Szeptember 22., hétfő

A hétvégémről annyit, hogy nagyon élveztem, mert szombaton Hangával és Zoéval mentünk moziba megnézni egy DiCaprio filmet, majd otthon anyuékkal társasoztunk. Vasárnap délelőtt lecke, koradélután pedig Robi, ahogy megígérte, átjött hozzám. Nagyon sokat beszélgettünk, és elmondta, hogy azért volt Tiszaörsön, mert a nagybátyjával nagyon régen találkoztak és most volt rá alkalom, úgyhogy elment. A hétvégémről ennyit. A napom azért ennél valamicskét hosszabb. Sokkal hosszabb. Ezerszer hosszabb, mint ahogyan gondoltam, hogy az lesz. És valamilyen szinten fájdalmas.

    Reggel természetesen karikás szemekkel ébredtem és annyi örömöm volt, hogy a pattanások elmúltak az orromról.  Előkerestem a Linkin Park feliratú, szürke pólóm, arra egy egyszerű fekete ingszerűséget vettem, egy farmer nadrág, a hajamat lófarokba kötöttem és készen is voltam. A táskám a vállamon a cipő a lábamon, éppen az uzsonnámat raktam el a táskámba, amikor egy kis csomag volt az asztalon. Se anyának, se apának, Daninak sem, de még csak az én születésnapom sem ma volt. Ránéztem a kis csomagra és ott állt, hogy „a legszebb lánynak”. Mivel anyu már nem lány, hanem nő, és totális elmebajos lenne az, aki egy két gyermekes családanyát „lány”-nak szólít, ezért őt nyomban kizártam, ahogyan aput is és Danit is. Tudtommal nem transzvesztita egyikőjük sem, szóval….:D Kibontottam a csomagot, amiben egy doboz volt. Ilyen szépet még nem láttam, de komolyan! A nyaklánc ezüst volt és két betű lógott rajta egymás mellett. LP. LP, mint Linkin Park! Valaki tudja, hogy mi a kedvenc bandám! Ez csak három ember. Robi, Tomi és Hangus. Nyomban felraktam a nyakamba és mosolyogva indultam az iskolába. Vagyis inkább Robiért, mert vele mentem. J Robi a házuk előtt állt és egyre türelmetlenebbül nézett felém. 

- Szia…

- Úristen Robi!!! Nézd mit kaptam! – Mutattam neki egyből a nyakláncot, anélkül, hogy visszaköszöntem volna – Esetleg nem…. nem te küldted?

- Először is, luxus visszaköszönni? Másodszor pedig, valóban szép darab, de nem én küldtem. 

- Akkor csak ketten maradtak – töprengtem.

- Miért akarod egyből kideríteni? Inkább örülj egy kicsit, hogy a nyakadban lóg és, hogy ott van.

- És…és mi van, hogyha maga a banda küldte, miszerint én vagyok a legnagyobb rajongójuk és először csak egy nyaklánccal, utána egy VIP belépővel, majd egy világkörüli turnéval akarnak meglepni? – Virultam séta közben.

- Persze, valószínű – motyogta Robi.

- De most komolyan. Mi lenne, ha így lenne? 

- Semmi.

- Semmi? 

- A te nyakláncodról van szó, nem az enyémről én nem sok mindent csinálnék. Mit vársz el tőlem, ha így lenne? Ugráljak, mint egy kiskutya? – Röhögött.

- Hát… Jó lenne.

- Mi? Ez komoly?

- Bad joke. Hahaha – nevettem ki.

- Mi? Ezt miért angolul mondtad?

- Nem tudom. De olyan jó ezt mondani.

- Nem is. Mi olyan jó ebben, hogy „Bad joke”? 

- Hahaha. A hahahát kihagytad.

Valahogy így mentünk gimibe. Azért meg kell, hogy mondjam, ha Hangával mentem volna valamilyen szinten értékelte volna a humoromat. Mindenesetre Robival egymást ugrattuk és nagyon boldog voltam, hogy van, akinek jelentek valamit. Akár fiú, akár lány örültem. Az épületbe belépve láttam, ahogyan az új igazgatóhelyettes asszony már javában figyelte az érkező diákokat, akik „jó diák”-ként suhantak el előtte. Mintha csak sebesség mérés lett volna vezetés közben, úgy jeleztek a mellettünk elhaladó diákok, hogy „vigyázzatok, a halál nem kegyelmez” meg „pokolból jöttek értünk”. Mi meg kedvesen bólintottunk, hogy vigyázni fogunk, szóval nem kell aggódni. Azt is megígértük, hogy jelezni fogunk a következő társaságnak. Mosolyogva néztem körül a teremben – mint ahogy szoktam – majd leültem valamelyik padhoz, mivel az első óránk úgysem itt lesz, hanem az angol teremben. 

- Szia, Iza! – Állt meg mellettem Tomi.

- Szia! 

- Szép a nyakláncod. Nekem is kéne egy ilyen – mosolygott.

- Nekem is nagyon tetszik, csak nem tudom, hogy kitől kaptam – húztam el a számat – meghálálnám neki, hiszen nem tettem semmit, hogy kapjak egy ilyet.

- Akkor elárulom neked, hogy kitől kaptad – mosolygott továbbra is.

- Tényleg? Kitől? – Néztem rá kérdőn, amire egyáltalán nem válaszolt csak szélesebb mosolyra húzta a száját – Nem hiszem el! Nagyon szépen köszönöm Tomi! Nem hiszed el milyen boldoggá tettél ezzel a nyaklánccal! – Visongtam örömömben.

- Annak örülök, hogy tetszik. Sokáig válogattam.

- Mennyibe került?

- Ő, nem tudom már. Miért kérdezed?

- Mert ki akarom fizetni.

- Ó, nem, azt nem engedem! Ajándékba kaptad, maradjon is ajándék – rázta meg a fejét. 

Kisétáltam a teremből a szekrényemhez, hogy kiszedjem a múlt héten megkezdett plakátokat, amiket most angol órán fogunk befejezni. Örömömben sasszéztam is egyet-kettőt. Mosolyogva táncikáltam, amikor Áron állt meg mellettem.

- Szép a nyakláncod. Kitől kaptad? – Nézett rám.

- Köszönöm szépen! – Válaszoltam boldogan – Tomitól kaptam! Annyira aranyos, hogy meglepett ezzel a nyaklánccal! – Mutattam az ajtón kisétáló Tomira, aki egy savanyú mosollyal ajándékozott meg, majd tovább ment.

- Valóban? Tomitól? – Kérdezte eléggé felvéve a hangsúlyt, majd olyat tett, amitől nagyon megijedtem, mert egyáltalán nem számítottam rá. Abban a pillanatban tovaszállt az örömöm és ijedség váltotta fel. Ugyanis Áron leszakította a nyakláncot a nyakamból, ami felsértette a bőrömet, így lett rajta egy óriási karcolás, ami nagyon vérzett. – Szóval Tomitól mi? Hát rohadtul nem! Ezt…. ezt a Kincsőnek vettem békülő ajándékként, csak valószínű elírtam a házszámot. Miért gondoltad egyből, hogy a tiéd a nyaklánc? 

- Hát… Mert mondjuk Kincső nem is ebben a kerületben lakik és meg sem fordult a fejemben, hogy el lett címezve. Én csak… azt hittem, hogy valaki gondolt rám… - magoktam totál zavarodottan a sebet fogva.

- Gondolkozz egy kicsit! 

- De Tomi azt mondta, hogy ő küldte! 

- Figyelj én tényleg küldtem, de lehet, hogy nem is küldtem el, hanem még otthon van az asztalon és elfelejtettem elküldeni. Én tényleg nagyon sajnálom!

- Ugyan, semmi baj. 

- Ja és amúgy az LP nem „Linkin Park” hanem „Love Penis”. – Mondta, majd tovább ment.

- Micsoda? Ezt… ezt nem hiszem el. 

- Izabella! A lány vécébe! Most! – Rángatott el Zoé. A lány vécébe érve a nyakamon lévő sebből olyan szinten ömlött a vér, hogy már a jobb kezemről is csöpögött a földre, ami eltakarta. 

- Mi a frász történt? – Kérdezte, a sebemet öblögetve.

- Fogalmam sincs. Én esküszöm, hogy semmit nem csináltam!

- Nem azt kérdeztem, hogy mit csináltál, hanem azt, hogy mi történt! Na, ki vele!

- Hát, megdicsérte a nyakláncom, aztán meg megkérdezte kitől kaptam. Én meg megköszöntem, utána meg válaszoltam, hogy Tomitól. Ő meg valahogy bedühödött és letépte a nyakamról, azzal az indokkal, hogy Kincsőnek vette, aztán Tomi jött oda hozzám, hogy lehet, hogy nem is küldte el a postán meg minden. Körülbelül ennyi. – Szemléltettem a helyzetet a könnyeimmel küszködve. 

- Mit ne mondjak nem vagy egy szerencsés ember. Még akkor is történik veled valami, hogyha nem is csinálsz semmit – zárta le egyszerűen. 

- Ennyi? Azt hittem, hogy valami nagy bölcsességet fogsz mondani a végére – néztem rá értetlenül.

- De erre nem tudok mit mondani. – Vonta meg a vállát iszonyú nyugodtan – Kész a sebed, tessék, itt egy sebtapasz. Most viszont menjünk angolra, mert mindjárt becsöngetnek! – Siettetett.

Az angol terembe lépve nem néztem senkire. Mr Smith is már bent volt, de nem nagyon figyelte, hogy ki jön be a terembe, hanem javított valamit. Helyet foglaltam az ablak mellett, mivel az angol teremben is ugyanúgy kellett ülnünk, mint a saját termünkben, ami most nehezemre esett. Senkire sem nézve helyet foglaltam és becsengőig az ablakon bámultam ki, a felhőkre. Mr Smith csengőszóra felpattant, majd az osztály felé fordult és mondta is, hogy folytassuk a csoportunkkal a plakátot. Én Robival és Hangával voltam, a mi csapatunk olyan tagokból állt – hála az égnek – akiket bírok és ok nélkül nem bántanának. Az óra a mi csapatunk számára jó hangulatban telt, visszajött az életkedvem is, már legalább az óra fele eltelt, amikor egy óriási dörömbölés hallatszott.

- Elég legyen már de vadparaszt! Utoljára szóltam, hogy hagyd abba Tomi ócsárolását! – Csapott az asztalra Zoé.

- Miért is? – Kérdezett vissza röhögve Áron.

- Mert aki megérdemelné, hogy ócsárolják az te vagy! – Förmedt rá.

- Jaj, de félek – emelte fel a kezét „ijedten”.

- Egy ártatlan lányt bántani, és utána még ne mérgesedjen meg az ember – hitetlenkedett továbbra is. Áron szemöldöke felszökött azt hiszem a plafonig. Én meg egyre lejjebb süllyedtem a székemen. 

- Legalább bocsánatot kérhetnél… - dörmögött továbbra is. Szegény tanár úr meg csak a fejét forgatta jobbra-balra, hogy megértse, mi történik. Mondjuk értette mivel magyar származású volt, de, hogy ne maradjon le az eseményekről, alaposan figyelnie kellett. Mivel Zoé nem bírta tovább, átnyúlt az összeforgatott asztal felett és egyszerűen egy akkora balhorgot adott Áronnak, hogy csak fogta a szemét. Éljen az első hónap, éljenek a barátságok, a vitáktól mentes napok, a remek osztály. Bad joke hahaha! :D

    Azt hittem, hogy tesi órán semmi izgalmas nem történik már, hiszen nagyjából túl vagyunk az izgalmas dolgokon, de tévedtem. Amikor átöltöztem vécére kellett mennem, így elmentem az öltözőben lévő vécébe. El is végeztem a dolgom, mentem is volna ki a vécéből, amikor egy fiú hangot hallottam, természetesen megijedtem, így nem mentem ki, hanem megvártam, amíg ő nem megy el. Természetes, hogy a fiú a mostanában igen lázadó, a mai nap lányt megalázó, balhorgot kapott Áron volt, úgyhogy még annyira sem akartam ki menni. Megvártam még elmondja Kincsőnek, amit akar (onnan gondolom, hogy Kincsőhöz jött, mivel rajtam kívül csak ő volt az öltözőben).

- Szia.

- Te meg mit keresel a női öltözőben? 

- Úgy gondoltam, hogy máskor nincs alkalmam odaadni ezt – matatott a zsebében, (kulcslyukon keresztül láttam) majd felmutatta a nyakamból leszakított nyakláncot, aminek látványától automatikusan a nyakamhoz kaptam – Szeretném ezt átadni és megkérdezni, hogy lehet-e nálad még esélyem.

- Lehet-e? Nézd nem nagyon árultam még el senkinek, de jövő héttől már nem ide fogok járni, mivel ez az iskola egy sorscsapás volt a számomra. Ja és amúgy is van pasim. De mivel nem tudok rád haragudni, elteszem ezt a nyakláncot emlékbe, tőled. – Majd egy halvány mosolyt ejtett Áron felé.

- Remek. Tessék, akkor vidd el, csak tűnjön már el a kezemből ez a…. – Mondta, a végét direkt nem írtam le, mivel eléggé csúnya.

- Hallottam a reggeli sztorit és tudom miért akarsz ennyire megszabadulni a nyaklánctól.

- Tényleg? Mindegy is csak ne kerüljön többé a szemem elé! Se a nyaklánc se senki, aki kapcsolódik hozzá! 

- Ne ordibálj ennyire! A vécében van, te idióta – csapott a homlokára Kincső.

Nekem pedig nem volt további lehetőségem a bujkálásra, mintha semmit nem hallottam volna, kibújtam a vécéből.

- Jézusom te meg mit keresel itt? – Néztem rá „meglepetten”.

- Ne tettesd, átlátszó. – Mondta lazán, majd sarkon fordult és éppen indult volna ki az öltözőből, mikor visszafordult – Ja és, cserél le a sebtapaszt, mert teljesen átázott. – Simogatta a nyakát, majd kiment.

    Gyorsan visszamentem a vécébe és a tükörnél állva ellenőriztem magamat. Valóban teljesen vörössé változott, az egyébként barna színű sebtapasz, alóla pedig folyamatosan csurgott a vér. Mivel nem volt nálam másik sebtapasz, kicsit leöblítettem vízzel a sebet, majd a tornaterembe siettem. 

- Róner, álljon be a tornasorba! – Utasított Orovecz, de ahogy elmentem előtte, megállított – Ugye csak viccelsz, hogy vérző nyakkal akarsz tornázni? 

- Tanár úr, nincs igazolásom – ráztam fejet.

- Ne hülyéskedj már! Vérzik a nyakad! Gyere, felkísérlek az öltözőbe, újra leöblítjük és adok neked új sebtapaszt – ajánlotta fel Zoé.

- Így van. Utána pedig leülsz a padra.

- Tanár úúúúr! – Jelentkezett Áron – Nekem lila a szemem!

- Ne szórakozz fiam! Te férfi ember vagy! Meg se kottyan! – Rázta le könnyedén Orovecz.

- Főleg, ha egy lánytól kaptad nem igaz? – Nézett vissza Zoé Áronra, miközben engem kísért ki a teremből.

- Na, látod? Te maradsz. 

- Hah! Nem úszol meg mindent! – Virult Molly is.

- Fiam, akarsz lila szilvát? – Kérdezte Orovecz.

- Nem szeretem a szilvát, meg különben is lány vagyok – morgott egyet Molly.

- Ne gyerekeskedj Imre! 

Erre mindenkiből kitört a röhögés. Szegény Molly, nehéz lesz neki kivívni a többiekből azt, hogy lányként tiszteljék. Zoé végül felkísért az öltözőbe, újra leöblítettük a sebemet és újra kaptam ragtapaszt. 

    Órák után úgy döntöttem, hogy nem megyek haza, hanem a suliban maradok. Fel is hívtam anyut, hogy most ne várjon otthon csak, ha vége a szakkörnek. Tesióra óta még legalább négyszer kellett sebtapaszt cserélni, Zoénak el is fogyott az összes, szóval holnapra mindenképpen hozok, ha vérzik, ha nem. Az aulában üldögéltem és zenét hallgattam maximum hangerőn, mivel úgysem volt a közelben senki, szóval nem nagyon féltem attól, hogy valaki meghallja. Lehajtott fejjel várakoztam, a szemem csukva volt és dúdoltam magamban a Burn It Down-t. Egyszer csak azt érzékeltem, hogy valaki kihúzza a fülemből a fülhallgatót.

- Ne hallgasd ilyen hangosan a zenét fülhallgatóval, mert káros hatásai is lehetnek! – Szólt rám Robi.

- Jó, csak gondoltam egyedül vagyok és nyugodtan hallgathatom hangosabban.

- Kitalálom mit hallgattál… - vakarta a fejét, mintha csak találgatni kéne.

- Igen, méghozzá a Burn It Down-t! – Vigyorogtam rá, majd amikor a fejemet egy fél fokkal jobbra fordítottam egy keserű mosolyú, feketébe öltözött „Free” feliratú sapkát hordó fiú nézett rám. Igen, Áron. Egy másodpercig néztem a szemébe, de akkor már nem mosolyogtam, hanem résnyire összehúzott szemekkel néztem. Mérges voltam és ezúttal nem tudtam simán megbocsátani neki. Nem is akartam. Robival együtt indultunk be a dráma terembe, ahol ugyanúgy Október 23-ra készültünk.