége miatt nem meredtem részletesebben kérdezgetni. Onnantól kezdve némán sétálgattunk egymás mellett. Ott, ahol el kellett válnia utunknak, el is vált. Hideg volt, és átfagytam, de mégis utána néztem. A kezét zsebre dugta és úgy sétált el. Egy hatalmas sóhajjal fordultam az én otthonom irányába és kezeim dörzsölése közben folyamatosan fújtam ki a hideg levegőt a számon. 

    A szobámban csendben feküdtem, aztán amikor meguntam a fekvést, a könyveimet néztem a polcon. Levettem egy könyvet a polcról, aztán elkezdtem lapozgatni, mígnem magával ragadott a történet és sikerült az egész napot mellette töltenem. Este kilenckor jöttem rá, hogy még van leckém is, amit hamar összecsaptam és úgy dobáltam bele a könyveket a táskámba. A gépen bekapcsoltam néhány zenét és úgy mélyedtem bele az olvasásba. Hajnali kettőkor sikerült letennem a könyvet, amit sikeresen kiolvastam. Most ilyen kedvem volt. 

November 8., szombat

A mai nap mentünk forgatni Ádámékhoz. Én kettőre mentem, anyuék hatkor jöttek a vacsorára. Ádáméknál már mindenki ott volt, aki akkor számított, én voltam az utolsó, aki hiányzott. 

- Mi lenne, ha a deszkázással kezdenénk? 

- Persze, dögöljek itt amíg ti leforgatjátok azt a szart… - mormogta Áron.

- Én úgyis kíváncsi vagyok a deszkás tudásodra – bólogatott Molly.

- Áron, neked úgy sincs más programod mára, minthogy kiverd magadból a másnaposságot, nekem viszont van programom – mosolygott elégedetten Bence.

- Nem a Denisszával randizol? – kérdezett rá Ádám, folyamatosan a vállát bökdösve.

- Deeee.

- Azért még igazán nem kell sietni… 

- Mondtam, hogy ne igyál, de te…. – rázta meg a fejét Ádám.

- Nem én választottam a piát, a pia választott engem – viccelte el Áron.

- De most nem kéne…

- Hagyjá’ má’! 

- Ilyenkor hagylak is… 

- Akkor csá – állt fel a székből és vánszorgott az ajtó felé.

- Nem ezt értettem az „ilyenkor hagylak is” alatt! Ezt le kell forgatnunk.

- Komolyan, nem értem, mi a francért vállaltad el a reklám készítést baszd meg?!

- Gondoltam hírnevet szerezhetnénk az egyesületeknek… te is belementél, úgyhogy maradj a seggeden! 

- Pff – pöfékelt, majd ledőlt a kanapéra.

- Akkor deszkázásra fel! – tapsolt kettőt Ádám, majd mindenki, aki számított elindult. A deszkás reklámfilmet egy parkban forgattuk le, afféle deszkás parkban. Én, mint operatőr az állványra pakolva a kamerát hallgattam Ádám kívánságait a filmmel kapcsolatban. Még szeptember elején volt az a kívánsága a Hip Hop egyesületnek, hogy legyen egy ilyen reklámja, amivel csalogathatják az embereket, de ugye Molly deszkázik is, így gondolta, hogy a deszkás egyesületnek is lehetne egy ilyen kis videója. 

- De várjatok! – Kértem egy kis figyelmet. – Ti akkor most mind egy helyre jártok Hip Hopra, meg deszkázni?

- Ja. Molly már régóta jár táncra – helyeselt Ádám.

- Akkor hogy lehet, hogy Áron nem ismerte meg első nap? 

- Bulatovicz, ha elmeséled neki….! – Fenyegetőzött Molly. 

- Azért mert Mollynak akkor még a háta közepéig ért a vörösesbarna haja és csak suli előtt sikerült neki átalakítani magát így a gólyatábor napján, amikor beállított én is fiúnak néztem – röhögött Ádám.

- Szóval ti már suli előtt ismertétek egymást? Az tök jó! 

- Valakinek jó, valakinek nem – vonta meg a vállát Ádám.

- Ezzel mire célzol?

- Áron és Imi világéletükben küzdöttek a másik ellen. Mindig a másikban látták az ellenfelet. Mindenben versenyeztek egymással és ha a másik veszített, akkor kitalált valami baromságot, amivel mélyebbre taszította a másikat. 

- Elverlek te barom állat, ha még többet kotyogsz! – Szorította ökölbe a kezét Molly. 

- Na, de elég a csevegésből! Kezdjük a deszkázást. 

- Amúgy, Molly, neked nem lett volna muszáj kijönnöd ide, elvégre te nem deszkázol.

- Mi az, hogy nem?! Én igenis deszkázok, abban is jobb vagyok, mint Áronka! 

- Mondjuk, mert ő nem gördeszkázik? – Tettem fel a költői kérdést.

- Csajok, vagyis Iza és Imi, kezdjük mááár! – Tapsolt kettőt türelmetlenül Bence.

A forgatással nem volt sok gond, Ádám, mint valami rendező, ügyelt arra, hogy mindenki a megfelelő pillanatban lépjen be vagy, hogy én a megfelelő szögből vegyem fel a dolgokat. A tökéletes munkáért mindenki kapott egy amolyan, Ádám-pacsit. J 

    Bence kivételével, aki már indult is készülődni, visszaértünk Ádámékhoz és már készülődtünk is, mert a Hip Hop filmet a nappaliban forgattuk le. 

- Remek, ezzel gyorsan megvoltunk, jöhet is a Hip Hop! – Lelkesült be teljesen a rendező.

- Na én kihiphoppolok a vécére, mert fúúú… - panaszkodott Áron, majd felpattant, mint aki nem lenne másnapos és bezárkózott a budiba. Két perc múlva kitámolygott és egy újabb inger következtében visszarohant. Majd ezt megismételte még kétszer. 

- Asszem engem vegyetek ki a filmből! Nélkülem is lesz olyan jó! Sajnálom ifjú testvéreim, de ilyen rohamokkal nem húzom sokáig eme szikrázó létformában – drámázott Áron a kanapén fekve. 

- Hagyd magad Rómeó és irány táncikálni.

- Ha akarsz egy kis hüsítőt a nyakadba, akkor oké – tápászkodott fel. 

- Isten őrizz! 

- Pedig csokis croissant és pirítós is van benne, szerintem ízlene nektek.

- Pfuj, hagyd már abba – ütögette meg a vállát Ádám. 

- Hééjj, ne ütögess, mert akkor vacsorát osztogatok! 

Sok vitát követően eldöntöttük, hogy Áront kihagyjuk a filmből, mert egyszerűen nincs olyan állapotban, hogy benne legyen, mondjuk végül már ellenkezett, mert akkor tök feleslegesen jött el és, hogy ez így hülyeség, így bemutatta tánctudását, ami a vécéhez vezette. Végül lefektettük a kanapén, ami igen nehezen ment mivelhogy pofozkodott, de úgy, mintha öt éves lenne. Ádám belecsípett a karjába, de csak később kezdett el fájni neki… egyből gyanakodni kezdtem, hogy valami nincs rendben.

- Mióta viselkedik így? – Kérdeztem hangosabban, mert Áron folyamatosan ordibált Mollyval.

- Tegnap este óta.

- Tegnap nem bulizni voltatok? 

- De.

- Mennyit ivott? 

- Csak elmentem pisilni és addig szerintem leitta magát a sárgaföldig.

- Meddig tart neked egy rohadt pisilés, hogy azalatt így leissza magát?! 

- Jóó, még utána megigazítottam a sérómat, ami nem egy kétperces meló.

- Hol van a számítógép? – Kérdeztem türelmetlenül.

- Fent a szobámban van, be is van kapcsolva, de miért olyan fontos ez?

Nem válaszoltam, csak felszaladtam a lépcsőn és a gépet letámadva, máris pötyögtem be a megfelelő szavakat. Ahogy gyanítottam! A tünetek alapján, csakis ez lehet. Alkohol mérgezés. 

- Ki tud itt vezetni? – Loholtam le a lépcsőn.

- Áruld már el, hogy mi a franc van?! – Türelmetlenkedett Molly.

- Anyaaaa! – Ordított fel a lépcsőn Ádám.

Ádám édesanyja lesiet a lépcsőn és kérdőn a fia felé fordul, mivel Ádámnak fogalma sincs, hogy mi a probléma, így rám néz én meg mesélni kezdek. Ádám anyukája megerősítésre várt, de a többiek eltöprengtek azon, amit mondtam, majd igazat adva nekem fogták a kanapén tomboló Áront, akit Molly fogott le, és berakták a kocsiba. Onnantól kezdve rám és Mollyra nem volt szükség, így hazamehettünk. 

    Egyedül baktattam az úton és úgy figyeltem az egyre hűsülő levegőt. Aztán hirtelen egy autót láttam velem szemben jönni. Ismerős volt, olyan volt, mint a miénk, majd leesett, hogy elvégre én nekem még maradnom kéne Ádáméknál a vacsora miatt. Csak hát közbejött ez a dolog, és nem szóltunk anyuéknak, hogy még sincs vacsora. Mivel apu megismert, lehúzódott az autóval.

- Hát te? Hová sederegsz így egyedül?

- Haza, mert a forgatás közben történt egy kis baj – ültem be a kocsiba és mesélni kezdtem. Anyuék bólintottak, majd ugyanúgy Ádámék felé mentek, mert hát jó lenne megkérdezni erről őket is, hogy most akkor hogyan lesz ez az egész vacsora. Odaérve apu felhajtott a bejáróra. Ádám anyukája már is fogadott minket és elnézést kért, hogy hazaküldött engem, mert a nagy sürgés-forgás közben teljesen kiment a fejéből a vacsora.

- Na és, hogy van a fiú? – Kérdezte apa.

- Már jobban van, ott lenyugtatták, pihen egy kicsit és ha minden igaz, holnap haza is engedik. Viszont eltiltották az alkoholtól.

- Amitől én is eltiltottam, csak nem hallgatott rám – rázta a fejét nagy bölcsen Ádám.

- Ha jól tudom, te éppen azt a nyomorúságos frizurádat szépítgetted… az alatt az idő alatt simán betolhatott 1-2 sört.

- Ugyan anya, 1-2 sörtől senki nem kap alkohol mérgezést! Áronból kitelik, hogy össze-vissza igyon. 

- Ez az a fiú? – Hajolt közelebb anyához apa, de még így is hallottam a sutyorgást.

- Igen, ez az a fiú.

- Szent Isten, de jó hogy nem egy ilyen kis féreg alakkal tervezgetett Iza… Sokkal jobban illik hozzá ez a fiú – bólintott a fejével Ádám felé. Te jó ég, apa beindult pasifronton, amit én nem nagyon díjazok. Ha elrontok valamit, akkor viselem a következményeket, de hahó! Ez az én életem! Mondom! Ha rosszul döntök, akkor majd kapok egy pár pofont. 

    Kényelmetlenül érezve magamat, elkezdtem kavargatni a tányéromon lévő Carbonara-t és egész végig azon tűnődtem, hogy apa miért ellenezte ennyire az első szerelmemet. Ádámot meg miért isteníti? Sikerült kifigyelnem még néhány tanácskozást és folyamatosan Ádámot bámulta és bólogatott. Gondolom ez azt jelenti nála, hogy ő az én tökéletes férjjelöltem. Komolyan, már abba is belegondoltam, hogy mi lenne, ha a Hunor lenne az a fiú, akit apa kiszemel nekem. A világért sem hagynám, hogy rávegyen arra, hogy én Hunorral… jó, szegény, nem bántom többet, nem tehet arról, hogy ő ilyen. Végtelenül gonosz vagyok. De mindenkinek van egyfajta ízlése. Dani mellettem csöndben eszegetett és néha figyelte, hogy miről beszélgetnek a felnőttek. 

    A vacsora elfogyasztása után a szülők még beszélgettek én meg Dani és Ádám társaságában leültem a nappali kanapéjára. Egyszer erős kényszert éreztem, a vécé meglátogatására, de eszembe jutott, hogy azóta nagyon senki nem ment be oda, mióta Áron odaokádott. 

- Mikor fogjuk felvenni a másik reklámot? – Néztem Ádámra.

- Nem tudom. Majd akkor, ha Áron rendbe jön. Jövő hétvége?

- Nekem jó – válaszoltam. 

- Hopp! Bence írt SMS-t! Szerinted összejött Denisszával?

- Fogalmam sincs – ráztam meg a fejem. 

Végig húzta az ujját a kijelzőn és olvasni kezdte a bejövő SMS-t. Az arca széles mosolyra váltott, innen gondoltam, hogy Bencének összejött a randevú. Össze is pacsiztunk, utána elkezdtük vitatni Bence szerelmi életét. Kielemezgettük, hogy meddig tarthat a dolog, aztán rájöttünk, hogy ezt nagyon megsaccolni sem tudjuk, mivel nem ismerjük annyira a lányt. Körülbelül két perc után a suliról kezdtünk el tanácskozni, például, hogy miből írunk témazárót a héten. Elég sok mindenből és én még egyikre sem tanultam. 

Otthon elő is vettem az angol cuccomat és azonnal elkezdtem tanulni a füzetben, tankönyvben lévőket. Igazából nem tartott túl sokáig a tanulás, mert egy húsz perc múlva rájöttem, hogy nekem ez nagyon megy, így nem igényel túl sok ismétlést. Majd holnap még átolvasom és menni is fog a TZ. Az íróasztalomon heverő telefonomra pillantottam. Még mindig nem találtam meg a töltőt, ami már kezdett idegesíteni. Persze anyunak még nem mondtam, meg hát őszintén? Folyton elfelejtem és csak akkor jut eszembe, amikor meglátom a telót az asztalon pihenni. Benyomtam a laptopom és ott tanulmányoztam, hogy mit csináljak. Csatlakoztattam a kamerát és feltettem a gépre a deszkás reklám anyagát, aminek elkezdtem a szerkesztését. A zenét is kiválasztottam, ami elég sok időbe telt, de fél óra múlva megállapodtam a szerintem megfelelő zenénél. Az igazat megvallva, eléggé régen vágtam filmet, és akkor sem szerettem félbehagyni a dolgokat. Tehát körülbelül két óra múlva, annyit mondtam rá, hogy „okés”, majd lementettem a gépre és már csak a Facebookot böngésztem.

Elnézést a kései részért, de teljesen be voltam táblázva, plusz ötletem sem volt nagyon, így most egy rövidebb résszel érkeztem. Remélem nem lett olyan rossz, de most csak ennyit tudtam összehozni. :)

November 7., péntek

Tesin csak ültem a kis padon és néztem, ahogyan a többieket osztja ki Orovecz. Mivel megvan tiltva, hogy az órára mobiltelefonokat, vagy egyéb kütyüket hozzunk be, a könyökömmel támasztottam az államat. Egyedül én voltam felmentve, a többiek mind a feladatokat teljesítették, egészen addig, amíg Orovecz ki nem állította Denisszát, mert fájt a hasa. 

- Szia – ült le mellém a hasát fogva.

- Szió – mosolyogtam rá. Ő is eleresztett egy kisebb mosolyt, majd elkezdett mellettem nyögni, amitől néha igen megijedtem. Tök csend volt, csak a tornázók cipőjének trappolását lehetett hallani, meg Denissza igen ritka, de akkor halálosan ijesztő nyöszörgését. Szóval, ez volt a tesi óra. Következő óra után Hanga elmesélte, hogy milyen csodálatos hétvégét terveznek Tibivel és Ricsivel. Szegény Ricsi, már komolyan sajnálom… találhatna valakit, aki nem én vagyok! Csak túltette már magát nem? 

- Először elmegyünk moziba, utána este Tibinél alszom.

- Gondolom Ricsi nem… 

- Persze, hogy nem, egyrészt nincs matrac, amire fektethetnénk, másrészt, ez már két fős este.

- Tudom én. De azért nem gondoljátok, hogy milyen szar lehet szegénynek, hogy míg ti ott nyaljátok egymást, ő csak néz ki a fejéből? 

- Talán, ha nem utasítottad volna el, akkor nem így lenne.

- Azért utasítottam el, mert nem akartam, hogy együtt legyünk… Gondolom tisztában vagy vele, hogy én senkivel nem leszek együtt kényszerből. 

- Jó, de láttad, hogy milyen szomorú… egy esélyt azért igazán adhattál volna neki.

- Minek? Én nem voltam belé szerelmes. 

- Mindegy, hagyjuk… nem a te tered a szerelem.

- Eddig is tudtam.

- De most komolyan, egy jó döntésed sem volt még – rázta csalódottan a fejét. Hagy tudjam már én, hogy mi jó nekem. Kezdett kiakasztani, hogy míg ő a frenetikus hétvégéjéről számol be, én addig csak szépen tovább süllyedek. Kedd óta kételyeim vannak magammal kapcsolatban. Mintha újra és újra követném el ugyanazokat a hibákat, és a legrosszabb az egészben az, hogy még mindig nem tudom mi a hibám. Amikor Anett is hozzánk csapódott, Hanga neki is levázolta programját, én pedig eloldalogtam egy picit távolabbra. Az aulában rápillantottam Áronra, aki egyedül üldögélt és babrálta a telefonját. Cinikus arckifejezés, semmi rejtett mosoly, ugyanúgy bámult, mint csütörtökön. Amikor órákon a szomszéd padra néztem, ugyanezt a fejet vágta, esetleg dobogott a lábával, vagy az ujjaival. Ádám és Molly hülyéskedtek és a felsőbb évesekkel együtt röhögtek valamin. Később Ádám megunta a társaságukat és leült Áron mellé, akivel nyomban elkezdtek dumálni. Ádám arcáról az sugárzott, hogy valami rohadt eszméletlen hülyeség történt és ezt azonnal megosztotta Áronnal, áron egy aprót felnevetett, majd újra a telefonján böngészett valamit. 

- Iza! – kiáltott Dorci. – Lenne egy perced?

- Nekem mindig van.

- Az a jó – azzal karon fogott és elrángatott. Érdekes mód nem a budiba, hanem egy szertárba. Gyorsan körülnézett, hogy nem látnak-e minket, amikor besurranunk, majd az ajtóban maradt kulccsal kinyitotta a helyiséget. 

- Na, mi a baj? – kérdeztem karba tett kézzel. Őszintén? Attól féltem, hogy tőlem kér tanácsokat pasi fronton. 

- Zorka. Mostanában olyan ellenséges velem és semmiben sem értünk egyet. Tudod, amikor kórházban voltál, írtam egy SMS-t, hogy már mindketten kiszerettünk Áronból. Igazából ennek a hírnek csak a fele igaz. 

- Mert te még mindig szereted. – Fejeztem be. 

- Nem, pont hogy Zorka az, akinek még mindig bejön. Igazából Zorka nem is írt az én nevemben Facebookról, hanem mindvégig én veszekedtem vele, engem hordott le mindennek és valahogy szóba került Zorka, őt meg az egekig dicsérte. Akkor már teljesen kiábrándultam, megmutatta Zorkának az üzeneteket, hogy milyen mocskos dolgokat írt, erre ő csak azt egy sort vette figyelembe, ami róla szólt. Annyit mondott, hogy kár, hogy nem fogadtam meg a tanácsait, mert akkor most én is ilyen helyzetben lehetnék, aztán megborzolta a hajamat, amitől tökre kiborultam. Letámadtam, hogy mi az, hogy engem elhordhat mindennek és ezt szó nélkül tűri, bezzeg azt az egy dicséretet pedig olyannyira kiemeli, hogy elkezdi fényezni magát. Ott áradozott, hogy végre tudják a fiúk, ki is az igazi, meg ilyenek, teljesen elszállt magától. 

- De Zorka amúgy is ilyen nem? 

- Nem egészen… egy dicsérettől nem száll ilyen magasságokba. Most folyamatosan szekál, és amikor felvetek valami ötletet, csak legyint egyet. 

- De a héten fel sem tűnt ez az egész…

- Azért, mert annyi esze neki is volt, hogy most nem akar balhét. Csak hát ma reggel is összekaptunk, mert az én ruhám, ami nem mellesleg márkás, az ő cuccaihoz került és, mint valami liba, egyszerűen kidobta a kukába. Nem tudom a mi a franc baja van, de kezd az idegeimre menni. 

- Akkor otthon áll a bál.

- Anya nem győz minden egész órában szétválasztani, ha megvan a békülés, akkor rá negyed óra múlva kezdődik elölről minden. Ennyire még nem tartotta magát nagyra. Most meg azt mondta, hogy a szülinapjára kontaktlencsét kér, mert utálja a szemüveget, plusz nem akar rám hasonlítani. Tehát a haját, le akarja nyíratni rövidre és átakarja festetni hidrogén szőkére.

- Pfuj már, hogy nézne ki?

- Elég szörnyen és mindezt csak azért, mert szerinte ő jobb nő, mint én és attól tart, ha egy kis mennyiségben is hasonlít rám, akkor már a társadalom kirekeszti. De engem sem rekeszt ki senki! – Emelte fel a hangját. Jézusom, ez annyira... ááá ez pfuj! 

- Amúgy – kezdtem, mert nem volt olyan fontos – miért a szertárba hoztál? 

- Hát, mert… őőőő… csakúgy – vakarta meg a fejét, majd kislisszoltunk a szertár ajtaján. Utolsó óránk következett, ami osztályfőnöki volt. Bácskai egy mosoly kíséretében érkezett. Én a körmeimet tanulmányozta, hogy ideje levágni vagy befesteni. Anyu szerint szépen nőnek a körmeim, így nincs is szükségem műkörömre. Miután ezt a nagyon fontos dolgot kielemezgettem magamon, a tanár úr már javában beszélt arról, hogy mennyire örül, hogy minket taníthat. Végre következett valami más infó. 

- Feltűnhetett nektek, hogy elmaradt a Halloween-hét. Ez a rendezvény őszi szünetben van, de ebben az évben egy kis probléma adódott a rendezésében. Jövőre viszont minden bizonnyal lesz. – Mosolygott ránk. – A következő, amit szeretnék mondani, hogy hamarosan itt van az első adventi gyertyagyújtó ünnepség, amit a kilencedikesek gyújtanak meg, a másodikat a tizedikesek, a harmadikat a tizenegyedikesek, az utolsót meg a végzős diákok. December első hétvégéjén lesz a szalagavató, ami titeket nem érint, majd három év múlva. Gondoltam beszámolok ennek a zsúfolt hónapnak az eseményeiről. Jövő hét pénteken szeretném kiosztani mindenkinek azt az egy-két mondatát, amit elmond a gyújtáson. – Mondta, majd amikor befejezte, néhányunk viselkedésére tért ki. Elmondta, hogy nekem javítanom kéne a hirtelen kitöréseimen, nem kéne annyit ordibálnom meg visonganom, próbáljam elkerülni mások figyelmét. De én nem direkt csinálom ezt! Ahj, Zoé is pontosan ugyanezt mondta. Ádámnak és Mollynak azt tanácsolta, hogy elég a hülye történetekből, mert a tanáriban hallott egy-kettőt és nem szeretné, hogy már most a hülyeségünkről legyünk híresek. Tomi és Bence annyit kaptak, hogy fejezzék be az állatkerti viselkedést, mert már többen kiakadtak emiatt. 

- … És Áron. Tőled azt szeretném kérni, amit Izától. Túl sok a figyelemfelkeltés, jó lenne, ha nem csinálnátok hülyeséget. 

- Ígérem, mostantól nem fogok magassarkúban járni – mondta tök komoly fejjel, a többiek elkezdtek röhögni. 

- Nem csak erre értettem. Mintha egy kicsit sokat tudnánk a magánéletedről.

- Arról senki sem tud – zárta le ennyivel a dolgot, de Bácskai tovább feszegette.

- Tényleg? Hangos telefonbeszélgetések, amiket a fél iskola hallgat, a gimnáziumon belüli csókolózás, paráználkodás…

- Tessék? – vonta fel a szemöldökét.

- Csak a tényeket mondom. Értem én, a szerelem ebben a korban mikre képes, de szerintem nem kell mindenkinek tudnia, hogy mennyire boldog vagy – erőltetett az arcára egy mosolyt.

- Egyáltalán nem vagyok boldog, de mindegy. Fogalmam sincs, hogy milyen csókról, meg „paráználkodás”-ról van szó – mutatott idézőjeleket a levegőbe.

- Néhány tanár, meg diák megjegyezte, hogy te és Izabella szerettek kettesben lenni az iskolában. – Lesütöttem a szememet és  újra az ujjaimat táncoltattam magam előtt. Köszönöm Bácskai! Nagyon szépen köszönöm! – Az évfolyamról többek panaszkodtak már, hogy szóljak mindkettőtöknek, hogy fejezzétek be ezeket a hangos vitákat. 

- Ott veszekszek Izával, ahol akarok, ott csókolom meg ahol akarom, és az, hogy ez másokat mennyire zavar, egyáltalán nem érdekel! 

- Áron, ez egy iskola! Ide több diák is jár, nem hiszem, hogy mindenkinek tudnia kell a dolgaidról! – Emelte fel a hangját. 

- ch – dőlt hátra a székén Áron. 

Otthon filmet néztem, már pizsamában feküdtem az ágyamban, egy tál popcornnal az ölemben, amikor csengettek. Hallottam, ahogyan apu ajtót nyit a vendégnek, akit felterel a szobámba. Jó tudni, hogy engem keresnek. A takarót jobban magamra húztam, a filmet, pedig leállítottam. Az ajtón Ádám lépett be. 

- Szia – köszönt nekem. – Te már is alváshoz készülsz? 

- Nem, csak filmet nézek.

- Akkor nem zavarok sokáig – ült le az ágyam szélére. 

- Zavarhatsz, elvégre ráérek, holnap meg amúgy is találkozunk.

- Ez igaz… na, pont erről lenne szó. Van kamerád? 

- Van, de miért?

- Eltudnád hozni holnap a vacsorára?

- Persze, de miért? – ismételtem meg a kérdést.

- Tudod, kéne egy deszkás és egy Hip Hoppos reklámfilmet csinálni. 

- Minek?

- Hogy híreszteljük az egyesületet.

- Milyen egyesület? – Csodálkoztam.

- Túl sokat kérdezel Iza. Na, szóval, holnap nem csak ti lesztek ott, hanem Bence is és… asszem csak Bence, ja igen,mert Áron nem ér rá, így Mollyt nem hívom le feleslegesen. Holnap leforgatnánk a deszkás reklámot, vasárnap meg a Hip Hopposat. Ja és amúgy tudsz vágni? Na, mit szólsz? 

- Oké… amúgy tudok szerkeszteni, meg hát úgyis ráérek, szóval benne vagyok. 

- Reméltem. Számítok rád holnap – kacsintott, azzal el is ment. 

Éppen indítottam volna a filmet, mikor rájöttem, hogy nekem ezt egyáltalán nincs kedvem nézni. Kiterültem az ágyamon és a popcorn egyből bele is borult. Nagyszerű, felkeltem, hogy összeszedegessem a darabokat, amikor hallottam, hogy apu valakikhez beszél. Anyu most sokáig dolgozott, Dani pedig nem volt itthon, gondoltam biztosan telefonál, de mikor más hangot is hallottam, tudtam, hogy más is van itt. Mindenesetre nem törődtem vele, hirtelen visszajött a kedvem a filmnézéshez, így miközben szedtem a popcornt, már ment a film. Aztán feltűnt egy nagy ragacsos folt a nadrágomon, fogalmam sem volt, hogy került rá, gyorsan lekaptam magamról a nadrágomat, így egy hosszabb pólóban voltam, ami hajoláskor felcsúszik és látszik a bugyim. Mindenesetre lehajoltam szedni a kukoricaszemeket, amik lepotyogtak és egyszer csak azt hallom, hogy kinyílik az ajtó és valaki megáll mögöttem. Nem tudtam, hogy ki volt, de egyszerűen lefagytam és csak úgy álltam, ahogy voltam. Pont olyan pózban, hogy hajoltam a kukoricáért, így a pólóm felcsúszott, láthatóvá vált a bugyogóm, plusz melltartó sem volt rajtam. Aztán belém hasított valami… valahol hátulról. Valaki megfogta a derekamat és közelebb húzott magához, még furcsább érzés volt. Azonnal ki egyenesedtem és hátrafordultam. 

- Te meg? – néztem rá Áronra, fogalmam sem volt, hogy került oda, de belém állt a frász. Ő nem szólt semmit, csak leült az ágyamra.

- Látom eszel. 

- Igen… de te, hogy kerülsz ide. 

- Csak benéztem. Ádámmal jöttem, de amíg ő beszélt veled, én az apukáddal voltam és képzeld… miért akart leverni? – bámult rám kérdőn.

- Őőőőő… le akart verni? 

- Igen! Először, amikor bemutatkoztam, elkezdett prédikálni arról, hogy miket tettem veled… 

- Egy apának ez a dolga és valljuk be, hogy azért voltak durva pillanataid.

- Jó, ez igaz, de nem is ezért jöttem. – Feküdt ki kényelmesen az ágyamon, kezét a tarkója alá téve.

- Hanem? – néztem rá kérdőn.

- Csakúgy, hogy ne unatkozzak. Valamivel el kell ütni az időt. 

- De apám ki fog dobni titeket – válaszoltam, miközben helyet csináltam magamnak az ágyamon.

- Mi a baj? Miért nem szeded tovább a popcornt? – kérdezte szemtelen pimasz mosollyal az arcán. 

- Amikor kedden azt mondtad Ádámnak, hogy megpróbálasz önmagam lenni a közelemben… az azt jelentette, hogy ilyen paraszt vagy valójában? – kérdeztem, de ő válasz helyett megfogta az egyik kezemet és magára rántott.

- De szereted az ilyen parasztokat nem? – mondta, alig pár méterre az arcomtól. Érződött a lehelete, ami alkoholtól volt büdös. Mélyen a szemébe néztem és felidéztem magamban a keddi napot, amikor meghallottam miről beszélnek Ádámmal. Egyszerűen jó érzés volt, hogy tetszek valakinek, hogy valaki ennyire vonzódik hozzám. Nem érdekelt, hogy spicces volt, megcsókoltam. De ő máshogy ragált.

- Nem, nem ezért jöttem Iza… - tolt el magától, majd felült az ágyamon és megtörölte a száját. – Teljesen más dologhoz van kedvem – markolta meg a fenekemet, majd elkezdte lehúzni a bugyimat, én meg… én meg… felébredtem. 

    Az egész csak egy álom volt, amikor Ádám mondta a reklámot, utána meg bealudtam, mert még ott ült mellettem. Nem tudom, hogy sikerült Áronnak is ott lennie, de egy ordítás közepette ébredtem fel. Szóval Áron a valóságban is ott volt, de a telefonját nyomkodta, amikor felébredtem és egy hatalmas sikoly hagyta el a számat, kiejtette a kezéből a telefonját. 

- Nyugi, csak bealudtál – simította meg a karomat Ádám. Áron motyogott valamit, úgy hajolt le a telefonjáért.

- Áron, te amúgy miért vagy itt. 

- Csak elkísértem Ádámot, mert innen megyünk bulizni. 

- Ja… nekem ez a buli – mosolyodtam el a kimerevített képernyő felé pillantva. 

- Aha – mondta, újra  a telefon képernyőjét bámulva. 

- Amúgy még annyit szerettem volna mondani, hogy Áron mégis jön. 

- Oké. Ezért vártátok meg, hogy felkeljek vagy mi? – Nevettem fel.

- Ja, csak gondoltam mondom, mert akkor így mindkét reklámot holnap forgatnánk le. 

- Ja, persze, oké. Ja, amúgy Áron…

- Hm? – kérdezett vissza, fel sem nézve rám.

- Milyen programod lett volna holnap? – Kérdeztem rá.

- Pont olyan – kacsintott rám egy apró, de múló mosoly kíséretében. Nem tudom, hogy az utóbbi napokban mi baja volt, azt tudom, hogy szerdán nem jött suliba, mert ment valami vizsgálatra. Ennyire ki lenne bukva tőlem? Én már ezen nem segíthetek. Az álombeli tettem egy hülyeség volt. Persze, hogy nem kezdeném újra vele… De milyen programja lett volna holnap? Bizonyára csajos program, újabb felejtési kísérlet vagy… franc tudja mi, már nem tudom követni a dolgokat. 

- Na, mehetünk? – Pattant is fel. 

- Igen, de tudod, hogy most mellőznöd kell az alkoholt – figyelmeztette Ádám. 

- Tudom… de nem érdekel, egy este nem a világvége – túrt bele a hajába, azzal felálltak, Ádám jó hangos köszönés kíséretében távozott, Áron egy alig hallhatót köszönt, csak a szája mozgását láttam. Végig dőltem az ágyamon (a popcornt előtte kiraktam az ágyból), majd be is aludtam.