November 12., szerda

Ahogy kimentem a kapun, pont abban a pillanatban ütöttek el egy macskát a házunk előtt. Az autós megállt és az elütött állatot szemlélte. Amikor feltűnt neki, hogy én is ott vagyok, megkérdezte, hogy van-e a közelben állatorvos. Gyorsan ledaráltam a keresendő hely elhelyezkedését, majd a hölgy a cicussal együtt autóba pattant és el is húzott az utcából. Egy pár percig némán ácsorogtam, aztán vettem egyfajta lendületet és elindultam. Érdekes egy jelenet volt, de a macska még élt, és a sofőr sem volt hülye, hogy elhajtson anélkül, hogy megnézné a cica rendben van-e. A zenelejátszómon bekapcsoltam a Nothing Else Matters-t és a dallamot dúdolva sétáltam az iskola felé. 

 - Iza! Mizu? – lépett mellém Bence. Hm… kissé szokatlan, hogy Bence csakúgy mellém álljon és a hogylétemről kérdezősködjön. 

- Semmi, de esetleg kéne valami? 

- Igen, megvannak már szerkesztve a reklámok? – pillogott rám.

- Persze, még aznap megszerkesztettem őket. Ha akarjátok, akkor átküldhetem őket e-mailben. – Mosolyogtam kedvesen.

- Az király lenne, köszi. 

- Ha már így szóba elegyedtünk, akkor mesélhetnél kicsit az újdonsült barátnődről – böködtem oldalba.

- Óóó, hát igazából nincs sok mesélni valóm – vonta meg a vállát. 

- Miért? Hiszen már jártok, nem?

- Nem mondanám annak. Mondjuk úgy, hogy alakulóban vannak a dolgok – kacsintott, aztán bement a terembe. Mivel ő olaszt tanul, fel kellett keresnem a nekem való termet, ami nem más, mint a francia tanulásra alkalmas terem volt. Hanga már ott paskolgatta a helyet maga mellett. Boldogan belekezdett mondandójába, ami a következőkből állt: Tibi, Tibi milyen cukifiú, Tibi mennyi mindenhez ért, olyan jók Tibivel a hétvégék és nincs-e kedvem valamihez ma délután. Hát „Tibizni” minden bizonnyal nincs kedvem. 

- Azért kár, pedig tök jól elszórakoztunk volna – biggyesztette le a száját. Különben is, úszás és, hát eléggé kiakaszt, hogy alig megyek. De ha egyszer nincs kedvem. Valami sportot viszont be kell iktatnom az életembe. Mondjuk ehhez a sulis egyesülethez semmi pénzért nem mennék még egyszer, majd mondom is anyunak, hogy keressünk valami normálisabb úszóegyesületet.

Térjünk is rá a délutánra, mert végül is rászántam magamat az utolsó edzésemre. Persze nem is maradt meglepődés és egyéb attrakciók nélkül az úszás, hiába hittem azt, hogy az utolsó edzést egy laza „mentem keresni egy másik egyesületet, sziasztok!”-kal meg lehet úszni, nem sikerült. Igen, tévedtem. 

    Az egész úgy kezdődött, hogy már nagyban pakoltam be az úszós cuccomat, mivel lassan indulás és ugye el kell érnem az induló buszt, mikor csengetést hallottam. Persze vakargattam a fejem búbját, hogy ki az, mert tudtommal nem vagyok adósa senkinek házival (jó, Endre hiányzott a suliból, de neki Edit viszi a házit), és programot sem beszéltem meg senkivel sem. Elkezdtem gondolkodni a lehetséges embereken:

1, Lehet, hogy mégis Endre az, mert nem vitte neki Edit a leckét és mivel annyira megbízik bennem és tudja hol lakom, ezért ide jött és elkérte a leckét (csak egy csipet szarkazmus…). 

2, Robi az, mert végre eszébe jutottam (ez így tök jó nem? Két hétig elhanyagol, utána hirtelen eszébe jutok) és szeretne valami közös programot. 

3, Igazából ez a leges leghülyébb variáció az összes közül, de hogy ő se maradjon ki: Áron, mert őőőő… mert miért ne? Csak egy csók és menne el. Na persze, ez a legvalószínűtlenebb. Mivel nem sok időm volt tovább agyalni a lehetséges személyeken, mert az illető már szinte rátelepedett a csengőre, a negyedik megfejtés miértjét már nem tudtam úgy kigondolni, mint az előző háromét. Az ajtóhoz lépve, megfogtam a kilincset és mosolyt varázsolva az arcomra nyitottam ki. Hanga állt ott a mellette álló Tibivel. De jó, hogy említettem, hogy nem akarok „Tibizni”. Mindenesetre elég fura fejet vághattam, mivel Hanga egyből magyarázni kezdte a mai számomra hirtelen jött közös programot. A terv szerint ők is jönnek úszni, mert Hanga beiratkozott úszásra. Mikor elkezdte ecsetelni, hogy Tibi is járna, akkor feltéve a mutatóujjamat, jeleztem, hogy ez nem lehetséges, mivel Tibi nem a mi sulinkba jár. Akkor mérgében ordított egyet, hogy ez nem igazság. Mivel nem volt túl sok időm a busz indulásáig, inkább visszaszökkentem a táskámért és indultam is. 

- Hé, várj már meg! – kiáltott utánam Hanga. Gyorsan hátra pillantottam, majd jeleztem, hogy nem érünk rá annyira, úgyhogy sietősre vettem a figurát. Magam mögött éreztem Hanga csapkodását és hitetlenkedését, miszerint felesleges sietnünk. Morgásomat egy hatalmas sikoly állította meg. Ösztönösen hátrafordultam és mikor láttam, hogy Tibi egy tücsköt söpör le Hanga lábáról, a fejemre csaptam és indulatosan felmorrantam.

- Az ég szerelmére! Ne sikabáljatok már! – néztem rájuk a lehető legdühösebben, mire mindketten elnevették magukat. Visszagondoltam, hogy hogy nézek ki, mert az is lehet, hogy a hajamat szétfújta a szél vagy valami ráragadt az arcomra, ruhámra vagy esetleg beleléptem egy kutyaszarba. De egyik sem jött be…

- Mi az, hogy „sikabálni”? – mutatott idézőjeleket a levegőbe Hanga.

- Őőőőő… hát, sikabálni! Értitek, nem? – álltam meg egy pillanatra és tárt karokkal bámultam rájuk válaszra várva. 

- Persze, értjük mi – veregette meg nevetve a vállamat Hanga és Tibivel együtt kikerültek. Mi az, hogy beelőznek engem?! Nem adtam rá engedélyt! Elvégre nekem jobban kéne sietnem! Újra a megfelelő irányba fordultam és visszaelőztem a néha még mindig fel-felnevető párocskát. Hogy igazából miért is mondtam, hogy „sikabálás”? Magam sem tudom, csak ez jött ki a számon. Mondjuk így felmérve, egész jó szó ez a sikabálás. A buszmegálló felé igyekezve megtorpantam, mert a busz már rég ott álldogált, mindhárman futólépésre váltottunk. Én azt hittem, hogy végre rajtam kívül is fontossá vált az idő, de mikor a buszmegállónál lelassítottam, hogy felszálljak, addig a többiek tovább rohantak. Értetlenül bámultam tovább, de a fél lábam már a busz lépcsőjén volt.

- Felszállsz kislány? – kérdezte a sofőr, kissé idegesen, mivel már igen szeretett volna sietni. 

- Elnézést, még sem szeretnék – vettem le a lábamat a lépcsőről, majd egy hangos kiáltással jelezték, hogy még várjon a busz. Hangáék egy plusz fő társaságában rohantak a buszhoz, én pedig próbáltam olyan gyorsan bekötni a cipőfűzőmet, amilyen gyorsan csak lehet, de mire ahhoz értem, hogy újból neki essek a buszra való felszállásnak, a sofőr rám nézve zárta be az ajtót. Na, kösz! Elkezdtem integetni, de mikor láttam, hogy nem akar megállni, futásba kezdtem. 

- Álljon meg! Álljon már meg a rohadt életbe! – sikabáltam (igen, most már ezt fogom használni a kiabálásra. Menő nem?), de a nagy ordításba és futásba, sikerült ráesnem valakire. Ilyenkor szembesül az ember a „jé, de kicsi a világ” fogalmával. Mert ennyire apró nem lehet. Akiben felbotlottam az nem más volt, mint maga Kincső, aki őrületes hisztériát csapva sepert le magáról. 

- Te meg mi a frászért sikongasz itt?! Felfogtad, hogy az a busz nem fog megállni csak a te kedvedért?! – ráncolta össze a szemöldökét, majd ruháját porolva, tekintetét visszairányította rám. – Óóóó, reméltem, hogy veled nem futok össze többször. 

- Szia neked is – mosolyogtam erőltetetten. 

- Most hova igyekszel olyan nagyon? Csak nem Áronkához? 

- Miért igyekeznék hozzá? – kérdeztem még mindig hülye vigyorral az arcomon. 

- Mondjuk, mert a barátod?! Jaj, vagy már…? – és hirtelen nevetésben tört ki. Én ezt nem értem, ma mindenkinek ilyen nevetős napja van? 

- És ha igen? 

- Éljen az igaz szerelem – veregette meg a vállamat. 

- Amúgy, ha annyira érdekel úszni megyek. De gondolom ez nem izgat igazán, szóval akkor csá – hadartam és újra futni kezdtem. Mikor értelmetlennek láttam a rohanást, fogtam magam és egyszerűen megálltam nézni ahogyan mindenki siet valahová, kivétel én, aki elhatározta, hogy lassabb fokozatba állítja magát. A lehullott faleveleket kezdtem rugdosni és teljesen máshol járt az agyam. Mostanában olyan egyedül érzem magamat. Persze, ott van Hanga, Dorci, Zorka és a többiek. Nincs is velük baj, csak mégis… Hanga folyamatosan Tibiről beszél, és mindenhova magával hívja, de én meg nem szeretek harmadik lenni. Most is tojt rá, hogy én nem szálltam fel a buszra, de mindegy. Dorci folyton a közte és Zorka között történő dolgokról beszél, amit persze meghallgatok, de néha unalmas folyton bólogatni és értelmezni a dolgokat. Bár, én sem szívesen lennék abban a helyzetben, amiben ők ketten. Zoéval nem nagyon szoktunk beszélni, csak letámad, ha valami hülyeséget csinálok és elmondja, hogy mit lát a jövőben. Mintha én olyan jó társaság lennék. Ez van, ezt kell szeretni. Úgy döntöttem programot változtatok és beugrom valahová. Az irányt a pláza felé vettem, de amikor be akartam menni a bejárati ajtón egy ismerős alakot pillantottam meg. Basszus!! Anya meg mit keres a plázában?! Ez nem lehet igaz!! Ha kiszúrja, hogy nem úszáson vagyok, akkor kapok egy nagy fejadagot arról, hogy a szemébe hazudtam. Mikor bement, besurrantam az ajtón és bebújtam a budiba. Már éppen gondolkodtam, hogy végezzem-e a dolgomat, ha már így bejöttem ide, mikor érdekes hangokat hallottam, majd egy megkönnyebbült hangot, víz csobogását és irgalmatlan bűzt. Ki az a nő, aki ennyire…?! Befogtam az orromat és próbáltam nem feltűnően mutatni, hogy éppen készülök megfulladni, amikor legnagyobb döbbenetemre a fülkéből nem egy nő, hanem egy egész HELYES(!!!) fiú lépett ki, aki ugyanolyan meglepődött fejet vágott, akárcsak én. 

- Ez itt nem a női vécé? – kérdeztem ugyanúgy a fulladástól küszködve. A fiú nem válaszolt, csak a nem messze lévő piszoárokra mutatott és akkor tudatosult bennem, hogy ez itt bizony a fiú vécé. Egy idétlen mosollyal az arcomon heherésztem, amikor a fiú kiment. Akkor megtöröltem a homlokomat és lehajtottam a fejemet, hogy mekkora hülyét csináltam magamból egy ilyen helyes fiú előtt, majd tudatosult bennem az előző „vécés” jelenet. Kettőnk közül talán ő cikibb volt… Amikor újabb lépteket hallottam a vécé felé, nem volt választásom, bebújtam az egyik fülkébe és, amikor ráeszméltem, hogy melyikbe is mentem be, már késő volt, mert bejöttek a vécébe. Magamra zártam az ajtót és újra befogtam az orromat. Nagy kár, hogy a fülemet elfelejtettem.

- Túlságosan gyerek még. Máshogyan kezeli a dolgokat.

- Ne is mondd… akárhol jár, mindenhol csinál valami szart. 

- Nekem meg ezek a kavarásai. „Jaj, hát most nem mehetünk, mert hírbe hoztak minket, majd máskor”. 

- Én hülye meg újra össze akartam jönni vele. Megcsókolom, mindketten tökre élvezzük ő meg erre „bocs nem, még nem állok készen”. Mondom baszd meg, akkor mi a francért csókoltál meg? 

Akkor viszont felismertem, hogy kiről van szó. Arra is rájöttem kik beszélgetnek. Először azt hittem, hogy csak ketten vannak, de hirtelen megszólalt a harmadik tag is.

- Most is ilyen nyomorék volt. Elkezdett velem és Hangával kiabálni, hogy mi a rákért „sikabálunk”. 

- Hogy mi? – tették fel mindketten a költői kérdést. Én meg kifújtam a levegőt és rászerettem volna ülni a vécéülőkére, de majdnem sikerült beleülnöm a vécébe. Amikor felpattantam észrevettem, hogy valószínű, hogy elromlott a vécé és a tartalmat már nem sikerült eltakarítani… Egy halk „pfuj”-t hallatva, leengedtem az ülőkét és arra ültem le, majd hallgattam tovább a beszélgetést. 

- Jó lenne, ha érettebben gondolkodna. Tudtommal a csajok hamarabb érnek, de ez a szint még a tízéves kategóriába tartozik – nevetett lesajnálóan az egyikőjük. Mi az, hogy tízéves? Ráadásul, nem minden tízéves ilyen, van aki még normálisabb, mint én. Jó magam körülbelül az ötéves szintet hasítom. Taps Iza! Végül átváltottak más témára és utána kimentek a vécéből. Én is ezt vettem tervbe, csakhogy az ajtót akárhogy próbáltam kinyitni, nem sikerült. Rángatni kezdtem, de az sem hatotta meg. Hamarosan ordítozni kezdtem és a még mindig ott terjengő szag sem tartott vissza a levegő vételtől. Hamarosan ajtócsapódást hallottam és éreztem, hogy valaki alulról kukkant be a vécébe. Nem hittem a szememnek.

- Te meg mi a…? Mit keresel itt a férfi vécében? – kérdezte döbbent arccal Áron. 

- Hosszú sztori… Inkább szedj ki innen. 

- Kiszedni nem tudlak. Mássz ki alul, simán kiférsz, nem vagy túl kövér – állt fel. Megfogadva a tanácsát, kicsusszantam alul az ajtón, majd egy kicsit leporolva a ruhámat, kisétáltam a vécéből. Ennyivel persze nem zártam le a dolgot, mivel Áron követni kezdett.

- Na, most már el tudod mondani, hogy mit kerestél te a férfi vécében, nem? 

- Nem hinném, hogy túl nagy sztori lenne. 

- Egyáltalán, mit keresel itt? Úszáson nem láttalak, bezzeg a plázában egy férfi vécében meg simán megtalállak. 

- Mintha te úszáson lennél – köröztem egyet a tekintetemmel. 

- Az uszodát mára bezárták karbantartás miatt, így eljöttünk. 

- Akkor nem sok mindenről maradtam le.

- Hát nem – nevetett. – Szép kis alakítás, mondhatom. – majd hozzátette. – Megint. 

- Úgy teszel, mintha viccesek lennének az égéseim, pedig tudom, hogy legbelül egy gyerekes kislány vagyok a szemedben – árultam el magamat. 

- Ó, valaki hallgatózott. Te ehhez még túl kicsi vagy – veregette meg a vállamat. Ma már ő a harmadik ember, aki ezt teszi. 

- Tudod mit?! Igazad van, kicsi vagyok. Meg is keresem a magamnak való társaságot – mondtam, majd egy játszóházra pillantottam, ahol több kisgyerek is játszott. Bementem a kislányokhoz és leültem játszani hozzájuk. 

- Sziasztok! Remélem nem zavar titeket, a jelenlétem – integettem a tátott szájjal figyelő lányoknak. 

- Te ki vagy? – kérdezte az egyikőjük.

- Róner Izabella – nyújtottam fel a kezem, mire ő egy krétával a kezében nyújt felém, és szépen bele is firkált egy szomorú arcot a tenyerembe. Na, ez szép, még az ötévesekhez sem mehet be az ember anélkül, hogy azok ki ne rekesszék. L

- Menj innen! – kiáltotta egy másik kislány és elkezdtek krétával dobálni. Hirtelen egy nagyobb árnyékot pillantottam meg magam mögött. Éreztem, hogy most bajban vagyok.

- Elnézést kisasszony, de ez a játszóház tíz éven aluli gyermekek részére van fenntartva. 

- Én… én ezt saj-ná-lom – böktem ki nagy nehezen. Túl ijesztő volt a kövérkés testalkatú nő. Mikor kisiettem a játszóházból, nagy döbbenetemre Áron ott várt… Anya társaságában. Nem hiszem el! 

- Elárulnád nekem, hogy mit kerestél egy csapat óvodás között egy játszóházban? – tette csípőre a kezét és olyan mérgesre ráncolta a szemöldökét, hogy azt hittem a tekintetével fog meggyilkolni.  Áron persze jól szórakozott az anya vs. Iza meccsen, amiből persze az én szeretett édesanyám került ki győztesen. 

- Eredetileg… úszni… igen, úszni indultam… csak közben kiderült, hogy… hogy nem lesz és… és gondoltam bejövök ide. De nem tudtam, hogy te is itt vagy! – hárítottam. Anya gondterhelten Áronra nézett.

- Mit gondolsz fiam, higgyek neki? 

- Megér annyit – mosolygott továbbra is. 

- Na, jó… - enyhült meg. – Viszont most hazajössz velem. Van otthon valami, jobban mondva valaki, akit beszeretnék neked mutatni – mosolygott most már ő is. Valaki? Mégis kicsoda? Talán a jövőbeli barátom? Anya talált nekem egy pasit? Megáll az ész… Áronnal összeakadt a tekintetünk. Mindketten vállat vontunk, mert nem tudtuk ki lehet. Viszont, ahogy ránéztem valahogy gyengébbnek és kisebbnek éreztem magamat, mintha tényleg évekkel vissza lennék maradva. Plüssállatokkal alszom, akiknek tudom a születés napját és azt is, hogy hány évesek. Mese zenéket is töltök le és sírok egy Narutós epizódon ha olyan szomorú. Mellette gyerekesebbnek éreztem magam. Hiába volt olyan, hogy előttem pisilt (örültem is, hogy nem a nagyobbikat végezte, mert akkor igen kiakadtam volna), meg magassarkúban járkált, de hétvége óta olyan furcsa lett. Mintha zárkózottabb lett volna. Talán megfogadta Bácskai tanácsát és visszább vett magából? Akkor még mondjuk nem volt ennyire elhatározódva erről a dologról…  Elköszöntünk Árontól és anyával indultam haza a kis kiruccanásomból. A kocsiba beülve csak úgy pattantak ki a jobbnál jobb ötletek. Mi van ha valami elveszett rokon, akivel most sikerült felvenni a kapcsolatot? Vagy az új egyesület edzője és beszélgetni akar velem úszós múltamról. Nagyon vártam, hogy otthon lehessek és, hogy végre találkozzak azzal a bizonyos személlyel. 

    Az autóból kiszállva sietős tempóra váltottam és a ház belsejébe érve csak apu és Dani fogadtak egy-egy köszönéssel. Anyu felé fordultam kérdő tekintetemmel, aki csak az udvar felé mutatott. Ki várakozna az udvaron? Kisétáltam az udvarra és két másodpercbe sem telt, mire egy ugató hang üdvözölt. Le néztem a földre és egy kölyökkutya szemei néztek az enyémbe. Olyan édes volt, hogy egyből mosoly ült az arcomra. Leguggoltam hozzá és simogatni kezdtem, a kutyus nagyon örült neki, egész végig sürgött-forgott körülöttem és a rossz idő ellenére is kint maradtam vele. Szóval ez a kis pajtás volt a meglepetés? Jobb, mint ahogyan gondoltam. 

- Na, hogy tetszik? – kérdezte mögöttem egy hang.

- Nagyon tetszik! – válaszoltam boldogan. – De őt mire kaptam? 

- Mondjuk úgy, hogy ő is egyfajta „utó-szülinapi” ajándék.

- Úúú, nagyon szépen köszönöm! Hogy hívják?

- Nevezd el te – mosolygott rám anyu. Ahogy ránéztem a kis tacskóra egyből egy név pattant ki a fejemből. Anya mesélte, hogy kiskorában volt egy tacskója, aki fiú volt és mindig az utcaajtóban várta őt, amikor megérkezett anya az iskolából. Egyik nap, viszont nem várta az ajtóban és anyu, amikor beljebb ment az udvarban sem hallotta a kicsi kutyus tappancsainak topogó hangját. Elkezdte keresni, de sehol sem találta. Másnap reggel az anyukája szomorúan közölte vele a hírt, hogy a kutyust megmérgezték és az udvarban lévő körtefa alatt találta meg a tetemet. 

- Anya, ő ugye fiú?

- Igen, az. 

- Akkor... mi lenne, ha a te kutyusod emlékére elnevezném Bikficnek? 

- Ennyire megragadt benned a történetem? – nevetett lágyan.

- Igen. Meg hát, nekem igazából tetszik is ez a név – bazsalyogtam és egy újabb simítást adtam a kölyöknek, aki úgy csóválta a farkát, hogy úgy látszott, mintha nem is lenne neki. Tehát mától van egy kutyusunk, akinek én viselem a gondját és, akit mától Bikficnek hívnak. Talán annyira nem vagyok gyerek, ha egy kis életet rám bíznak.