November 4., kedd

A reggeli hideg szele megcsapott, hamar kiugrottam az ágyból, mert fáztam. Borzasztó hideg volt. El sem tudtam képzelni, hogy mi lesz majd decemberben. Ránéztem a faliórára, ami hatot mutatott, így kinyomtam a telefonomat, nehogy elkezdjen csörögni. Az ágyamat rendbe téve megindultam a szekrényem felé, hogy kiválasszam aznapi viseletemet. Egy fehér hosszú ujjú blúz és egy fekete csőfarmer mellett döntöttem. Ahogy öltözködtem, hallottam, hogy valaki jön fel a lépcsőn. Anyu bekukkantott a szobámba és mosolyogva puszit nyomott a homlokomra. 

- Mi ez a reggeli látogatás? – kérdeztem.

- Hallottam, hogy mozgolódás van ide fent, gondoltam meglesem mit csinálsz – simította végig a kezét a hajamon. 

- Csak korábban keltem – feleltem lazán. Újabb puszi, majd elhagyta a szobámat. Mivel gyorsan kész lettem gondoltam megkeresem a töltőmet. Felkutattam az egész ruhásszekrényemet, de nem leltem. Az íróasztalom fiókjait is újra megvizsgáltam, de ott sem volt. Legyintettem egyet, aztán bevándoroltam a fürdőszobába. A tükörbe nézve megállapítottam, hogy mennyit nőtt a hajam, rég voltam fodrásznál. Nem is akartam menni, még egy kicsit növeszteni akartam, ráadásul olyan jól begöndörödött! Nem az a túl göndör, de nem is az a semleges hullám. Boldogan húzogattam a bőrömet, mert nem volt rajta egy pattanás sem! Ennek örömére nem tettem fel sminket, sem alapozót, szépnek éreztem magam nélkülük is. A reggelimet elfogyasztva felhúztam a cipőmet, meg egy kabátot is magamra kaptam, aztán indultam Robiék felé. Régen mentünk már így suliba. Egy mosollyal köszöntöttem, ahogyan ő is engem, majd elindultunk. Az út során beszélgettünk és szinte egész úton felfelé görbült a szám sarka. Valahogy jól éreztem magam. Nem tudom, hogy a korai kelés-e az oka annak, hogy ilyen jó a kedvem, vagy csak Robi, de mindenesetre a mai napom jól indult – ki tudja meddig tart. Mindegy, nem gondoltam rosszra, ha már jó a kedvem, akkor legalább ne rontsam el azzal, hogy meddig lesz ez így. 

- Suli után ráérsz?

- Persze – néztem rá.

- Akkor elmehetnénk valamerre, úgyis régen bolyongtunk együtt.

- Ez igaz – kuncogtam. 

Boldogan sétáltam be az iskola kapuján, de amint az aulába léptem furán éreztem magam. Mindenki engem nézett és, ha a szemükbe néztem, akkor a kezüket a szájuk elé kapták, nehogy elröhögjék magukat. Először nem értettem miért, aztán leesett: a tegnapi alakításom. Ugyebár a kedves Áronka felrakta Facebookra, így többeknek is elérhető voltam teljes pompámban. Összehúzott szemekkel kerestem fel Áront és azonnal letámadtam.

- Szedd le! – Förmedtem rá.

- Mit? – Vette elő csibészes mosolyát,a mitől a csajok többsége elámul. Na, én viszont abban a pillanatban porig égettem volna. Azt kívántam, hogy bárcsak porig égetné egy villanykaró.

- Tudod te! 

- Pedig azon gondolkoztam milyen jól mutatnál a Youtube-on is – húzta még szélesebbre a mosolyát. Gyorsan előkapta a telefonját és pötyögni kezdett rajta.

- Végre rájöttél, hogy a poénnak vége és leszeded a videót?

- Mi az hogy! Most akarlak felnyomni Youtube-ra! – Nevetett, majd beletúrt a hajába. És kész, ott szakadt el a cérna.

- Ne akard, hogy kiheréljelek te tizennyolc karikás, darázs tolltartós nyomorék köcsög! – fenyegetőztem, ő pedig abba hagyta a röhögést és kérdőn rám meredt. Elkezdtem ropogtatni az ujjaimat, aztán nagy komolyan, pókerarccal utasítottam. – Most szépen ideadod a telefont és nem esik senkinek bántódása. – Majd a hatás kedvéért felé nyújtottam a kezemet. Láttam a szemében, hogy megijedt, majd szabadkozva elkezdte vakargatni a tarkóját.

- Ugyan már Izamon.

- Ne hívj így! – Mondtam még mindig ugyanolyan arckifejezéssel.

- Akkor Iza. Baszd meg csak egy poén volt – túrt idegesen a most is tökéletesen belőtt sérójába. – Nem igaz, hogy nem érted a viccet.

- Te meg nem igaz, hogy nem veszed észre magad! – ordítottam.

- Mi az, hogy nem veszem észre magam? Csak egy ártatlan videó! – Kiabált most már ő is.

- Ártatlan? Lejáratsz az egész világ előtt! 

- Tévedés, te járatod le saját magadat.

- De te veszed fel videóra és osztod meg a neten! Jó, hogy nem a Youtube-val kezdted!

- Arra nem is akartam… az csak hülyülésből csináltam. Nem igaz, hogy ennyire komolyan veszel mindent! – Morgott.

- Nem igaz, hogy ennyire komolytalan vagy! Most mindenki azt hiszi, hogy hülye vagyok!

- Mer’ az vagy – röhögött ki. Na kösz. Kösz. Kösz. Kösz Áronka, nevess csak ki! Azzal sarkon fordultam és ott hagytam. Nem jártam jobban. Az aulában lévő tömeg tekintete mind rám szegeződött és a szemükből azt olvastam ki, hogy hamarosan kitör belőlük is a nevetés. Jól gondoltam. Hamarosan elkezdtek röhögni. Felloholtam a lépcsőn és a vécében kerestem menedéket. Nem akartam kimozdulni, úgyhogy ott várakoztam, hátha bejön valaki. Meglepetésemre két perccel később Zoé lépett be a mosdóba.

- Te meg mi az ördögöt csinálsz itt? 

- Vakondtúrást keresek…

- Vicces…

- Se.

- Valahogy úgy – forgatta meg a szemét. – Mi az ördög volt az előbbi? Várj! Kitalálom! A videó miatt volt igaz?

- Nem akarja leszedni! 

- Istenem, egy videó miatt így leszedni a fejét?

- De most mindenki retardáltnak tart… - sóhajtottam keserűen.

- És? Eddig is az voltál.

- Na kösz! Kezd te is kérlek!

- Már nem azért, de talán ha nem adnád ennyire elő magadat, akkor nem történnének ilyenek… Nem hiszem, hogy ennyire berezelnél egy lódarázstól.

- De én félek a rovaroktól! 

- Kevesebb beleéléssel! Ez itt nem egy film, ahol te vagy a főszereplő! Ez a valóság… ahol nem mindent tudsz helyrehozni azok után, hogy elcseszted. Én nem okoskodni akarok, de megérdemelted! Térj észhez Iza! Áron menőbb, mint te, sok tinilány szívébe zárta magát. 

- Mint az ilyen romantikus regényekben igaz?

- Ja, a hisztis kis nyomi lány, aki elvan nyomva, de titokban szerelmes egy helyes és menő pasiba, aki mindenkinek kell és akiről azt hiszi, hogy az életbe nem lenne köztük semmi, majd hopp, a végére mi lesz? Csak nem járnak? 

- Ki mondta, hogy szerelmes vagyok belé? Én már rég nem.

- Azt látom, de Áron még…

- Hagyjuk már ezt basszus! Barátnője van, és mi már rég szakítottunk, azt mondtuk barátok leszünk, de ez sem működik. Érted? Mi soha az életben nem illettünk össze semmilyen téren. És nem is akarom, hogy összeilljünk. 

- De ha ő akarja?

- Akkor úgy jár, mint Hunor. Tegnap is találtam egy verset a szekrényemben, de nem tudtam elolvasni, mert olyan macskakaparás volt az egész.

- Túlságosan a külsőre mész – rázta meg csalódottan a fejét.

- Miért, te járnál vele?

- Nem.

- Akkor meg? 

- Jó, talán ebben igazad van, Hunor valahogy nem az én esetem.

- Talán inkább nem a lányok esete.

- Azt vettem észre, hogy neked nagyon bonyolult ízlésed van fiúk terén.

- Komolyan? 

- Aha. Fontos a külső, ugyanakkor a belső is. Összejöttél Áronkával, majd szakítottál vele, mert nem tetszett a múltbeli énje.

- Ja, ez igaz.

- Viszont külsőre meg maga az „álompasi” – mutatott idézőjeleket a levegőbe.

- Hiába az, ha belül egy bunkó paraszt.

- Csak azért csinálja, hogy felkeltse az érdeklődésedet.

- De én magasról tojok rá! Ha ezzel akarja felkelteni az érdeklődésemet, akkor rohadtul szar irányba tart, mert így csak meggyűlöltem…

- Ami érthető is. Viszont, egy tanács.

- Hm?

- Ne égesd már be magadat! Tudom, hiába mondom azt, hogy légy önmagad, te önmagad vagy, csak sajnos túlságosan is – rázta meg nevetve a fejét, majd kiment a budiból. halvány mosolyra húzva a számat, utána néztem és eszembe jutott, hogy általában ha a vécében vagyok mindig szóba kerül Áron. Sőt most nem csak, hogy szóba került, hanem bekerült a vécébe. 

- Te meg mi a frászt keresel a lány vécébe?!

- Csak meg akartam nézni, hogy jól vagy-e.

- Azt hitted sírok emiatt? Ugyan már, olyan érzékeny, hogy ezért sírjak… 

- Ne csináld már Iza…

- Áron… nem ez volt az első eset, hogy ilyen hülyeségeken összekaptunk. Emlékezz csak a nyakláncra vagy… - óriási nyelés árán, de kimondtam – arra az estére.

- Részeg voltam.

- Igen, tudom. De azt is tudom, hogy a részegek igen őszinték… 

- Hagyjad már! Én nem értelek. Egyszer tök jó fej vagy, vicces, hülye, akit nem zavarnak mások véleményei. Aztán meg beindulsz és mindenkit megversz, mert azt hiszed, hogy ezzel elintézel mindent. Pedig nem! 

- Beszélj még kérlek – ásítottam – had aludjak el a jelenlétedben.

- És akkor én vagyok a nyomorék köcsög igaz? Most nem én viselkedem úgy.

- Mi a baj Áronka? Rossz magadat látni? 

- Fejezd be! Te nem vagy ilyen!

- Te viszont igen! 

- Tényleg? Akkor tudod mit? Igenis felnyomlak a… a… - hirtelen elfehéredett, majd a… a tökéhez kapott. – Ajjaj… Árikának sürgősen virágokat kell locsolnia! 

- Akkor menj át a fiú vécébe.

- Tudod milyen rohadt messze van az innen? 

- De ez akkor is a lány vé…

- Ki a szart érdekel? ÁÁÁÁ… azzal rohant is az egyik fülkéhez. Mint valami bika, olyan erővel nyitotta ki a fülke ajtaját, majd megállt háttal nekem és…. elkezdte engedni.

- Ááááááhhh – hangzott a hangos sóhaj.

- Legalább az ajtót becsuknád.

- Ne nézz, akkor!

- Nem tenném, csak a probléma az, hogy nincs semmi érdekes ebben a vécében, csak az, hogy egy fiú itt hugyozik.

- Akkor Iza… készülj fel és… - hirtelen elkezdte olyan beleéléssel mondani, mintha valami szexi dolgot csinálnék – bámulj! Ó, igen szivi! Ez az! Bámulj csak! 

- Rendben vagy?

- Nem tudom! Túlságosan jót érzek! – Mondta még mindig ugyanolyan érzékien.

- Amúgy meddig pisilsz?

- Ameddig akarod, csak neked, csak most.

- Hülye vagy – és akaratlanul is elnevettem magam. Azzal felhúzta a sliccét, majd szembe fordult velem.

- Moss kezet! – Tanácsoltam.

- Pardon, igenis! 

- Mi lett veled? Az előbb még itt veszekedtünk most meg…

- A hugytól feszült leszek – vont vállat. – Na, de gyere! – Megfogta a kezemet és felsegített a földről. Kimentünk a budiból (szerencsére nem látta senki, hogy Áron velem volt… egy vécében… ráadásul egy lány budiban…), utánunk pedig Dalmáék mentek, a terem ajtajában megálltam és visszanéztem. Hirtelen egy hatalmas sikítást hallottam.

- Őőőő… izé… Áron…

- Hm?

- Lehajtottad az ülőkét?

- Őőőőő…. talán, de csak nem olyan vészes – mondta minden mindegy alapon.

- Állat vagy – nevettem. 

- Nálad nem nagyobb – mondta, aztán… aztán egy puszit nyomott az arcomra. Ahj, utálom, hogy Zoénak mindig igaza van. De én nem akarok Árontól semmit. Gyorsan odakaptam az arcomhoz, ami kezdett rákvörössé válni. Persze, ő nagy menőn elindult a helyére, én meg álldogálhattam ott a redvás puszijával az arcomon. Összehúzott szemmel méregettem az immáron helyén üldögélő Áront, aki csábító mosollyal az arcán méreget.

- Te csak ne vigyorogj! – Tátogom idegesen.

- Mer’ mér’ ne? – kérdezi vihogva. Á, neki nem jött le, hogy tátogni kéne…

- Min osztoztok már megint? – Állt meg mellettem Zoé. 

- Csak a szokásos menetrend – legyintettem.

- Javíthatatlanok vagytok – rázta meg a fejét, majd a helyére ült. Úgy éreztem nekem is ideje megindulnom a helyem felé, Áron folyamatban engem bámult, majd mint valami gondoskodó szülő, megszólalt.

- Ne legyél már ilyen harapós.

- Nem vagyok harapós, csak…

- Csak? Szeretnél még egyet? – Vigyorgott.

- Hagyjál már – csaptam a vállára. Azzal a lendülettel megragadta a kezemet és beleültetett az ölébe. Átkarolta a derekamat és a nyakamat kezdte puszilgatni, nekem pedig gombóc keletkezett a torkomban. Kényelmetlenül éreztem magamat, mert én nem szeretem Áront és nem is akarok magamnak barátot, pláne olyat nem, akinek van barátnője. Kirázott a hideg az érintésétől és valahogy úgy éreztem, hogy itt halok meg, mert akkora zavarban vagyok. De valahogy jól esett a törődése és megfordult a fejemben, hogy mi lenne ha újra… de nem. Hiába ájuldoztam ott tőle, legyőztem azt a mélyen rejtőző érzést, miszerint tisztalappal kezdhetnénk mindent. 

- Nincs kedved valamihez délután? – súgta lágyan a fülembe.

- Robival találkozom – mondtam cinikusan, normál hangerővel. Ebben a pillanatban éreztem, hogy eltolja az arcát a nyakamtól, a kezét is elemelte a derekamtól, én meg csak ültem az ölében, mint valami csecsemő.

- Ez valami vicc? – Nevetett hitetlenül, én pedig még mindig az ölében ültem.

- Miért lenne? Robi a barátom, régen lógtunk együtt – ültem rajta karba tett kézzel. 

- Aha, értem, mesélj még – hallottam a hangján a cinizmust. 

- Ha most megkérhetlek rá, ne csapódj hozzánk – emlékeztettem a múltkori esetre.

- Ugyan, miért tenném? – Nevetett. 

- Talán, mert olyan nyomorult életed van, hogy mindenáron – hah ez poén! MindenÁron – én utánam kémkedsz.

- Éééén? – Nyújtotta meg a szót. 

- Igen teee – nyújtottam el én is. A teremben csak mi ketten voltunk, Zoé gondolom megunt hallgatni minket és kiment. Vagy csak előre tudta mi lesz a vége… sajnos. De akkor miért nem maradt itt? Istenem, olyan naiv vagyok. Megfordultam az ölében, hogy lássam az arcát, ő újra átkarolta a derekamat és megcsókolt. Nem tudom, hogy miért csókoltam vissza… valószínűleg ilyen „előjátékot” űzött velem, amikor a nyakamat puszilgatta. Á, rémes vagyok. Szerintem a naplóm is unja már, hogy minden bejegyzésben szerepel Áron. Sőt, az szerintem még nagyobb baj, hogy én is unom saját magam. Hála az égnek a csengőszó szétrepített bennünket és Áron öléből a helyemen kötöttem ki. Egyszerűen nem értem magamat. Azt állítom, hogy nem szeretem, de azért hagyom, hogy megcsókoljon. Próbáltam kerülni a tekintetét, de kíváncsiságomban néhányszor oda pillantottam, hogy hogyan érintette az előbb jelenet. Nagyon álmodozó fejet vágott. A jobb keze az álla alatt volt és nem hiszem, hogy Kocsisra figyelt, hanem inkább az órát figyelte. Ilyenkor újabb gombóc keletkezett a torkomban és az ujjaimmal halk dobolásba kezdtem a padon. Mostantól „büszkén” nevezhetem magamat Csókold meg Áront Izának. Persze csókolózunk, ráadásul hagyom is, hogy megcsókoljon, de azért nem szeretem és nem járok vele. Á, ilyen bonyolult ez a szerelem-izé? Kikészít! 

A nap további részében nem kerestem Áron társaságát, inkább Dorciékkal töltöttem az időmet. Hanga Anettel beszélgetett, szerintem őt most avatja be Tibis dolgaiba. Végül is, ha újra jóban vannak miért ne? Én viszont nem avattam be senkit semmibe. Éppen elég volt magamat szidnom, hogy megint engedélyeztem egy ilyen lépést. Délután már csak Robié voltam (félreértés ne essék, nem úgy) és indulhattunk is barangolni. 

- Merre menjünk? – Kérdeztem.

- Amerre szeretnél menni – ajánlotta fel. Ez nagyon kedves, csak a baj, hogy most ezerfelé kalandozik az agyam, így ez volt a legkevesebb gondom, hogy merre menjünk. 

- Mi lenne, ha csak sétálnánk? 

- Nekem úgyis jó – válaszolta, a kezét pedig zsebre tette. Hideg volt. De én nem fáztam, majd beleizzadtam az örökös agyalásba, ami a „Mit?” „Miért?” és „Hogyan?” kérdések körül forgott. Csak sétáltunk és sétáltunk, nem néztük merre haladunk. Csendben, egymás mellett. Akkor minek indultunk el, ha nem is beszélünk?! Én hülye, jó hogy nem szól hozzám, azt hiszi, hogy most csak gondolkodok és nem akarok beszélgetni! Ami igaz is, de szólaljak már meg!

- És őőő…. mizu? – Aha… szóval mizu. Mizu. Most komolyan mizu? MIZUUUUUU? És hirtelen kibukott belőlem a röhögés.

- Rendben vagy?

- Nehem tuhudohom – töröltem le a könnyeket az arcomról. 

- Szóval nem.

- Hát nem – abban a pillanatban ismerős hang csapta meg a fülemet. Ádám közelített felénk.

- Császtok, hát ti?

- Csak sétálunk – mondtam lazán.

- Értem. De rohadt hideg van. Nem jöttök be? – Ajánlotta fel. Ádám milyen lovagias, felajánlotta, hogy menjünk be hozzá. Természetesen elfogadtuk, mert be kell vallani tényleg hideg volt. Bent jó meleg fogadott és… és Tomi, Bence, Molly meg Áron. Egy nagy sóhajt követően leültem egy fotelba, ami Ádám mellett helyezkedett el. A ház, amúgy kellemes volt, tényleg lakájos és jó érzés fogott el. 

- Ne mááá’ Ádám minek hoztad ide ezeket? – Panaszkodott egyből Molly. 

- Mer’ mér’ ne? 

- Tudod Imi, az élet ilyen. Kaptál egy citromot – mondta Bence. Ez, hogy jön ide?

- Amit kifacsarhatok? – Ropogtatta meg az öklét.

- Inkább lócitrom leszek – ajánlottam fel. 

- Azt is kifacsarom!

- Nem ajánlatos, hacsak nem akarsz szar levet inni… - nevettem a többiekkel együtt.

- Na, ezért hoztam ide őket, az utcán csövültek, gondoltam örökbe fogadjuk. – Nevetett Ádám. – Iza, amúgy hétvégén meg vagytok hívva vacsira. A családodnak feltétlen szólj! – Kacsintott.

- Ez természetes – kacsintottam vissza.

- Akkor, ha már így két plusz vendéggel összegyűltünk mindenki mehet, amerre akar – tapsolt kettőt Ádám. 

- Mi? Beavatnátok? – Nevettem.

- Hát, általában ide vonulunk Ádámékhoz, először beszélgetünk, aztán meg mindenki azt csinál, amit akar. – Felelte Bence.

- Hű, ez jó programnak tűnik – bólintottam. 

- Bárhová mehettek, nincs tiltott szoba. 

- Király, akkor megyek a szüleid szobájába jeee – éljenzett Molly.

- Nana, csak ügyesen Imi – rázta meg mutató ujját Tomi.

Én körbenéztem a házban, utána megnéztem Ádám szobáját is, ahol letelepedtem az ágyon. Robi hamar rám talált és mellém ült. A szoba is rendben volt, ahhoz képest, hogy Ádám ilyen laza srác. 

- Mi minek vagyunk itt? – Rázta meg a fejét nevetve Robi.

- Mert Ádám behívott és valljuk be odakint nagyon hideg van. 

- Ez igaz – mondta, aztán lazán kiterült mögöttem az ágyon. Én is ezt tettem és Robi mellett helyet hagyva magamnak kifeküdtem. A karunk összeért és csak feküdtünk az ágyon. Egyszer hallottam, hogy valaki jön a szoba felé, megtorpan, majd egy perc múlva visszafordul. Kételyeim sem voltak afelől, hogy ki volt ez a személy. Csak és kizárólag Áron lehetett, meglátott Robival feküdni és elhúzta a csíkot. Felültem az ágyon és lelopakodtam a lépcsőn és kihallgattam egy beszélgetést. Tudom, nem szép dolog tőlem, de meghallgattam a beszélgetést:

- Mit csinálok rosszul?

- Nem tudom haver, egyszerűen csak nem hozzád illik.

- Komoly?

- Nem… igazából szerintem már rég full hepin kéne lovagolnotok egy csillámpónin, de ehelyett mindig csak veszekedtek.

- Ma megcsókoltam. 

- És engedte? 

- Igen, ott ült az ölemben és csókolóztunk.

- Akkor ezt már tényleg nem értem. 

- Én se… Szeptember óta ő jár a fejemben, a többi csaj csak felejtőként jött fel, ami elég nagy köcsögség tőlem, de sajnos ez az igazság. Nem tudom kiverni a fejemből! Semmi nem jött! Se Kincső, se Vera se senki! Nekem csak ő kell! 

- Húúú, te aztán tényleg szerelmes vagy.

- Próbáltam hülye lenni, próbáltam bunkó lenni, hátha majd vissza akar jönni hozzám, próbáltam kedves lenni és végül nyomultam is…

- Talán csak add önmagad, azzal jársz a legjobban.

- De mellette nem tudom ki vagyok! Egyszerűen azt hiszem, hogy abban a pillanatban elmegyeeeeek… Tudod, hogy értem… Ez nem normális! Hallod, amikor az ölembe ültettem…. fúha… kevés híja volt, hogy ne érezze a szerszámom….

Mi a…? Áááááá ennek állt a….?! Úristenem, nekem ennyi elég volt! Gyorsan kisomfordáltam a házból és hazamentem, ennyi elég volt mára az biztos.