November 4., kedd

A reggeli hideg szele megcsapott, hamar kiugrottam az ágyból, mert fáztam. Borzasztó hideg volt. El sem tudtam képzelni, hogy mi lesz majd decemberben. Ránéztem a faliórára, ami hatot mutatott, így kinyomtam a telefonomat, nehogy elkezdjen csörögni. Az ágyamat rendbe téve megindultam a szekrényem felé, hogy kiválasszam aznapi viseletemet. Egy fehér hosszú ujjú blúz és egy fekete csőfarmer mellett döntöttem. Ahogy öltözködtem, hallottam, hogy valaki jön fel a lépcsőn. Anyu bekukkantott a szobámba és mosolyogva puszit nyomott a homlokomra. 

- Mi ez a reggeli látogatás? – kérdeztem.

- Hallottam, hogy mozgolódás van ide fent, gondoltam meglesem mit csinálsz – simította végig a kezét a hajamon. 

- Csak korábban keltem – feleltem lazán. Újabb puszi, majd elhagyta a szobámat. Mivel gyorsan kész lettem gondoltam megkeresem a töltőmet. Felkutattam az egész ruhásszekrényemet, de nem leltem. Az íróasztalom fiókjait is újra megvizsgáltam, de ott sem volt. Legyintettem egyet, aztán bevándoroltam a fürdőszobába. A tükörbe nézve megállapítottam, hogy mennyit nőtt a hajam, rég voltam fodrásznál. Nem is akartam menni, még egy kicsit növeszteni akartam, ráadásul olyan jól begöndörödött! Nem az a túl göndör, de nem is az a semleges hullám. Boldogan húzogattam a bőrömet, mert nem volt rajta egy pattanás sem! Ennek örömére nem tettem fel sminket, sem alapozót, szépnek éreztem magam nélkülük is. A reggelimet elfogyasztva felhúztam a cipőmet, meg egy kabátot is magamra kaptam, aztán indultam Robiék felé. Régen mentünk már így suliba. Egy mosollyal köszöntöttem, ahogyan ő is engem, majd elindultunk. Az út során beszélgettünk és szinte egész úton felfelé görbült a szám sarka. Valahogy jól éreztem magam. Nem tudom, hogy a korai kelés-e az oka annak, hogy ilyen jó a kedvem, vagy csak Robi, de mindenesetre a mai napom jól indult – ki tudja meddig tart. Mindegy, nem gondoltam rosszra, ha már jó a kedvem, akkor legalább ne rontsam el azzal, hogy meddig lesz ez így. 

- Suli után ráérsz?

- Persze – néztem rá.

- Akkor elmehetnénk valamerre, úgyis régen bolyongtunk együtt.

- Ez igaz – kuncogtam. 

Boldogan sétáltam be az iskola kapuján, de amint az aulába léptem furán éreztem magam. Mindenki engem nézett és, ha a szemükbe néztem, akkor a kezüket a szájuk elé kapták, nehogy elröhögjék magukat. Először nem értettem miért, aztán leesett: a tegnapi alakításom. Ugyebár a kedves Áronka felrakta Facebookra, így többeknek is elérhető voltam teljes pompámban. Összehúzott szemekkel kerestem fel Áront és azonnal letámadtam.

- Szedd le! – Förmedtem rá.

- Mit? – Vette elő csibészes mosolyát,a mitől a csajok többsége elámul. Na, én viszont abban a pillanatban porig égettem volna. Azt kívántam, hogy bárcsak porig égetné egy villanykaró.

- Tudod te! 

- Pedig azon gondolkoztam milyen jól mutatnál a Youtube-on is – húzta még szélesebbre a mosolyát. Gyorsan előkapta a telefonját és pötyögni kezdett rajta.

- Végre rájöttél, hogy a poénnak vége és leszeded a videót?

- Mi az hogy! Most akarlak felnyomni Youtube-ra! – Nevetett, majd beletúrt a hajába. És kész, ott szakadt el a cérna.

- Ne akard, hogy kiheréljelek te tizennyolc karikás, darázs tolltartós nyomorék köcsög! – fenyegetőztem, ő pedig abba hagyta a röhögést és kérdőn rám meredt. Elkezdtem ropogtatni az ujjaimat, aztán nagy komolyan, pókerarccal utasítottam. – Most szépen ideadod a telefont és nem esik senkinek bántódása. – Majd a hatás kedvéért felé nyújtottam a kezemet. Láttam a szemében, hogy megijedt, majd szabadkozva elkezdte vakargatni a tarkóját.

- Ugyan már Izamon.

- Ne hívj így! – Mondtam még mindig ugyanolyan arckifejezéssel.

- Akkor Iza. Baszd meg csak egy poén volt – túrt idegesen a most is tökéletesen belőtt sérójába. – Nem igaz, hogy nem érted a viccet.

- Te meg nem igaz, hogy nem veszed észre magad! – ordítottam.

- Mi az, hogy nem veszem észre magam? Csak egy ártatlan videó! – Kiabált most már ő is.

- Ártatlan? Lejáratsz az egész világ előtt! 

- Tévedés, te járatod le saját magadat.

- De te veszed fel videóra és osztod meg a neten! Jó, hogy nem a Youtube-val kezdted!

- Arra nem is akartam… az csak hülyülésből csináltam. Nem igaz, hogy ennyire komolyan veszel mindent! – Morgott.

- Nem igaz, hogy ennyire komolytalan vagy! Most mindenki azt hiszi, hogy hülye vagyok!

- Mer’ az vagy – röhögött ki. Na kösz. Kösz. Kösz. Kösz Áronka, nevess csak ki! Azzal sarkon fordultam és ott hagytam. Nem jártam jobban. Az aulában lévő tömeg tekintete mind rám szegeződött és a szemükből azt olvastam ki, hogy hamarosan kitör belőlük is a nevetés. Jól gondoltam. Hamarosan elkezdtek röhögni. Felloholtam a lépcsőn és a vécében kerestem menedéket. Nem akartam kimozdulni, úgyhogy ott várakoztam, hátha bejön valaki. Meglepetésemre két perccel később Zoé lépett be a mosdóba.

- Te meg mi az ördögöt csinálsz itt? 

- Vakondtúrást keresek…

- Vicces…

- Se.

- Valahogy úgy – forgatta meg a szemét. – Mi az ördög volt az előbbi? Várj! Kitalálom! A videó miatt volt igaz?

- Nem akarja leszedni! 

- Istenem, egy videó miatt így leszedni a fejét?

- De most mindenki retardáltnak tart… - sóhajtottam keserűen.

- És? Eddig is az voltál.

- Na kösz! Kezd te is kérlek!

- Már nem azért, de talán ha nem adnád ennyire elő magadat, akkor nem történnének ilyenek… Nem hiszem, hogy ennyire berezelnél egy lódarázstól.

- De én félek a rovaroktól! 

- Kevesebb beleéléssel! Ez itt nem egy film, ahol te vagy a főszereplő! Ez a valóság… ahol nem mindent tudsz helyrehozni azok után, hogy elcseszted. Én nem okoskodni akarok, de megérdemelted! Térj észhez Iza! Áron menőbb, mint te, sok tinilány szívébe zárta magát. 

- Mint az ilyen romantikus regényekben igaz?

- Ja, a hisztis kis nyomi lány, aki elvan nyomva, de titokban szerelmes egy helyes és menő pasiba, aki mindenkinek kell és akiről azt hiszi, hogy az életbe nem lenne köztük semmi, majd hopp, a végére mi lesz? Csak nem járnak? 

- Ki mondta, hogy szerelmes vagyok belé? Én már rég nem.

- Azt látom, de Áron még…

- Hagyjuk már ezt basszus! Barátnője van, és mi már rég szakítottunk, azt mondtuk barátok leszünk, de ez sem működik. Érted? Mi soha az életben nem illettünk össze semmilyen téren. És nem is akarom, hogy összeilljünk. 

- De ha ő akarja?

- Akkor úgy jár, mint Hunor. Tegnap is találtam egy verset a szekrényemben, de nem tudtam elolvasni, mert olyan macskakaparás volt az egész.

- Túlságosan a külsőre mész – rázta meg csalódottan a fejét.

- Miért, te járnál vele?

- Nem.

- Akkor meg? 

- Jó, talán ebben igazad van, Hunor valahogy nem az én esetem.

- Talán inkább nem a lányok esete.

- Azt vettem észre, hogy neked nagyon bonyolult ízlésed van fiúk terén.

- Komolyan? 

- Aha. Fontos a külső, ugyanakkor a belső is. Összejöttél Áronkával, majd szakítottál vele, mert nem tetszett a múltbeli énje.

- Ja, ez igaz.

- Viszont külsőre meg maga az „álompasi” – mutatott idézőjeleket a levegőbe.

- Hiába az, ha belül egy bunkó paraszt.

- Csak azért csinálja, hogy felkeltse az érdeklődésedet.

- De én magasról tojok rá! Ha ezzel akarja felkelteni az érdeklődésemet, akkor rohadtul szar irányba tart, mert így csak meggyűlöltem…

- Ami érthető is. Viszont, egy tanács.

- Hm?

- Ne égesd már be magadat! Tudom, hiába mondom azt, hogy légy önmagad, te önmagad vagy, csak sajnos túlságosan is – rázta meg nevetve a fejét, majd kiment a budiból. halvány mosolyra húzva a számat, utána néztem és eszembe jutott, hogy általában ha a vécében vagyok mindig szóba kerül Áron. Sőt most nem csak, hogy szóba került, hanem bekerült a vécébe. 

- Te meg mi a frászt keresel a lány vécébe?!

- Csak meg akartam nézni, hogy jól vagy-e.

- Azt hitted sírok emiatt? Ugyan már, olyan érzékeny, hogy ezért sírjak… 

- Ne csináld már Iza…

- Áron… nem ez volt az első eset, hogy ilyen hülyeségeken összekaptunk. Emlékezz csak a nyakláncra vagy… - óriási nyelés árán, de kimondtam – arra az estére.

- Részeg voltam.

- Igen, tudom. De azt is tudom, hogy a részegek igen őszinték… 

- Hagyjad már! Én nem értelek. Egyszer tök jó fej vagy, vicces, hülye, akit nem zavarnak mások véleményei. Aztán meg beindulsz és mindenkit megversz, mert azt hiszed, hogy ezzel elintézel mindent. Pedig nem! 

- Beszélj még kérlek – ásítottam – had aludjak el a jelenlétedben.

- És akkor én vagyok a nyomorék köcsög igaz? Most nem én viselkedem úgy.

- Mi a baj Áronka? Rossz magadat látni? 

- Fejezd be! Te nem vagy ilyen!

- Te viszont igen! 

- Tényleg? Akkor tudod mit? Igenis felnyomlak a… a… - hirtelen elfehéredett, majd a… a tökéhez kapott. – Ajjaj… Árikának sürgősen virágokat kell locsolnia! 

- Akkor menj át a fiú vécébe.

- Tudod milyen rohadt messze van az innen? 

- De ez akkor is a lány vé…

- Ki a szart érdekel? ÁÁÁÁ… azzal rohant is az egyik fülkéhez. Mint valami bika, olyan erővel nyitotta ki a fülke ajtaját, majd megállt háttal nekem és…. elkezdte engedni.

- Ááááááhhh – hangzott a hangos sóhaj.

- Legalább az ajtót becsuknád.

- Ne nézz, akkor!

- Nem tenném, csak a probléma az, hogy nincs semmi érdekes ebben a vécében, csak az, hogy egy fiú itt hugyozik.

- Akkor Iza… készülj fel és… - hirtelen elkezdte olyan beleéléssel mondani, mintha valami szexi dolgot csinálnék – bámulj! Ó, igen szivi! Ez az! Bámulj csak! 

- Rendben vagy?

- Nem tudom! Túlságosan jót érzek! – Mondta még mindig ugyanolyan érzékien.

- Amúgy meddig pisilsz?

- Ameddig akarod, csak neked, csak most.

- Hülye vagy – és akaratlanul is elnevettem magam. Azzal felhúzta a sliccét, majd szembe fordult velem.

- Moss kezet! – Tanácsoltam.

- Pardon, igenis! 

- Mi lett veled? Az előbb még itt veszekedtünk most meg…

- A hugytól feszült leszek – vont vállat. – Na, de gyere! – Megfogta a kezemet és felsegített a földről. Kimentünk a budiból (szerencsére nem látta senki, hogy Áron velem volt… egy vécében… ráadásul egy lány budiban…), utánunk pedig Dalmáék mentek, a terem ajtajában megálltam és visszanéztem. Hirtelen egy hatalmas sikítást hallottam.

- Őőőő… izé… Áron…

- Hm?

- Lehajtottad az ülőkét?

- Őőőőő…. talán, de csak nem olyan vészes – mondta minden mindegy alapon.

- Állat vagy – nevettem. 

- Nálad nem nagyobb – mondta, aztán… aztán egy puszit nyomott az arcomra. Ahj, utálom, hogy Zoénak mindig igaza van. De én nem akarok Árontól semmit. Gyorsan odakaptam az arcomhoz, ami kezdett rákvörössé válni. Persze, ő nagy menőn elindult a helyére, én meg álldogálhattam ott a redvás puszijával az arcomon. Összehúzott szemmel méregettem az immáron helyén üldögélő Áront, aki csábító mosollyal az arcán méreget.

- Te csak ne vigyorogj! – Tátogom idegesen.

- Mer’ mér’ ne? – kérdezi vihogva. Á, neki nem jött le, hogy tátogni kéne…

- Min osztoztok már megint? – Állt meg mellettem Zoé. 

- Csak a szokásos menetrend – legyintettem.

- Javíthatatlanok vagytok – rázta meg a fejét, majd a helyére ült. Úgy éreztem nekem is ideje megindulnom a helyem felé, Áron folyamatban engem bámult, majd mint valami gondoskodó szülő, megszólalt.

- Ne legyél már ilyen harapós.

- Nem vagyok harapós, csak…

- Csak? Szeretnél még egyet? – Vigyorgott.

- Hagyjál már – csaptam a vállára. Azzal a lendülettel megragadta a kezemet és beleültetett az ölébe. Átkarolta a derekamat és a nyakamat kezdte puszilgatni, nekem pedig gombóc keletkezett a torkomban. Kényelmetlenül éreztem magamat, mert én nem szeretem Áront és nem is akarok magamnak barátot, pláne olyat nem, akinek van barátnője. Kirázott a hideg az érintésétől és valahogy úgy éreztem, hogy itt halok meg, mert akkora zavarban vagyok. De valahogy jól esett a törődése és megfordult a fejemben, hogy mi lenne ha újra… de nem. Hiába ájuldoztam ott tőle, legyőztem azt a mélyen rejtőző érzést, miszerint tisztalappal kezdhetnénk mindent. 

- Nincs kedved valamihez délután? – súgta lágyan a fülembe.

- Robival találkozom – mondtam cinikusan, normál hangerővel. Ebben a pillanatban éreztem, hogy eltolja az arcát a nyakamtól, a kezét is elemelte a derekamtól, én meg csak ültem az ölében, mint valami csecsemő.

- Ez valami vicc? – Nevetett hitetlenül, én pedig még mindig az ölében ültem.

- Miért lenne? Robi a barátom, régen lógtunk együtt – ültem rajta karba tett kézzel. 

- Aha, értem, mesélj még – hallottam a hangján a cinizmust. 

- Ha most megkérhetlek rá, ne csapódj hozzánk – emlékeztettem a múltkori esetre.

- Ugyan, miért tenném? – Nevetett. 

- Talán, mert olyan nyomorult életed van, hogy mindenáron – hah ez poén! MindenÁron – én utánam kémkedsz.

- Éééén? – Nyújtotta meg a szót. 

- Igen teee – nyújtottam el én is. A teremben csak mi ketten voltunk, Zoé gondolom megunt hallgatni minket és kiment. Vagy csak előre tudta mi lesz a vége… sajnos. De akkor miért nem maradt itt? Istenem, olyan naiv vagyok. Megfordultam az ölében, hogy lássam az arcát, ő újra átkarolta a derekamat és megcsókolt. Nem tudom, hogy miért csókoltam vissza… valószínűleg ilyen „előjátékot” űzött velem, amikor a nyakamat puszilgatta. Á, rémes vagyok. Szerintem a naplóm is unja már, hogy minden bejegyzésben szerepel Áron. Sőt, az szerintem még nagyobb baj, hogy én is unom saját magam. Hála az égnek a csengőszó szétrepített bennünket és Áron öléből a helyemen kötöttem ki. Egyszerűen nem értem magamat. Azt állítom, hogy nem szeretem, de azért hagyom, hogy megcsókoljon. Próbáltam kerülni a tekintetét, de kíváncsiságomban néhányszor oda pillantottam, hogy hogyan érintette az előbb jelenet. Nagyon álmodozó fejet vágott. A jobb keze az álla alatt volt és nem hiszem, hogy Kocsisra figyelt, hanem inkább az órát figyelte. Ilyenkor újabb gombóc keletkezett a torkomban és az ujjaimmal halk dobolásba kezdtem a padon. Mostantól „büszkén” nevezhetem magamat Csókold meg Áront Izának. Persze csókolózunk, ráadásul hagyom is, hogy megcsókoljon, de azért nem szeretem és nem járok vele. Á, ilyen bonyolult ez a szerelem-izé? Kikészít! 

A nap további részében nem kerestem Áron társaságát, inkább Dorciékkal töltöttem az időmet. Hanga Anettel beszélgetett, szerintem őt most avatja be Tibis dolgaiba. Végül is, ha újra jóban vannak miért ne? Én viszont nem avattam be senkit semmibe. Éppen elég volt magamat szidnom, hogy megint engedélyeztem egy ilyen lépést. Délután már csak Robié voltam (félreértés ne essék, nem úgy) és indulhattunk is barangolni. 

- Merre menjünk? – Kérdeztem.

- Amerre szeretnél menni – ajánlotta fel. Ez nagyon kedves, csak a baj, hogy most ezerfelé kalandozik az agyam, így ez volt a legkevesebb gondom, hogy merre menjünk. 

- Mi lenne, ha csak sétálnánk? 

- Nekem úgyis jó – válaszolta, a kezét pedig zsebre tette. Hideg volt. De én nem fáztam, majd beleizzadtam az örökös agyalásba, ami a „Mit?” „Miért?” és „Hogyan?” kérdések körül forgott. Csak sétáltunk és sétáltunk, nem néztük merre haladunk. Csendben, egymás mellett. Akkor minek indultunk el, ha nem is beszélünk?! Én hülye, jó hogy nem szól hozzám, azt hiszi, hogy most csak gondolkodok és nem akarok beszélgetni! Ami igaz is, de szólaljak már meg!

- És őőő…. mizu? – Aha… szóval mizu. Mizu. Most komolyan mizu? MIZUUUUUU? És hirtelen kibukott belőlem a röhögés.

- Rendben vagy?

- Nehem tuhudohom – töröltem le a könnyeket az arcomról. 

- Szóval nem.

- Hát nem – abban a pillanatban ismerős hang csapta meg a fülemet. Ádám közelített felénk.

- Császtok, hát ti?

- Csak sétálunk – mondtam lazán.

- Értem. De rohadt hideg van. Nem jöttök be? – Ajánlotta fel. Ádám milyen lovagias, felajánlotta, hogy menjünk be hozzá. Természetesen elfogadtuk, mert be kell vallani tényleg hideg volt. Bent jó meleg fogadott és… és Tomi, Bence, Molly meg Áron. Egy nagy sóhajt követően leültem egy fotelba, ami Ádám mellett helyezkedett el. A ház, amúgy kellemes volt, tényleg lakájos és jó érzés fogott el. 

- Ne mááá’ Ádám minek hoztad ide ezeket? – Panaszkodott egyből Molly. 

- Mer’ mér’ ne? 

- Tudod Imi, az élet ilyen. Kaptál egy citromot – mondta Bence. Ez, hogy jön ide?

- Amit kifacsarhatok? – Ropogtatta meg az öklét.

- Inkább lócitrom leszek – ajánlottam fel. 

- Azt is kifacsarom!

- Nem ajánlatos, hacsak nem akarsz szar levet inni… - nevettem a többiekkel együtt.

- Na, ezért hoztam ide őket, az utcán csövültek, gondoltam örökbe fogadjuk. – Nevetett Ádám. – Iza, amúgy hétvégén meg vagytok hívva vacsira. A családodnak feltétlen szólj! – Kacsintott.

- Ez természetes – kacsintottam vissza.

- Akkor, ha már így két plusz vendéggel összegyűltünk mindenki mehet, amerre akar – tapsolt kettőt Ádám. 

- Mi? Beavatnátok? – Nevettem.

- Hát, általában ide vonulunk Ádámékhoz, először beszélgetünk, aztán meg mindenki azt csinál, amit akar. – Felelte Bence.

- Hű, ez jó programnak tűnik – bólintottam. 

- Bárhová mehettek, nincs tiltott szoba. 

- Király, akkor megyek a szüleid szobájába jeee – éljenzett Molly.

- Nana, csak ügyesen Imi – rázta meg mutató ujját Tomi.

Én körbenéztem a házban, utána megnéztem Ádám szobáját is, ahol letelepedtem az ágyon. Robi hamar rám talált és mellém ült. A szoba is rendben volt, ahhoz képest, hogy Ádám ilyen laza srác. 

- Mi minek vagyunk itt? – Rázta meg a fejét nevetve Robi.

- Mert Ádám behívott és valljuk be odakint nagyon hideg van. 

- Ez igaz – mondta, aztán lazán kiterült mögöttem az ágyon. Én is ezt tettem és Robi mellett helyet hagyva magamnak kifeküdtem. A karunk összeért és csak feküdtünk az ágyon. Egyszer hallottam, hogy valaki jön a szoba felé, megtorpan, majd egy perc múlva visszafordul. Kételyeim sem voltak afelől, hogy ki volt ez a személy. Csak és kizárólag Áron lehetett, meglátott Robival feküdni és elhúzta a csíkot. Felültem az ágyon és lelopakodtam a lépcsőn és kihallgattam egy beszélgetést. Tudom, nem szép dolog tőlem, de meghallgattam a beszélgetést:

- Mit csinálok rosszul?

- Nem tudom haver, egyszerűen csak nem hozzád illik.

- Komoly?

- Nem… igazából szerintem már rég full hepin kéne lovagolnotok egy csillámpónin, de ehelyett mindig csak veszekedtek.

- Ma megcsókoltam. 

- És engedte? 

- Igen, ott ült az ölemben és csókolóztunk.

- Akkor ezt már tényleg nem értem. 

- Én se… Szeptember óta ő jár a fejemben, a többi csaj csak felejtőként jött fel, ami elég nagy köcsögség tőlem, de sajnos ez az igazság. Nem tudom kiverni a fejemből! Semmi nem jött! Se Kincső, se Vera se senki! Nekem csak ő kell! 

- Húúú, te aztán tényleg szerelmes vagy.

- Próbáltam hülye lenni, próbáltam bunkó lenni, hátha majd vissza akar jönni hozzám, próbáltam kedves lenni és végül nyomultam is…

- Talán csak add önmagad, azzal jársz a legjobban.

- De mellette nem tudom ki vagyok! Egyszerűen azt hiszem, hogy abban a pillanatban elmegyeeeeek… Tudod, hogy értem… Ez nem normális! Hallod, amikor az ölembe ültettem…. fúha… kevés híja volt, hogy ne érezze a szerszámom….

Mi a…? Áááááá ennek állt a….?! Úristenem, nekem ennyi elég volt! Gyorsan kisomfordáltam a házból és hazamentem, ennyi elég volt mára az biztos. 

November 3., hétfő

Egy hete írtam utoljára, mivel a törött karom miatt az egész őszi szünetet pihenéssel kellett töltenem. Csak fetrengtem az ágyamban, valamikor leköltöztem a nappaliba, hogy tévét nézzek, meg úgy általában semmit sem csináltam. Kiderült, hogy a telefon töltőm otthon sincs, ezért valahová eltökintettem. Mindegy, a fontosabb dolgokat, majd elintézem Facebookon. Amikor felléptem rá, döbbenten fogadtam, hogy anya kirakott egy képet rólam, ahogyan a kórházi ágyamon fekszek és zenét hallgatok és az ablakon kifelé bámulok. A cím az volt, hogy „gyógyulj meg kincsem!<3”. Honnan az ördögből tud szívet írni? Persze a képre érkezett is valamennyi lájk, meg „gyógyuljon a kicsi lány” szerű komment. Mit mondhatnék, anyu népszerű lett. Természetesen kedveltem a képet, de nem voltam benne biztos, hogy megosztom, hogy én milyen szép voltam a kórházban. 

    Ma már kezdődött a suli, így korán kelés volt. Az öltözködés nehezen ment, az idő is komor volt, a szél ma is erősen fújt, még az eső is csepergett. Apu vitt suliba, mert nem akarta, hogy megfázzak ebben a rossz időben. A gipsz azért igen is zavart, hiszen a könyökömtől kicsit feljebbig be volt gipszelve, mikor én az alkaromat törtem el, a felkaromnak és a könyökömnek semmi baja. Mindenesetre menni kellett, kelletlenül kitámolyogtam a kocsiból, a vastag pulcsim kapucniját feldobtam a fejemre és úgy mentem be a suliba. Nem sokat változott a hely, minden a régi maradt. Ahogy beléptem az épületbe néhány felsős tapssal és füttyel jutalmazta a kéztörésemet (vajon honnan tudnak róla? Vagy csak ennyire feltűnő a nagy gipszem? Á, dehogy). Nem volt kedvem felmenni a terembe, az aulában foglaltam helyet. A kapucni még mindig a fejemen volt, az iskolatáskámat ledobtam magam mellé, a fülesemet pedig bedugtam a fülembe és beindítottam rajta a legjobb zenéket. Olyan fáradt voltam, hogy csak az tűnt fel, hogy Keleti áll előttem.

- Róner... mi a jó eget csinál itt?

- Öhmm… zenét hallgatok.

- Na, de óra kellős közepén? 

- Mi? Hány óra van?

- Fél kilenc! Sipirc órára! – Kiabálta le a fejem. Te jó ég! Elaludtam zenehallgatás közben. Gyorsan felpattantam a helyemről, kihúztam a fülemből a fülest, és jól zsebre tettem. A terembe érve feltűnt, hogy nincs ott senki. Akkor milyen óránk is van ma? Hm… biztos tesi, de azon meg úgy sem kell részt vennem. Egy lógás belefér. Helyet foglaltam és a fülembe dugtam a fülhallgatókat, majd újra elfogott az álom. A kapucni a fejemen maradt, a hajam csapzott volt (a kapucni szétdúlta), sminket sem raktam fel, túl fáradt voltam mindehhez. Következőleg a szünetben ébredtem fel. Dorci és Zorka guggoltak mellettem. 

- Iza, te meg mióta vagy itt?

- Nem tudom, régóta.

- De most jöttél?

- Nem – válaszoltam őszintén. Nem volt más választásom, ha azt mondom igen, akkor az igazgatóhelyettes úgyis lebuktat. – Csak elbóbiskoltam zenehallgatás közben, aztán… 

- Nem nézel ki túl jól, biztos minden rendben? 

- Ja. Csak fáradt vagyok, egy igazolatlan óra még belefér nem?

- Talán, de Smith nagyon kivolt, nem tudta, hogy hol vagy, aztán beírt hiányzónak.

- Miért, hiányoztam neki? – Nevettem gyengén.

- Ez most nem vicces! 

- Franc tudja, szar ez a gipsz! De otthon sem akarok lenni, de itt se, meg amott se. Hú vicces kedvembe vagyok. 

- Vicces – körözött a szemével Zorka.

- Tudom. Most akkor kapok egy igazolatlant, de nem baj.

- Mindjárt jönnek a többiek és meglátnak! 

- És?

- Mi az, hogy és? Smink nélkül, egy férfi kapucnis felsőben, szétdúlt hajjal, mellesleg frissen ébredt arccal üldögélsz itt, mint valami részeg.

- Titokban az vagyok.

- Iza, megártott az őszi szünet. 

- De amúgy, hogyhogy ilyen gyorsan átöltöztetek?

- Mi? – Néztek rám, majd össze és aggodalmas tekintettel újra felém fordultak. – Iza, angol volt! 

- Tényleg? Húúúúúú, akkor szorri bossz. 

- Komolyan, mi bajod van? 

- Nem tudom, rám jött az öt perc. Vagy az egy nap. Talán az egy hét, vagy akár hónap, év, élet, de ki számolja, hogy ez meddig tart – röhögtem, de Dorci gyorsan odarakta a kezét a homlokomra.

- Szedjed lefele a szép, pattanásos homlokomról a te fene hideg kezed!

- Irtó forró! Meg kéne mérni a lázad.

- Nincsenek rajtad kiütések? – Kérdezte Zorka.

- Nincs kiütésem, csak egy kis beütésem.

Hamarosan megjelentek a többiek is, én pedig valami fogyatékos arccal ültem és nyitott szemmel aludtam. Meg gagyogtam hülyeségeket. Egyszer csak szédülni kezdtem és hallottam ahogyan körülöttem többen is sikítoznak, majd egyszer csak sötét lett. Egy ismerős hang kiáltotta folyamatosan, hogy „Iza”, ami egy idő után elnyomta a többiek rémületét.

    Hirtelen kinyitottam a szememet és szembe találtam magamat Robival, aki ijedten méregetett. Az aulában még mindig hangzavar volt, a fülesem az ölemben hevert (gondolom Robi kiszedte a fülemből), az osztálytársaim többsége pedig a büfénél sorakozott. Sikerült bealudnom zenehallgatás közben, így nem csak álmomban aludtam, hanem a valóságban is. Milyen furcsa, hogy emlékszem erre az álomra, nyilvánvalónak éreztem, hogy ezt muszáj papírra vetnem, ezért is vettem kézbe a naplómat. 

- Iza, minden rendben? 

- Persze, csak elbóbiskoltam, semmi komoly – mosolyogtam rá.

- Akkor jó. Mondd mennyit aludtál a héten?

- Nem sokat. Vagy nem tudtam elaludni, vagy szimplán korán keltem. Lehet emiatt vagyok ilyen fáradt.

- Hamarosan becsengetnek, nem megyünk az angol teremhez? 

- De, csak felkászálódok innen – majd lassú mozdulatokkal feltápászkodtam a helyemről.

- Héjj Iza! – Köszönt oda nekem Bence.

- Csá – intettem halovány mosollyal.

- Csak azt szeretném mondani, hogy sajnálom, hogy ez lett a fociból. Remélem hamar rendbe jössz.

- Hat hét és gipsztelen leszek – vigyorogtam.

- Az, gipsztelen – rázta meg röhögve a fejét – aláírhatom?

- Írjad.

- Úúúú én is! – Lépett oda hozzám Dorci. 

- Engem sem hagyhatsz ki! – Állt meg mellettem Zorka is. Majd egyre csak nőtt a tömeg. Az összes osztálytársam aláírta a karomat, kivétel nélkül mindenki, később pedig egy-két felsőbb éves srác is. Megálltak mellettem az a-sok is.

- Szia, én is aláírhatom? – Kérdezte az egyikőjük.

- Persze.

- Dalma vagyok, ők itt a barátnőim, Viki és Tina.

- Én meg Iza.

- Tudom, Kincső amikor még ide járt, folyton panaszkodott rólad, hogy milyen szenya vagy, de egyáltalán nem tűnsz annak – mért végig mosolyogva, majd aláírta a karomat a barátnőivel együtt. Vajon miket mesélt nekik Kincső? Ez már örök rejtély marad – gondoltam akkor, de később más történt. Az angol teremhez érve a karom már alá volt írva egy csomó helyen, amikor Smith tanár úr meglátta, mosolyra húzta a száját és ő is aláírta. J 

    Harmadik óra után Dalma keresett fel, amin igencsak meglepődtem. Amikor mellé léptem, megragadta a karomat és a vécé irányába vonszolt (komolyan mondom ebben a pár hónapban többször vagyok vécén, mint nyolc év általános alatt), ahol a barátnői vártak valószínűleg rám. 

- Bocsi, hogy csak így rád törtem, meg hát nem is ismerjük egymást, csak Kincsőn keresztül hallottam rólad. Pont ezért is hívtalak ide – kacsintott rám. – Gondolom tudni akarod, hogy miket mesélt rólad.

- Hát, nem is tudom… talán igen.

- Ez a beszéd! Felkészültél? – Dobta hátra egyenesre vasalt, hidrogén szőke hajtincsét.

- Ja, mondjad csak.

Azzal bele is vágott. A legtöbb gonosz megjegyzés Áron miatt került ki, amit Dalmáék el is hittek és ezért igen megvetettek engem, de amikor már Kincső elment (szép kis egy hónapot töltött itt), akkor nem jött több pletyka rólam. Mindig amikor láttak, akkor nem a rossz ribanc kategóriába voltam sorolható. Például a megjelenésem miatt, azért, mert mindig zenét hallgattam és ők is ott voltak akkor, amikor őrült hangerővel bömbölt a telefonom és zavaromban lefagytam. 

- Hű. Szóval az összes kiakadása féltékenységből volt? – Kérdeztem karba tett kézzel.

- Körülbelül. De amúgy… Áron az rohadt helyes… és irtó jó fej, akkor meg miért szakítottatok? Kincsővel Áron szakított, mert tudott a megcsalásról, meg ilyenek. De vele te szakítottál. Miért? Ő az álompasi! ÁLOMPASI érted? 

- Őőőőő helyes meg minden, de na… nem működött… félreértettem néhány dolgot, utána meg már mindegy volt – vakartam meg a fejem.

- De milyen vele csókolózni? Jó nyelvest ad? Nyomta már le a nyelvét a torkodon? Úristen, olyan helyes! 

- Mi az, hogy lenyomta-e már a nyelvét a torkomon? Jézusom – nevettem. Mekkora rajongói tábora van már Áronkának. 

- És mekkora neki….

- Ő nem tudom.

- Miért? 

- Mert még… hahó! Kilencedikes vagyok! 

- Én is – kuncogott Dalma – amúgy csak azért kérdeztem, mert gondoltam, hogy veled is… szóval érted.

- Mi? Velem nem.

- Kincsővel viszont igen.

- Kincsővel?

- Aha. Kincső mondta.

- Nagy öröm lehetett.

- Mindegy, nem ő volt Kincsőnek az első. – Legyintett.

- Volt már több is? – Esett le az állam.

- Volt. Voltak idősebb srácok, meg ilyen bogyókat hordott a táskájában… akkor is amikor Áronnal jártak.

- Kutattál a táskájában? 

- Nem, dehogy! Csak amikor megkért, hogy keressek meg neki ezt-azt, akkor megtaláltam a bogyókat és mindig egyel kevesebb volt. Ez mind akkor, amikor ő meg Áron együtt voltak, vagy mifene. 

- Ő dolguk. Áron nincs a pórázom végén. 

- Ez mondjuk igaz, csak azt hittem, hogy te is szeretsz így mesélni a pasijaidról, mint Kincső.

- Nem. De ő volt az első barátom.

- Ne már… mekkora mázlista! Az első pasid egy ahhhh… 

- Húha… ennyire jó pasi ez az Áron?

- Aha.

- Az jó. 

- De most már ugye nem vagytok jóban, elvégre szakítottatok.

- De, jóban vagyunk. 

- Komolyan? 

- Aha – de abban a pillanatban meghallottam a csengőszót, így indultam is következő órára. Megmondom őszintén kedvesek voltak, hogy megosztottak velem néhány kényes információt, de nem az én stílusom a hidrogén szőke haj meg ez a fajta áradozás. Nem tudom, hogy az elkövetkezendő időkben mennyit fogunk beszélni egymással, de remélem nem ilyenekről. Nem, nem mintha cikinek tartanám, hogy Áronról vagy a szexről beszéljek valakivel (jó az utóbbiról amúgy sem szeretek beszélni), de nem hiszem, hogy azokkal osztok meg pikáns részleteket, akikkel életemben először beszélek akármennyire is tartanak jó fejnek és barátságosnak. Jernyik már az ajtónál várta a csengő után teremhez sedergő osztályt. 

- Fáradjatok be és tegyétek el a cuccotokat csak egy ceruza meg egy radír maradhat az asztalon. – Mondta monoton tempóban. Ó, szóval röpdoli, mázli, hogy készültem rá.

- Miért? 

- Mert.

- Ó, így most már értem – bólogatott Bence, utána röhögve összepacsizott Tomival.

- Juj, ez az EAÉ-ben van ez a poén! – Visongott Hanga. – Ú, de régen néztem már – görbült le a szája.

- Tudjuk, nagyon ász az a paródia.

- Gyerekek, fáradjatok be a terembe vagy annál kevesebb időtök lesz a dolgozatra.

- Miért?

- Mert.

- Most már még jobban értem – válaszolta megint és újra pacsiztak egyet Tomival. 

Kényelmesen helyet foglaltam a helyemen és a tábláról olvastam le az öt elméleti kérdést, amire azonnal tudtam a választ, így ezzel nem volt gondom. Hamar kész voltam, kiegyenesedtem és az ablakon keresztül láttam a nagy, szürke felhőket, amikből csak úgy ömlött az eső. A teremben néma csönd volt, mindenki a dolgozattal volt elfoglalva, még a légy zümmögését is lehetett hallani. Hülye légy! Rászállt az orromra és hiába hessegettem el, mindig visszaszállt rá, meg a fülemnél zümmögött és ha egy rovar is ott zümmög én olyannyira megijedek, hogy képes vagyok felpattanni a helyemről és elkezdeni rohangálni. Szerencsére ez most nem történt meg, de mikor már feladtam a küzdelmet a legyecskével és hagytam, hogy az orromat tapizza meghallottam egy hatalmas zümmögést és az ablak felé fordítottam a fejem. Egy hatalmas lódarázsra lettem figyelmes. Mi a…? Hogy kerül ide egy lódarázs novemberben? Mindenesetre lenyugodtam és félve bár, de átolvastam a válaszaimat, majd hirtelen egy óriási hanghullám söpört végig a bal fülemnél. A légy az orromon volt, szegényke nem lehetett, visszanéztem a lódarázs eredeti helyére, de ő már nem volt ott. Ekkor egy újabb hanghullám és vadul csapkorászva és ordibálva (nem tudok sikítani) ugrottam fel a helyemről és előre rohantam Jernyik asztalához.

- Róner kisasszony, mi a frászt csinál az órám kellős közepén? – Vonta fel a szemöldökék, a többiek röhögve konstatálták a produkciómat. 

- E…e…egy LÓDARÁZS!!! – Kiáltottam totál elfehéredve. Jernyik komótosan feltápászkodott az asztaltól és az én padomhoz sétált monoton tempóban, ahogy szokott. Felemelte a szomszéd padról Áron tolltartóját és azzal agyonvágta a darazsat, aki a dolgozatomon hevert élettelenül. Jernyik gyorsan visszadobta a tolltartót Áron padjára, aki kikerekedett szemekkel bámult.

- Kösz fiam – borzolta meg Áron séróját és a dogámmal a kezében tért vissza a tanári asztalhoz, ahol én is álldogáltam. 

- Ugye tudja, hogy órai paráználkodásért azonnal ráírhatnám az egyest a lapra, de – vitte fel a hangsúlyt az utolsó szóra. Mi az, hogy „paráználkodás”? Csak megijedtem egy rohadt nagy lódarázstól, ami a fülem mellett szállt el és akár meg is csíphetett volna, természetes, hogy elmenekül a célpontnak vélt helyről – a dolgozata hibátlan, így megkaphatja az ötöst. Megtartja? – Mutatta felém a rovar szétcsapott hullájával ellátott lapot.

- Köszönöm, nem – ellenkeztem.

Az aulában Áron üldögélt egy széken és amikor meglátott, felemelve a kezét utánam ordított. 

- LÓDARÁÁÁÁZS! 

- Hah, nem dőlök be! – öltöttem ki a nyelvemet, majd visszafordultam és a büfé felé vettem az irányt. Egyercsak neki ütközött valami a szemhéjamnak. Annyira megijedtem, hogy még egy lódarázs hogy ijedten rohangálni kezdtem és ordibáltam, hogy „ÁÁÁÁÁ HUÁÁÁ MÉSZ INNEN TE FEKETE SEGGŰ MÓKUS BÉÉÉL!!!”, majd sikeresen belerohantam Robiba, akire ráestem, de gyorsan felpattantam róla, mert valami neki ment hátulról a fejemnek is. Áron mögé rohantam és ijedten kapaszkodtam a vállába, és akkor…. akkor megpillantottam a telefont a kezében, aminek hátulja felém volt tartva. Biztos voltam benne, hogy engem kameráz. 

- Mi a jó…. 

- Köszöntsd Ádámot, aki elvállalta a lövöldözést – kacsintott.

- Tudtam, csak kíváncsi voltam, hogy mennyien veszik be, hogy másodjára is beveszem – növeltem az egómat a közönség előtt.

- Persze, hogyne… Ne tagadd! 

- Tudod, hogy rohadtul megijedtem te seggfej! – Bokszoltam bele a karjába játékosan.

- Szép kis emlék lesz. Csinálok is majd egy videót. Én, az osztály és Retardált Izamon – röhögött. Az Izamonnál viszont az összehúzott szemöldököm gyengülni kezdett és felidéztem benne azt a napot, amikor ő és Ricsi is találkoztak. Gondolkoztam volna még rajta egy darabig, ha Robi meg nem érkezik közben.

- Iza, rendben vagy? 

- Nem.

- Mert én sem.

- Hallod Iza, nem kell ide orvos, te kiherélsz minket mindenféle orvosi cucc nélkül is – röhögött továbbra is Áron, amikor elkezdett csörögni a telefonja. Mindenki egy emberként figyelte. – Csá… persze, miért ne szeretnélek?... Csak Retardált Izamon… Nehem, osztálytárs, de ezt már megbeszéltük… Mi a francért hívsz fel mindennap ezért? Unalmaaas – forgatta meg a szemét unottan – Jó, akkor sértődj meg most is… nem baj, úgy se haragszol sokáig… azért mert tudom! Úgyis tudod mi lesz belőle… - ezen a ponton lecsapta a kagylót, aztán a többiek felé fordult – csak Vera.

- Ki az a Vera he? – Nézett rá bambán Bence.

- A barátnőm. Minden nap felhív azért, hogy megkérdezze szeretem-e és, hogy ki volt az a lány, akivel egyik nap beszélt a telefonom meg ilyen hülyeségek… napi szinten ezt csinálja.

- Akkor miért vagy még vele együtt, ha nem bízik meg benned? – kérdezte Ádám.

- Mert bomba csaj!

- Vágom – adott egy pacsit Ádám Áronnak – de egy rossz ribanc az egész lány. Mennyivel idősebb, mint te?

- Most végzős.

- Mázlista köcsög – veregette meg a vállát Bence. Höhh, az a lány Áron barátnője volt? Szóval Rémálom Áron barátnője? Rémálom Vera és Lódarázs Tolltartós Áronka járnak? Mik lesznek még itt? Ha hazaérek azt fogom látni Facebookon, hogy „Vera Wook Rémálom Csajszikahh” ismerősnek jelölt? Ezt megjegyzem, oltári humorom van. Ugyanekkora egóm is. 

Az iskola kapuján kilépve megfogott a hideg szél, majd a begipszelt karomra néztem. Szinte egész nap nem érdekelt, hogy ott van, nem akadtam ki, hogy nehezebb a mozgás miatta meg semmi ilyen. Minden rendben ment, még akkor is, amikor a darázs elől menekültem. Kétszer is. Az eső nagy cseppekben hullt a földre, ami már így is csuromvizes volt, a szél már elállt, a levelek nagy része már a földön hevert. Megvártam apát, aki gyorsan intett nekem, hogy szálljak be még mielőtt megfáznék. A kocsiban jó meleg volt és hamar haza is értünk. Otthon Dani ugrott a nyakamba.

- Daráááázs! – kiabálta, nekem pedig összeszorult a szívem. Mi van ma? Darazsak világ napja vagy mi a franc? Most már elegem van! Éééés kitört belőlem a vadállat. Mérgemben előkerestem valamit az iskola táskámból, amivel leüthetem ezt a nyomorékot. A matekfüzetemet mellé dobtam, az angol tankönyvem sem találta el, majd a kezembe akadt a tolltartóm, amivel sikeresen levadásztam a dögöt. Ugyanakkor levertem egy vázát is, ami nem tört össze, mert anya puha papucsára esett, de amikor apu belépett utánam a házba, akkor kaptam egy kisebb szidást a mentőakciómért, de nem lett nagy baj. A telefontöltőm azóta sincs meg, így a telóm még mindig lemerült állapotban hever az íróasztalomon. Gyorsan megcsináltam a leckét és készültem töri TZ-re, aztán zöld utat kaptam a géphez. Megnéztem néhány oldalt (többek között azt is beütöttem a Google-be, hogy mióta van ennyi darázs novemberben) utána a Facebookra mentem rá. 

Áron Tolnai közzétett egy videót. 

LÓDARÁZS! – Izabella Róner társaságában.

Megtöröltem a szememet, gyorsan megnyitottam a videót és nem hittem a szememnek. Alatta repkedtek a kommentek, hogy „mekkora retardált már ez a lány, puszi<3” (ez Vera volt) meg, hogy „atyaég, úristen” és az utolsón tágra nyílt szemekkel ámultam. „Jo a moz gása, mijen a zágyban?;)” Megnéztem a nevet, hogy ki írna ilyet. Marlonbrandoo Wook Oszt Csáh. Hmm… nem is vártam mást. 

Október 27., hétfő

Tegnap sikeresen megműtötték a kezemet, semmim nem bénult le, túléltem mindent. Zselyke már tegnap hazament a kórházból, így ma nagyjából egyedül voltam. Délelőtt viszont anyuék jöttek be. Tegnap elég kába voltam, nem sok mindenre emlékszem, arra az egyre igen, hogy anyuék bejöttek hozzám. 

- Drágám – lépett az ágyamhoz és ölelt át egyből anyu.

- Szia édesem! – Mosolygott rám apu. Dani csendben fürkészte a kezemet, majd felkiáltott.

- Mi az a kesztyű Iza karján? 

- A vért gyűjti.

- De minek?

Azzal a lendülettel elmagyaráztam neki, hogy mire kell az a kesztyű a karomra. Dani csak bólogatott, gondolom még így sem nagyon értette, vagy egyszerűen csak undorodott a kezemen csöngő, vérrel telt kesztyűtől. Anyuék hoztak néhány cuccot, amit a kis szekrényemhez, mellém tettek le. Hirtelen nyílt az ajtó, majd Zoé lépett be rajta.

- Csókolom. Pálffy-Nagy Zoé, Iza osztálytársa.

- Szia! Jaj, gyere csak, átadom a helyemet.

- Ugyan, én majd állok – vetett anyunak egy mosolyt.

- Mi járatban? – Néztem rá.

- Vajon miért jöttem? – Rázta meg mosolyogva a fejét.

Zoéval beszélgettem, anyuék is megismerték, és amikor elment, megállapították, hogy nagyon kedves, hogy eljött és meglátogatott. Anyuék egészen délutánig maradtak, aztán ők is hazamentek. Egyedül ültem a szobámban és a zenehallgatáson, tévénézésen kívül az égadta világon nem tudtam csinálni. Néha a telefonomra pillantottam, hátha hív majd valaki, de semmi. Egyszer rezgett egyet, valaki mégis csak gondolt rám! Majd átfutottam a lehetőségeket, valószínű, hogy csak a szolgáltató, így csalódottan fordultam egyet az ágyamban. Olyan sokat egyedül még nem fetrengtem, mint akkor. Mivel minden mostani dolgot kiagyaltam már, nem tudtam min gondolkodni, így hát a játékokon gondolkodtam, például megvehetném a Sims 3-mat, már úgyis régóta gyűjtök rá. Egyszer csak újabb ajtónyitódás, amire felültem és mosolyogva vettem tudomásul, hogy Robi érdeklődött utánam, mert ő volt az.

- Hát te?

- Tegnapelőtt még nem tudtam mi történt, ezért is bocs a kellemetlenségért, de éreztem a hangodon, hogy nem vagy rendben, így egy kicsit utánanéztem a dolgoknak.

- És mindent megtudtál?

- Igen, sajnálom, hogy nem voltam itt.

- Miért sajnálod? Megtörtént, de már csak javulni fogok.

- Sajnálom, hogy soha nem voltam ott sehol sem. Sajnálom, hogy csak úgy eltűntem és soha nem tudtál rólam semmit se. Sajnálom, hogy rossz barát voltam. – Mondta, egész végig a szemembe nézve.

- Hiányoltalak már az utóbbi időben…

- Tudom, de valahogy úgy éreztem, hogy most én nem lennék elég jó neked… mint barát.

- Egy barát mindig jó – majd feljebb tornáztam magam az ágyamon és a működőképes kezemmel átöleltem. Hosszú percekig öleltük egymást, hiszen olyan régen beszéltünk, hogy ebbe az ölelésbe sűrítöttünk mindent. Hamarosan elengedtük a másikat és mosolyogva egymásra néztünk. 

- Elég fáradtnak nézel ki, amit megértek.

- De nehogy emiatt elmenj! 

- Nem fogok. Azért jöttem, hogy veled legyek, de nem csak két percig – nevetett.

- Köszönöm! 

Robi leült az ágyam szélére és barátságosan megpaskolta a takaró alá rejtett combomat. Örültem, hogy ott volt. Akármilyen régen is beszéltünk, akármennyire is elhanyagolt ebben a hónapban, akkor nem számított. Csak örültem, hogy mellettem volt és mosolyogva nézett, nem sajnált, hanem próbált felvidítani. Elmesélt pár dolgot az ő szünetéről, majd amikor a végére ért, akkor rákérdezett, hogy velem mi történt.

- Pénteken törtem el a karom, szóval semmi – vontam meg a vállam.

- Azóta itt döglesz a kórházban igaz? 

- Ja, de jönnek látogatni.

- Ez a reggelid? – nézett az asztalon heverő, valószínűleg kihűlt reggelimre.

- Nem fogom megenni – tiltakoztam. Mégis ki akarna ilyen kaját enni? 

- Pedig enned kéne, ráadásul már délután van. 

- Ebédet ettem már az nem elég? – Nyafogtam.

- Nem. 

- De mééééér’? 

- Mert gyenge vagy és a szervezetednek szüksége van az élelemre.

- De ami az asztalon van az nem élelem! Csak egy annak kinéző, büdös valami. 

Még egy jó darabig ezen ment a vita, mire rávettem magam és haraptam egyet belőle. A falat nagyon nehezen csúszott le a torkomon, szinte hallani lehetett, ahogyan végig megy a nyelőcsövemen. Óriási csend következett. A szobában csak a kint süvítő szél zaja hallatszott be. Mindkettőnk szája le volt konyulva, Robi egyszer akkorát nyelt, hogy majdnem beszakadt a dobhártyám. Túl nagy volt a csend. Végre megtörtem az iszonyatosan zavaró csendet, amivel meg is leptem Robit.

- Úgy érzem, hogy nekem… ennem kell! – Kiáltottam, majd megfogtam a maradék reggelit és egyszerűen csak befaltam az egészet. Nem érdekelt, hogy mennyire borzalmas az íze, iszonyatosan éhes voltam. Amikor befejeztem az étkezést, megtöröltem a számat és boldogan dőltem hátra az ágyamon.

- Mondtam, hogy szükséged van a táplálékra igaz? 

- Igen, mondtad – nevettem egyet. 

- Mennem kéne, de ha gondolod maradhatok.

- Menned? Miért, hány óra van?

- Hat.

- Mi dolgod van?

- Nincs semmi dolgom, csak anyunak azt mondtam hatig maradok, de felhívom, hogy tovább maradok, jó?

- Jó – válaszoltam. Én soha nem szoktam konkrét időt mondani, hogy meddig maradok valahol. Amikor kedvem van megyek haza. Mondjuk ha én is érzem, hogy már idő van, akkor vagy elindulok magamtól vagy rácsörgök anyura, hogy még maradok. Mindegy, Robi rendes gyerek. 

    Az ablakon kinézve már csak a lámpák fénye világított, a szél még mindig iszonyatos erővel tombolt, Robi a karórájára nézve vette tudomásul, hogy idő van. Viszont olyannyira elvoltunk, hogy jól esett volna ha még marad. Ugyanakkor örültem volna, ha más is ott van. Jó lett volna ha ott lett volna mondjuk Zoé, Hanga vagy Dorci és Zorka. De ők nem voltak jelen, a telefonom meg lemerült, így nem tudtam őket felhívni, ráadásul feltölteni sem tudtam, mert elfelejtettem szólni anyáéknak, hogy hozzanak töltőt. Fáradtan dőltem végig az ágyamon, Robi pedig intett egyet, hogy elindul haza. Az álom egyből elkapta a szememet, még az őrjöngő szél sem ébresztett fel. 

Október 25., szombat

Reggel korán kipattant a szememből az álom, így fél hat óta csak forgolódtam (persze a törött kezemtől ez nehezen ment). Zselyke még aludt, szegény néha-néha mondott egy pár szót álmában. Nyolc óra körül már ő is kinyitotta a szemét és beszélgettünk, amíg meg nem érkezett az orvos. 

- Róner Izabella, áttoljuk a műtőbe.

- Máris? 

- Igen, megígértük, hogy ma már megműtjük a törött kezét.

És hamarosan már máshol voltam. Röntgenre is mentem és a műtő doktor megállapította, hogy ilyen törést már nem is tudja, jó pár éve nem látott. Aztán elmondta a műtét kockázatát is. Ha nem jól sikerül a műtét, akár lehet, hogy nem tudom mozgatni a tenyerem, az ujjaim. Teljesen megrökönyödtem és fájdalmas arccal várakoztam, mert az orvos még elment valahová, addig meg várnom kellett. Húsz perc elteltével megjelent és közölte, hogy a műtétet elhalasztják holnapra. Mi a franc? De miért? Mi a csudának kellett átráncigálni ide, ha meg sem műtenek? Hamar visszamehettem a szobámba, a reggeli is megérkezett, de azt kérték, hogy ne egyek a holnapi műtét miatt, mert a műtét előtti huszonnégy órában nem szabad. Remek! Nem műtenek meg és még utána arra kérnek, hogy ne egyek. Zselyke ehetett, még sem tette.

- Ennyire izgulsz Tomi miatt, hogy még enni sem eszel? – tettem a jobb kezem a korgó gyomromra.

- Nem, dehogyis, csak nem jó a kaja. Undorító ez a kifli. 

- Jó, mondjuk én sem csípem a kórházi kaját, de a helyedben most úgy befalnám!

- Rád nézek, és megértem miért – nevetett ki. Igen, nem vagyok az a molett fajta, eléggé sovány vagyok, régebben a szüleim azzal viccelődnek, hogy még a végén valaki azt hiszi, hogy nem etetnek otthon. Pedig én rendesen eszem! Jó, van egy pár étel, amit egyáltalán nem eszek meg, de attól még rendszeresen étkezem, csak nem látszik meg rajtam. Ilyen szempontból sok velem egykorú lány irigyelhet. Elővettem egy üveg ásványvizet és olyan sokat ittam, hogy nem sokkal később éreztem, hogy hív a természet. Jobban mondva a klotyó. Feltápászkodtam az ágyból és gyors léptekkel közelítettem meg a mosdót, hogy könnyítsek magamon. Sikerült is, majd a vécé fülkéből kilépve a tükrök előtt találtam magamat. Megmostam a kezemet, aztán hosszasan bámultam a tükörképemet. Mit ne mondjak, az az ember, aki képes rám nézni anélkül, hogy kiröhögne vagy elhányná magát, azt egy hatalmas öleléssel jutalmaznám. Mondjuk lehet, hogy akkor már másképp reagálna. Na mindegy. A hajam csapzott volt, a kórházi ruha lógott rajtam, a képem sápadt volt, és hatalmas fekete karikák húzódtak meg a szemem alatt. Egy jó nagy ásítást követően megtámasztottam magamat a mosdókagylón, és elővéve skizofrén énemet, elkezdtem magamnak beszélni. Pofákat vágtam, emlékeztettem magamat, hogy irtó hülye vagyok meg ilyenek. Hirtelen éles fájdalom nyilallt a bal kezembe. Rápillantottam és egy jó darabig bámultam. Rossz érzés volt, hogy az őszi szünetet a terveimtől eltérő módon töltöm (még ha azok nem is voltak túl nagy tervek). Óvatosan végig futtattam az ujjaimat a karomon, majd visszakóboroltam a szobánkhoz. Az ajtó nem volt bezárva, így beláttam a szobába, ahol Zselyke mellett egy fiú ült. Gondoltam, hogy ő az a híres-neves Tomi, aki elrabolta a lány szívét. Mivel megígértem, hogy nem zavarok, így visszakullogtam a budiba skizofrénkedni. Újra a tükörbe néztem, újra megállapítottam, hogy hogy nézek ki, és újra pofákat vágtam és beszéltem a tükörhöz. Aztán elkezdtem gondolkozni, hogy vajon hányan tudják már, hogy kórházban vagyok és a műtétre várok. Még mindig. Étlen szomjan, lassan depis leszek. Legörnyedtem a mosdókagyló alá és ott várakoztam és csak úgy pörgött az agyam. Ha egyedül vagyok mindig ez van. Lejátszottam újra azt a kazettát, ami szeptembertől kezdődik. Vagyis augusztus 28-tól, a gólyatábortól. Mindent szépen kielemezgettem, majd kikászálódtam nagy nehezen a mosdókagyló alól, szerencsére nem jött senki sem, így nem látták, hogy mit csinálok. A szoba ajtóhoz érve tudomásul kellett vennem, hogy még mindig tart a megbeszélés. Remek! Addig én mi a fenét csináljak? Már eszmecserét tartottam magammal az élet nagy dolgairól egy mosdókagyló alatt. Mindegy, akkor elmegyek és sétálok egy kicsit a kórház udvarán. 

    Épp hogy odaértem a kijárathoz, mikor az egyik ápolónő megállított, hogy eszembe ne jusson kimenni, mert sérülteknek nem szabad. Egy vállrándítással baktattam végig a folyosón, amikor megláttam egy automatát. Ahj, hát persze, hogy a pénzem fent volt a szobánkban, ahol Zselyke a pasijával beszéli meg a jövő legnagyobb kérdését: hogyan tovább? Értem én, hogy ez fontos, meg értem, hogy a műtét is fontos, de esküszöm egy kis keksz még belefér nem? Leültem a gép melletti székre és várakoztam, amikor egy ismerős arc bukkant fel. Hanga sietősen előre ment, és egyáltalán nem látott meg. Mögötte feltűnt Tibi és Ricsi is. Ricsi azonnal kiszúrta, hogy lesajnáló pillantásokkal ülök, mert egyszerűen viccesnek tartottam, hogy Hanga ilyen „gyerünk, most megmentjük Izát az unalomtól!” fejjel keres engem, én meg az automata mellett várom, hogy végre visszamehessek a szobába. 

- Te meg mi a jó eget csinálsz itt? – nézett rám.

- Levegőzök, csak az ápolónő nem engedett ki az udvarra, így kénytelen vagyok itt pihenni.

- Rossz szobatárs?

- Dehogy, csak most vendége van.

- És emiatt ki kell jönnöd onnan? 

- Igen. Komoly dologról beszélgetnek, meg is ígértem, hogy nem zavarok.

- Értem. – Azzal a lendülettel leült mellém. Tibi gyorsan visszavezette Hangát, aki odarohant hozzám és átölelt. 

- Jaj, de jó, hogy nincs semmi bajod! Megműtöttek már?

- Még nem – mindhárman döbbenten néztek rám. – Elhihetitek, én is elég ideges voltam, majd holnap műtenek. Addig meg nem ehetek! 

- Miért nem?

- Mert huszonnégy órával a műtét előtt nem szabad enni vagy mi a fene. – Válaszoltam, majd abban a pillanatban láttam egy magas, barna hajú srácot kisétálni a kórházból. Gondoltam, hogy ő lehetett Zselyke barátja, így mindenkit a szobánkba invitáltam. Ügyesen eltaláltam, mert a szobában a mosolygó Zselykét találtam, kinek arcára egyszerűen ráfagyott a mosoly. Gondolom minden rendben van Tomival, így megnyugodva visszafeküdtem az ágyba. Zselyke felém fordult.

- Hol voltál? Tomival nagyokat néztünk, már vártam, hogy visszagyere és bemutathassalak neki, mindig, amikor már azt hittem te vagy az, nem jött be senki. – Nevetett kedvesen, majd bemutatkozott a többieknek. – Egyébként Tatár Zselykének hívnak.

- Trómer Hanga, ők itt mellettem, Tibi és Ricsi. 

- Tatár Zselyke, gyere csak egy kicsit! – Jött be az egyik ápolónő.

- Elnézés, de ez nem fog olyan könnyen menni…

- Hát persze, megyek és segítek! – Esett le rögtön a nőnek, majd odament hozzá és segített neki felkelni, utána szépen kivezette a szobából.

- Jézusom! – Tette a kezét a szájához Hanga. – Mi történt a lábával? 

- Farkastámadás…

- Úristen! Szegénykém.

- Legalább veled nem történt ilyen cica. Fogalmam sincs mi lenne, ha ez történne veled! – Drámázott Tibi. 

- Farkas éhes vagyok, elmegyek az automatához – vakarta meg a fejét Ricsi, majd kievickélt Tibiék mögül és elment.

- Lehetne egy kicsit tapintatosabb is… farkasok egyenlő farkastámadás, éhség egyenlő holnapi műtét, addig pedig éhen döglök! – nyavíkoltam. 

- Nyugi Iza, csak Ricsi egy kicsit kivan. – Mondta Hanga.

- Mi baja van?

- Nem tudom, hogy szabadna-e elmondanom, de elmondom – ajánlotta fel Tibi. Mi a…? Tibi, aki folyamatosan meglökött, semmit sem beszélt velem, és totál unszimpatikusnak tűnt, most el akar nekem mondani valamit? Mekkorát fordult a világ.

- Mondjad csak. Amiről nem tud, az nem is fáj neki. 

- Arról van szó, hogy totál ki van bukva múlt hét hétfő óta, amikor megcsókolt, de te ellökted és azt hitte ez mind azért van, mert az Ákos gyereket választottad.

- Áron.

- Akkor azt. 

- Őt.

- Nem mindegy?

- Nem.

- Akkor menj a pi…

- Tibi! Izának is van elég baja! – Szidta le azonnal Hanga. 

- Jóvanna’, de akkor ne szóljon bele! Folytathatom?

- Ja.

- Teljesen összetört, mert nagyon megszeretett téged és rosszul esett neki, hogy őt hagytad a picsába, azzal az Ákos gyerekkel….

- Még mindig Áron.

- Akkor Áronkával meg elmentél *****.

- Mi van? Semmi ilyen nem történt! Őt is megvertem és elhúztam a helyszínről. Otthon bőgtem egy sort és anyával beszéltem, aztán… - majd hirtelen abbahagytam, mert rájöttem, hogy ezt nem szeretném elárulni. Áront már így is taplónak tartják, ugyanis Dorci is küldött egy SMS-t, hogy kiszeretett belőle, mert amikor írt neki tegnap este (?) akkor részegen lerázta és ez neki nem jött be. Zorka meg a húga védelmére kelt, és ezért elhordta mindennek, erre a részeg Áron meg egyszerűen leribancozta Zorkát. Robi eleve nem csípte, Ricsi úgyszintén, Tibi gondolom Ricsivel van (főleg ha még a nevét sem tudja), Hanga meg Tibivel. Ugyanis lehetett rajta látni, hogy mélyen egyetért Tibivel, hogy én és Áron… Hogyne. 

- Aztán?

- Aztán meg kibékültünk, de nem úgy.

- Hanem hogy?

- Barátok – erőltettem az arcomra egy mosolyt.

- Na ne mondd! Soha nem működik a barátság, ha már egyszer jártatok! 

- De nálunk működik – vontam vállat.

- Aha… Ki tudja meddig – legyintett Tibi.

- Folytatnád?

- Ja. Ricsi tökre pókerarc volt és alig mosolygott, mintha halálos betegséget diagnosztizáltak volna nála. Akkor persze rohadtul nem tudtam mi a séma. Aztán kihúztam belőle, és azóta semmi nem változott. Amikor meghívtak focizni, akkor is már makacskodott, hogy ő nem jön el, mert egyszerűen nem bír látni, és attól is tartott, hogy ott lesz a kölyök. Belebeszéltem a borsónyi agyába, hogy nem kaphat szívrohamot, ha meglát, így végül eljött. Amikor elestél és eltört a kezed, akkor is magát okolta, aztán amikor Hanga mondta a látogatást, elsőként vágta rá, hogy jön. Nem tudom mire számított, talán arra, hogy egyből a nyakaiba borulsz, de most megint kiakadt, hogy semmi nem történt. 

- Sajnálom Ricsit, hogy ennyire halálosan szerelmes belém, de én nem tudnék járni vele. Nem csak vele, senkivel sem. Ez az egész szerelem téma nem nekem való. Ricsi nagyon jó barátom… volt, de azóta a csók óta nem is beszéltünk. – Zártam le, majd egy hatalmasat ásítottam. – Most pedig pihenek, ha nem baj, mert totál elfáradtam. 

- Jó, akkor mi most megyünk – pattan fel a helyéről Tibi sértődötten. Hanga utána ment, még láttam, hogy Tibi visszafordul és mélyen a szemembe néz – Te is ugyanolyan lány vagy, mint  a többi. Nem érsz annyit, hogy többet meglátogassalak! – Azzal otthagytak.

    Nem tudom mennyit aludhattam, de amikor kinyitottam a szememet, az ablakon keresztül a lámpák fényét láttam. Zselyke már ott feküdt mellettem, még nem aludt, majd amikor észrevette, hogy felébredtem, felém fordult:

- Na végre! Mitől aludtál be így? – Kérdezte.

- Fogalmam sincs. 

- A telefonod állandóan csörgött, azt hittem, hogy felébredsz rá, de még mindig aludtál.  – Nevetgélt.

- Tényleg? Jó volna megnézni… - nyúltam a szekrényen heverő telefonom után. Nem fogadott hívások száma: 12. Jézusom! Tizenkétszer hívtak? Gyorsan megnéztem, hogy kik, aztán döbbenten meredtem a kijelzőre. Tizenkét különböző név szerepelt rajta. Anya, apa (gondolom megijedtek, amikor anyának nem vettem fel, ezért megpróbálták apuén is, hátha akkor felveszem), mama, Dorci, Zorka, Ádám (!), Áron (!), Anett, Zoé, Bence, Tomi és Robi. Gyorsan felhívtam anyut és elmeséltem neki, hogy semmi izgalmas nem történt, még mindig nem műtöttek meg, majd holnap fognak, addig is éhesen fekszem az ágyban és várok. Utána felhívtam mamát is, hogy biztosítsam erről, majd gondoltam egyet és Robit tárcsáztam. Hogy miért? Talán azért, mert az utóbbi időben nem beszéltünk, és jól esett, hogy érdeklődik a hogylétem felől. Aztán… aztán amikor beleszólt a telefonba, a kellemes kis mosoly lehervadt az arcomról. Fogalma sem volt róla, hogy kórházban vagyok, csak azért hívott, hogy lenne-e kedvem vele könyvesboltba menni. Kedvesen elmondtam neki, hogy sajnos nem érek rá, majd letettem. Mindenkit visszahívtam, vagyis, majdnem mindenkit. Nem tudtam eldönteni, hogy Áront vagy Ádámot hívjam, végül is egy helyen vannak, elég ha az egyikőjüket hívom nem? Majd Ádámra esett a választásom. 

- Szia! – üvöltött bele a mobiltelefonba.

- Heló! Láttam, hogy hívtál, gondoltam visszahívlak.

- Ja, igen. Bence írta, hogy eltört a kezed, hogy lehettél olyan szerencsétlen? – Röhögött ki.

- Nem tudom, de majd holnap műtenek.

- Mi van? Műteni kell? 

- Igen, ma műtöttek volna, de elmaradt és most éhezem brühü – szipogtam drámai hatást keltve.

- Basszus. Akkor jobbulást! 

- Köszi, de igazából jól vagyok, csak hát fáj a karom. 

- Hallod, az normális, ha nem találjuk Áront?

- Őőő, miért?

- Passz, elmentünk a bandával és sehol sem látjuk.

- Azt tudod, hogy ő is hívott?

- Nem, de ő nem tudhat róla, mert elég régóta bandázunk… szóval. 

- Akkor max csak részegen hívott, hogy ilyen hülyeségeket mondjon, nem?

- De – majd összenevettünk.

- Amúgy nem tudod felhívni?

- Nem, mert mindig kinyomja a telefonját.

- Akkor nem is akar visszamenni… Mindegy, én azért még megpróbálom felhívni. 

- Kösz, na most megyek, heló! – Azzal letette. 

Gyorsan tárcsáztam Áront, majd a sokadik csengetés után felvette, de egy lány hang szólt bele a telefonba. Fogalmam sem volt, hogy kivel beszélek. Kitti nem lehetett, neki más hangja volt. Ugyanígy Kincsőnek is, majd rákérdeztem.

- Szia, te ki vagy? 

- Inkább te… te ki vagy és mit hívogatsz? – Vitte fel a hangsúlyt.

- Csak Ádám kérte, hogy hívjam fel Áront, hogy mégis hol a francban van. 

- Oszt az téged hol érint? Szard le, és ne hívogass! – Utasított.

- Hallod, azért leállhatnál! Na, csak annyi, hogy add ide Áront! 

- Nem ér rá! 

- Akkor annyit mondj meg, hogy hol van!

- Jó helyen. 

- Akkor csak annyit, hogy ki vagy!

- A rémálmod – mondta, én meg automatikusan elkezdtem röhögni. Talán azért, mert elég gyenge volt, amit a csaj mondott. – Mi a szart nevetsz?

- Milyen rémálom? – töröltem meg (óvatosan a bal kezemmel) a szememet, majd nagy komolyan folytattam. – De most komolyan! Add már ide! –Hirtelen duruzsolást hallottam a vonal másik végén, aztán végre egy ismerős hang szólt bele a telefonba.

- Szia Iza! Csak azért akartalak hívni, hogy nincs kedved lejönni? 

- Szlovákiába?

- Nem, a pincébe! – Nevetett.

- Áron, sajnálom, de nem tehetem.

- De méééér’? 

- Mert kórházban vagyok, meg a szüleim amúgy sem engednének el Szlovákiába bulizni.

- Mér’ vagy kórházban? Alkoholmérgezés? 

- Nagyon vicces! Eltörtem a kezem.

- Az nem jó – mondta. 

- Ki ez a csaj?

- Ja, ez csak, nem tudom, egy csaj, de jól néz ki.

- Annak örülök – ráztam meg a fejem.

- De most megyek, mert hát… élvezni kell az estét érted! – És már ki is nyomta. 

Döbbenten dőltem vissza az ágyamra, mert fogalmam sem volt mennyit beszéltem összesen. No meg izgultam a (remélhetőleg) holnapi műtét miatt, így Zselyke sem kérdezett, hanem oldalra fordult és elaludt, én meg gondolkodtam. Ádámék sem voltak túl józanok, Áron meg valami idegen csajjal van, aki elég bunkó. Dorciék eléggé idegesen beszéltek a szerintük tapló Áronról és igazából hiába azért hívtak fel, hogy jó kívánságokkal lássanak el, panaszkodtak, a paraszt, részeg, nem normális, leprás (?) Áronról. Robinak fogalma sincs semmiről, anyuék megnyugtattak, Tibiék is hiába látogattak meg, csak Ricsi szerelmi bánatáról volt szó. Legalább Zselykének rendben van a lelke, mert Tomi továbbra is mellette marad, így én is mosolyogva fordultam a jobb oldalamra és elaludtam.