November 3., hétfő

Egy hete írtam utoljára, mivel a törött karom miatt az egész őszi szünetet pihenéssel kellett töltenem. Csak fetrengtem az ágyamban, valamikor leköltöztem a nappaliba, hogy tévét nézzek, meg úgy általában semmit sem csináltam. Kiderült, hogy a telefon töltőm otthon sincs, ezért valahová eltökintettem. Mindegy, a fontosabb dolgokat, majd elintézem Facebookon. Amikor felléptem rá, döbbenten fogadtam, hogy anya kirakott egy képet rólam, ahogyan a kórházi ágyamon fekszek és zenét hallgatok és az ablakon kifelé bámulok. A cím az volt, hogy „gyógyulj meg kincsem!<3”. Honnan az ördögből tud szívet írni? Persze a képre érkezett is valamennyi lájk, meg „gyógyuljon a kicsi lány” szerű komment. Mit mondhatnék, anyu népszerű lett. Természetesen kedveltem a képet, de nem voltam benne biztos, hogy megosztom, hogy én milyen szép voltam a kórházban. 

    Ma már kezdődött a suli, így korán kelés volt. Az öltözködés nehezen ment, az idő is komor volt, a szél ma is erősen fújt, még az eső is csepergett. Apu vitt suliba, mert nem akarta, hogy megfázzak ebben a rossz időben. A gipsz azért igen is zavart, hiszen a könyökömtől kicsit feljebbig be volt gipszelve, mikor én az alkaromat törtem el, a felkaromnak és a könyökömnek semmi baja. Mindenesetre menni kellett, kelletlenül kitámolyogtam a kocsiból, a vastag pulcsim kapucniját feldobtam a fejemre és úgy mentem be a suliba. Nem sokat változott a hely, minden a régi maradt. Ahogy beléptem az épületbe néhány felsős tapssal és füttyel jutalmazta a kéztörésemet (vajon honnan tudnak róla? Vagy csak ennyire feltűnő a nagy gipszem? Á, dehogy). Nem volt kedvem felmenni a terembe, az aulában foglaltam helyet. A kapucni még mindig a fejemen volt, az iskolatáskámat ledobtam magam mellé, a fülesemet pedig bedugtam a fülembe és beindítottam rajta a legjobb zenéket. Olyan fáradt voltam, hogy csak az tűnt fel, hogy Keleti áll előttem.

- Róner... mi a jó eget csinál itt?

- Öhmm… zenét hallgatok.

- Na, de óra kellős közepén? 

- Mi? Hány óra van?

- Fél kilenc! Sipirc órára! – Kiabálta le a fejem. Te jó ég! Elaludtam zenehallgatás közben. Gyorsan felpattantam a helyemről, kihúztam a fülemből a fülest, és jól zsebre tettem. A terembe érve feltűnt, hogy nincs ott senki. Akkor milyen óránk is van ma? Hm… biztos tesi, de azon meg úgy sem kell részt vennem. Egy lógás belefér. Helyet foglaltam és a fülembe dugtam a fülhallgatókat, majd újra elfogott az álom. A kapucni a fejemen maradt, a hajam csapzott volt (a kapucni szétdúlta), sminket sem raktam fel, túl fáradt voltam mindehhez. Következőleg a szünetben ébredtem fel. Dorci és Zorka guggoltak mellettem. 

- Iza, te meg mióta vagy itt?

- Nem tudom, régóta.

- De most jöttél?

- Nem – válaszoltam őszintén. Nem volt más választásom, ha azt mondom igen, akkor az igazgatóhelyettes úgyis lebuktat. – Csak elbóbiskoltam zenehallgatás közben, aztán… 

- Nem nézel ki túl jól, biztos minden rendben? 

- Ja. Csak fáradt vagyok, egy igazolatlan óra még belefér nem?

- Talán, de Smith nagyon kivolt, nem tudta, hogy hol vagy, aztán beírt hiányzónak.

- Miért, hiányoztam neki? – Nevettem gyengén.

- Ez most nem vicces! 

- Franc tudja, szar ez a gipsz! De otthon sem akarok lenni, de itt se, meg amott se. Hú vicces kedvembe vagyok. 

- Vicces – körözött a szemével Zorka.

- Tudom. Most akkor kapok egy igazolatlant, de nem baj.

- Mindjárt jönnek a többiek és meglátnak! 

- És?

- Mi az, hogy és? Smink nélkül, egy férfi kapucnis felsőben, szétdúlt hajjal, mellesleg frissen ébredt arccal üldögélsz itt, mint valami részeg.

- Titokban az vagyok.

- Iza, megártott az őszi szünet. 

- De amúgy, hogyhogy ilyen gyorsan átöltöztetek?

- Mi? – Néztek rám, majd össze és aggodalmas tekintettel újra felém fordultak. – Iza, angol volt! 

- Tényleg? Húúúúúú, akkor szorri bossz. 

- Komolyan, mi bajod van? 

- Nem tudom, rám jött az öt perc. Vagy az egy nap. Talán az egy hét, vagy akár hónap, év, élet, de ki számolja, hogy ez meddig tart – röhögtem, de Dorci gyorsan odarakta a kezét a homlokomra.

- Szedjed lefele a szép, pattanásos homlokomról a te fene hideg kezed!

- Irtó forró! Meg kéne mérni a lázad.

- Nincsenek rajtad kiütések? – Kérdezte Zorka.

- Nincs kiütésem, csak egy kis beütésem.

Hamarosan megjelentek a többiek is, én pedig valami fogyatékos arccal ültem és nyitott szemmel aludtam. Meg gagyogtam hülyeségeket. Egyszer csak szédülni kezdtem és hallottam ahogyan körülöttem többen is sikítoznak, majd egyszer csak sötét lett. Egy ismerős hang kiáltotta folyamatosan, hogy „Iza”, ami egy idő után elnyomta a többiek rémületét.

    Hirtelen kinyitottam a szememet és szembe találtam magamat Robival, aki ijedten méregetett. Az aulában még mindig hangzavar volt, a fülesem az ölemben hevert (gondolom Robi kiszedte a fülemből), az osztálytársaim többsége pedig a büfénél sorakozott. Sikerült bealudnom zenehallgatás közben, így nem csak álmomban aludtam, hanem a valóságban is. Milyen furcsa, hogy emlékszem erre az álomra, nyilvánvalónak éreztem, hogy ezt muszáj papírra vetnem, ezért is vettem kézbe a naplómat. 

- Iza, minden rendben? 

- Persze, csak elbóbiskoltam, semmi komoly – mosolyogtam rá.

- Akkor jó. Mondd mennyit aludtál a héten?

- Nem sokat. Vagy nem tudtam elaludni, vagy szimplán korán keltem. Lehet emiatt vagyok ilyen fáradt.

- Hamarosan becsengetnek, nem megyünk az angol teremhez? 

- De, csak felkászálódok innen – majd lassú mozdulatokkal feltápászkodtam a helyemről.

- Héjj Iza! – Köszönt oda nekem Bence.

- Csá – intettem halovány mosollyal.

- Csak azt szeretném mondani, hogy sajnálom, hogy ez lett a fociból. Remélem hamar rendbe jössz.

- Hat hét és gipsztelen leszek – vigyorogtam.

- Az, gipsztelen – rázta meg röhögve a fejét – aláírhatom?

- Írjad.

- Úúúú én is! – Lépett oda hozzám Dorci. 

- Engem sem hagyhatsz ki! – Állt meg mellettem Zorka is. Majd egyre csak nőtt a tömeg. Az összes osztálytársam aláírta a karomat, kivétel nélkül mindenki, később pedig egy-két felsőbb éves srác is. Megálltak mellettem az a-sok is.

- Szia, én is aláírhatom? – Kérdezte az egyikőjük.

- Persze.

- Dalma vagyok, ők itt a barátnőim, Viki és Tina.

- Én meg Iza.

- Tudom, Kincső amikor még ide járt, folyton panaszkodott rólad, hogy milyen szenya vagy, de egyáltalán nem tűnsz annak – mért végig mosolyogva, majd aláírta a karomat a barátnőivel együtt. Vajon miket mesélt nekik Kincső? Ez már örök rejtély marad – gondoltam akkor, de később más történt. Az angol teremhez érve a karom már alá volt írva egy csomó helyen, amikor Smith tanár úr meglátta, mosolyra húzta a száját és ő is aláírta. J 

    Harmadik óra után Dalma keresett fel, amin igencsak meglepődtem. Amikor mellé léptem, megragadta a karomat és a vécé irányába vonszolt (komolyan mondom ebben a pár hónapban többször vagyok vécén, mint nyolc év általános alatt), ahol a barátnői vártak valószínűleg rám. 

- Bocsi, hogy csak így rád törtem, meg hát nem is ismerjük egymást, csak Kincsőn keresztül hallottam rólad. Pont ezért is hívtalak ide – kacsintott rám. – Gondolom tudni akarod, hogy miket mesélt rólad.

- Hát, nem is tudom… talán igen.

- Ez a beszéd! Felkészültél? – Dobta hátra egyenesre vasalt, hidrogén szőke hajtincsét.

- Ja, mondjad csak.

Azzal bele is vágott. A legtöbb gonosz megjegyzés Áron miatt került ki, amit Dalmáék el is hittek és ezért igen megvetettek engem, de amikor már Kincső elment (szép kis egy hónapot töltött itt), akkor nem jött több pletyka rólam. Mindig amikor láttak, akkor nem a rossz ribanc kategóriába voltam sorolható. Például a megjelenésem miatt, azért, mert mindig zenét hallgattam és ők is ott voltak akkor, amikor őrült hangerővel bömbölt a telefonom és zavaromban lefagytam. 

- Hű. Szóval az összes kiakadása féltékenységből volt? – Kérdeztem karba tett kézzel.

- Körülbelül. De amúgy… Áron az rohadt helyes… és irtó jó fej, akkor meg miért szakítottatok? Kincsővel Áron szakított, mert tudott a megcsalásról, meg ilyenek. De vele te szakítottál. Miért? Ő az álompasi! ÁLOMPASI érted? 

- Őőőőő helyes meg minden, de na… nem működött… félreértettem néhány dolgot, utána meg már mindegy volt – vakartam meg a fejem.

- De milyen vele csókolózni? Jó nyelvest ad? Nyomta már le a nyelvét a torkodon? Úristen, olyan helyes! 

- Mi az, hogy lenyomta-e már a nyelvét a torkomon? Jézusom – nevettem. Mekkora rajongói tábora van már Áronkának. 

- És mekkora neki….

- Ő nem tudom.

- Miért? 

- Mert még… hahó! Kilencedikes vagyok! 

- Én is – kuncogott Dalma – amúgy csak azért kérdeztem, mert gondoltam, hogy veled is… szóval érted.

- Mi? Velem nem.

- Kincsővel viszont igen.

- Kincsővel?

- Aha. Kincső mondta.

- Nagy öröm lehetett.

- Mindegy, nem ő volt Kincsőnek az első. – Legyintett.

- Volt már több is? – Esett le az állam.

- Volt. Voltak idősebb srácok, meg ilyen bogyókat hordott a táskájában… akkor is amikor Áronnal jártak.

- Kutattál a táskájában? 

- Nem, dehogy! Csak amikor megkért, hogy keressek meg neki ezt-azt, akkor megtaláltam a bogyókat és mindig egyel kevesebb volt. Ez mind akkor, amikor ő meg Áron együtt voltak, vagy mifene. 

- Ő dolguk. Áron nincs a pórázom végén. 

- Ez mondjuk igaz, csak azt hittem, hogy te is szeretsz így mesélni a pasijaidról, mint Kincső.

- Nem. De ő volt az első barátom.

- Ne már… mekkora mázlista! Az első pasid egy ahhhh… 

- Húha… ennyire jó pasi ez az Áron?

- Aha.

- Az jó. 

- De most már ugye nem vagytok jóban, elvégre szakítottatok.

- De, jóban vagyunk. 

- Komolyan? 

- Aha – de abban a pillanatban meghallottam a csengőszót, így indultam is következő órára. Megmondom őszintén kedvesek voltak, hogy megosztottak velem néhány kényes információt, de nem az én stílusom a hidrogén szőke haj meg ez a fajta áradozás. Nem tudom, hogy az elkövetkezendő időkben mennyit fogunk beszélni egymással, de remélem nem ilyenekről. Nem, nem mintha cikinek tartanám, hogy Áronról vagy a szexről beszéljek valakivel (jó az utóbbiról amúgy sem szeretek beszélni), de nem hiszem, hogy azokkal osztok meg pikáns részleteket, akikkel életemben először beszélek akármennyire is tartanak jó fejnek és barátságosnak. Jernyik már az ajtónál várta a csengő után teremhez sedergő osztályt. 

- Fáradjatok be és tegyétek el a cuccotokat csak egy ceruza meg egy radír maradhat az asztalon. – Mondta monoton tempóban. Ó, szóval röpdoli, mázli, hogy készültem rá.

- Miért? 

- Mert.

- Ó, így most már értem – bólogatott Bence, utána röhögve összepacsizott Tomival.

- Juj, ez az EAÉ-ben van ez a poén! – Visongott Hanga. – Ú, de régen néztem már – görbült le a szája.

- Tudjuk, nagyon ász az a paródia.

- Gyerekek, fáradjatok be a terembe vagy annál kevesebb időtök lesz a dolgozatra.

- Miért?

- Mert.

- Most már még jobban értem – válaszolta megint és újra pacsiztak egyet Tomival. 

Kényelmesen helyet foglaltam a helyemen és a tábláról olvastam le az öt elméleti kérdést, amire azonnal tudtam a választ, így ezzel nem volt gondom. Hamar kész voltam, kiegyenesedtem és az ablakon keresztül láttam a nagy, szürke felhőket, amikből csak úgy ömlött az eső. A teremben néma csönd volt, mindenki a dolgozattal volt elfoglalva, még a légy zümmögését is lehetett hallani. Hülye légy! Rászállt az orromra és hiába hessegettem el, mindig visszaszállt rá, meg a fülemnél zümmögött és ha egy rovar is ott zümmög én olyannyira megijedek, hogy képes vagyok felpattanni a helyemről és elkezdeni rohangálni. Szerencsére ez most nem történt meg, de mikor már feladtam a küzdelmet a legyecskével és hagytam, hogy az orromat tapizza meghallottam egy hatalmas zümmögést és az ablak felé fordítottam a fejem. Egy hatalmas lódarázsra lettem figyelmes. Mi a…? Hogy kerül ide egy lódarázs novemberben? Mindenesetre lenyugodtam és félve bár, de átolvastam a válaszaimat, majd hirtelen egy óriási hanghullám söpört végig a bal fülemnél. A légy az orromon volt, szegényke nem lehetett, visszanéztem a lódarázs eredeti helyére, de ő már nem volt ott. Ekkor egy újabb hanghullám és vadul csapkorászva és ordibálva (nem tudok sikítani) ugrottam fel a helyemről és előre rohantam Jernyik asztalához.

- Róner kisasszony, mi a frászt csinál az órám kellős közepén? – Vonta fel a szemöldökék, a többiek röhögve konstatálták a produkciómat. 

- E…e…egy LÓDARÁZS!!! – Kiáltottam totál elfehéredve. Jernyik komótosan feltápászkodott az asztaltól és az én padomhoz sétált monoton tempóban, ahogy szokott. Felemelte a szomszéd padról Áron tolltartóját és azzal agyonvágta a darazsat, aki a dolgozatomon hevert élettelenül. Jernyik gyorsan visszadobta a tolltartót Áron padjára, aki kikerekedett szemekkel bámult.

- Kösz fiam – borzolta meg Áron séróját és a dogámmal a kezében tért vissza a tanári asztalhoz, ahol én is álldogáltam. 

- Ugye tudja, hogy órai paráználkodásért azonnal ráírhatnám az egyest a lapra, de – vitte fel a hangsúlyt az utolsó szóra. Mi az, hogy „paráználkodás”? Csak megijedtem egy rohadt nagy lódarázstól, ami a fülem mellett szállt el és akár meg is csíphetett volna, természetes, hogy elmenekül a célpontnak vélt helyről – a dolgozata hibátlan, így megkaphatja az ötöst. Megtartja? – Mutatta felém a rovar szétcsapott hullájával ellátott lapot.

- Köszönöm, nem – ellenkeztem.

Az aulában Áron üldögélt egy széken és amikor meglátott, felemelve a kezét utánam ordított. 

- LÓDARÁÁÁÁZS! 

- Hah, nem dőlök be! – öltöttem ki a nyelvemet, majd visszafordultam és a büfé felé vettem az irányt. Egyercsak neki ütközött valami a szemhéjamnak. Annyira megijedtem, hogy még egy lódarázs hogy ijedten rohangálni kezdtem és ordibáltam, hogy „ÁÁÁÁÁ HUÁÁÁ MÉSZ INNEN TE FEKETE SEGGŰ MÓKUS BÉÉÉL!!!”, majd sikeresen belerohantam Robiba, akire ráestem, de gyorsan felpattantam róla, mert valami neki ment hátulról a fejemnek is. Áron mögé rohantam és ijedten kapaszkodtam a vállába, és akkor…. akkor megpillantottam a telefont a kezében, aminek hátulja felém volt tartva. Biztos voltam benne, hogy engem kameráz. 

- Mi a jó…. 

- Köszöntsd Ádámot, aki elvállalta a lövöldözést – kacsintott.

- Tudtam, csak kíváncsi voltam, hogy mennyien veszik be, hogy másodjára is beveszem – növeltem az egómat a közönség előtt.

- Persze, hogyne… Ne tagadd! 

- Tudod, hogy rohadtul megijedtem te seggfej! – Bokszoltam bele a karjába játékosan.

- Szép kis emlék lesz. Csinálok is majd egy videót. Én, az osztály és Retardált Izamon – röhögött. Az Izamonnál viszont az összehúzott szemöldököm gyengülni kezdett és felidéztem benne azt a napot, amikor ő és Ricsi is találkoztak. Gondolkoztam volna még rajta egy darabig, ha Robi meg nem érkezik közben.

- Iza, rendben vagy? 

- Nem.

- Mert én sem.

- Hallod Iza, nem kell ide orvos, te kiherélsz minket mindenféle orvosi cucc nélkül is – röhögött továbbra is Áron, amikor elkezdett csörögni a telefonja. Mindenki egy emberként figyelte. – Csá… persze, miért ne szeretnélek?... Csak Retardált Izamon… Nehem, osztálytárs, de ezt már megbeszéltük… Mi a francért hívsz fel mindennap ezért? Unalmaaas – forgatta meg a szemét unottan – Jó, akkor sértődj meg most is… nem baj, úgy se haragszol sokáig… azért mert tudom! Úgyis tudod mi lesz belőle… - ezen a ponton lecsapta a kagylót, aztán a többiek felé fordult – csak Vera.

- Ki az a Vera he? – Nézett rá bambán Bence.

- A barátnőm. Minden nap felhív azért, hogy megkérdezze szeretem-e és, hogy ki volt az a lány, akivel egyik nap beszélt a telefonom meg ilyen hülyeségek… napi szinten ezt csinálja.

- Akkor miért vagy még vele együtt, ha nem bízik meg benned? – kérdezte Ádám.

- Mert bomba csaj!

- Vágom – adott egy pacsit Ádám Áronnak – de egy rossz ribanc az egész lány. Mennyivel idősebb, mint te?

- Most végzős.

- Mázlista köcsög – veregette meg a vállát Bence. Höhh, az a lány Áron barátnője volt? Szóval Rémálom Áron barátnője? Rémálom Vera és Lódarázs Tolltartós Áronka járnak? Mik lesznek még itt? Ha hazaérek azt fogom látni Facebookon, hogy „Vera Wook Rémálom Csajszikahh” ismerősnek jelölt? Ezt megjegyzem, oltári humorom van. Ugyanekkora egóm is. 

Az iskola kapuján kilépve megfogott a hideg szél, majd a begipszelt karomra néztem. Szinte egész nap nem érdekelt, hogy ott van, nem akadtam ki, hogy nehezebb a mozgás miatta meg semmi ilyen. Minden rendben ment, még akkor is, amikor a darázs elől menekültem. Kétszer is. Az eső nagy cseppekben hullt a földre, ami már így is csuromvizes volt, a szél már elállt, a levelek nagy része már a földön hevert. Megvártam apát, aki gyorsan intett nekem, hogy szálljak be még mielőtt megfáznék. A kocsiban jó meleg volt és hamar haza is értünk. Otthon Dani ugrott a nyakamba.

- Daráááázs! – kiabálta, nekem pedig összeszorult a szívem. Mi van ma? Darazsak világ napja vagy mi a franc? Most már elegem van! Éééés kitört belőlem a vadállat. Mérgemben előkerestem valamit az iskola táskámból, amivel leüthetem ezt a nyomorékot. A matekfüzetemet mellé dobtam, az angol tankönyvem sem találta el, majd a kezembe akadt a tolltartóm, amivel sikeresen levadásztam a dögöt. Ugyanakkor levertem egy vázát is, ami nem tört össze, mert anya puha papucsára esett, de amikor apu belépett utánam a házba, akkor kaptam egy kisebb szidást a mentőakciómért, de nem lett nagy baj. A telefontöltőm azóta sincs meg, így a telóm még mindig lemerült állapotban hever az íróasztalomon. Gyorsan megcsináltam a leckét és készültem töri TZ-re, aztán zöld utat kaptam a géphez. Megnéztem néhány oldalt (többek között azt is beütöttem a Google-be, hogy mióta van ennyi darázs novemberben) utána a Facebookra mentem rá. 

Áron Tolnai közzétett egy videót. 

LÓDARÁZS! – Izabella Róner társaságában.

Megtöröltem a szememet, gyorsan megnyitottam a videót és nem hittem a szememnek. Alatta repkedtek a kommentek, hogy „mekkora retardált már ez a lány, puszi<3” (ez Vera volt) meg, hogy „atyaég, úristen” és az utolsón tágra nyílt szemekkel ámultam. „Jo a moz gása, mijen a zágyban?;)” Megnéztem a nevet, hogy ki írna ilyet. Marlonbrandoo Wook Oszt Csáh. Hmm… nem is vártam mást.