Október 13., hétfő

Óriási barom vagyok! Gondoltam még kora délután, majd elegem lett. Este pedig zokogtam és úgy éreztem, hogy nem lehet, hogy velem ez majdnem megtörtént. Minden vasárnap este kezdődött. Ugyebár nem hagyhattam el a házat, amit meg is értek, ráadásul sok kedvem nem is volt, mert attól féltem, hogy összefutok valakivel, aki rákérdez Áronra. Mondjuk tök mindegy volt, mert hiába nem mentem fel Facebookra vasárnap estig és hiába voltam egyedül a szobámba, Áron visszatért… a telefonom kijelzőjére. Éppen lent vacsiztam, amikor a szobámból hallottam a Balckout-ot, gyorsan felrohantam, de nem voltam elég gyors, mert kicsengett a telóm. Természetesen Áron volt, de egész hétvégén ez volt, hogy lemaradtam a telefoncsörgésről és, amikor vissza akartam hívni, nem vette fel. Mindenesetre újra megpróbálkoztam a hívással, de ugyanaz történt. Visszamentem és befejeztem a vacsorámat (virsli mustárral, soha nem értettem, hogy miért én és anyu vagyunk az egyetlenek, akik a mustárt szeretik, és egyáltalán, hogy lehet szeretni a majonézt? Pfuj). A szobámba érve úgy éreztem, hogy így hétvége végére megnézem a Facebookot, hogy ne unatkozzak annyira. Mondjuk ha chatelésre invitálhatnék valakit, akkor az egyedül Ricsi lenne. Mivel… Hangával nem vagyunk jóba, folyamatosan összevesznénk, Zorka-Dorka csak és kizárólag Áronról dumálna, Zoé kioktatna és még mindig a pénteki viselkedésemen lenne fennakadva, Robi ugyanez, mással meg igazából nem is szeretnék beszélni. Beléptem Facebookra… volt jó pár értesítésem, üzenetem egy, ismerősnek jelölésem nem volt. Fontossági sorrend miatt az üzenetre kattintottam. Nos, kár volt.

Áron Tolnai: Szia! Figyelj, egész hétvégén nem tudtalak elérni. Mert nem vetted fel a telefont. Az enyém szar, tehát, ha úgy gondoltad, hogy visszahívsz, nem tudsz, mert mindig kicseng. Csak én tudok hívni embereket. Mindegy is, mert már úgy is vasárnap van, majd holnap találkozunk, és akkor megbeszéljük.

Ezen az üzeneten teljesen letaglóztam. Mit kéne megbeszélnünk? Nem tudok semmiről. A másik. Semmi elköszönés? Hahó, azért az illendő, hogy elköszönjünk a másik féltől. Ezt viszont már nem tudtam magamban megvitatni, mert rögtön villant az ablak.

Áron Tolnai: Látom itt vagy! Legalább itt megkaptad az üzenetemet. J

Ahj… elfelejtettem, hogy nem vagyok láthatatlan, így valószínűleg kiadta azt a zöld karikát is, meg azt, hogy „látta, ekkor: xy”. Kénytelen voltam visszaírni.

Izabella Róner: Szia, mit kéne megbeszélnünk?

Áron Tolnai: Majd holnap ;) Telefonon is csak ezért hívtalak, hogy elmondjam és, hogy a hétvégére megbeszéljünk egy találkozót, de a suli is megfelel. Na, szia!

Gyorsan le is rázott. Még vagy két percig bámultam az üzenetváltásunkat, de akkor sem tudtam meg, hogy mit kéne megbeszélnünk. Na mindegy, majd holnap megtudom – gondoltam akkor és ma meg is tudtam – addig is lefekszek aludni. 

Felkeltem és úgy éreztem, hogy ma jobban ki kell öltöznöm. Kár volt tegnap letagadni, hogy nem szeretem Áront, mert, mint tudjuk, Zoénak igaza van. Valóban szeretem, sőt imádom őt! Úgyhogy igyekezzünk és öltözzünk valami normális ruhába. Fekete farmer, hozzá egy fehér kötött pulcsival? Nem, nem jó. Piros csőgatya és a szürke feliratos hosszú ujjúm? Tökéletes! Egyszerű tornacsuka, a hajam kiengedve (ú, de jó már egy kicsit tovább nőtt a vállamon és szépen göndörödik! Persze csak mértékkel), egyszerű smink. Danit már apu vitte suliba, én meg maradtam a gyaloglásnál. A szél nem fújt, sütött a nap és úgy éreztem, hogy jó nap elé nézünk. A suliba érve nem jött nekem Tibi, hanem szépen kikerült, az ikrek nem vitatkoztak, hanem csendben jöttek egymás mellett, az első óra lazán eltelt és a szünetek is normál hangulatban teltek. Igazából fogalmam sem volt, hogy Áron mikor szeretne velem beszélgetni, addig is jól el voltam. Első óra után a teremben maradtam és ott olvastam az újabb könyvet (a másikat szombatra le is tudtam). Olvasgattam, és senki sem zavart. Mosolyogva kukkantottam ki a könyvem mögül, és láttam Endrét és Editet, akik mosolyogva beszélgettek. Aranyosak voltak! J Mosolyogva figyeltem őket, ezáltal teljesen megfeledkezve a könyvről. Gyorsan eltettem és lementem a büfébe kaját venni. 

Az igazán döbbenetes része a napomnak (és az életemnek) a délután volt, szóval inkább arról írok. Lementek az órák, én pedig az aulában várakoztam a színjátszóra. Senki nem volt ott csak én és hiába éreztem magamat egész nap kellemesen, azért hiányoztak bizonyos személyek. Egyedül voltam. Olvastam tovább a könyvemet, amikor valaki megkocogtatta a vállamat. 

- Szia, Hunor vagyok! Emlékszel még rám? – nézett félénken a szemembe.

- Ja, emlékszem – bólintottam óvatos mosolyra húzva a számat.

- Figyelj, arra gondoltam, hogyha ma ráérsz színjátszó kör után elmehetnénk… - próbálkozott, de én megelőztem.

- Nagyon kedves tőled, hogy meghívsz, de ma nem jó, mert… mert anyuval megyünk a plázába… - hazudtam. Szegény! Úgy sajnálom, hogy át kellett vernem, de nem tehettem mást, mivel nem az esetem, ráadásul most nem szeretnék fiúzni.

- Az tök jó! Én is ott leszek! Majd bemegyek az egyik ruhaboltba és majd beszélgethetnénk.

- De mi anyuval a… a… a Mamutba megyünk. Bocsi – mondtam „nagyon sajnálom” fejjel. 

- Jó, hát akkor majd máskor – vonta meg szomorúan a vállát és elment. 

Újra egyedül voltam és üldögéltem, a könyvemet elraktam, mert nem volt már kedvem olvasni, inkább csak üldögélni volt és nézelődni. Nem sokat vártam, ugyanis Áron hamar feltűnt a színen és felém közeledett. Mosolyogva nézte, ahogyan őt figyelem összekulcsolt kezekkel és himbálózó lábakkal.

- Szia! – köszönt mosolyogva. Amúgy nem is írtam le hogy nézett ki. Barna csőgatya, rajta egy fehér, mémes póló, azon pedig egy fekete, kockásing a lábán pedig egy fehér Converse. Sapka most nem volt rajta, de a haja tökéletesen be volt lőve és úgy nézett rám azzal a szép barna szemével, mint, aki el akar kábítani. Először csak ültem és bámultam, majd úgy éreztem, hogy fel kéne állnom, úgyhogy felálltam. Nem is teketóriázott, hanem kezdte is a mondandóját:

- Szóval, írtam, hogy jó lenne, ha ma beszélnénk. Úgy gondoltam, hogy most van rá a megfelelő alkalom.

- Miről lenne szó? – kérdeztem vadul kalapáló szívvel. Az előbb vallottam be újra, hogy még mindig bele vagyok esve és ráadásul meg kell hagyni, hogy a stílusa igen sokban változott. Mármint belül. Sokkal figyelmesebb és jobban figyel arra, hogy hogyan szólaljon meg és, hogy miket mondjon. Számomra ez is elég volt, hogy beleolvadjak a karjaiba, de nem tehettem, mert, mint mondtam, lezárom a dolgokat! 

- Két hete, amikor szakítottunk, igazából nem beszéltük meg az okát.

- Ez igaz, deeee… én úgy tudtam, hogy tudod.

- Valóban tudom, de szeretném, ha te is mondanád – húzta szemtelen mosolyra a száját.

- Egy félreértés miatt… ami igazából nem is félreértés, mivel megtörtént hehe… de… én rosszul gondolkodtam és hát… szóval…

- Szóval? – nézett a szemembe.

- Nem tudom.

- Nem tudod, hogy miért szakítottál velem? Ráadásul úgy szakítottál velem, hogy a legjobb barátom közölte ezt velem. Érdekes módszereid vannak – nevette el magát. Na, kösz. Viszont igaza van. Elmondanám neki az igazságot, de egyszerűen zavarban voltam. Azért, mert az igazság kegyetlenül borzalmas volt. Mert én voltam a hülye.

- Na? 

- Jó, akkor elmondom. Tudod, hogy veszekedtünk Tomival ő elmondta, hogy neked már volt olyan kapcsolatod egy lánnyal, ráadásul úgy, hogy be voltál nyomva. Én ezen besértődtem, mert rosszul esett, hogy nem én vagyok az első és az, hogy tizennégy évesen ezen jár az agyad. Ennyi. – sóhajtottam. Áron döbbenten nézett, majd megszólalt.

- Hűha… Valóban be voltam nyomva, mert a bulin vettem üdítőt. A ballagási bulira anyuék megtiltották, hogy alkoholt igyak. De a barom osztálytársaim valamit belekevertek az üdítőmbe és totál nem tudtam, hogy mi van. A többit is csak úgy tudtam meg, hogy másnap megkérdeztem Ádámot. Ő mondjuk ihatott sört, de neki mázlija volt, mert semmit nem kevertek bele, ráadásul még részeg sem volt. Ő elmondta mi történt és ennyi.

- Uh… - szontyolodtam el. Azért durva ez az egész. Az én szüleim is kikötötték, hogy ne igyak alkoholt, de nekem – hála az égnek! – nem kevertek semmit az üdítőmbe. – Én annyira sajnálom, hogy előítéletes voltam.

- Semmi baj, nem tudhattad. – Mondta, majd átkarolta a derekamat – Figyelj, mi lenne, ha tisztalappal indítanánk? – húzott egyre közelebb magához, a szívem a torkomban dobogott. Nem tudtam válaszolni sem, mert olyan gyorsan történt. Áron hirtelen olyan szorosan ölelt és hirtelen a nyelve már az én számban volt. Jó tudom, undi, hogy ezt így leírom, de így volt. Megcsókolt, ráadásul hosszan. Az egyik kezével átölelte a derekamat, a másik kezét letolta a… fenekemhez, amit megmarkolt. Esküszöm, hirtelen olyan izgalom fogott el, hogy én is átkaroltam, az egyik kezemmel beletúrtam a hajába (óóóó yeah) a másik kezemmel pedig én is a fenekéhez nyúltam (újabb óóóó yeah). Éreztem, hogy rajta is végig söpört egyfajta „izgalomhullám” és ott az aulában vadul csókolóztunk. Azért is nem zavartattuk magunkat, mert még volt egy félóra, meg senki sem volt az aulában, csak mi ketten. Újra és újra megcsókolt én pedig újra és újra visszacsókoltam. Ja és markolásztam a fenekét, amit eddig még nem tettem meg. J És tényleg jó feneke van, ami abban a pillanatban csak az enyém volt. A jól belőtt séróját, cukin kócosra borzoltam. Mikor már vadból gyengébbre váltottunk és letapadtunk a másik szájáról, halkan megszólalt.

- Hiányoztál – simította meg az arcomat. 

- Te is…

- Akkor tisztalap? – nézett mélyen a szemembe, amitől nagyon megijedtem. Miért éreztem azt, hogy én nem szeretnék újra járni Áronnal? Sőt, azt, hogy egyáltalán nem akarok magam mellé senkit sem? Viszont úgy éreztem nem fair, ha azt mondom nem, szóval…

- Mi lenne, ha tartanánk egy próba napot?

- Mi van? – nézett rám kérdőn.

- Nem is tudom én…

- Mondhattad volna, hogy nem szeretnéd folytatni… - mondta csalódottan.

- De… legalább… tisztáztuk… - makogtam, mert úgy éreztem igen kínos a dolog. Miért vagyok ilyen hülye? Most járhatnék újra Áronnal, hiszen két hét óta csak epedezek, de most már nem magyarázhattam ki magamat, csalódottan elengedett. Én még azért gyorsan odahajoltam hozzá és megcsókoltam, de semmi reakció, csak egy csalódott mosoly és indult is a dráma terem felé. Hát igen, ezt totálisan elbaltáztam. Mindenesetre bevánszorogtam a dráma terembe és szomorúan elültem Áron és Robi közé, mivel már csak ott volt hely. Belegondoltam, hogy az a félóra hogy eltelt és már itt ülök bent a teremben, egy rossz döntéssel. Csalódottan sóhajtottam, mikor hirtelen melegem lett. Balra fordultam, hogy rálássak Áron arcára, aki előre figyelt és szerénye mosolygott. Nem akartam szólni, így egymás kezét fogva ültünk, amíg a tanárnő mesélt (volt vagy húsz perc). Végül a tanárnő megszólalt, hogy ideje elpróbálnunk Október 23-át. Mondjuk ott is Áron mellett álltam, de a mappák miatt nem foghattam a kezét. De atyám, miért vagyok ekkora paraszt? Minek mondtam, hogy még nem szeretnék járni? Ó… csakis én lehetek az ilyen dilinyós. A próba után még megbeszéltük azt a csókos darabot és a tanárnő megkérdezett minket, hogy biztos vállaljuk-e azt a szerepet, mert akkor még most szóljunk, de mindenki rábólintott, úgyhogy nem történt változás, szóval várhatóan Áronnal fogok csókolózni. Igazából a mai napon ebből a szóból van a legjobban elegem. A szakkör végeztével indultam haza és amikor kiléptem a suli ajtaján, lefagytam. A kapuban Ricsi állt és bevillant, amikor a hétvégén megbeszéltük, hogy értem jön a suliba és elmegyünk a plázába, mivel úgyis lecsillapodott már ez a hírbehozás. Ő csak mosolyogva integetett felém, én meg halovány mosollyal az arcomon visszaintegettem. Lassú léptekkel odaértem mellé.

- Szia, Izamon! Rég találkoztunk! – mosolygott.

- Szia! Ja, egy hete… - nevetettem kényszeredetten. – Amúgy, tessék itt van a kabát és a sál ára. – Nyújtottam felé a pénzt.

- Mi van? Nem hiszem el, hogy kifizeted… Mondtam, hogy ajándék!

- De vedd el! – erőszakoskodtam.

- Jó, jó, de csak mert kedves vagyok – vette ki a kezemből a pénzt röhögve. – Akkor indulhatunk? – kérdezte, mire helyettem egy másik hang válaszolt.

- Természetesen – érkezett mellénk Áron. WTF? Hogy került mellénk? 

- Őőőő… szia, Áron – köszöntem zavartan.

- Hová indulunk? – nézett ránk úgy, mintha eleve úgy lett volna az egész, hogy velünk jön.

- A plázába. Amúgy Fazeka Ricsi – nyújtotta a kezét Ricsi.

- Tolnai Áron. 

- Én meg Iza vagyok, de induljunk – sürgettem őket, mivel számomra igen kínos volt ez a szituáció.

    A pláza felé én előrébb voltam, mint a fiúk. Ők jót dumáltak, ami engem egy kicsit idegesített. Áron mi a francért jött velünk? Végre Ricsi mellett elfelejthettem volna azt, ami a mai nap történt (ami nem könnyű, mivel elcsesztem az Áronnal való újrakezdést). A plázához érve, bevártam a srácokat.

- Ahaa, szóval te táncolsz? – kérdezte Ricsi Áront.

- Ja, te meg fodrászkodsz? 

- Aha, a húgaimnak én szoktam megcsinálni a haját, meg néha anyunak is.

- Az tök jó.

- Srácok, mi lenne, ha bemennénk a plázába? – néztem rájuk, mert én eléggé fagyoskodtam.

- Természetesen Izamon, ne fagyoskodjál itt kint – nevetett Ricsi. Hoppá, talán ezt nem kellett volna. Áron ugyanis összehúzott szemekkel nézett hol rám, hol pedig Ricsire.

- Izamon? Ez meg honnan jött?

- Ja, Iza szereti a Digimonokat, és megunta, hogy folyton cicának szólítom, így azt mondta hívjam így.

- Ezt komolyan te mondtad? – nézett rám kérdőn. A manóba! 

- Sürgősen vécére kell mennem! Bocsánat! – Rohantam be a plázába és a legközelebbi mosdóba futottam. Amúgy tényleg kellett, de utána még a tükör előtt szemléltem magam. Nem is vagyok annyira szép, szerintem a stílusom sem olyan vonzó. De akkor miért vagyok ilyen helyzetben? Vagy húsz percet szenvedtem a tükör előtt, amikor eldöntöttem, hogy kimegyek. Már a tükör előtt állva is hallottam egy kis vitát kívülről, de amikor az ajtó felé indultam még nagyobb robaj volt. Ahogy kiértem, arra lettem figyelmes, hogy a két fiú úgy szidja egymást, hogy azt hittem mindjárt összebalhéznak. Éreztem, hogy ez lesz! A fenébe. 

- De én legalább nem ****** tizennégy évesen! – mondta Ricsi, majd meglátott és megindult felém.

- Az én haverom legalább nem akkora tuskó, mint a te Tibikét! 

- El sem hiszem Iza, hogy egy ilyen barom volt a barátod. – Ért mellém Ricsi a fejét csóválva.

- Ha tudni akarod, ma csókolóztunk! Szerelmesen! Úgy, ahogyan te még nem! Mert egy ilyen alakot senki sem szeretne! – Ordította Áron.

- Valóban? Csókolóztatok? Szerelmesen? Mi van, ha Iza csak azért csókolózott veled, mert te letámadtad? 

- Ha letámadtam volna, akkor beletúrt volna a hajamba és belemarkolt volna a fenekembe? 

- Iza… Mond meg, biztosan erről az Áronról hablatyoltál nekem? Mert, ha igen, akkor igen félreértettem a stílusod…

- Te beszéltél neki rólam? Milyen aranyos! – mosolygott önelégülten Áron. 

- Iza… most őszintén… szereted ezt a tökit? – mutatott Áronra.

- Nem… - válaszoltam zavartan.

- Nem? – nézett rám döbbenten Áron.

- Vagyis… igen! – változtattam véleményt.

- Igen? – kérdezte Ricsi.

- Vagyis nem tudom! 

- Iza, te egy igazán normális lány vagy. Nem ilyen fiút érdemelsz! – nézett rám Ricsi.

- Hát akkor milyet? – kérdeztem, de a választ már nem kaptam meg. Ricsi magához húzott és megcsókolt. Miért? Nem értem! Azt hittem, hogy Ricsivel tényleg csak barátok vagyunk, erre nem megcsókol?! Elég volt! Gyorsan ellöktem magamtól, megtöröltem a számat és Áronra néztem, aki először falfehéren állt, majd ökölbe szorította a kezét és Ricsire támadt.

- Te szemét! – Ugrott Ricsihez, akinek azonnal behúzott egyet.

- Miért is én lennék a szemét? – állt fel a földről, majd a térdével vágta hasba Áront. 

A fiúk (vagy inkább állatok) úgy elkezdtek viaskodni, hogy, ha nem megyek oda, akkor a kórházig verekszenek. Miattam. Nem tudom, hogy más lányok ilyen esetben mit csinálnak, hogy sikítanak és az egyiknek szurkolnak, vagy sikoltoznak riadtan, hogy hagyják abba, de én tuti, hogy nem ilyen kategóriába tartozok. Odarohantam Ricsiékhez, az egyiknek behúztam, a másikat nemi szerven rúgtam, majd elviharzottam… volna, de egy biztonsági őr az utamat állta.

- Kisasszony! Mi ez a felfordulás? – kérdezte, cseppet sem kedvesen.

- Őőőő… a fiúk miattam verekedtek és… én meg leállítottam őket – vakartam a fejem búbját.

- Elnézést, de én nem támogatom, hogy több ilyen előforduljon, legyen szíves távozni innen! – ordította. Remek, úgy sem akartam maradni. Nyugisan kisétáltam a plázából és hazafelé vettem az irányt. Hála az égnek, úgy elhaladtam, hogy Ricsi és Áron már nem tudtak utolérni, meg amúgy is más irányba indultam. Dühösen, feldúltan, hisztérikusan indultam haza. Az utcákon végig menve mindenhonnan az „Ó, ne már, elkezdett cseperegni!” mondat hallatszott, mert a reggeli jó időhöz képest, délutánra beborult és mostanra az eső is eleredt.

Csapzott hajjal, átázott ruhában érkeztem haza, beköszöntem, felrohantam a szobámba, átöltöztem szárazba (előtte persze megfürödtem), aztán lementem a nappaliba.

- Édesem, veled meg mi történt? – nézett rám ijedten anyu.

- Hosszú… de most úgyis ráérek – vontam vállat, majd elmeséltem az egész történetet. Anya figyelmesen hallgatta a történetemet, majd amikor befejeztem megszólalt.

- Én is kerültem két tűz közé.

- Tényleg?

- Aha. Én is voltam tinédzser, velem is történtek hasonlód. Bár nem tudom, hogy ezt a verekedés mániádat kitől örökölted. Na szóval. Tizennégy éves voltam, akárcsak te. Tetszett egy fiú, akivel pár hónapja jártunk, amikor megismertem Gergőt. Gergő nagyon nyomult rám, de én egy darabig tűrtem neki, azt hittem képes megváltozni, de nem sikerült. A barátommal éppen a parkban voltunk, amikor Gergő hozzánk verődött. Megfogta a kezemet és úgy járkált velem. Persze a barátom ezt nem vette jó néven, de amikor megkért, hogy engedjem el Gergő kezét, akkor Gergő megcsókolt. 

- Úúúú… és mit tettél? 

- Nem azt, amit te. Sírva elfutottam.

- És mi történt azután?

- Szakítottam a fiúval, Gergőt pedig melegebb helyekre küldtem.

- Ó, értem.

- Most neked sem kéne tovább rágódnod a két fiún. Áront zárd le, ha már nem kezdtél el vele újra járni, Ricsit is felejtsd el, mert ha te eddig barátként kezelted, de ő nem, abból nem marad túl jó kapcsolat… - bölcselkedett anyu.

- Megpróbálom – nyomtam egy puszit anyu arcára, majd felmentem a szobámba tanulni. Este kilenc óra körül volt már, amikor csengettek. Leordítottam a nappaliba, hogy majd én nyitom. Kár volt. A bejárati ajtón keresztül trappoltam az utcaajtóig, ahol Áron várt. Kimente az ajtón és mellé álltam.

- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem, de a válasz elmaradt. Áron egyszerűen magához húzott és úgy csókolt, hogy totál lesokkoltam. Neki nyomott a kapunak és folyamatosan csókolt, nem tudtam ellökni. végre kiszedte a nyelvét a számból és a nyakamat kezdte el csókolgatni.

- Mit csinálsz? Engedj el! – visítottam, de sosem tudtam igazán hangosan ordítani. De nem hallgatott rám, folytatta, amit az előbb elkezdett. Éreztem rajta az alkohol szagot, így biztosra vettem, hogy nem józan. Azt hirtelen nyomást éreztem, ami nagyon fájt. Nyögésre kényszerültem, így nyögve kérleltem.

- Áhárohon… Ehez fáháháj!! – mondogattam, de nem érdekelte, csak újra nyomott tovább.

- Hidd el, nagyon jó lesz! Csak mi ketten, senki sem lát! Most pedig csss – motyogta a nyakamba, közben ugyanolyan fájdalommal nyomott engem a kapuhoz. Egyszer csak elengedett és… elkezdte keresni a farmerom gombját, amit kigombolt a sliccet pedig lehúzta. Mivel nem voltam szorításban, egyszerűen felpofoztam és ijedten hátráltam az utcaajtó felé. A távolból egy ordibáló alak tűnt fel. Ádám loholt nagyban, majd amikor meglátott minket, megállt. Áron részegen feltámolygott és mormolta, hogy majd még folytatjuk, Ádám elkapta és elindult vele. Közben a fejét visszafordította és úgy beszélt hozzám.

- Iza, nagyon sajnálom, hogy így alakult, de ugye még időben érkeztem? – kérdezte.

- Még van rajtam ruha, de ha egy perccel később érkezel, akkor… - tört ki belőlem a zokogás. Nem bírtam folytatni az elkezdett mondatot, csak berohantam a házba, egyenesen fel a szobámba és az ágyra dőltem. Visszahúztam a sliccemet, a gombot is visszagomboltam és bőgve néztem a plafont. Már nem arról van szó, hogy szerelemből jön a szex, hanem arról, hogy tulajdonképpen én egyáltalán nem akartam a dolgot (ráadásul nem egy utcán!!!!) és most már el is könyveltem magamban, hogy a közeljövőben még csak fiút sem szeretnék. El sem hiszem, hogy majdnem megtörtént…