Igen régen írtam. Most pedig egy kicsit összefoglalom
az eddig történteket. Utolsó bejegyzésem múlthét hétfőre nyúlik vissza. Azóta
annyi történt, hogy Ricsivel nem beszélünk (igazából hiányoznak az órákig tartó
Skype-olások, de mégsem lenne ugyanaz..), Áronnal véglegesen békén hagyjuk
egymást. Nincsenek véletlen egymásba botlások, sem véletlen megszólítások.
Kerüljük egymást a fenébe, nem leszek zavarban, ha meglátom és minden egyes
érzésem elszállt felőle. Sőt, most úgy egyáltalán még csak fiúzni sem akarok!
Természetesen erről a dologról én, Áron és Ádám tudunk, senki más nem tud róla.
Tehát Dorci és Zorka ugyanúgy szerelmesek és ezt nekem fejtegetik én meg
meghallgatom őket. Békét kötöttek egymással és rájöttek arra, hogy mennyivel
jobb az ilyen dolgokat közösen megvitatni és együtt áradozni. Ez így van
egészen addig, amíg a másik fél járni nem kezd vele. Most már nem szóltam bele
a dolgokba, hanem csak némán bólogattam és egyszer-kétszer helyeseltem. A
szereposztás ugyanaz maradt. Én maradtam a nemes hölgy, Áron pedig a szegény
családból származó úr. Hála Istennek a mostani szakkörön gőzerővel készültünk
Október 23-ra és nem időztünk el a másik darabon. Tegnap is egy óráról elkértek
minket, hogy elpróbáljuk, mert ma már élesben megy a dolog. Az órák elmaradtak,
helyettük egész végig az osztályfőnökkel voltunk. Vagyis volt az osztály,
ugyanis a színjátszósok egész végig próbáltak, így mi kimaradtunk az első két
órában történő dolgokból. Elérkezett a harmadik óra, amikor is elfoglaltuk a
tornateremben felállított színpadot és a hátunk mögött lévő énekkar elkezdte énekelni
a Himnuszt. Ezután következett Peti (tizedikes srác), aki megnyitotta a
megemlékezést és utána szépen sorban a többiek. Én két verset és egy kisebb
szöveget kaptam. Azért csak ennyit, mivel még nem vagyok túl tapasztalt az
ilyen szövegmondásban. Robi, Áron és Anett sem kapott többet. Már nagyon
izgultam, mert még mindig nem mondtam szöveget, a szívem úgy kalimpált, nagyon
féltem, hogy elrontom. Igen, lámpalázas vagyok, de furcsa „szokásom” az, hogy
amint elkezdem mondani a szöveget, elszáll a félelmem és nem érdekel semmi más.
Na, jó, ez nem egészen így van, csak akkor vagyok képes nem figyelni a
félelmemre, amikor darabot adunk elő, de ha szövegmondás van és muszáj a
közönségre néznem, nyomban félni kezdek. Robi befejezte a szövegét és én következtem
a versemmel. Nyugi Iza! Menni fog, csak szépen elmondod, nem bakizol bele, mert
az elég ciki lenne, főleg akkor, ha mappa is van a kezedbe. Óvatosan lépj oda
mikrofonhoz, még egy kicsit közelebb, hogy jól halljanak, nyisd ki a mappát és
olvasd fel a verset. De csak a verset olvasd fel! Remek ügyes vagy! Nem
bakiztál bele, most csukd be szépen a mappát és hátrálj vissza a helyedre.
Igen, mindez simán ment volna, ha egy kicsit is hátrapillantottam volna. Mert
nem a helyemre álltam be, hanem egy fokkal arrébb léptem. Ráléptem Áron lábára,
majd egy laza „bocs”-csal elintézve a dolgot, visszaálltam a helyemre. Még
kétszer kimentem és mind a kétszer Áron lábára léptem. Természetesen csak én
lehetek ilyen béna (Jó meg a Natália, mert ő is rálépett Robi lábára)! A műsor
után az igazgatónő még tartott egy kis megbeszélni valót. Hogy mik történtek
ebben a két hónapban, meg ugye elkezdett papolni az őszi szünetről és stb. Végül kiszabadulhattunk a tornateremből és egy negyedórás szünet következett. Én
az aulába ücsörögve nézelődtem egy sort, Dorciék viszont nem hagyták, így
odaültek mellém és beszélgetni kezdtünk. Vagyis inkább beszélgetni kezdtek
Áronról.
- Zorka, szerinted melyik a legjobb ruha összeállítása neki? – kérdezte Dorci
lelkesen.
- Szerintem az, amiben múlthét hétfőn volt. Abban igazi dögös hapsinak nézett
ki – áradozott összekulcsolt kezekkel – ráadásul abban a feszes csőnaciban
kidudorodott a popója.
- Á, igen a híres popó… Izának szép emléke lehetnek róla. – Röhincsélt Dorci. Ó,
hogyne. Reméltem, hogy felhoznak még jó pár ilyen kedves emléket. Majdnem
szünet végéig hallgattam lelkendezésüket, amikor elment előttünk a nagy Ő.
Dorcira nézve konstatáltam, hogy bizonyára igen jól nézhet ki, de mit ér az, ha
helyes vagy, ha eszed nem sok van és belemész igen nagy marhaságokba.
- Úristen láttad? – támadta le ikertestvérét.
- Igeeen! Visszavonom múlthét hétfőt! Most volt a leghelyesebb! Ebben a fehér
ingben, hallod én azt hittem, hogy elájulok! – lelkesedett be Zorka.
- Amúgy nem tudom miért, de van egy érzésem…
- Beszartál? – ment el mellettünk egy felsőbb éves srác röhögve. Nem tudom,
hogy ez mi akart lenni, de én ott helyben elröhögtem magam, iszonyat hangosan.
- Iza, min röhögsz? Ez a srác irtó bunkó. Nem ezt akartam mondani te barom! –
visított utána Dorci. Én meg könnyes szemekkel ismételgettem az előbb elhangzó
„párbeszédet”. Nem tudom miért fogott meg annyira, de én iszonyat jól
szórakoztam ezen. Csengetéskor fellibbentem a terembe, útközben magamban
röhögtem az előbbi jeleneten és a terembe érve is csak ezen szórakoztam. Molly
végre nem a helyemen ült, így nem kellett elzavarnom. Két kuncogás közben
helyet foglaltam és Bácskaira figyeltem.
- Kedves színjátszósaim, szeretnélek titeket megdicsérni, nagyon ügyesen
szerepeltetek. Az előző két órában csak beszélgettünk az őszi szünetről, meg
Beugró epizódokat néztünk. Most viszont úgy gondoltam, hogy a gólyatáborra való
tekintettel játszhatnánk is. Hoztam cetliket, írjatok rá szituációkat,
mondatokat, tulajdonságokat, életérzéseket. – Utasított minket.
Az óra végéig ezt játszottuk, pont
sor került az utolsó menet Zsebszövegre. Én Robinak voltam a felesége, aki éppen
megcsalja őt… Á…dámmal. Hah! Végre nem Áron! Na, csak van ilyen szerencsém nem?
A szituáció úgy kezdődött, hogy Ádámnak rajtam kell feküdnie én alul vagyok, ő
meg rajtam. Persze a múltkori után nem sok kedvem volt ehhez, így csak annyi
volt a jelenet, hogy az ölében ülök és átkulcsolom a nyakát. Robi a színre
belépve azonnal feltalálta magát és kezdődött is a dráma. El kell mondjam Ádám
jól játszotta a szerepét. Ő is járhatna színjátszóra. De a játék közben a
szememmel folyamatosan egy arcot kerestem. Nem tudom miért, de úgy éreztem,
hogy muszáj keresnem. A tökéletesen belőtt sérójú, igazán macsósan kinézi fiú
fürkészve engem és Ádámot vizslatott, mintha a játékunk valódi lenne. Volt egy
tíz másodperc, amikor teljesen bele tudtam meredni a sötétbarna szempárba és
elvesztem bennük. Rájöttem, hogy akármit is tesz, képtelen leszek belőle
kiszeretni. Valóban ilyen bonyolult lenne a szerelem? Ez a fiú számtalanszor
okozott már fájdalmat, ugyanígy én is és még mindig érzem, hogy képes vagyok
zavarba jönni tőle (pedig az elmúlt hétben egyszer sem mutattam ki, de legbelül
éreztem egyfajta bizsergést), még mindig képes vagyok elámulni a stílusán, és
azon, hogy ilyen laza. Viszont, ami nekem azonnal feltűnt, hogy a múlthéten és
a mostani két napban is cinizmus ült ki az arcára. Alig-alig mosolygott,
különösképp nem érdekelte semmi, csak lazának próbált látszani, legfőképp
akkor, amikor én is színen voltam. És én újra, ugyanott tartottam, mint eddig.
Majdnem megerőszakolt és én még képes vagyok mindig szeretni! Hiába éreztem még
valami érzést is, nem tehettem semmit. Nem, nem azért, mert nem volt rá
lehetőségem, hanem azért, mert nem tehettem meg. Nem engedhettem meg magamnak.
Ha múlthét hétfőn nem voltam képes arra, hogy egy hosszas csókolózás után igent
mondjak a folytatásra, akkor miért lennék képes most rá? Ennek a halovány
szerelmi érzetnek el kell szállnia. Nem erősíthetem tovább. A számunk
végeztével ki is csöngettek és egy újabb szünet következett.
Hazaérve ledobtam a cipőmet és a
kabátomat, majd kiterültem a kanapén. Az állammal megtámasztottam a fejemet és
a kanapéról lelógó lábammal kalimpáltam a levegőben. Gondolkoztam. Anyuék még
nem voltak otthon, Dani is még suliban volt, egyedül voltam. Már ott tarthattam
a gondolataimban, hogy mit fogok csinálni az őszi szünetben, mikor bevillant,
hogy jó lenne tudakolni valami igen fontos dologról. Legalábbis számomra nagyon
fontos. A laptopomat lehoztam a nappaliba és bekapcsoltam. A Gyakori kérdésekre
léptem fel és egyenesen a Szerelem, szex kategóriát
nyitottam meg. Választ akartam kapni egy kérdésemre, de félóra kutatás után
rádöbbentem, hogy a kérdezők 80%-a undorító kérdéseket tesz fel és általában
mind a szexről szól. Csalódottan nyomtam ki a gépemet, amit visszavittem a
helyére és gondoltam elfoglalom magam valamivel. Négy óra körül megérkeztek
anyuék, apu egy puszit nyomott a homlokomra és leült mellém. Anyu csak egy
„sziát” dobott, majd egyenesen a konyhába rohant. Dani a szobájába vonult.
- Na, mi van nagylány? Itt van végre az őszi szünet! – jelentette ki boldogan.
Mondjuk most belegondolva én is örültem az őszi szünetnek.
- Tök jó! Majd olvasok, meg tévézek, esetleg netezek… - soroltam a programomat.
Igazán tartalmas szünetem lesz mondhatom.
- És a barátnők? Nem hívod el őket? – nézett rám kíváncsian. Igen, a szüleim
közül anyunak több mindenről számolok be, így szegény apu nem sok mindenről
tud. Többek között arról sem, hogy nagyon nincsenek barátaim.
- Talán elhívom Dorkát meg Zorkát.
Majd újra a tévé irányába néztünk és elhallgattunk. Tíz percig néma csendben
ültünk egymás mellett, amikor meguntam az egy helyben való ülést és a szobámba
indultam. A lépcső felénél jártam, mikor megszólalt a csengő.
- Iza, szívem! Kinyitnád az ajtót és fogadnád a vendégeket? – kiáltott ki a
konyhából anya. A bejárati ajtón gyorsan kisuhantam az utcaajtóig, ahol érdekes
látvány fogadott. A vendégek, akikről anya napok óta mesélt, nem mások, mint
Ádámék. Egy mosolyt erőltettem az arcomra.
- Csókolom, szia Ádám! Fáradjanak beljebb!
- Ti ismeritek egymást? – nézett hol rám, hol a fiára Ádám anyukája.
- Igen, ő az osztálytársam, Iza.
- Jaj, már nagyon vártunk titeket! Gyertek csak be! – kiáltott ki a bejárati
ajtón anyu és beljebb invitálta érkező vendégeinket. Apu felordított Daninak,
aki szófogadóan lekullogott és helyet foglalt az asztalnál. Én sem haboztam
sokáig, elfoglaltam a helyemet, Ádám pedig mellém ült. A vacsora igen finomnak
ígérkezett: bolognai spagetti, Róner módra. Anyu nagyon jól csinálja. Mivel
farkas éhes voltam, hamar befaltam az én részemet, és úgy éreztem még egy
adagot megbírok enni. A vacsora után anyuék még beszélgettek, én viszont
felbaktattam a szobámba. Ádám utánam jött. Gondolom természetesnek vette, hogy
feljön a szobámba, hiszen vendég és velem egy korú, ráadásul az osztálytársam,
semmi kedve a szülők környékén maradni, bájcsevegni, így utánam jött. A
szobámba lépve, ráültem az ágyamra, Ádám az ajtóban megállt.
- Gyere, van itt még hely! Ülj csak le nyugodtan! – ütögettem magam mellett az
ágyat.
- Ezek a képek mikoriak? – kérdezte a falamon lévő osztályképeket bámulva.
- Egy hónaposak. Gondoltam kiteszem őket – vontam vállat.
- Milyen ironikus… Áron egyiken sincs rajta – rázta meg nevetve e fejét. Igen,
ezt emlékszem, hogy ő maga is megjegyezte… azután került be a szekrényem
belsejébe a csókolózós képünk, amit kidobtam a szemetesbe (jobban mondva Hanga
dobta ki).
- Nem hiányzik neked?
- Elcsesztem… nagyon elcsesztem. Volt egy esélyem, nem éltem vele ennyi az
egész.
- Értem. Amúgy meg Hangával mi van?
- Semmi. Ő elvan Tibikével.
- Tévedsz Iza. Hanga napokon keresztül panaszkodik, hogy hova tűntél. Ő nem
érti mi történt.
- Ez most komoly?
- A legkomolyabb. Gondolkodott már azon is, hogy szakít Tibivel, csak azért,
hogy visszakapjon, mint barátot, ha tényleg ő áll a háttérben.
- Nehogy dobja! Miattam nem éri meg. Ő jól érzi magát vele, én ezt tiszteletben
is tartom, csak én nem akarok ezzel a Hangával lógni. Ez most olyan, mint
amikor Kincsővel nem akartam.
- Tudom. De talán adhatnál neki egy esélyt, hogy elmondja a dolgokat.
- Talán az lenne a leghelyesebb. Úgyis egyedül vagyok.
- Na, látod. Egyébként használhatom a gépedet? – kérdezte.
- Tőlem. Mit akarsz csinálni?
- Skype, Áron. Érted te ezt.
- Minek akarsz vele Skype-olni? Ráadásul pont nálam… - forgattam a szemem. A
sors azt akarja, hogy Áron kísértsen engem. Mindegy, majd csak beletörődöm.
- Ma elment Szlovákiába. Velem együtt ment volna, csak a vacsora miatt holnap
megyek. Megbeszéltük, hogy beszélünk és beszámol a szállásról.
- Minek mentek ti Szlovákiába?
- Buli – kacsintott rám, majd a gép betöltött és benyomta a Skype-ot.
- Heló! Mi van odaát? – röhögött Ádám.
- Különös… Mintha minden más lenne. Átléptem a kaput, ezáltal egy másik
dimenzióból hívlak! – röhögött Áron is. – Amúgy, miért Iza Skype-járól hívsz?
- Mert náluk vagyok.
- Na neeee! Komolyan náluk van ez a vacsora? Bárcsak…
- Igen, náluk van. – vágott bele Ádám Áron szavába.
- Az király… Jó is lenne, ha én…
- Iza, köszönj Áronnak! – vágott bele újból, majd rám nézett. Kelletlenül
odaültem Ádám mellé és egy mosollyal az arcomon, beleköszöntem a kamerába.
- Őőőő… csáó! – intett a kamerán keresztül.
- Milyen Szlovákia? – kérdeztem még mindig mosollyal az arcomon.
- A megszokott hely. Mindig ilyen ha feljövünk Zacsi bulijára.
- Zacsi? – néztem hol Ádámra, hol Áronra. Ki az a Zacsi?
- Zacsi egy régi általános iskolai haverunk. Mindig Szlovákiából járt le, kolis
volt. Minden évben meghívott a bulijára, ami szünetre esik, ezért van az, hogy
Áronnal a szüneteket Szlovákiában töltjük.
- Hűha. Az úgy komoly.
- És, neked mik a terveid? – kérdezte a „túloldalról” Áron.
- Őőő… olvasok, netezek, tévézek… - vakargattam a fejemet. Olyan cikinek
éreztem, hogy nekem semmi programom nincs a szünetre.
- Micsoda program! Számolj be mindenről oké? Mondd maj, hogy mi ment a tévébe
11:25-kor oké? – nevetett a hajába túrva. Még beszélgettünk így hármasban tíz
percig, majd Ádám anyukája lépett be a szobámba és szólt neki, hogy indulnak.
Elköszöntünk Ádámtól (Áron is), majd visszaültem a gépemhez.
- Akarsz velem kommunikálni vagy lelépjek? – kérdeztem folyamatosan a
billentyűt bámulva.
- Beszélhetünk – mosolygott. És ezzel megtört a jég. Áronnal egészen hajnali
egyig duruzsoltunk. Nem hoztuk fel az utóbbi eseményeket, hanem arra
törekedtünk, hogy jobban megismerjük a másikat. Ha a pasim már nem is lehet, a
barátom igen. Ez valószínű így lesz. Semmi érzelgős búcsú nem volt, egyszerűen
elköszöntünk, mint két jó barát és lefeküdtem aludni. De sokáig nem tudtam,
visszakapcsoltam a gépemet és legnagyobb meglepetésemre Áron is hazudott, mert
még fent volt és azonnal írt is Skype-on. Újra videóhívást indítottunk és
beszélgettünk.
- Amúgy te nem a többiekkel alszol? – kérdeztem.
- Neem, dehogy is. A bulin összesen hatan leszünk, a házigazdával együtt, Zacsi
és a szlovák haverjai a nappalit foglalták el, mi Ádámmal a szobáját kaptuk.
Ezek az ökrök már alszanak, pedig még el sem kezdődött az igazi buli.
- És használhatod Zacsi gépét?
- Ja.
- Legalább te nem unatkozol egész szünetben. Ádám holnap már úgyis ott lesz…
- Te sem fogsz unatkozni. Ha meg mégis, akkor majd írsz és beszélünk –
kacsintott.
- Remek. Legalább nem leszek egyedül.
- Iza… amúgy, ez idáig még nem került szóba – mondta komolyan, nekem pedig
gombóc keletkezett a torkomban – lehet, hogy barátoknak jobbak vagyunk… -
nézett mélyen a szemembe, azon a fránya kamerán keresztül, nekem pedig a
gombócom eltűnt és végre megtudtam szólalni.
- Igaz. Így jobban fog működni a dolog…
- Akkor örülök, hogy te is így látod. Ja, amúgy véletlenül nem karatézol?
- Nem.
- Csak, mert szegény fenekem, tököm, arcom megszenvedett már egy pár ütést
tőled – nevetett ki. Azt hittem, hogy hamar letesszük, de annyira beleéltük
magunkat a sztorizgatásba, hogy egészen reggel fél hétig beszélgettünk, majd
amikor hallottam, hogy anyuék mocorognak, gyorsan elköszöntem Árontól és
betakaróztam. A szememet nem hunytam le, mert egyszerűen nem ment, annyira
kattogott az agyam. Igen, barátoknak jobbak vagyunk. Tudom, sokan azt mondják,
hogy azok az emberek soha nem lehetnek barátok, akik között történt valami.
Lehet, hogy mi ketten leszünk a kivételek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése