November 10., hétfő

Sziasztok! Most egy hétre elutazom Párizsba, így gondoltam, hogy hagyjak valamit magam után, írtam egy részt. Nem túl hosszú, de legalább addig is van mit olvasni. Jó olvasást!:)

És igen, elérkezett az angol TZ, amire be kell vallanom alig készültem. Túl egyszerűnek tűnt, nem éreztem szükségét annak, hogy tanuljak. Amint megkaptam a lapot, írni kezdtem, de egy némelyik feladat problémásnak bizonyult, de alig két perces fejtörés után ráeszméltem a megoldásra. A szerintem helyes megoldásra. A sikeresnek érzett angol doga után siettünk öltözni, hiszen tesi következett. Az öltözőben ment sutyorgás, amit én csak bamba fejjel figyeltem. Mikor Hanga belépett az öltözőbe, lehuppant mellém és mosolyogva fürkészett.

- Mit figyelsz ennyire? – Pislantott kettőt.

- Szerinted mi lehet a téma ott? – Mutattam az a-s lányok felé. 

- Jaj, hát tudod! Ugye a Kincső elment és úgy volt, hogy vesznek fel a helyére mást, de még nem találtak jelentkezőt. 

- Nem! Te is csak a buta pletykákat hallgatod! – Fordult felénk az egyik a-s lány. – Pont arról van szó, hogy megvan az új osztálytársunk. 

- Nem úgy volt, hogy egyel kevesebben lesztek? – Értetlenkedett továbbra is Hanga. 

- Hjaj, nehéz eset vagy – legyintett a lány, majd visszafordult a tornacipőjét kötni és úgy folytatta – túlságosan a pletykáknak hiszel. Ki mondta neked, hogy nem kapunk új osztálytársat?

- Hát, igazából senki, csak hallottam, ahogy mondják. 

- Mindig is utáltam az ilyen hülye pletykákat.

- Ez végül is nem akkora dolog. Mi lett volna, ha másról pletykálnak? Például, hogy miért szakítottál a pasiddal, amiből aztán „miért hagytad ott a pasidat?” lesz. 

- A pasikról jut eszembe, – fordult újra felénk – A te barátodat véletlenül nem Tibornak hívják? – Mutatott Hangára.

- De, de ő tizennyolc éves, nem hinném, hogy ő lesz az új osztálytársatok – nevetgélt kínosan.

- Ó, értem. Csak mert Tibornak hívják a mi kedves újoncunkat – mosolygott ördögien, majd kiment az öltözőből. Hangával egymásra néztünk, aztán úgy döntöttünk, hogy nem foglalkozunk az egész üggyel. Ha jön új diák, akkor had jöjjön. 

    A tesi végén a dráma tanárnő lépett be a tornaterembe. Nagy izgalommal az arcán folyamatosan keresett egy személyt, aki nem más, mint én voltam.

- Jaj, Izukám! Csak egy percre! – Kiáltotta felém. Álljunk csak meg! Mióta vagyok „Izuka”? Ráadásul az ő Izukája? Kérdőn felvontam az egyik szemöldökömet, majd amikor kíjebb húzott, lelkesen belekezdett a mondandójába.

- Csak annyit szerettem volna, hogy ma neked meg Árikának maradnia kellene még szakkör után gyakorolni azt a jelenetet. 

- De Áron nincs suliban – ráztam a fejemet. Ma ő és Endre hiányoznak. 

- Már elértem a mobilkészülékén keresztül. – Micsoda?! A tanárnőnek megvan Áron telefonszáma?! – Azt mondta, hogy háromra visszaérnek arról a vizsgálatról vagy miről és így el tudjuk próbálni. – Nem úgy volt, hogy tegnap hazaengedik a kórházból? Esetleg még nem volt jól, ezért maradnia kellett? Tök értetlen fejet vághattam, mert a tanárnő még meg is suhintotta a kezét előttem, hogy akkor rendben van-e a délután. Egy apró bólintással indultam (volna) vissza a többiekhez, mikor feltűnt, hogy a kilencedikesek többsége kifelé tart, így egyértelművé vált számomra, hogy az órának vége. Gyorsan visszaöltöztem, nem időztem sokat és előpakoltam irodalomra. Óra közben ment a beszélgetés, Zorka és Dorka összekaptak valamin, Hanga rajzolgatott a füzete hátuljába, Bence röhögött valamin, Edit pedig figyelt. Én is firkálgattam a tolltartómat, a bal kezemmel támasztottam meg az államat és végig futottam egy gondolatmenetet arról, hogy túl sokat gondolkozok és, hogy le kéne róla szokni. Nem is koncentráltam tovább a magam gondjaira, hanem az órára pillantottam és megpróbáltam lerajzolni magamat mangafiguraként.

    Órák után megebédeltem és indultam is drámára. Az aulában láttam a már várakozó diákokat, közöttük is megpillantottam a kicsit megviselt fejű Áront, aki jót nevetett valamin az egyik felsőbb éves sráccal. Robi mellettem ténfergett, Anett pedig csevegett néhány lánnyal. A tanárnő már suhant is felénk, hogy induljunk a foglalkozásra és szépen beterelt mindenkit a drámaterembe. Nagy izgalommal ültem le, elővettem a szerepemet és átolvasgattam. Rájöttem, hogy sok szerelmes szövegem van. Egy apró nyelvnyújtás után (nem vagyok az a nyálas fajta, de hát ez van, el kell játszani és kész), kezdtük is a próbát. A darab arról szólt, hogy én, mint a nemes hölgy dühöngök, hogy az apám egy olyan férfihoz akar hozzáadni, akit nem szeretek. Egyszer viszont meglátom, hogy megüt egy másik asszonyt, így még jobban meggyűlölöm és elmegyek világgá. Útközben találok egy családot, akik nagyon szegények és mégis befogadnak magukhoz, mivel otthonom nincs. Elég hideg van, tél, fogy a fa is, így sokszor fagyoskodnak, majd a család barátja lesz az én választottam. Most úgy nagyjából ennyi. Izgalmasan hangzik az biztos. A próba annyiból állt, hogy kétszer elolvastuk a szöveget, utána az első részét gyakoroltuk. Vagyis azt, amikor én bosszankodok a férjjelöltemen. Amikor ezt úgy ahogy tökéletesre csiszoltuk, még éppen el tudtuk kezdeni a második részét is, de azt már nem tudtuk teljesen kidolgozni, mert lejárt az idő. Legalábbis a többieknek mindenképp. Én meg Áron még ott maradtunk. A tekintetemmel folyamatosan kerestem, hogy hová tűnt, mert akkor csak a tanárnőt láttam, de Áront sehol sem. Míg egyszer csak éreztem egy leheletet a nyakamnál. 

- Nézz körül jobban – suttogta, majd előbukkant mögülem. Úgy éreztem magamat, mint egy krimiben, amikor a gyilkos váratlanul mögéd settenkedik és belesúg valamit a füledbe, utána pedig megöl. Értetlenül bámultam rá, mire megfordult és mélyen a szemembe nézett.

- Tudom, hogy engem kerestél a szemeddel – kacsintott egy megnyerő mosoly kíséretében, amikor is nem a dráma tanárnő kettőt tapsolva vezetett minket magához. 

- Na, akkor gyerekek tudjátok miért vagytok itt nem? – Tette csípőre a kezét a tanár. 

- Persze. 

- Mindketten csókolóztatok már, nem igaz?

- Ja – rántott vállat Áron. Én csak Áronnal csókolóztam. Legalább az előkészületek megvoltak. Pff.

- Akkor meg tudnátok nekem mutatni, hogy körülbelül milyen stílusban csináljátok? – Kérdezősködött a tanár. A mellettem álló Áron nem szólt, hanem felém hajolt és megcsókolt. Váratlanul ért meg minden, de ez teljesen más volt, mint amit korábban kaptam. Nem volt varázsa, elvégre csak egyfajta „színészi” csók volt. Nem érződött benne az, ami korábban. A tanárnő utasítására persze többször is elismételtük különböző pózokban, majd megtaláltuk a tökéletest. 

- Kedveseim, úgy csináljátok, mint a profik! Majd ha szólok, akkor még összeülünk és gyakoroljuk kicsit, de az is lehet, hogy erre nem lesz szükség. Majd meglátom, rendben? Most pedig indulhattok haza! – Mosolygott ránk, majd integetett, mi meg kimentünk a teremből. 

- Jössz velem? – Nézett rám. 

- Miért ne? – Mosolyogtam rá, aztán elindultunk. 

A suliból kiérve, a kapun át egészen csendesen baktattunk egymás mellett, míg nem kibukott belőlem egy kérdés. 

- Mi volt a kórházban? 

- Pihentem – érkezett a válasz. 

- Mikor engedtek ki?

- Tegnap délután már otthon voltam.

- Akkor ma mégis milyen kivizsgáláson voltál?! – Néztem rá kétségbeesett arccal. Ő csak hidegen felém fordult és hosszas szünet után válaszolt.

- Egy egyszerű kivizsgáláson – mondta, mintha semmi rossz dologról nem lenne szó. Legbelül tudtam, hogy valami nincs rendben Áronnal. De a ridegsége miatt nem meredtem részletesebben kérdezgetni. Onnantól kezdve némán sétálgattunk egymás mellett. Ott, ahol el kellett válnia utunknak, el is vált. Hideg volt, és átfagytam, de mégis utána néztem. A kezét zsebre dugta és úgy sétált el. Egy hatalmas sóhajjal fordultam az én otthonom irányába és kezeim dörzsölése közben folyamatosan fújtam ki a hideg levegőt a számon. 

    A szobámban csendben feküdtem, aztán amikor meguntam a fekvést, a könyveimet néztem a polcon. Levettem egy könyvet a polcról, aztán elkezdtem lapozgatni, mígnem magával ragadott a történet és sikerült az egész napot mellette töltenem. Este kilenckor jöttem rá, hogy még van leckém is, amit hamar összecsaptam és úgy dobáltam bele a könyveket a táskámba. A gépen bekapcsoltam néhány zenét és úgy mélyedtem bele az olvasásba. Hajnali kettőkor sikerült letennem a könyvet, amit sikeresen kiolvastam. Most ilyen kedvem volt.