Szeptember 24., szerda

Egy gyorsan elszálló nap a tegnapi nyálasan romantikus napomhoz képest. Persze örültem meg minden, ez azért csak egyértelmű, hogy az ember örül annak, ha összejön azzal az emberrel, akivel szeretne, ráadásul jó hamar. A volt osztályomból ismerek pár lányt, akik képesek voltak évekig szenvedni egy fiú miatt. Hála az égnek nekem nem kellett egy pár hétnél többet szenvednem. De ez a pár hét is igazán húzós volt, főleg, hogy ez egy új hely, ahol tiszta lappal kezdtem és természetesen elszúrtam, de attól függetlenül jól jöttem ki belőle. Vannak barátaim és egy barátom is. Akiről rajtam és rajta kívül senki sem tud. Csak az igazgatóhelyettes asszony. Reggel fülig érő szájjal ébredtem, amolyan fullhepi módba kapcsoltam, miszerint tök jó az élet. Egyszer mindenki érez így, de én abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ez nem csak egy napig tart. Örökké tart. Éljenek a szép jövőről alkotott képek! Az idő hűvösebbre váltott, így jobbnak láttam, ha most a kedvenc ruhadarabomból veszek fel egyet. Kockás ing. Igen, az én kedvenc darabom. A kék, kockás ingemhez egy ezüst hippi nyakláncot akasztottam a nyakamba, egy fekete farmernadrág a lábamra és tegnap megtakarított Converse szintén a lábamra. A hajamat kiengedtem és boldogan konstatáltam, hogy pattanás és karika mentes az arcom. A fürdőszobából kilépve lezúdultam a lépcsőn az étkezőbe, ahol gyorsan bedobtam egy kis müzlit, elraktam az uzsonnám és a hűtőből kivettem egy joghurtitalt, hogy útközben ne legyek szomjas. Na, ezt jól megmondtam. Mi? Elköszöntöm a többiektől, kimentem a házból, már az utcaajtót csuktam be, közben kortyolgattam a joghurtitalt és amikor megfordultam majdnem leköptem az illetőt a meglepettségtől. Azonnal a szám elé raktam a kezem, mert már majdnem köptem, végül visszament a joghurt, Áron meg csak élvezte a reggeli műsoromat.

- Jól vagy? – Kérdezte nevetve.

- Remekül – köhögtem még a joghurttal küszködve.

- Nem úgy látszik – kezdte el veregetni a hátamat. Végre kiköhögtem magam és megszabadultam a fulladásérzettől.

- Hogyhogy elém jöttél? – Néztem rá.

- Meg akartam nézni, hogy mit alakítasz. – Vont vállat. A fenébe, ha tudtam volna, hogy jön nem ittam volna joghurtot. Áron megfogta a kezem, amiről egyből az „áljárás” jutott az eszembe. Viszont ez most nem olyan volt. Igazi kézfogás, aminek nagyon örültem. Hirtelen kirázott a hideg, így a vállára hajtottam a fejem, ő meg az egyik kezével átkarolta a derekam és belepuszilt a hajamba. Most, hogy így visszaolvasom a sorokat tényleg nyálasan romantikus az egész. Nekem viszont tetszik. 

    A sulihoz érve a titok kedvéért elengedtük egymás kezét és egymástól kicsit távol állva mentünk be az aulába, ahol az igazgatóhelyettes már javában üvöltözött néhány diákkal, de amikor észrevett minket, egy halvány mosollyal köszöntött. Senki nem szúrta ki a mosolyt, csak mi, mivel nekünk szólt. Én természetesen óvatosan visszamosolyogtam, majd egyenesen a suli boxomhoz siettem. Megijedtem a többi diáktól, olyan volt, mintha már mindenki tudná a dolgot és elítélne. Mindenki csak bámult azokkal a nagy boci szemekkel és ijesztően pislogott, mintha csak „Na, mi van? Te is beállsz a sorba?” pillantásokat vetettek volna rám. De legbelül tudtam, hogy nem így van, csak első alkalom, hogy egyáltalán barátom van, ráadásul a legnagyobb titokban, szóval jó hogy megijedtem. A franciát kiszedve a szekrényemből körbefordultam és úgy szemléltem a dolgokat. A diákok a folyosón sétáltak és ügyet sem vetve rám röhincséltek, beszélgettek vagy éppen vitatkoztak valamin. Viszont a parázós énem úgy szűrte le, hogy mindenki engem figyel és kérdőre vonja az Áronnal való kapcsolatomat. A nagy gondolkodásom közepette egy kövérkés, göndör hajú srác toppant elém. Először nem nagyon tudtam, hogy ki az, de utána rájöttem, hogy Hunor. Csak annyit kérdezett, hogy mi történt a nyakammal, mert már múltkor is meg akarta kérdezni, csak soha nem jutott a közelembe. Mivel nem nagyon akartam visszatekinteni arra az aprócska féltékenységi rohamra, így egy egyszerű mesével, miszerint megvágtam a nyakam, amikor kentem a kenyeret, mert kicsúszott a kezemből a kés. Szegény fiú hamar bevette a mondandómat és elment. Mielőtt lementem volna a francia teremhez, bekukkantottam a termünkbe, hogy hátha jött már valaki a tegnapi hiányzók közül. Éppen csak bedugtam a fejem a nyitott ajtón, de láttam, hogy senki sem jött. Egy hatalmas sóhajjal és görnyedtebb háttal hagytam el a termet és a folyosón összefutottam Kincsővel. Nem tűnt boldognak. Nagyon nem. Amikor megláttam jó kislányként köszöntem neki, de ő cseppet sem fogadta boldogan.

- Miért akarsz jó pofizni? – Kérdezte felvont szemöldökkel.

- Csak köszöntem, de mindegy – motyogtam rá sem nézve és inkább tovább mentem. Ő még mondott valamit, de nem érdekelt, inkább csak mentem. Kár, hogy Áron olaszt tanul. Egyedül léptem be a terembe és leültem Anett mellé, aki kedvesen nézett és intett egyet. 

- Szia! Rendben van már a nyakad? – Nézett rá a ragtapasszal ellátott sebemre.

- Ja, jobban van. – Simítottam meg a nyakamat, majd Mrs Almassy tanárnőre néztem, aki pontban csengetésre lépett be a terembe. A tanári asztalon hófehér lapok hevertek, amit nyomban a kezébe vett és kiosztott. Ajaj, szóval röpdoli. 

    Dupla francia után a termünkbe mentem, mivel nyelvtan óra jött és ilyenkor nem nagyon maradnak bent a teremben a többiek – főleg, hogy most Robi sincs itt – így Áron és én majd valamivel elfoglaljuk magunkat. Pontosan, ahogyan azt elterveztem. Leülünk a padom tetejére, a vállára hajtom a fejem, közben átkaroljuk egymás derekát és…. és kivesszük egymás sebéből azokat a kis golyós pisztolyokat, amikkel egymást fogjuk lőni. Hmm… Most, hogy így visszagondolok az előbb írtakra, nem nagyon vagyok benne biztos, hogy kilencedikesek vagyunk. :D 

    Otthon összeszedtem a holmimat és elmentem Robihoz, mert ő már holnap jön suliba és elvittem neki a leckét. Még nem nézett ki túl jól, nem is értem miért jön iskolába, ha nincs nagyon jól, de végül is az ő dolga. 

- Milyen volt a napod? Hallom, hogy rajtam kívül sokan hiányoztak – köhögött fel.

- Így van, de elvoltam – vigyorogtam folyamatosan.

- Az meg is látszik rajtad – ivott bele az éjjeliszekrényén lévő pohárba – Holnap már nem leszel egyedül – varázsolt mosolyt az arcára. Örültem, hogy foglalkozik velem és akkor teljesen úgy éreztem, hogy a korábban elrontott dolgokat rendezni tudtam.