Október 24., péntek

     Hosszú nap, ráadásul meg se érte ez a rengeteg út, mert az eredmény nem éppen az, amire bárki is számítana. Reggel már nagyban a gépem előtt ültem és a beadandómat írtam, amikor megvillant a Skype. Azt hittem Áron írt, hiszen megbeszéltük, hogy majd beszélgetünk, de Tomi volt. A levélben annyi állt, hogy van-e kedvem elmenni focizni, ha igen akkor Bencééknél lesz a gyülekező délután kettőkor és onnan indulunk egy tornaterembe, ahol focizhatunk. Az idő eléggé hűvös volt, senkinek nem akarózna kint, a hidegben kergetnie egy labdát (már ha nem egy futball legenda az illető…). Mivel szerdán arra panaszkodtam, hogy semmi programom sincsen, csak nem hagyhattam ki egy ilyen jó kis programot. Amúgy is régen fociztam már. Anyut megkérdeztem, hogy tervez-e mára valamit, de csak vállat vont, majd amikor előálltam a lehetőségemmel, bólintott egyet és arra kért, hogy vigyek telefont. Jó kislányként elraktam a telefonomat a kis retikülszerű válltáskámba, pár zsebit is dobtam bele, egy hajgumit, MP3-as lejátszót, egy palack vizet és már készen is voltam. Így nem délután kettő előtt fogok kapkodni a cuccomat illetően. Éppen átgondoltam, hogy minden megvan-e, amikor rájöttem, hogy fogalmam sincs hol lakik Bence. Gyorsan felmentem a gépemhez, és amikor írni akartam Tominak, már látszott is a villanás. Tomi megelőzött. Leírta Bence lakcímét, mert rajta kívül nem sokan tudták és mondta, hogy maximum tíz percet várakoznak azokra, akik jönnek, szóval érdemes lenne pontosan érkezni. Nem nagyon értettem, hogy miért ilyen fontos a pontos érkezés, így rákérdeztem.

Tomi07:  A város másik felében béreltük ki a termet, egy óra mire odaérünk, ha villamossal és busszal megyünk. Bencéék kocsija meg nem elég tágas és nem akarnak büntetést kapni néhány focizni vágyó tini miatt.

Iza.Róni: Amúgy kik jönnek?

Tomi07: Bence, te, Imi, Hanga, Endi, Tibi, Ricsi meg néhány osztálytársa Bencének meg nekem.

Tomi07: Ja és én. J

Gondolom Tibi és Ricsi Hanga invitálására jönnek, Mollyt mindig is vonzotta a sport, legyen az lányos vagy fiús (jó mondjuk nem tudnám elképzelni, ahogyan tütüben balettozik). Endi csak fiúból van és így érthető, hogy jön. Tomi hamar elköszönt tőlem én meg átfutottam a Facebookot. Áront már is betaggelték pár képen. Az egyiken mosolyogva ül, kezében egy doboz sörrel. A másikon az asztal tetején áll és valamit ordít, a háttérben a fiúk tapsolnak meg füttyögnek. A harmadik kép pedig egy csoport kép. Mindenki hülyül, kezükben a doboz sör, egy csomó ördögvilla, kinyújtott nyelv, flegma arc, vagy éppen középső ujj. Hiába mondta Áron, hogy unalmas a buli, Ádám érkeztével hamar felpörgött. Természetesen Ádám is szerepelt a képeken és ő róla is a „fantasztikus buli van, semmi más nem izgat” arc jött le. Úgy, ahogyan a többiekről is. Belájkoltam a képeket, aztán lejjebb görgettem. Vivi, akivel utoljára akkor találkoztam, amikor még jártam Áronnal, már is feltöltött egy „Best friends”-es képet rajta betaggelve valami Zsókával. Mindenki élvezte a szünetet és úgy éreztem, hogy én sem fogok unatkozni. Örültem a focizásnak. Egyszer csak jött egy ismerősnek jelölésem. Megnéztem a nevet, ami ismerős volt. A nőnek nem volt profilképe, de tudtam ki ez. Visszajelöltem, és egyből érkeztek a lájkok a képemre és a „nagyon aranyos vagy ezen a képen! Puszi!” kommentek is alá. Kirontottam a szobámból, és egyenesen le, a nappaliban internetező anyuhoz loholtam.

- Még is mit jelentsen ez? – tettettem felháborodást.

- A kórházban is mondták, hogy milyen képek vannak fent a korodbeli gyerekekről a Facebookon. Sok munkatársam úgy tartja szemmel a fiát vagy a lányát, hogy csinál egy ilyen webhelyet és leellenőrzi a képeket, kiírásokat. Gondol én is megnézem a rólad szóló képeket és, hogy milyen szövegeket írsz ki. Amúgy is, a regisztráció ingyenes volt. – Fordult hátra és mosolyogva méregetett. – Különben is a képeid aranyosak és a kiírásoddal sincsenek gondjaim, olyan vagy ezen a portálon, mint a való életben. Ennek nagyon örülök.

- Anya, örülök, hogy elégedett vagy, de nem hinném, hogy nyilvánosan ki kellene mutatnod az elégedettségedet – tértem ré a zavarosabb részre.

- Mármint?

- Ne kommentelgess a képeim alá ha megkérhetlek! – nevettem el magam. Anyu is elnevette magát, majd visszamentem a szobámba. Anya hozzászólására már is három kedvelés jött. Ilyenek az anyák, nem tehetnek róla, hogy aggódnak a gyerekeikért.

    Ebédnél be is számolt az internetes világ közelebbről való megismeréséről, ami miatt apu is felnézett az újságjából. Anya elkezdte mondani, hogy igazából „tök jópofa ez a weblap és mennyi mindenkivel tudja tartani a kapcsolatot”. Apa hirtelen félre tette az újságját és elment az ebédlő asztaltól. Mindhárman kérdőn néztünk utána, majd mikor húsz perc elteltével sem jött vissza, anyu felszólított, hogy nézzem meg mit művel. Bementem a nappaliba, ahol apu a gép előtt ült. Mellé léptem és jobban szemügyre vettem, hogy mi az, amit ennyire néz. Apa unott arccal görgette az egeret és néhány képet alaposan megvizsgált, majd amikor úgy ítélte meg, hogy elfogadható a kép, nyomott rá egy tetsziket. Aha, szóval aput is beszippantotta a világháló.

- Megértem, hogy milyen izgalmas mások képeit nézegetni és bekedvelni őket, de most éppen ebédidő van – emlékeztettem a faliórára mutatva.

- Már huszonöten jelöltek vissza! Igaza van anyádnak, itt a régi gimis társaimmal is felvehetem a kapcsolatot – lelkesedett be. Ilyenek a szülők, ha bevezetjük őket a huszonegyedik század rejtelmeibe.

Bencéék háza tíz perc biciklizést vett igénybe, de végül kettő előtt két perccel megérkeztem. A ház nagyon takaros volt, barackvirág színű volt és emeletes. Tomi, Molly és a régi osztálytársak már ott voltak, már csak Hangaák hiányoztak.

- Remek! Iza is itt van! – ordította Bencének Tomi.

- Ha Hangáék nem jönnek tíz perc múlva, akkor indulunk.

De Hangák megérkeztek. Ricsi, amikor meglátott óvatos mosolyra húzta a száját, majd mellettem elhaladva egy „sziát” suttogott. Én is köszöntem neki, aztán be is fejeztük a társalgást. Egyrészt, mert indultunk, másrészt, mert még mindig nem beszéltük meg a dolgokat. Volt egy érzésem, hogy nem is fogjuk. A banda megindult, én leghátul baktattam egyedül, de Hanga hátra jött mellém.

- Szia! Rég beszéltünk. – Mondta, közben a földet pásztázta. Olyan bűnbánó volt a hangja.

- Ja, elég régen – válaszoltam cinikusan. Tudom, Ádám mondta, hogy hiányolt meg minden, de az embernek legyen tartása.

- Nézd, Iza, szeretném, ha letisztáznánk a  dolgokat.

- Valóban jobb lenne – értettem egyet.

- Igazából fogalmam sincs, hogy miért haragudtál meg. Sokat tanakodtam, hogy talán Tibi miatt, mert neked nem jött össze Áron és ezért, másra igazából nem is tudtam tippelni.

- Talán a viselkedésedért.

- Tessék?

- Hanga, észre sem vetted, hogy amióta Tibivel jársz, folyton veszekedtünk. Nekem nem lett volna bajom ezzel a Tibivel, ha nem rajtam éled ki az „új énedet” – mutattam idézőjeleket a levegőbe.

- Megváltoztam volna?

- Igen. Lefoglalt az, hogy jó benyomást kelts Tibinek. A jelenlétem nem foglalkoztatott különösebben, az volt a lényeg, hogy Tibinek megfelelj.

- Ez azért nem egészen igaz…

- Nekem ez jött le belőle.

- De még miből lehet gondolni, hogy ennyire Tibi kedvében akartam járni?

- Hát, nem nézel Narutót, mert Tibi nem szereti a japán animéket, nem hallgatsz a kedvenc együttesedtől zenét, csak mert Tibi nem szereti. Ilyen apróságokból is lehet következtetni rá.

- De te soha nem próbálkoztál Áron kedvében járni?

- Nem tudom… Lehet, hogy én is ezt csináltam, és csak azért nem emlékszem rá, mert tomboltak bennem a hormonok.

- Jut eszembe! Mi van vele?

- Szlovákiában vannak Ádámmal valami Zacsinak a partiján.

- Beszéltetek?

- Igen, de ezt Ádámnak köszönhetem. – Mondtam, mert úgy éreztem, tényleg sokat köszönhetek neki. Azt, hogy Áronnal megtudtuk beszélni a dolgokat és barátok maradtunk. Azt is, hogy Hangával újra beszélgetünk, mert ő mondta, hogy hülyeség haragudnom rá. Igaza volt. Mennyivel könnyebb így minden. Úgy érzem, hogy valahol mélyen Ádám segít nekem a legtöbbet. Hangával az egész utat végig beszéltük, amíg a buszmegállóhoz nem értünk, ahol a busz pontosan akkor érkezett meg. Nem várhattunk, mindannyian felnyomultunk a buszra. Egész kényelmesen elfértünk, mindannyian tudtunk fogni magunknak egy ülőhelyet. A következő megállónál még nem szálltunk le, viszont egy csomó idős hölgy jött fel a buszra. Mind a helyünkre pályáztak. Én, mint jól nevelt gyermek, átadtam a helyemet az egyikőjüknek, de így a többi néni is elvárta, hogy adjanak nekik helyet. A többiek tudomást sem véve az öregekről, tovább ültek a helyükön.

- Ezek a mai fiatalok! Képtelenek már egy idős hölgy elméjébe belátni, hogy ő mire vágyik a legjobban! – panaszkodott az egyik idős hölgy. – Veled vannak? – kérdezte tőlem cseppet sem kedvesen.

- Igen.

- Annyit igazán megtehetnél, hogy szólnál nekik! Csak itt álldogálsz és nézed, ahogy mindannyian itt állunk. Nem vagyunk már olyan fiatalok, mint ti! – ordított rám. Miért nekem támad, mikor átengedtem a helyemet az egyikőjüknek? Nem utálom az időseket, sőt kifejezetten jóba is vagyok velük, de ez a néni-sereg egyáltalán nem hiányzott. Szófogadóan odahajoltam Hangáékhoz, már éppen nyitottam volna a számat, amikor újra megszólalt:

- Mi lesz már? – nézett rám résnyire húzott szemekkel. Itt viszont már nem bírtam visszafogni magamat és visszaszóltam.

- Már elnézést, de nem engem kéne ugráltatnia, hanem erőt vehetne magán és megkérhetné az egyiküket, hogy adja át a helyét. Elhiszem, hogy idős és fáradt, de ennyi ereje csak van még! – keltem ki magamból. A néni elhallgatott és döbbenten bámult. Hangáék némán átadták a helyüket az időseknek, akik halkan, de megköszönték. Megijedtek tőlem. Csendben utaztunk vagy húsz percet a buszon, mikor végre megérkeztünk.

- Gyertek srácok! Ezt a villamost nem késhetjük le, mert egyenesen a tornaterem utcájához visz! – siettetett minket Bence. Meglehetősen gyorsan sikerült elérnünk a villamost, és elegendő hely is volt. Öreg mentes zóna. Nem jöttek fel idősek, így nem kellett átadni a helyet. Mondjuk átadtam volna, de az előző eset mély nyomot hagyott bennem. Egy ideig nem szeretnék tömegközlekedési eszközt alkalmazni. Negyven perc utazás várt ránk. Elővettem a lejátszómat és benyomtam rajta a Not Gonna Die-t. Egy jó kis Skillet szám. Természetesen többet is meghallgattam, de ezzel indítottam és zártam is a zenehallgatást. Megérkeztünk. Gyorsan lenyomultunk a már színig telt villamosról és indultunk is a tornaterem felé. Az utca csendesebb volt, mint a fő út, nem járt arra sok kocsi.

- Itt is volnánk – állt meg Bence, majd büszke pillantásokkal illette a már kicsit romos épületet.

- Ez lenne a tornaterem? – nézett rá felvont szemöldökkel Tibi.

- Ja, miért?

- Nem hinném, hogy Hanga és a másik lány szívesen focizna itt – ölelte át Hanga derekát. Pff… szóval én már csak „másik lány” vagyok. Mondjuk, még mindig jobb, mint, hogy fiúnak higgyen, mint Mollyt. Viszont kikérem magamnak, hogy én megijedek egy romos tornateremtől!

- Ugyan már! Ki lett bérelve, nekem meg pénzbe kerül! – emelte fel a hangját Bence.

- Legalább egy normális tornatermet választhattál volna…

- Az összes le volt foglalva, én meg már amúgy is ismerem ezt a helyet! Itt nagyon jó meccseket lehet játszani. – Jegyezte meg.

- Én nem rezelek be egy romos háztól, menjünk be és rúgjuk szét a fiúk valagát! –kiáltott fel Hanga.

- Én sem félek. Csak focizunk egyet – vontam vállat. Végül bementünk a terembe. Valóban egy ütött-kopott helység volt, de amiért jöttünk, arra tökéletesen alkalmas volt. Mindenki elfoglalt egy padot, a két szervező pedig játékosokat állított maga mellé. Én Tomi csapatába kerültem (Hangával és Tibivel együtt). És kezdődött is a meccs. Nálunk én voltam a kapus és igen sokszor hárítottam el a veszélyesnek tűnő labdát. Az első meccs eredménye 2-1 a mi javunkra. Néhányan helyet foglaltunk a padokon és belekortyoltunk a magunkkal hozott palack vízbe, hogy kipihenjük a meccs fáradalmait.

- Pár perc lazsálás, utána mehet a következő menet! Iza, helyetted Tibi áll a  kapuba – mondta Teo. A srác nagy foci rajongó minden meccs, minden eredményét kívülről fújja. Egyébként Baranyai Teofilnak hívják és roppant barátságos. Nem egy jóképű srácról van szó, de a laza, focidrukker stílusával mindenki szívébe belopja magát – még akkor is, ha csak a barát jelzőt kapja meg. Kicsit pihentünk és beszélgettünk, Hanga leült mellém, így vele társalogtam.

- Hú, ez kemény menet volt! De jól védtél!- dicsért meg.

- Köszi, most viszont már nem én leszek a kapus – mutattam Tibi felé.

- Tudom, gondolom csak tud védeni ez a mamlasz – nevetgélt.

- Remélem. Nem mintha én egy sztár kapus lennék.

- De igen jól védtél! Mondjuk olyan 70%-osan. Az elég jó nem?

- Túlont túl jó.

- Srácok! Vissza a pályára! – utasított minket Teo.

Elfoglaltuk a helyünket. A labdát hamar megszereztem, cselezgettem és rúgtam egy gólt is. Annyira nem vagyok béna. Teljes erővel játszottam, mindent beleadtam, mert úgy gondoltam, hogy ha már focizok, akkor játsszak úgy, mint aki nagyon tud. Tényleg egész profin ment a dolog, mígnem… felbuktam Bence lábában és ráestem a kezemre. Nagyon fájt, fel sem bírtam kelni.

- Iza, jól vagy? – guggolt le mellém Bence.

- A karom, nagyon fáj! – nyöszörögtem. Mindenki a bal karom irányába nézett, majd elrettenve hátráltak. – Nem tudom mozgatni!

- Nem csodálom. Úgy néz ki a karod, mint egy kígyó – mondta Tibi.

- Ezt szerintem ripityára törted… - szontyolodott el Hanga. A fejemet a karom irányába fordítottam, és én magam is elborzadtam a látványtól. Ezt én nem értem, csak ráestem a kezemre, semmi vad dolgot nem csináltam.

- Jobb lenne hívni a mentőket!

- Iza szülei?

- Én hívom őket. Iza nem baj, ha kiveszem a táskádból a telefonodat és azon keresztül értesítem őket? – nézett rám Hanga, egy fájdalmas arckifejezéssel jeleztem, hogy most tökre mindegy, hogy ki telójáról hívja őket, csak szerezzenek tudomást. Ott nyöszörögtem a földön, a többiek mellettem álltak, valaki a fejét fogta, többen törölgették a homlokukat. Megérkeztek a mentősök és bevittek a kórházba, ahová hamarosan anyuék is eljutottak.

- Mi történt? – kérdezte kétségbeesetten az egyik mentőst anyu.

- Kartörés, elesett foci közben.

Hamarosan bevittek az egyik szobába (fogalmam sincs melyikbe, mert akkor nem nagyon figyeltem másra, csak az iszonyatosan lüktető bal karomra, ami valóban egy kígyóra hasonlított. Hívtak is egy orvost, aki megpróbálta helyre tenni a karomat (úgy ordítottam, mint, akit hatszor talált el egy golyó).

- Sajnálom, de az egyik csontod szilánkosra tört, a másik pedig felcsúszott a csuklódhoz, az éppen nem tört olyannyira el, de itt műtétre lesz szükség. – hallottam az orvos hangját. Könnyes volt a szemem, annyira fájt ez a helyreigazítás, ráadásul nem is sikerült. Az orvosok hamar áttoltak a műtőbe. Már vártam, hogy mikor altatnak, de húsz perc múlva bejött az orvos és mondta, hogy csak holnap tudnak műteni. Az okát már nem mondta el. A műtőből átvittek a gyermekosztályra. Előtte még begipszelték, de ettől nem lettem nyugodtabb, iszonyatosan fájt. Anyuék még bejöttek a szobába és egy fél órát ott maradtak.

- De mi történt? – kérdezte anyu aggódva.

- Csak fociztam. Esküszöm! – mondtam tök komolyan.

- Azt értem, de hogy eshettél így el?

- Felbuktam Bence lábában és a kezemre estem. Pedig olyan jól játszottam! Direkt úgy gondoltam, hogy most beleadok mindent, mert kíváncsi voltam, így milyen játékos vagyok. Erre tessék! Jó kis őszi szünet lesz mondhatom – puffogtam.

- Hát megtörtént… Egyébként mikor műtenek?

- Holnap délelőtt.

- Olyan rossz volt hallgatni az ordítozásodat.

- Hidd el, nekem sem volt kellemes. Amúgy is, minek gipszelték be a könyökömet? Az nem tört el.

- Fogalmam sincs, de levenni úgy sem tudod.

- Azt nem. Meddig maradtok?

- Nem sokáig. Kocsival tartott negyven percig az út, Danit meg egyedül hagytuk otthon.

- De ugye holnap is bejöttök?

- Természetesen, akkor már hozzuk az öcsédet is. Amúgy mit hozzunk holnap a kórházba?

- Hát, kaját, innivalót, meg ruhát és egy tusfürdőt is, ha szabad kérnem – mosolyogtam rájuk fájdalmasan. Anyuék még maradtak egy kicsit, beszélgettünk, majd távozniuk kellett. Az én szobámban rajtam kívül egy lány volt, aki csendben feküdt. Amikor anyuék elmentek, megszólalt.

- Szia! – köszönt. – Veled mi történt?

- Fociztam és felbuktam az egyik osztálytársam lábában.

- Komolyan? Nem lehetnek túl erős csontjaid.

- Nem azok, sajnos. Veled mi történt?

- A lábam – vette le a takaróját szomorúan és, akkor… akkor tisztán látszott, hogy hiányzik a jobb lába!

- Úristen! Mi történt? – kérdeztem ijedten. A lány szomorúan, de válaszolt.

- Apukámmal túráztunk és farkasok támadtak ránk. A lábamat roncsosra harapták.

- Sajnálom.

- Ne sajnáld, majd megtanulok ezzel együtt élni – sóhajtott. Az a lényeg, hogy apukámnak nem lett nagyobb baja, csak pár karcolás. – Egyébként be sem mutatkoztam. Zselyke vagyok – mosolygott.

- Én meg Iza. – és egy halovány mosolyt erőltettem magamra.

Zselykével sokat beszélgettünk, először csak a balesetekről, hogy a nővérének volt egy autóbalesete két éve, amikor a részeg barátja mellé ült a kocsiba. Zselykének is volt már lábtörése (pont az a lába tört el, amit csonkítottak). Én is meséltem néhány dologról, majd áttértünk a családra. Anyukája „nincs”, mert elhagyta őket. Van egy barátja, már másfél éve boldogítják egymást, de szegény lány nem tudja, hogy a lába miatt mellette marad-e a fiú. Elkezdtünk beszélni a fiúkról, meséltem neki, hogy nekem is volt egy fiúm, akivel barátok maradtunk.

- Úúúú és nem gáz ez egy kicsit?

- Nem, hat napot jártunk.

- Lehet, de szerintem ez akkor is furcsa.

- Lehet, de mindketten rájöttünk, hogy így a legjobb. Nagyon sok dologról tudunk beszélgetni és nem jövünk zavarba, ha beszélünk.

- Ti tudjátok – vont vállat. – Tomi holnap jön meglátogatni, ő csak azt tudja, hogy megsérültem, azt, hogy a lábam nincs meg, azt még nem tudja. Előre félek, hogy mi lesz… - csordult ki egy könnycsepp a szeméből. Ránéztem a majdnem vállamig begipszelt bal karomra, majd Zselyke lábára. Nem beszéltünk többet, mert Zselyke iszonyatosan félt a holnaptól, és nem is tudott másra koncentrálni. Én még azon is elgondolkoztam, hogy akkor mi lesz az iskolával, az otthoni teendőkkel, netán a hobbijával, ha volt olyan (erre a részre nem tértünk ki a beszélgetésünkben, de gondolom volt neki olyan). Hamar elnyomta a szememet az álom, viszont sokszor felébredtem, mert én nagyon sokat forgolódok alvás közben, de a kezem miatt ez nem volt lehetséges, így néhány mozdulat nem volt túl kellemes, de végül csak sikerült elaludnom.