Október 25., szombat

Reggel korán kipattant a szememből az álom, így fél hat óta csak forgolódtam (persze a törött kezemtől ez nehezen ment). Zselyke még aludt, szegény néha-néha mondott egy pár szót álmában. Nyolc óra körül már ő is kinyitotta a szemét és beszélgettünk, amíg meg nem érkezett az orvos. 

- Róner Izabella, áttoljuk a műtőbe.

- Máris? 

- Igen, megígértük, hogy ma már megműtjük a törött kezét.

És hamarosan már máshol voltam. Röntgenre is mentem és a műtő doktor megállapította, hogy ilyen törést már nem is tudja, jó pár éve nem látott. Aztán elmondta a műtét kockázatát is. Ha nem jól sikerül a műtét, akár lehet, hogy nem tudom mozgatni a tenyerem, az ujjaim. Teljesen megrökönyödtem és fájdalmas arccal várakoztam, mert az orvos még elment valahová, addig meg várnom kellett. Húsz perc elteltével megjelent és közölte, hogy a műtétet elhalasztják holnapra. Mi a franc? De miért? Mi a csudának kellett átráncigálni ide, ha meg sem műtenek? Hamar visszamehettem a szobámba, a reggeli is megérkezett, de azt kérték, hogy ne egyek a holnapi műtét miatt, mert a műtét előtti huszonnégy órában nem szabad. Remek! Nem műtenek meg és még utána arra kérnek, hogy ne egyek. Zselyke ehetett, még sem tette.

- Ennyire izgulsz Tomi miatt, hogy még enni sem eszel? – tettem a jobb kezem a korgó gyomromra.

- Nem, dehogyis, csak nem jó a kaja. Undorító ez a kifli. 

- Jó, mondjuk én sem csípem a kórházi kaját, de a helyedben most úgy befalnám!

- Rád nézek, és megértem miért – nevetett ki. Igen, nem vagyok az a molett fajta, eléggé sovány vagyok, régebben a szüleim azzal viccelődnek, hogy még a végén valaki azt hiszi, hogy nem etetnek otthon. Pedig én rendesen eszem! Jó, van egy pár étel, amit egyáltalán nem eszek meg, de attól még rendszeresen étkezem, csak nem látszik meg rajtam. Ilyen szempontból sok velem egykorú lány irigyelhet. Elővettem egy üveg ásványvizet és olyan sokat ittam, hogy nem sokkal később éreztem, hogy hív a természet. Jobban mondva a klotyó. Feltápászkodtam az ágyból és gyors léptekkel közelítettem meg a mosdót, hogy könnyítsek magamon. Sikerült is, majd a vécé fülkéből kilépve a tükrök előtt találtam magamat. Megmostam a kezemet, aztán hosszasan bámultam a tükörképemet. Mit ne mondjak, az az ember, aki képes rám nézni anélkül, hogy kiröhögne vagy elhányná magát, azt egy hatalmas öleléssel jutalmaznám. Mondjuk lehet, hogy akkor már másképp reagálna. Na mindegy. A hajam csapzott volt, a kórházi ruha lógott rajtam, a képem sápadt volt, és hatalmas fekete karikák húzódtak meg a szemem alatt. Egy jó nagy ásítást követően megtámasztottam magamat a mosdókagylón, és elővéve skizofrén énemet, elkezdtem magamnak beszélni. Pofákat vágtam, emlékeztettem magamat, hogy irtó hülye vagyok meg ilyenek. Hirtelen éles fájdalom nyilallt a bal kezembe. Rápillantottam és egy jó darabig bámultam. Rossz érzés volt, hogy az őszi szünetet a terveimtől eltérő módon töltöm (még ha azok nem is voltak túl nagy tervek). Óvatosan végig futtattam az ujjaimat a karomon, majd visszakóboroltam a szobánkhoz. Az ajtó nem volt bezárva, így beláttam a szobába, ahol Zselyke mellett egy fiú ült. Gondoltam, hogy ő az a híres-neves Tomi, aki elrabolta a lány szívét. Mivel megígértem, hogy nem zavarok, így visszakullogtam a budiba skizofrénkedni. Újra a tükörbe néztem, újra megállapítottam, hogy hogy nézek ki, és újra pofákat vágtam és beszéltem a tükörhöz. Aztán elkezdtem gondolkozni, hogy vajon hányan tudják már, hogy kórházban vagyok és a műtétre várok. Még mindig. Étlen szomjan, lassan depis leszek. Legörnyedtem a mosdókagyló alá és ott várakoztam és csak úgy pörgött az agyam. Ha egyedül vagyok mindig ez van. Lejátszottam újra azt a kazettát, ami szeptembertől kezdődik. Vagyis augusztus 28-tól, a gólyatábortól. Mindent szépen kielemezgettem, majd kikászálódtam nagy nehezen a mosdókagyló alól, szerencsére nem jött senki sem, így nem látták, hogy mit csinálok. A szoba ajtóhoz érve tudomásul kellett vennem, hogy még mindig tart a megbeszélés. Remek! Addig én mi a fenét csináljak? Már eszmecserét tartottam magammal az élet nagy dolgairól egy mosdókagyló alatt. Mindegy, akkor elmegyek és sétálok egy kicsit a kórház udvarán. 

    Épp hogy odaértem a kijárathoz, mikor az egyik ápolónő megállított, hogy eszembe ne jusson kimenni, mert sérülteknek nem szabad. Egy vállrándítással baktattam végig a folyosón, amikor megláttam egy automatát. Ahj, hát persze, hogy a pénzem fent volt a szobánkban, ahol Zselyke a pasijával beszéli meg a jövő legnagyobb kérdését: hogyan tovább? Értem én, hogy ez fontos, meg értem, hogy a műtét is fontos, de esküszöm egy kis keksz még belefér nem? Leültem a gép melletti székre és várakoztam, amikor egy ismerős arc bukkant fel. Hanga sietősen előre ment, és egyáltalán nem látott meg. Mögötte feltűnt Tibi és Ricsi is. Ricsi azonnal kiszúrta, hogy lesajnáló pillantásokkal ülök, mert egyszerűen viccesnek tartottam, hogy Hanga ilyen „gyerünk, most megmentjük Izát az unalomtól!” fejjel keres engem, én meg az automata mellett várom, hogy végre visszamehessek a szobába. 

- Te meg mi a jó eget csinálsz itt? – nézett rám.

- Levegőzök, csak az ápolónő nem engedett ki az udvarra, így kénytelen vagyok itt pihenni.

- Rossz szobatárs?

- Dehogy, csak most vendége van.

- És emiatt ki kell jönnöd onnan? 

- Igen. Komoly dologról beszélgetnek, meg is ígértem, hogy nem zavarok.

- Értem. – Azzal a lendülettel leült mellém. Tibi gyorsan visszavezette Hangát, aki odarohant hozzám és átölelt. 

- Jaj, de jó, hogy nincs semmi bajod! Megműtöttek már?

- Még nem – mindhárman döbbenten néztek rám. – Elhihetitek, én is elég ideges voltam, majd holnap műtenek. Addig meg nem ehetek! 

- Miért nem?

- Mert huszonnégy órával a műtét előtt nem szabad enni vagy mi a fene. – Válaszoltam, majd abban a pillanatban láttam egy magas, barna hajú srácot kisétálni a kórházból. Gondoltam, hogy ő lehetett Zselyke barátja, így mindenkit a szobánkba invitáltam. Ügyesen eltaláltam, mert a szobában a mosolygó Zselykét találtam, kinek arcára egyszerűen ráfagyott a mosoly. Gondolom minden rendben van Tomival, így megnyugodva visszafeküdtem az ágyba. Zselyke felém fordult.

- Hol voltál? Tomival nagyokat néztünk, már vártam, hogy visszagyere és bemutathassalak neki, mindig, amikor már azt hittem te vagy az, nem jött be senki. – Nevetett kedvesen, majd bemutatkozott a többieknek. – Egyébként Tatár Zselykének hívnak.

- Trómer Hanga, ők itt mellettem, Tibi és Ricsi. 

- Tatár Zselyke, gyere csak egy kicsit! – Jött be az egyik ápolónő.

- Elnézés, de ez nem fog olyan könnyen menni…

- Hát persze, megyek és segítek! – Esett le rögtön a nőnek, majd odament hozzá és segített neki felkelni, utána szépen kivezette a szobából.

- Jézusom! – Tette a kezét a szájához Hanga. – Mi történt a lábával? 

- Farkastámadás…

- Úristen! Szegénykém.

- Legalább veled nem történt ilyen cica. Fogalmam sincs mi lenne, ha ez történne veled! – Drámázott Tibi. 

- Farkas éhes vagyok, elmegyek az automatához – vakarta meg a fejét Ricsi, majd kievickélt Tibiék mögül és elment.

- Lehetne egy kicsit tapintatosabb is… farkasok egyenlő farkastámadás, éhség egyenlő holnapi műtét, addig pedig éhen döglök! – nyavíkoltam. 

- Nyugi Iza, csak Ricsi egy kicsit kivan. – Mondta Hanga.

- Mi baja van?

- Nem tudom, hogy szabadna-e elmondanom, de elmondom – ajánlotta fel Tibi. Mi a…? Tibi, aki folyamatosan meglökött, semmit sem beszélt velem, és totál unszimpatikusnak tűnt, most el akar nekem mondani valamit? Mekkorát fordult a világ.

- Mondjad csak. Amiről nem tud, az nem is fáj neki. 

- Arról van szó, hogy totál ki van bukva múlt hét hétfő óta, amikor megcsókolt, de te ellökted és azt hitte ez mind azért van, mert az Ákos gyereket választottad.

- Áron.

- Akkor azt. 

- Őt.

- Nem mindegy?

- Nem.

- Akkor menj a pi…

- Tibi! Izának is van elég baja! – Szidta le azonnal Hanga. 

- Jóvanna’, de akkor ne szóljon bele! Folytathatom?

- Ja.

- Teljesen összetört, mert nagyon megszeretett téged és rosszul esett neki, hogy őt hagytad a picsába, azzal az Ákos gyerekkel….

- Még mindig Áron.

- Akkor Áronkával meg elmentél *****.

- Mi van? Semmi ilyen nem történt! Őt is megvertem és elhúztam a helyszínről. Otthon bőgtem egy sort és anyával beszéltem, aztán… - majd hirtelen abbahagytam, mert rájöttem, hogy ezt nem szeretném elárulni. Áront már így is taplónak tartják, ugyanis Dorci is küldött egy SMS-t, hogy kiszeretett belőle, mert amikor írt neki tegnap este (?) akkor részegen lerázta és ez neki nem jött be. Zorka meg a húga védelmére kelt, és ezért elhordta mindennek, erre a részeg Áron meg egyszerűen leribancozta Zorkát. Robi eleve nem csípte, Ricsi úgyszintén, Tibi gondolom Ricsivel van (főleg ha még a nevét sem tudja), Hanga meg Tibivel. Ugyanis lehetett rajta látni, hogy mélyen egyetért Tibivel, hogy én és Áron… Hogyne. 

- Aztán?

- Aztán meg kibékültünk, de nem úgy.

- Hanem hogy?

- Barátok – erőltettem az arcomra egy mosolyt.

- Na ne mondd! Soha nem működik a barátság, ha már egyszer jártatok! 

- De nálunk működik – vontam vállat.

- Aha… Ki tudja meddig – legyintett Tibi.

- Folytatnád?

- Ja. Ricsi tökre pókerarc volt és alig mosolygott, mintha halálos betegséget diagnosztizáltak volna nála. Akkor persze rohadtul nem tudtam mi a séma. Aztán kihúztam belőle, és azóta semmi nem változott. Amikor meghívtak focizni, akkor is már makacskodott, hogy ő nem jön el, mert egyszerűen nem bír látni, és attól is tartott, hogy ott lesz a kölyök. Belebeszéltem a borsónyi agyába, hogy nem kaphat szívrohamot, ha meglát, így végül eljött. Amikor elestél és eltört a kezed, akkor is magát okolta, aztán amikor Hanga mondta a látogatást, elsőként vágta rá, hogy jön. Nem tudom mire számított, talán arra, hogy egyből a nyakaiba borulsz, de most megint kiakadt, hogy semmi nem történt. 

- Sajnálom Ricsit, hogy ennyire halálosan szerelmes belém, de én nem tudnék járni vele. Nem csak vele, senkivel sem. Ez az egész szerelem téma nem nekem való. Ricsi nagyon jó barátom… volt, de azóta a csók óta nem is beszéltünk. – Zártam le, majd egy hatalmasat ásítottam. – Most pedig pihenek, ha nem baj, mert totál elfáradtam. 

- Jó, akkor mi most megyünk – pattan fel a helyéről Tibi sértődötten. Hanga utána ment, még láttam, hogy Tibi visszafordul és mélyen a szemembe néz – Te is ugyanolyan lány vagy, mint  a többi. Nem érsz annyit, hogy többet meglátogassalak! – Azzal otthagytak.

    Nem tudom mennyit aludhattam, de amikor kinyitottam a szememet, az ablakon keresztül a lámpák fényét láttam. Zselyke már ott feküdt mellettem, még nem aludt, majd amikor észrevette, hogy felébredtem, felém fordult:

- Na végre! Mitől aludtál be így? – Kérdezte.

- Fogalmam sincs. 

- A telefonod állandóan csörgött, azt hittem, hogy felébredsz rá, de még mindig aludtál.  – Nevetgélt.

- Tényleg? Jó volna megnézni… - nyúltam a szekrényen heverő telefonom után. Nem fogadott hívások száma: 12. Jézusom! Tizenkétszer hívtak? Gyorsan megnéztem, hogy kik, aztán döbbenten meredtem a kijelzőre. Tizenkét különböző név szerepelt rajta. Anya, apa (gondolom megijedtek, amikor anyának nem vettem fel, ezért megpróbálták apuén is, hátha akkor felveszem), mama, Dorci, Zorka, Ádám (!), Áron (!), Anett, Zoé, Bence, Tomi és Robi. Gyorsan felhívtam anyut és elmeséltem neki, hogy semmi izgalmas nem történt, még mindig nem műtöttek meg, majd holnap fognak, addig is éhesen fekszem az ágyban és várok. Utána felhívtam mamát is, hogy biztosítsam erről, majd gondoltam egyet és Robit tárcsáztam. Hogy miért? Talán azért, mert az utóbbi időben nem beszéltünk, és jól esett, hogy érdeklődik a hogylétem felől. Aztán… aztán amikor beleszólt a telefonba, a kellemes kis mosoly lehervadt az arcomról. Fogalma sem volt róla, hogy kórházban vagyok, csak azért hívott, hogy lenne-e kedvem vele könyvesboltba menni. Kedvesen elmondtam neki, hogy sajnos nem érek rá, majd letettem. Mindenkit visszahívtam, vagyis, majdnem mindenkit. Nem tudtam eldönteni, hogy Áront vagy Ádámot hívjam, végül is egy helyen vannak, elég ha az egyikőjüket hívom nem? Majd Ádámra esett a választásom. 

- Szia! – üvöltött bele a mobiltelefonba.

- Heló! Láttam, hogy hívtál, gondoltam visszahívlak.

- Ja, igen. Bence írta, hogy eltört a kezed, hogy lehettél olyan szerencsétlen? – Röhögött ki.

- Nem tudom, de majd holnap műtenek.

- Mi van? Műteni kell? 

- Igen, ma műtöttek volna, de elmaradt és most éhezem brühü – szipogtam drámai hatást keltve.

- Basszus. Akkor jobbulást! 

- Köszi, de igazából jól vagyok, csak hát fáj a karom. 

- Hallod, az normális, ha nem találjuk Áront?

- Őőő, miért?

- Passz, elmentünk a bandával és sehol sem látjuk.

- Azt tudod, hogy ő is hívott?

- Nem, de ő nem tudhat róla, mert elég régóta bandázunk… szóval. 

- Akkor max csak részegen hívott, hogy ilyen hülyeségeket mondjon, nem?

- De – majd összenevettünk.

- Amúgy nem tudod felhívni?

- Nem, mert mindig kinyomja a telefonját.

- Akkor nem is akar visszamenni… Mindegy, én azért még megpróbálom felhívni. 

- Kösz, na most megyek, heló! – Azzal letette. 

Gyorsan tárcsáztam Áront, majd a sokadik csengetés után felvette, de egy lány hang szólt bele a telefonba. Fogalmam sem volt, hogy kivel beszélek. Kitti nem lehetett, neki más hangja volt. Ugyanígy Kincsőnek is, majd rákérdeztem.

- Szia, te ki vagy? 

- Inkább te… te ki vagy és mit hívogatsz? – Vitte fel a hangsúlyt.

- Csak Ádám kérte, hogy hívjam fel Áront, hogy mégis hol a francban van. 

- Oszt az téged hol érint? Szard le, és ne hívogass! – Utasított.

- Hallod, azért leállhatnál! Na, csak annyi, hogy add ide Áront! 

- Nem ér rá! 

- Akkor annyit mondj meg, hogy hol van!

- Jó helyen. 

- Akkor csak annyit, hogy ki vagy!

- A rémálmod – mondta, én meg automatikusan elkezdtem röhögni. Talán azért, mert elég gyenge volt, amit a csaj mondott. – Mi a szart nevetsz?

- Milyen rémálom? – töröltem meg (óvatosan a bal kezemmel) a szememet, majd nagy komolyan folytattam. – De most komolyan! Add már ide! –Hirtelen duruzsolást hallottam a vonal másik végén, aztán végre egy ismerős hang szólt bele a telefonba.

- Szia Iza! Csak azért akartalak hívni, hogy nincs kedved lejönni? 

- Szlovákiába?

- Nem, a pincébe! – Nevetett.

- Áron, sajnálom, de nem tehetem.

- De méééér’? 

- Mert kórházban vagyok, meg a szüleim amúgy sem engednének el Szlovákiába bulizni.

- Mér’ vagy kórházban? Alkoholmérgezés? 

- Nagyon vicces! Eltörtem a kezem.

- Az nem jó – mondta. 

- Ki ez a csaj?

- Ja, ez csak, nem tudom, egy csaj, de jól néz ki.

- Annak örülök – ráztam meg a fejem.

- De most megyek, mert hát… élvezni kell az estét érted! – És már ki is nyomta. 

Döbbenten dőltem vissza az ágyamra, mert fogalmam sem volt mennyit beszéltem összesen. No meg izgultam a (remélhetőleg) holnapi műtét miatt, így Zselyke sem kérdezett, hanem oldalra fordult és elaludt, én meg gondolkodtam. Ádámék sem voltak túl józanok, Áron meg valami idegen csajjal van, aki elég bunkó. Dorciék eléggé idegesen beszéltek a szerintük tapló Áronról és igazából hiába azért hívtak fel, hogy jó kívánságokkal lássanak el, panaszkodtak, a paraszt, részeg, nem normális, leprás (?) Áronról. Robinak fogalma sincs semmiről, anyuék megnyugtattak, Tibiék is hiába látogattak meg, csak Ricsi szerelmi bánatáról volt szó. Legalább Zselykének rendben van a lelke, mert Tomi továbbra is mellette marad, így én is mosolyogva fordultam a jobb oldalamra és elaludtam.