Október 10., péntek

Tegnap egész éjszaka esett és eléggé lehűlt a levegő. Anyuék valóban korán mentek el, így ahogyan felkeltem, átrobogtam Dani szobájába és felkeltettem. Az öcsém álmosan kikelt az ágyból, felöltözött és indulhattunk is. Nem nagyon öltöztem ki, inkább a kényelemre és hideg elleni védelemre készültem. Dani még csak negyedikes, őt nem feltétlenül izgatja az, hogy levegyen valakit a lábáról. Engem meg úgy egyáltalán nem érdekel, mivel csak Áron tetszett eddig és ő nála sem öltöztem ki nagyon, most meg, hogy végképp nincs senki, akinek csak egy kicsit is meg kell, hogy tetszek, nem törekszem a túlzott szépségre, csak éppen annyira, hogy magamnak megfeleljek. Mivel az általános iskola igen messze van, ezért biciklire pattantunk és csupán 20 perc alatt ott is voltunk. Gyorsan elköszöntem Danitól és már vágtattam is vissza a biciklivel, mert hét tíz volt. Félre már a suliban voltam és átfagytam, mert erős szél fújt útközben. Dorka és Zorka mögöttem, hangosan vitatkoztak valamin. A valami az inkább valaki volt. Áron volt újra a főtéma, de én úgy éreztem, hogy most kimaradok belőle, mert egyszerűen nem érdekelt. Vajon én is ennyire szerettem Áronról beszélni másoknak? Vagy csak szimplán hangosan vitatkozni róla? Ugye, hogy nem. Viszont, tegnap Skype után visszaolvastam, hogy miket irkáltam a naplómba. Majdnem mindenegyes napon írtam Áronról. Ahogy most is teszem. Az ömlengéseket, amiket róla írtam. Azt, amikor összejöttünk és iszonyú zavarban volt. Azon még most is elmosolyodtam. J Az a bizonyos szeptember 23-a, amikor egy fiú jobban zavarban van, mint egy lány. Az első és egyben legédesebb csókom. Szeptember 29-e, az egyik legszomorúbb nap. Legalábbis akkor az volt, ma már túl vagyok rajta valamilyen szinten. Mondjuk egy hat napos járásban nem lehet sok mindent megsiratni, szóval elég volt sírnom egészen október 4-ig, amikor is megismertem Ricsit, és Hanga iszonyatosan bunkó barátját (igazából soha sem szerettem használni a „pasi” szót, nekem valahogy az mindig is egy közrendű szó volt, ami olyan, mint ha a férfi a rabszolgád lenne, soha sem volt szimpi). De Ricsi egyáltalán nem ilyen. Az tény, hogy rámenősebb és hamarabb teremt emberi kapcsolatokat idegenekkel és néha előjön belőle a mai szleng (cica, bige), viszont irtó rendes és még akkor sem akadt ki, amikor elmondtam neki, hogy hírbe hoztak minket és emiatt nem nagyon kéne nyilvánosan találkoznunk, hanem bólintott és így rendszeresen Skype-lunk. Lehet, hogy nem találkozunk, viszont beszélünk és számomra ez is fontos. Nem lezártuk, hanem folytattuk és megerősítettük a barátságunkat. Úgy gondolom, ha akadnak problémáink is, együtt megoldást találhatunk rájuk és legyőzhetjük őket, amivel magasabb szintre léptetjük elő a kapcsolatunkat. Úgy gondolom, hogy egy-egy probléma azért adódik, hogy megmutassuk, mennyire számítunk a másikre, mennyire fontos nekünk. Itt dől el, hogy kizárjuk-e az életünkből vagy sem. Akár meg is mondhattam volna Ricsinek, hogy hagyjuk egymást békén, de úgy éreztem, hogy még van megoldás, hogy bimbódzó barátságunkat megőrizzük. Együtt találtunk rá megoldást, aminek én különösen örülök.

    Az épületbe lépve egyenesen a büféhez siettem, mert úgy éreztem, hogy most még sok minden van, és inkább megveszem előre azt, ami kell. Na jó, csak azért mentem, mert ilyenkor még mindenből van és így legalább nekem is jut a finom falatokból. J A lépcsőn felfelé menve Robiba botlottam, de csak intettünk egymásnak. Ő az a személy, akivel fogalmam sincs mikor és hogyan romlott meg a kapcsolatom, de nem beszélünk. Úgy érzem, ha ő nem akarja ezt az egészet, akkor én sem erőltetem. Emlékszem arra a napra, amikor kirángatott a teremből én meg számon kértem rajta a dolgot. Az még az első héten volt, de sajnos azóta sem ismerem igazán Robit. Soha nem tudom, hogy mikor miért haragszik rám és mi miatt nem szól hozzám. Ezzel én nem tudok mit kezdeni. Ha keres, tudja hol talál. Kisiskolás koromban, amikor a legjobb barátnőm nem foglalkozott velem az egyik nap (addig soha nem fordult elő ilyen), odamentem hozzá, se szó, se beszéd akkora taslit adtam neki, hogy bezsebeltem vele egy feketepontot. Amúgy nem voltam rossz tanuló, de a magatartásom egy kicsit furcsa volt. Voltak olyan éveim, amikor egy bizonyos „tündér” voltam, akkor soha semmi probléma nem volt velem. Volt olyan is, amikor a „vad nagylány” szerepébe bújtam, ami igazából nem igaz, mert hetedikesként nem mondhattam el magamról, hogy volt barátom és, hogy már létesítettem vele szexuális kapcsolatot is. Na, igen. Egy kedves volt osztálytársamnak sikerült hetedikben kiárusítania magát, egy másik kedves osztálytársamnak meg sikerült a fiúi számából hírnevet szereznie. Én csak egy egyszerű kamasz voltam, aki tizenkét éves volt és a barátnőivel játszott. Azt azért nem mondhatom el, hogy nem voltak normális lányok és fiúk az osztályomban. Voltak, összesen hatan. Ők velük elvoltam a többiek meg nem érdekeltek. Hatunk közül én voltam a legbeválalósabb, ezért is voltam „vad”. Olyanokat megmertem, mint bemutatni az igazgatónak (nem a legdicsőségesebb dolog ezt tudom, de egyszer úgy felhúzott, hogy nem tudtam uralkodni magamon és megtettem), megverni egy nyolcadikost (igen, tudom, hogy ez sem dicsőséges dolog, viszont az a hülye Teofil olyanokat állított rólam, hogy nem is tudok focizni, meg én is csak egy tömeggyártmány vagyok. Na, kösz szépen!). A tanterembe lépve újabb veszekedés fogadott. Molly éppen Ádám nyakát szívta. Na, ki miatt? Úgy van megint a kedves Tolnai fiú miatt. Atyaég, ha Áron nincs itt mennyi veszekedés van! 

- Mindenki egy ilyen piperkőc senkiháziba szerelmes! Ez a csóró lány is hat nap után dobta, mert rájött, hogy egy ****! – ordította Molly. 

- Miért gondolod, hogy Áron ilyen lenne? Én ismerem, tudom, hogy milyen ember valójában és egyáltalán nem olyan amilyennek te gondolod. Igen, lehet, hogy ad a külsejére, mint ahogyan sokan mások is, de viszont nem mondhatod azt, hogy ő **** lenne. – Mondta higgadtan Ádám. 

- Ő, Molly, leszállnál a padomról? – értem mellé.  

- Nem látod, hogy éppen nem rólad van szó? Húzz innen! – ordította az arcomba.

- A „csóró lány” véletlenül nem én vagyok? – mutattam idézőjeleket a levegőbe.

- Nem érdekel most a nyavalygásod, menj már innen! – borult ki teljesen és éppen egy akkora balhorgot készült leosztani nekem, hogy lefagytam. Csak arra voltam képes, hogy becsukjam a szememet és már vártam az ütést, ami nem érkezett meg. Két perc múlva kinyitottam a szememet és csak azt láttam, hogy Robi a szemét fogva fordul felém.

- Robi, ezt miért csináltad? – néztem rá döbbenten.

- Nem akartam, hogy megsérülj, elvégre barátok vagyunk, vagy mifene. – Vont vállat.

- Köszönöm szépen! – öleltem át, majd gyorsan elengedtem és adtam egy taslit Mollynak. Úgy látszik nem eléggé gondoltam át a tettemet, mivel ha dühös vagyok, olyan erőből ütök, hogy képes vagyok kiütni valakinek a fogát. Igen, most ez meg is történt. Molly egy óriásit jajdult, majd az arcához kapott. A szájából folyt a vér, a foga pedig a padom tetején. Hirtelen megrezzentem, de nem maradhattam sokáig lefagyva. A fogat (bármennyire is undorító volt) megfogtam és bedobtam a kukába, a vinnyogó Mollyt átültettem a saját helyére. 

- Apám! Értem miért lila Áron segge… - röhögött ki Ádám. Áron. Már megint Áron. Mindig csak Áron. Most már a tököm kivan Árontól! Elég volt, hogy szeptember óta csak rá gondolok, hogy a szakítás óta is csak ő van mindenki tudatában. Mivel így is elég ideges voltam, felé fordultam és jól letámadtam.

- Figyelj Ádám, mi lenne, ha csak egy kicsit hanyagolnád Áront? Mi lenne, ha nem emlékeztetnél rá? Mi lenne ha nem beszélnél róla, amikor nincs itt? Így is elég szar minden nap látni őt és úgy nem rá gondolni, amikor itt van ebben a nyomorék iskolában! Szeptember óta csak ez van, hogy Áron, Áron, Áron. Szakítok vele, megbeszéli az anyámmal, hogy jó lenne, ha kerülnénk egymást, hát nem összefutunk a plázában? Hát nem beveri azt az ostoba fejét a földbe és odajön hozzám csókot kérni? Hát nem azt hallgatom folyamatosan, hogy Áron így helyes, Áron úgy helyes, Áronnak vannak belső értékei is. Itt volt elég Áronból! Az összes Áronból! Tolnaiból meg végképp! – zártam le a kirohanásomat, és már éppen ültem volna vissza a helyemre, amikor Ádám feleszmélt a döbbenetből és megszólalt.

- Csak tudod mi a fura? Hogy egy hete még azon sírtál, hogy miért szakítottatok, hogy kedden ott magyaráztam, hogy nem vagy közömbös neki és te ezen virultál, most meg péntek van és már a pokolba kívánod Áront. Öregem, eléggé temperamentumos csaj vagy.

- Ez is… Mi az, hogy „csaj”? Most komolyan engem rohadtul kikészítenek az ilyen mai szlengek. Ádám, örülök, hogy nagy cimborád Áron, és, hogy ennyire véded, de légy szíves előttem ne beszélj a nagyhaverodról, mert esküszöm, pszichiátriára megyek, ha még egyszer meghallom a nevét! – Fogtam a fejemet.

- Ó, képzeld el, hogy Áron, méghozzá Tolnai, tudod, a kis szerelmed hétfőtől jön iskolába és újra látni fogod! – mosolygott pimaszul, én meg vérszemet kapva megindultam felé és ott rúgtam meg, ahol a férfiassága elveszik. Ádám egyenesen összeroskadt a fájdalomtól és könnyezve (érthető módon, mert elég jól eltaláltam) megszólalt. 

- Ja, amúgy Áron még azt is mondta, hogy… - kezdte, de én kikerültem és lementem az igazgatóiba. Nem volt kedvem megvárni, míg valaki lemegy szólni az igazgatóhelyettesnek, hogy mi történt, inkább magamtól levonultam az igazgatóhoz. Bekopogtattam, ahol Keleti azonnal ajtót is nyitott nekem.

- Izabella, mi járatban? – nézett rám, majd megjelentek a nevetőráncai és felengedve így szólt: - Ha Tolnairól szeretne érdeklődni, akkor hívja fel, mert mondta nekem, hogy várja a hívásod – kacsintott egy óvatosat az igazgatóhelyettes asszony. Már megint egy Áron! Ráadásul Tolnai Áron! Egy perc nyugtom sem lehet Áron nélkül?! De váááááárjunk csak! Mi az, hogy a hívásomra vár? Á, valószínű, hogy ezt akkor mondta Keletinek, amikor bevitte a kórházba és sérült volt. Hamar túl is tettem magamat Áronon és nagy komolyan Keleti felé fordultam.

- Elnézést igazgatóhelyettes asszony, de most nem miatta vagyok itt. Sikerült egy-két balhét csinálnom ma reggel és magamtól lejöttem ide, hogy megbeszéljem az igazgató asszonnyal a büntetésem – néztem szomorúan az igazgatóhelyettes asszonyra, aki döbbenten vakargatta a fejét.

- Ez esetben, gyere beljebb! – mutatott az igazgató asszony felé, aki felvont szemöldökkel vizslatott. Helyet foglaltam, majd magamban elszámoltam háromig, mert éreztem, hogy Molly hamarosan ideér és Ádámot is magával fogja rángatni. Molly nem nyugszik addig, amíg rendezni nem tudja a problémáit. Plusz a legjobb haverja problémáját is rendezte. Háromra ott is teremtek az igazgatóinál, Ádám még mindig szorongatta a szétrúgott nemi szervét. 

- Te meg? – döbbent le Molly, hogy én már az igazgatónővel szemben ülök.

- Gondoltam, hogy szólni fogsz, így hát magamtól lejöttem – vontam vállat. Hiába tűntem lazának, a düh azért még mindig ott ragadt a fejemben. Miért kell mindig megemlíteni? Ennyire kötődnék hozzá, hogy mindenről, ami velem történik, ő jut eszébe mindenkinek? Még Keletinek is ő ugrott be először! 

    Igazgatóit kaptam az igen durva viselkedésemért, majd kedvtelenül visszasederegtem matek órára. Jernyiknek bizonyára fel sem tűnt, hogy mi hárman nem vagyunk ott. Ádám Mollyval együtt maradt le tőlem én meg gyorsabb tempóra váltva igyekeztem órára. A terembe lépve Zoé résnyire húzott szemöldökkel figyelt, a többiek döbbenten (Tomi, Bence, Robi, Edit, Fanni, Anett, Zorka és Hanga) és ijedten (Dorci és Endre) figyeltek. 

- És még én vagyok szánalmas… - szisszent fel Hanga. Mikor mondtam neki egy szóval is, hogy szánalmas? Csak megráztam a fejemet és a helyemre ültem, majd a matek cuccomat előhalászva próbáltam figyelni Jernyikre, sikertelenül. Annyi minden kavargott a fejemben. Az egész suli, Áron (miééért nem tudom kiverni a fejembőőőől?!) és azt, hogy nem is értem, hogy tetszhettem meg bárkinek is. Azt sem értettem, hogy Hunornak, hogy Tominak és legfőképpen Áronnak. Mit lehet bennem szeretni? A zenei stílusom? Az egy dolog, de nem egy nyomós ok. Az öltözködési stílusom? Az sem olyan túl nagy ok arra, hogy megszeressenek. Ezt úgy sem fogom kitalálni, de azért jó volt ezen gondolkodni. A suli… Hát nem is tudom, nagy formák vannak itt az biztos. Talán én nem is illek ide igazán. Vegyünk végig mindenkit szépen és mondjuk el a véleményünket. Kíváncsi vagyok, hogy látom őket:

Anett: a gólyatáborban szimpatikus, nyílt lánynak tűnt, aki rajong a színészetért. Később miatta vesztem össze Hangával, akkor nem tetszett a stílusa, viszont feminista kérdésekben az én pártomat fogta. Végül is nem rossz ember, csak felpörgött.

Ádám: Jó fej meg minden, viszont ma felidegelt Áronnal. Amúgy bírom és remélem semmi baja a himbilimbijének.

Tomi: ő volt az első fiú az osztályból, akit irtóra megkedveltem. A zenei ízlésünk egy rugóra jár és még a Naruto-t is bírjuk. Később sajnos bevallotta, hogy tetszem neki, ráadásul összetörte a mobilomat és Áronról elárult egy múltbéli dolgot, ami miatt szakítottam vele. Emiatt sokáig haragudtam rá, de igazából csak bevallotta az érzéseit. És kifizette a telefonom árát is. Juj, tényleg! Ricsinek még mindig nem fizettem ki a kabátot és a sálat! A fenébe!

Molly: Egy ilyen lánnyal, mint soha többé nem akarok találkozni! Rühellem, hogy minden reggel arra érek be a terembe, hogy a helyemen ül. Ráadásul, amikor el akarom küldeni, akkor ócsárol vagy valami Áronos szöveget mond el. Ez a csaj egy… egy ringyó, de ez remélhetőleg nem csak az én véleményem.

Edit: szegényről semmit nem tudtam meg. Csak annyit, hogy szeret rajzolni. Viszont azt látom, hogy jól elvannak Endrével. J

Bence: Tomi idióta haverja, akiről csak annyit tudok, hogy irtó hülye! De állati nagyarc! Csak nem volt alkalmam beszélni vele. Szerintem nem is lesz alkalmam beszélni vele…

Robi: először egy csendes, zárkózott fiúnak láttam és, ha első nap nem szólítom meg, lehet, hogy még most sem beszélnénk. Nagyon rendes, viszont van, amikor nem tudom, hogy mi baja van és miért nem szól hozzám. Mondjuk most meg fogom érteni, hogy miért kerül majd engem. 

Dorci: nagyon aranyos tizennégy éves lány. Irtóra szerelmes és képes órákig veszekedni Zorkával hol ezen, hol azon. Mondjuk most Ő a vita (nincs kedvem leírni a nevét, mert mondom, hogy majdnem minden bejegyzésemben szerepel!). Szeretem, amikor kérdésekkel bombáz. 

Zorka: ez a lány haláli! Mennyi fiús sztorija volt már! Ráadásul mindenféle listája van. Természetesen most nála is Ő van az élen.

Zoé: esküszöm, hogy Zoétól először sokan megijednek, viszont irtó sokat tud segíteni. Valószínűnek tartom, hogy a mai alakításom után csak leszedi a fejemet, de ezzel a képességével, hogy csak puszta megfigyelésből meg tud állapítani dolgokat… hihetetlen!

Ár…ahj, nem írom le a nevét, mert megígértem: szóval. Ő nem volt gólyatáborban, csak első suli napon ismertem meg. Ahogy belépett a terembe elvarázsolt. Nem egy magas srác az biztos, de pontosan ugyanakkorák vagyunk. A stílusa elragadott. Hol jóban voltunk, hol rosszban, de a végén csak összejöttünk. Az első csókomat is tőle kaptam. Bevallom megijedtem, amikor láttam, hogy átkarolja a derekamat… hogy felém hajol… behunyja a szemét és… és megcsókol. Azt hittem, hogy elrontom és, hogy bénán összeröhögünk azon, hogy irtóra gáz vagyok, de nem ez történt, hanem vissza tudtam csókolni (!). Beletúrtam a hajába – úúú igen, ez volt a legjobb az egészben, olyan jó volt turkálni a hajába, persze nem tetveket (:D), hanem úgy, mint a barátomat. Meg ugyebár az ember sem talál mindig egy olyan hajú embert, mint Ő. J Viszont azok az idők elmúltak. Új idők jönnek és ezekben az időkben már nem lesz benne. Csak… talán, mint… mint barát. De nem hinném, ez csak egy ötlet volt.

Hanga: cuki, Naruto fan és irtó kedves. Nagyon szerettem, mert ki kell, hogy mondjam ő volt a legjobb barátnőm, de jött a csúf, gonosz Tibor, aki elrabolta Hangát és helyette beadott egy ilyen… furcsaságot. Hiányzol Hanga! ♥

Fanni: eleinte azért nem bírtam, mert folyton az a-sokkal lógott. Barátnője volt Kincsőnek, aki járt Ár… vagyis vele. Mostanában magában tolja a telefonját. Nem sokat látom.

    Na, ennyi lenne az én kis osztályelemzésem. A matek el is telt. Alighogy kiszabadultam a teremből, Zoé nekem támadt.

- Mégis mi ütött beléd? – rángatott.

- Vártam ezt a pillanatot – eresztettem el egy halvány mosolyt.

- Izabella! Miért tetted ezt? – kérdezte mérgesen a szemembe nézve.

- Te úgyis tudod a választ. Akkor meg minek kérdezed?

- Mert érdekelne a te variációd – engedett el.

- Idegesített, hogy folyton szóba került Á… szóval tudod ki és megmondtam, hogy vége!

- Aha, szóval még mindig szereted. Sőt, egyszerűen imádod.

- Jaj, befejeztem! Lehet, hogy még érzek valamit, de le kell zárnom. Nem szenvedhetek örökké! – jelentettem ki, majd elindultam az aulába, ahol meguzsonnáztam.

    Délután elmentem az öcsémért. Az általánoshoz érve egy kapuban ülő fiút láttam, akinek az egyik szeme fekete volt. Amikor felnézett rám, rögtön felismertem, hogy Dani az.

- Jézusom! Veled meg mi történt? – ijedtem meg és keltem testvéri védelmére.

- Verekedésbe keveredtem, de véletlenül! Egy felsős megtámadott, mert az egyik osztálytársam azt mondta, hogy én voltam az, aki csúnyákat mondott róla! Ez pedig nem igaz! – kelt ki magából szomorúan.

- Én is verekedésbe keveredtem.

- De rajtad nincs sérülés.

- De van… csak nem látszik – borzoltam meg a haját, majd elindultunk a biciklije felé, hogy kilakatoljuk és elinduljunk haza. 

    Otthon, ahogy beléptünk a házba anyu megborzongott Dani láttán. Az öcsém elmesélte a történetet, majd én is megmutattam az ellenőrzőmet. Dani vigasztalást kapott, én meg szidást, amiért már a második hónapban kihúzom a gyufát. A szidás után még elmondtam nekik, hogy önszántamból mentem az igazgatóiba. Erre csak annyit mondtak, hogy „ennyi a minimum”. A szobámba felérve észrevettem az asztalomon heverő mobilomat. Az újat, ami már egy hete meg van, csak nem írtam róla. Nem vittem suliba. Megnéztem és hat nem fogadott hívásom volt. Tőle érkezett az összes… Fájós szívvel, de visszatárcsáztam a számot, ami kicsöngött, így többször nem is próbálkoztam. Anyuék még egyszer benyitottak a szobámba és megmondták, hogy a hétvégén sehová nem engednek. Remek, úgy sem szerettem volna sehová se menni. A gépemet sem kapcsoltam be, csak előkerestem egy könyvet és elkezdtem olvasni.