Szeptember 23., kedd

Tegnap délután anyu nagyon megijedt, amikor meglátta rajtam a sebtapaszt, ami megint kezdett átázni. Mindent elmeséltem neki, sírtam a vállán ő meg nyugtatott, apu pedig azt mondta, ha még egyszer meglátja, ezt az Áront fejbe veri. A poén csak az, hogy még soha nem látta. Most körülbelül én is azt tenném vele, mint amit apu mondott. A sebem reggelre már nem volt véres csak nehezen mozgattam a nyakam, mivel eléggé rossz helyen volt az a seb. Anyu felhozta az ellenőrzőmet a szobámba és berakta a táskámba. Megírta az igazolást, egész hétre fel leszek mentve tesiből, hála a sebemnek. Az idő eléggé leromlott mára, így vettem fel egy bőrdzsekit. Odakint erős szél fújt és ahogy kiléptem az utcára, máris átfagytam. Robiékhoz érve nem láttam kint állni, úgyhogy becsengettem, ahol Robi édesanyja nyitott ajtót.

- Szia! Iza ugye? 

- Csókolom, igen. 

- Jaj, nagyon sajnálom Robi belázasodott, ma nem megy iskolába – csóválta szomorúan a fejét.

- Értem, köszönöm és jobbulást! – Köszöntem el csalódottan.

Szomorúan baktattam egyedül a suliig, sokat sóhajtoztam útközben és éreztem a nyakamnál azt a szúró érzést, amitől hatalmas düh lett úrrá rajtam. Az előttem levő követ egészen a gimiig rugdostam. Felmentem az osztályterembe és fáradtan bár, de átnéztem a törit, mivel töri javító dolgozatot írtunk. Nyolc óra előtt öt perccel is végig néztem az osztálytermen, és döbbenten csóváltam a fejem, hogy Hanga is, Zoé is, Endre is és Tomi is hiányzik. Remek a legnormálisabb emberek hiányoznak a suliból. Oldalra pillantottam, ahol Áron zenét hallgatott és elöntött a düh. Feltűnt neki, hogy mérgesen bámulom, úgyhogy felém fordult ártatlan mosollyal én meg elröhögtem magamat. Nem, alapjában véve nem vagyok gonosz, de amint megláttam a fekete jobb szemét, azonnal röhögnöm kellett. Azt hittem, hogy odajön és leüt vagy valami, de legnagyobb döbbenetemre, ő is röhögni kezdett. 

- Ennyire jól esik mi, hogy nem csak te vagy sérült igaz? – Mosolygott csibészül.

- Tudod, azért jó, ha kvittek vagyunk. 

- Legalább én nem sajnáltatom magam. 

- Hát hogyne. Mert én igen… - ironizáltam.

- Ja…. amúgy… izé… bocs – nyögte ki, komolyra váltva a témát.

- Bocs? Az igen, ezt igazán nehéz volt kibökni. – Forgattam a szemem.

- Azért ne várd már el szegénytől, hogy most egyből bocsásson meg te nyomorult! – Szólt oda Anett. Engem védett? Ez igen. 

- Bocsánatot kértem, mit csináljak még? Vegyek egy szál virágot és táncoljak vele az aulában és énekeljem el hamisan a kedvenc számodat vagy mi? – Nézett rám a kalózszemű Áron figyelmen kívül hagyva Anett beszólását. 

- Őőőőő…. jól esne – Mosolyogtam flegmán, Kalóz Áron meg csak nézett rám. Ahogy csak tudott azzal a szép fekete szemével. 

Becsengettek Kocsis belépett a terembe és rakta is elénk a lapokat. Én meg mint a villám írtam a válaszokat a kérdésekre. A tanárnő már az órán kijavította a dolgozatokat, és én a ceruzás ½-det kijavítottam ötösre. 

    Szünetben, mivel senki nem volt, akivel beszélni tudjak, lementem az aulába és üldögéltem, mígnem egyszer csak elhalkultak a diákok a rádióból pedig ismerős dallam kezdett el szólni. A diákok a fantasztikus dallamra (Burn It Down-ra ki tudja azt mondani, hogy nem fantasztikus?:D) elkezdtek táncolni, én meg úgy éreztem magamat, mint egy flashmobban. Viszont, amikor egy nyekergő hang elkezdte „énekelni” a dalt, mindenki abbahagyta a táncot és félre álltak nézni az egészet. Áron egy rózsával a kezében elég hülyén táncolva indult meg felém és a kedvenc számomat énekelte. Ó, szóval nem vette az iróniát. 

- Te tényleg komolyan gondoltad? – Néztem rá folyamatosan röhögve.

- Teljesen. Amúgy tudtam, hogy csak viccelsz, de így is eleget bántottalak már. – Mondta, a szám végén. – Gyere! Mutatok valamit! – Mondta és meg sem várta a válaszomat, elrángatott. Teljesen úgy éreztem magamat, mint egy rossz Disney mesében vagy egy iszonyatosan béna romantikus filmben, de valahogy tetszett a dolog Áron kirángatott az udvarra és elkezdett hadarni.

- Szóval én tényleg nagyon sajnálom, nem így terveztem, hanem úgy, hogy először jó barátok leszünk, meg minden, de nem így sikerült én meg először húztam fel magam így valakin és…. és én ezt tényleg nem így terveztem meg minden, hanem amúgy…. – hadarta folyamatosan, közben pedig szorított a kezemet. 

- Figyelj te jól vagy? – Nevettem – Először látlak ilyennek. Mi történt veled, hogy ennyire megbántad a dolgokat? 

- Nézd… Szóval én…. – makogott mélyen a szemembe nézve – Első nap, amikor megláttalak úgy gondoltam, hogy különbözöl a többiektől….és ráadásul gyönyörű is vagy…. – mosolygott félénken, egyre vörösödő arccal. Az nem létezik, hogy egy fiú ennyire nehezen valljon be bármit is. Bezzeg a Kincsővel már úgy smacizott az első napon, mintha csak ezer éve együtt lennének – Szóval…. nekem nagyon régóta tetszel…. és a Kincsővel csak azért jártam, meg azért akartam kibékülni vele, hogy enyhítsem a fájdalmamat. Mivel egy csomószor összevesztünk és őt könnyen be lehetett cserkészni, de hiába…. mert… nekem…. szóval…… Én nagyon szeretlek érted?! És én nem akartalak bántani!! De tényleg… csak… csak… amikor azt mondtad, hogy a Tomitól kaptad a nyakláncot és örültél is neki én…. én….nem tudom mi történt velem… De tényleg! – magyarázkodott, olyan félénken, mintha csak egy kislánnyal beszélnék. – Meg tudsz nekem bocsátani? Esküszöm, elsírom magam.

- Csak azt ne! Tudtommal kettőnk közül te vagy a férfi, vagy tévedek? – Nevettem. – Ja és, amúgy beszedtél valami gyógyszert vagy mi? Mert tisztára más vagy ma…. De úgy tényleg…. – Erre mindketten felnevettünk, majd folytattam – Ha tudni akarod, nekem is bejöttél…. csak dühös voltam, hogy a Kincső félék jönnek be neked. És…és.. amikor tegnap leszakítottad rólam a nyakláncot, azért sírtam, mert nem tudtam, hogy mit ártottam neked, amiért ezt tetted velem… de most már tudom, hogy a nyakláncot, azt nem Tomi küldte, hanem….. – De ezt a mondatot már nem tudtam befejezni, mert Áron megcsókolt. Szorosan fogta a derekamat és többször is egymás után megcsókolt. Én meg visszacsókoltam. Nem gondoltam volna, hogy hónap végére csókolózni fogok, de abban a pillanatban nem érdekelt. Örültem, de nagyon. 

- Khm…Khm… Róner, Tolnai! Azonnal órára! – ordította le a fejünket az igazgatóhelyettes.

- Elnézést.

- Ja és Tolnai Önnek esetleg ne írjak fel egy gyógyszert? – Kérdezte, majd mindannyian elnevettük magunkat. Felmentünk a terembe és tudtok, hogy erről senkinek nem kell tudnia, mivel ez friss és én nem szeretném, hogy mindenki letámadjon. Tudtuk, hogy az igazgatóhelyettesben megbízhatunk. Vagyis az jött le, de hogy ez jelent valamit, azt nem lehet tudni. Mindenesetre benyitottunk a terembe és helyet foglaltunk. Jernyik pedig észre sem vette, hogy késtünk. J