Október 27., hétfő

Tegnap sikeresen megműtötték a kezemet, semmim nem bénult le, túléltem mindent. Zselyke már tegnap hazament a kórházból, így ma nagyjából egyedül voltam. Délelőtt viszont anyuék jöttek be. Tegnap elég kába voltam, nem sok mindenre emlékszem, arra az egyre igen, hogy anyuék bejöttek hozzám. 

- Drágám – lépett az ágyamhoz és ölelt át egyből anyu.

- Szia édesem! – Mosolygott rám apu. Dani csendben fürkészte a kezemet, majd felkiáltott.

- Mi az a kesztyű Iza karján? 

- A vért gyűjti.

- De minek?

Azzal a lendülettel elmagyaráztam neki, hogy mire kell az a kesztyű a karomra. Dani csak bólogatott, gondolom még így sem nagyon értette, vagy egyszerűen csak undorodott a kezemen csöngő, vérrel telt kesztyűtől. Anyuék hoztak néhány cuccot, amit a kis szekrényemhez, mellém tettek le. Hirtelen nyílt az ajtó, majd Zoé lépett be rajta.

- Csókolom. Pálffy-Nagy Zoé, Iza osztálytársa.

- Szia! Jaj, gyere csak, átadom a helyemet.

- Ugyan, én majd állok – vetett anyunak egy mosolyt.

- Mi járatban? – Néztem rá.

- Vajon miért jöttem? – Rázta meg mosolyogva a fejét.

Zoéval beszélgettem, anyuék is megismerték, és amikor elment, megállapították, hogy nagyon kedves, hogy eljött és meglátogatott. Anyuék egészen délutánig maradtak, aztán ők is hazamentek. Egyedül ültem a szobámban és a zenehallgatáson, tévénézésen kívül az égadta világon nem tudtam csinálni. Néha a telefonomra pillantottam, hátha hív majd valaki, de semmi. Egyszer rezgett egyet, valaki mégis csak gondolt rám! Majd átfutottam a lehetőségeket, valószínű, hogy csak a szolgáltató, így csalódottan fordultam egyet az ágyamban. Olyan sokat egyedül még nem fetrengtem, mint akkor. Mivel minden mostani dolgot kiagyaltam már, nem tudtam min gondolkodni, így hát a játékokon gondolkodtam, például megvehetném a Sims 3-mat, már úgyis régóta gyűjtök rá. Egyszer csak újabb ajtónyitódás, amire felültem és mosolyogva vettem tudomásul, hogy Robi érdeklődött utánam, mert ő volt az.

- Hát te?

- Tegnapelőtt még nem tudtam mi történt, ezért is bocs a kellemetlenségért, de éreztem a hangodon, hogy nem vagy rendben, így egy kicsit utánanéztem a dolgoknak.

- És mindent megtudtál?

- Igen, sajnálom, hogy nem voltam itt.

- Miért sajnálod? Megtörtént, de már csak javulni fogok.

- Sajnálom, hogy soha nem voltam ott sehol sem. Sajnálom, hogy csak úgy eltűntem és soha nem tudtál rólam semmit se. Sajnálom, hogy rossz barát voltam. – Mondta, egész végig a szemembe nézve.

- Hiányoltalak már az utóbbi időben…

- Tudom, de valahogy úgy éreztem, hogy most én nem lennék elég jó neked… mint barát.

- Egy barát mindig jó – majd feljebb tornáztam magam az ágyamon és a működőképes kezemmel átöleltem. Hosszú percekig öleltük egymást, hiszen olyan régen beszéltünk, hogy ebbe az ölelésbe sűrítöttünk mindent. Hamarosan elengedtük a másikat és mosolyogva egymásra néztünk. 

- Elég fáradtnak nézel ki, amit megértek.

- De nehogy emiatt elmenj! 

- Nem fogok. Azért jöttem, hogy veled legyek, de nem csak két percig – nevetett.

- Köszönöm! 

Robi leült az ágyam szélére és barátságosan megpaskolta a takaró alá rejtett combomat. Örültem, hogy ott volt. Akármilyen régen is beszéltünk, akármennyire is elhanyagolt ebben a hónapban, akkor nem számított. Csak örültem, hogy mellettem volt és mosolyogva nézett, nem sajnált, hanem próbált felvidítani. Elmesélt pár dolgot az ő szünetéről, majd amikor a végére ért, akkor rákérdezett, hogy velem mi történt.

- Pénteken törtem el a karom, szóval semmi – vontam meg a vállam.

- Azóta itt döglesz a kórházban igaz? 

- Ja, de jönnek látogatni.

- Ez a reggelid? – nézett az asztalon heverő, valószínűleg kihűlt reggelimre.

- Nem fogom megenni – tiltakoztam. Mégis ki akarna ilyen kaját enni? 

- Pedig enned kéne, ráadásul már délután van. 

- Ebédet ettem már az nem elég? – Nyafogtam.

- Nem. 

- De mééééér’? 

- Mert gyenge vagy és a szervezetednek szüksége van az élelemre.

- De ami az asztalon van az nem élelem! Csak egy annak kinéző, büdös valami. 

Még egy jó darabig ezen ment a vita, mire rávettem magam és haraptam egyet belőle. A falat nagyon nehezen csúszott le a torkomon, szinte hallani lehetett, ahogyan végig megy a nyelőcsövemen. Óriási csend következett. A szobában csak a kint süvítő szél zaja hallatszott be. Mindkettőnk szája le volt konyulva, Robi egyszer akkorát nyelt, hogy majdnem beszakadt a dobhártyám. Túl nagy volt a csend. Végre megtörtem az iszonyatosan zavaró csendet, amivel meg is leptem Robit.

- Úgy érzem, hogy nekem… ennem kell! – Kiáltottam, majd megfogtam a maradék reggelit és egyszerűen csak befaltam az egészet. Nem érdekelt, hogy mennyire borzalmas az íze, iszonyatosan éhes voltam. Amikor befejeztem az étkezést, megtöröltem a számat és boldogan dőltem hátra az ágyamon.

- Mondtam, hogy szükséged van a táplálékra igaz? 

- Igen, mondtad – nevettem egyet. 

- Mennem kéne, de ha gondolod maradhatok.

- Menned? Miért, hány óra van?

- Hat.

- Mi dolgod van?

- Nincs semmi dolgom, csak anyunak azt mondtam hatig maradok, de felhívom, hogy tovább maradok, jó?

- Jó – válaszoltam. Én soha nem szoktam konkrét időt mondani, hogy meddig maradok valahol. Amikor kedvem van megyek haza. Mondjuk ha én is érzem, hogy már idő van, akkor vagy elindulok magamtól vagy rácsörgök anyura, hogy még maradok. Mindegy, Robi rendes gyerek. 

    Az ablakon kinézve már csak a lámpák fénye világított, a szél még mindig iszonyatos erővel tombolt, Robi a karórájára nézve vette tudomásul, hogy idő van. Viszont olyannyira elvoltunk, hogy jól esett volna ha még marad. Ugyanakkor örültem volna, ha más is ott van. Jó lett volna ha ott lett volna mondjuk Zoé, Hanga vagy Dorci és Zorka. De ők nem voltak jelen, a telefonom meg lemerült, így nem tudtam őket felhívni, ráadásul feltölteni sem tudtam, mert elfelejtettem szólni anyáéknak, hogy hozzanak töltőt. Fáradtan dőltem végig az ágyamon, Robi pedig intett egyet, hogy elindul haza. Az álom egyből elkapta a szememet, még az őrjöngő szél sem ébresztett fel.