Szeptember 11., csütörtök

Ma inkább csak a délután való említésre, mivel egész délelőtt nem történt semmi érdekes. Délután megjött Tomi és az ágyam szélére ülve mondta, hogy mi a mai lecke. Szépen bejelölgettem a tankönyvekben és munkafüzetekben, felírtam a füzeteimbe és igazából meg is voltunk. Mivel Tomi némelyik anyaggal egyáltalán nincs tisztában, így nem nagyon vártam tőle segítséget. Benyomtam a laptopomat, hátha ott találunk valami olyasmit, amivel elfoglalhatjuk magunkat. 

- Hol jársz az animédben? – Érdeklődött.

- Eléggé messze, most volt időm nézni. Délelőtt is csak azt néztem, meg olvastam a könyvemet és zenét hallgattam.

- Jövő héten már jössz?

- Aha. Csak erre a hétre vagyok kiírva, hétfőn megyek vissza az orvoshoz, de aznap már megyek suliba is – nyugtattam meg.

- Az remek! 

- Tudnál mesélni a mai napról?

- Ja! De még mennyit! Hanga és Ani csúnyán összevesztek…

- Váááárj, csak én hívom egyedül „Ani”-t Anettnek? 

- Őőőő, igen – majd gyors folytatta – Olyannyira, hogy külön pártok alakultak ki. Természetesen én Hanga pártját fogom, ahogyan Ádám, Áron, Robi, Dorci, Edó, Endi, Bence és Zoé is. Ani pártján csak Zorka, Fanni és Imi állnak. 

- Hah! És a két párt mennyire ellenséges egymással?

- Eléggé. 

- Ó, értem. Azért ez egy kicsit durva.

- Á, hidd el annyira nem. Jaj, meg a Kincső most folyton a termünkbe jár, és ki akar békülni Áronnal. De persze tökmag nem enged, szerinte egy nagy baki volt az egész „Kincső-ügy”, szóval rendesen próbálja lerázni a csajt. – Magyarázta Tomi.

- Nem csodálom. 

- Ádámmal is kibékült Áron, de nem nagyon lóg velünk. Csak azt látjuk, hogy ül a padon és eléggé bambul. Néha-néha csatlakozik hozzánk, de nagyon elvan.

Erre a kijelentésre akaratlanul is elmosolyodtam. De Tomi rákérdezett, hogy miért van olyan jókedvem, viszont az ilyen helyzeteket nekem találták ki, mert nagyon jól tudok rögtönözni. Csak annyit mondtam, hogy eszembe jutott egy vicces emlék és azon mosolyogtam. 

    Még elég hosszú ideig beszélgettünk Tomival. Kiderült, hogy sokaknak hiányzom a suliból, ami igen jól esik, Áron is kérdezte Robit és Tomit is, hogy vagyok (!) és még Hanga is és Zoé is érdeklődött felőlem. Még ettünk egy kis süteményt, mert maradt a tegnapiból. Hamarosan elbúcsúztam Tomitól és újra magamra maradtam. Vagy is azt hittem. Hanga Skype-n felhívott és megbeszéltünk jó néhány dolgot. Azt mondta, hogy hallotta, hogy valakinek tetszek! ÉN! Nem tudja, hogy ki, csak hallotta, ahogyan kimondták a nevemet, a teljeset és elkezdett rólam áradozni a fiú. Meg hiányolt a suliból. Vajon ki lehetett? Mindegy, ezt egy jó darabig nem fogom megtudni, de talán jobb is így.

Szeptember 10., szerda

A mai nap igazán rémisztő volt, de tényleg! Igazából csak a tüdőröntgen miatt féltem, mert még soha az életben nem voltam röntgenen, sőt kórházban sem kezeltek még, ezért is rémültem meg annyira, hogy netán tüdőgyulladással kórházba kerülök. Reggel nem volt mit tenni, ugyanúgy korán keltem, majd egy kissé melegebb ruhát vettem csak, hogy ne fázzak és indulhattunk is. Anyu már a kocsiban várt én meg aggódva beszálltam mellé.

- Nem olyan ijesztő! – Nyugtatott.

- De milyen? És mi van, ha mégis – nyeltem egy nagyot, majd befejeztem – tüdőgyulladásom van? 

- Neked kellett volna jobban ügyelned magadra a táborban! – Emlékeztetett a bakimra, amikor is a fiúk slaggal locsolkodtak a hőség miatt és engem is totálra eláztattak, de én nem vettem le a vizes ruhámat, hanem egész nap csuromvizesen rohangáltam. Biztosan mindenki édesanyja ilyen helyzetekben nyugtatná a gyermekét, hogy „Ne félj!” vagy „Jaj, ugyan már! Rendben leszel édesem!”. Nem, az én anyám nem ilyen. Ő kerekben engem okol a felelőtlenségemért. Mivel érdemeltem ezt ki? L

    A rendelőbe érve nem a láz miatt fáztam, hanem mert annyira féltem. Igazából nem is a röntgen miatt, hanem az eredmény miatt, hogy kórházba kerülök. Anyu mellett ültem és szorosan átkulcsoltam az ujjaimat az ujjain. Vártam. Vártam és csak vártam, még nem a doktornő behívott. Levettem a felsőmet és már mehettem is röntgeneztetni. Hamar végeztünk, úgyhogy, gyorsan visszavettem az anyura dobott ruhadarabot és kimentünk a teremből. Újra visszaültünk a székekre és megvártuk még ki nem hozzák az eredményt. Csakúgy morzsoltam az ujjaimat. A szívem hevesen dobogott anyu pedig a combomat simította folyamatosan, mire újra kijött a doktornő és a leleteket hozta a kezében. Nyugis tempóban érkezett hozzánk, majd anyához nyújtotta a kezében lévő papírokat, amit anyu is kissé izgatottan vett át és alaposan szemügyre vette, miközben az orvos visszament a terembe. Csak úgy lestem a tekintetét, ugyanis abból próbáltam kitalálni, hogy mi állhat a papírokon, de sehogyan sem tudtam kivenni belőle. 

- Látni akarod? – Kérdezte teljesen természetes arckifejezéssel.

- Még szép! – Rántottam ki a kezéből a leleteket. 

A szememmel csak azt az egy mondatot kerestem, amiből egyből megállapítható a dolog. és meg is találtam.  „Tüdeje teljesen tiszta”. Éljen! Ahogyan elolvastam ezt az egy mondatot átkaroltam anyut és vagy húsz puszit adtam az arcára. Igen, az ember örömében mindenre képes, anya szereti, ha megpuszilom, de, amikor már ott tartottam, hogy újabb száz puszit adtam volna az arcára, leintett és azt mondta, hogy „Érti az örömömet, de azért nyugodjak le”. Á, teljesen mindegy, hogy anya, attól függetlenül az összestől különbözik és én így szeretem. J Visszafelé még bementünk pár boltba, majd végre haza és hirtelen meg is éheztem. Ettem egy kisadag lecsót és felvonultam a szobámba. Még csak dél volt, így többnyire Narutot néztem, meg táboros képeket nézegettem. Atyám, hogy néztem ki? Te jó ég! Hogy lehet így kinézni? Förtelem.

Délután csengetésre lettem figyelmes, anyu nagy örömmel üdvözölte az érkezőt, majd feltessékelte a szobámba. Ajaj, biztosan leckét hozott az illető, de nem tudom, hogy ki. Gyorsan belenéztem a zsebtükrömbe, ami az asztalomon volt, majd megigazítottam egy kicsit a hajam. Persze báli ruhába öltözni már nem volt időm, de mindenesetre egy picit normálisabban néztem ki, már ha egyáltalán egy beteg ember nézhet ki normálisan. Hamarosan nyílt az ajtó és Robi lépett be. Egy kicsit csalódott lettem, de azért örültem, hogy meglátogatott valaki.

- Jobban vagy? 

- Már amennyire lehet – húztam mosolyra a számat.

- A helyzet az, hogy hárman totálisan összekaptunk azon, hogy ki hozza neked a leckét, – tette le az asztalomra a füzeteket és könyveket, majd folytatta – így kénytelenek voltunk eldönteni, hogy ki hozza. 

- És gondolom te lettél. – Néztem rá, bár érdekelt, hogy melyik két fiúval vitázott ezen.

- Nem. Mindhárman. Tomi mondta, hogy egész hétre ki vagy írva, így ma én hoztam, holnap Tomi hozza és pénteken Áron. – Fejezte be én nekem meg hirtelen összeszorult a gyomrom. Péntekre tényleg kéne egy báli ruha. 

    Robival átvettük a mai anyagot, de nem volt olyan nehéz. Utána még maradt, és amikor éhes lettem ettünk egy kis sütit, plusz megkérdezte hogyan állok a vasárnap vett könyvvel. Hoppá, teljesen elmerültem a Narutoban meg úgy a gondolataimban, így nem olvastam. Nem volt szívem elmondani neki, hogy még bele sem szagoltam, így azt hazudtam, hogy már a felénél járok. Mindegy, majd, ha elmegy, elkezdem olvasni. Még egy jó ideig beszélgettünk, végül hazament, de én nekem még nem akarózott olvasni, inkább meglátogattam jó barátomat, az Internetet. Hanga új képet töltött fel, ahol Anettel vannak. Nem értem miért ejtett ennyire. Szerintem fel sem tűnt neki, hogy hiányzok a suliból. Mondhatom szép. Minden mindegy alapon, azért nyomtam egy lájkot, mire beugrott egy ablak. Hanga azonnal írt. Csoda, hogy észrevette. De lelkesedésem alábbhagyott, amint megkérdezte, hogy nem tudnám-e leírni a MAI leckét. Erre totál bepöccentem és olyat írtam, amivel biztosan a lelkébe gázoltam, de hogy valaki ennyire semmibe vegyen, mikor eddig úgy nézett ki, hogy jó barátok lehetünk. Másolom:

Izabbela Róner: Mondd, neked fel sem tűnt, hogy ma nem is voltam suliban?! 

Hanga Trómer: Miért, nem voltál??

Izabella Róner: Na, jó most lett elegem! Örülök, hogy van egy nagyon jó barátnőd meg minden, de attól, hogy Anettel hirtelen ilyen jóba lettetek, attól még nem kéne el hanyagolnod! Hétfő óta nem beszéltél velem!!! Ma voltam tüdőröntgenen! Érted? Lehetett volna tüdőgyulladásom is te még akkor is csak a nyomorult leckét kérted volna el?? Tudod, nem fogom megadni. Mi lett Anettel? Ő miért nem adja meg? Hmm??? Tudod mit? Le is szarom! De, hogy te már mióta tojsz a fejemre, na, igen rosszul esett, mert semmit sem tudtam veled megosztani. Soha. Pedig lett volna mit.

Meglepetésemre nem kaptam vissza sértő üzenetet.

Hanga Trómer: Milyen hír?? :oo

Izabella Róner: Beleestem Áronba…. Totál!!! (L) (L) (L)

Erre Hanga rögtön videó hívást indított és azonnal egymás szavába vágva kezdtünk el dumálni. Olyan jó volt, hogy valakivel együtt örülhetek és azt is elmondtam, hogy szakítottak Kincsővel, amire újabb sipítás jött és nagyon sokat beszéltünk. Hát igen, Hangával úgy érzem nem nagyon fogok komolyabban összeveszni, mivel nem lehet rá haragudni, azt mondta, hogy igazából észrevehető volt az, hogy belezúgtam Áronba, mert folyton őt figyeltem, meg amikor a sárga földig lehordtam olyannak, hogy bunkó meg minden, az csak azért volt, mert nagyon rosszul esett, hogy neki az olyan lányok jönnek be, akik az én ellentéteim. Tulajdonképpen igaz állítások voltak. Hát igen, ha az ember szerelmes….

Szeptember 9., kedd

Amikor beléptem a tanteremben már mindenki bent volt. Olyannyira mindenki, hogy Kocsis is a teremben tartózkodott. Hopsz, egy kicsit elkéstem. Ma nem jól keltem, forgolódtam és tisztára karikás volt a szemem. Mindenesetre egy nagy ásítást hallatva a helyemre vergődtem és Kocsis csak annyit mondott, hogy „Most nem ír be, de legközelebb ne késsek”. Elővettem a füzetemet, majd leírtam azt, ami a táblán volt. Mivel késtem, több házit kaptam. Hurrá.

    Szünetben eléggé szédelegtem, olyannyira, hogy amikor Robi jött oda hozzám, megöleltem és azt mondtam, hogy „nagyon jó barátnőm vagy”. Természetesen értetlenül ellökött magától és meghívott egy forró italra. Nagyon jól esett, de így is csomó minden kavargott a fejemben. Vettem még egy teát (most már saját pénzből), de amikor mentem fel a termünkbe, mert becsöngettek, Kincső erősen meglökött így hátraestem a lépcsőn és a forró tea egyenesen az ölembe folyt, igen úgy mintha bepisiltem volna. Egy sóhajjal a vécébe mentem és elkezdtem törölgetni a nadrágom. Egy vizes folt nem könnyen tűnik el, és kardim sem volt, hogy eltakarja, a kezemmel igyekeztem nem mutatni a kellemetlen foltot. A matekórát csendben figyeltem, hála Istennek, még a tanárnő előtt beértem. Csak fapofával az arcomat támasztottam a jobb karommal és szomorkás arckifejezéssel másoltam a táblára írtakat. Úgy éreztem, mintha nem léteznék. Olyan fáradt voltam, hogy szinte majdnem bealudtam első órán. Másodikon be is aludtam, de még szünetben szóltam Jernyiknek, hogy nem érzem jól magam, ő meg megengedte, hogy pihenjek csak csöndbe legyek. Még a csengőszóra sem keltem fel, csak arra, hogy valaki megsimítja, a hátam, de nem tudtam, hogy ki volt, mert addigra már mindenki kiment a teremből. Fájt a fejem, és ahogy kinéztem az ablakon, az idő is egyre rosszabb lett. Fáztam, remegtek a karjaim én meg fájdalmas arccal néztem az ablak irányába. Újra behunytam a szemem, de igazából nem aludtam, csak félálomban feküdtem a padon és fáztam, a kezeim pedig jéghidegek voltak. Hallottam, hogy bevágódik a teremajtó és két személy jött be. Nem nagyon hallottam sok mindent, csak olyanokat, hogy „Naaa!” „Légy szí!” „De már olyan régóta együtt vagyunk!” „Ez a liba amúgy is alszik!”. Természetesen erre a mondatra kinyitottam a szemem és végignéztem az arcomba pucsító Kincsőn. 

- Őőőő, megtennéd, hogy felállsz a padomról? – Kérdeztem vékony hangon.

- Ó, mi a baj? Csak nem megtámadtak a bacik? – Nevetett ki azonnal. 

- Vigyázz, mindjárt téged is…. – köhögtem – megtámadnak. 

- Juj, de félek – tettetett félelmet.

- Kincső, nézd én…. – vakarta meg Áron a fejét, és úgy folytatta az eredeti beszélgetést – én nem szeretnék veled…. Nos, tehát én nem szeretnék veled járni.

Mindketten döbbenten néztünk. Kincsőnek majd’ leesett az álla. Még én is döbbenten néztem, már amennyire tudtam és elöntött a boldogság. Őőő, igen nem írtam le, tegnap, hogy ki tetszik? Hát… Most már leírom ide is, de szerintem az eddigi bejegyzéseimből is lejött. Igen, Áron. Kincső egy aprócska pofont adott neki, majd kiviharzott a termünkből. Hirtelen megcsörrent a telefonom, de szinte meg sem hallottam, mert azonnal visszaaludtam a jelenet után. Mire nagy nehezen kihalásztam a táskámból elhallgatott én meg vállat vonva ledőltem a padra. 

- Nem kéne menned orvoshoz? – Simította meg a hátam Áron.

- De. 

- Akkor? Szólj az egyik tanárnak, én meg elkísérlek. – Ajánlotta fel.

- Majd én elkísérem – lépett be a terembe Robi.

- He? 

- Jaj, srácok nekem nyolc, hogy ki kísér el, csak induljunk már el, mert már tényleg nem érzem jól magam! – Erősítettem meg rosszul létemet, de senki sem figyelt rám.

A fiúk veszekedtek azon, hogy ki kísérjen el, én meg úgy döntöttem nem tétovázok. Felálltam a helyemről és komótos tempóban baktattam ki a teremből a folyosóra. Hála az égnek pont ott állt Bácskai a suli boxom előtt és Bencét szidta, hogy ne hülyéskedjen a kólás dobozzal. Odamentem hozzá és megmondtam, hogy elmegyek az orvoshoz. Persze azonnal rákérdezett, hogy kivel megyek én meg vállat vontam.

- Sajnálom, Iza, de egyedül nem szeretnélek elengedni. 

- Megértem, de senki nem hajlandó elkísérni.

- Akkor kerítünk valakit – gondolkodott, majd az éppen folyosóra érkező Tomira nézett, aki nagy boldogan lépett Bencéhez, hogy röhögjenek valamin – Tomi, elkísérnéd Izát az orvoshoz? 

- Persze! – Mosolygott rám és az osztályfőnökre felválta.

- Na, látod, akkor indulhattok is.

Bementem a terembe a cuccomért, ahol Robi és Áron még mindig veszekedtek. Figyelmen kívül hagyva őket, felkaptam a cókmókom és az ajtóban ácsorgó Tomira néztem. Szerintem jobb, hogy ő kísér el. Persze örültem volna Áronnak is, de most kínos lenne az egész, Robinak is nagyon, de ő most folyton firtatná, hogy miért beszélek annyit Áronról, Hangának is, de ő most Anettel van jóban, így vele sem lenne olyan jó beszélgetni, mert valószínűleg az élményeiről beszélgetne. Zoé. Hmm… Enyhén fogalmazva egy kicsit, huh. Nos, tehát Tomi a legjobb társaság, akit kaphattam. Pont akkor csöngettek be, amikor elindultunk. Kiérve az épületből a hemzsegő tömeget figyeltem, akik a velünk ellenkező irányba vonaglottak és afféle „De jó nekik” pillantásokkal ajándékoztak meg minket. Még nem esett az eső, Tomi egy zöld csíkos pólóban és egy farmer térdnadrágban kísért, én meg kardigán híján ugyanúgy pólóban és térdnadrágban sétáltam mellette. Ő mosolygott és a Valentine’s Day-t dúdolta. Ja, igen, nekem különleges érzékem van, és azonnal megismerek egy LP számot. Csendben baktattunk egymás mellett és néha-néha beszélgettünk egy kicsit, de nem sokat, mivel Tomin látszott, hogy nem szeretnék most nagyon beszélgetni, így csak akkor szólalt meg, amikor én hozzászóltam. Mit ne mondjak, ez Robi, Hanga, Zoé vagy Áron esetében nem ilyen lett volna. 

    Végre megérkeztünk a rendelőben, ahol csak egy kissrác volt az anyukájával. Leültünk a székekre és Tomi még mindig dúdolt. Most már nem LP-t, így nem nagyon tudnám megmondani, hogy mit. Behívtak a rendelőbe. A vizsgálat hamar lement, felírtak néhány gyógyszert és kiírtak a hétre. Plusz holnapra időpont tüdőröntgenre. Ajaj. Tomi felajánlotta, hogy hazakísér, én természetesen elfogadtam az ajánlatot, nem szívesen mentem volna egyedül haza. A hazafelé tartó úton sem beszélgettünk túl sokszor. Amikor a házunk elé értünk, elköszöntünk egymástól és bementem a házba. Anyu egy szemernyit idegesen csóválta a fejét.

- Mit mondott az orvos? 

- Egész héten nincs suli, és holnap tüdőröntgen. – Húztam el a számat keservesen.

- Mérd meg a lázad, aztán irány az ágy! – Utasította. 

Egyébként anyu azért van itthon, mert a szegény bácsi, akihez minden reggel korábban kellett mennie meghalt, így haza is jöhetett, hogy pihenje ki a bácsikát. Szegény, azért sajnálom. Megmértem a lázam, majd átvettem a ruhámat és mentem volna fel a lépcsőn, amikor anyu megállított.

- Amúgy, aki hazakísért az Ő volt? – Fektetett a kelleténél nagyobb hangsúlyt az „Ő”-be.

- Nem, Tomi volt.

- Ó, értem – mondta csalódottan.

- Amúgy szakítottak! – Mosolyogtam.

- Tomi? Kivel? – Ragadt le az előző témánál anyu.

- Nem…. Tudod…. Áron… Kincsővel. 

- Ne légy ilyen kárörvendő! – Szidott le.

- Miért? Én úgy tudtam, hogy így lesz! Hah! Én megmondtam!

- Na, mars az ágyba! 

Végül felrohantam a szobámba és befeküdtem az ágyamba. Jól esett, hogy végre melegebb helyen vagyok. Az ölembe vettem a laptopom és megnéztem egy Naruto részt. Na jó, tizenegyet néztem, de mindegy. J

Szeptember 8., hétfő

Egy egyszerű nap. Nem tudom én már, hogy ki kicsoda, és azt sem, hogy én ki vagyok. Először is, amikor felkeltem, egy szürke „L” betűvel ellátott pólót vettem fel, fehér farmernadrággal. Kedvenc bőrkarkötőm ma is ott csüngött egész nap a kezemen. Vagy is majdnem egész nap. A szandi maradt, a hajamat copfba kötöttem, egy kis szájfényt tettem a számra és már indultam is. Anyu korábban elment, mert megint arra a beteg emberre kell ügyelni jó korán, apu pedig szokás szerint korán ment el, így az étkezőben csak a nagyit találtam, aki éppen kávét szürcsölgetett és az újságot olvasta. Egy puszit nyomtam a homlokára, majd gyalog indultam a suliba. A suli kapujához érve Robi fogadott, aki ugyanakkor ért be kis kempingbicikliét tolta.

- Szia, mi történt a bicikliddel? – Nézegettem a kissé behorpadt darabot.

- Ne is mondd! egy elég züllött banda sedergett valamerre, amikor elém dobtak egy nagy követ, amiben felbuktam. De mivel a gimi közelében voltam, nem akartam hazáig tolni a kerékpárt. – Veregette meg az ülést.

- Ó, értem. Nem ütötted meg magad?

- Nem. Csak a tenyeremen van egy kis horzsolás.

- Akkor jó. Ne segítsek betolni?

- Köszi, nem kell – És hirtelen egy hatalmas sikítást hallottunk – Ez meg ki a…? 

- Csak neeeeem! – Kanyarítottam felfelé a hangsúlyt.

- Hoppá, Áron barátunk egy picit hoppon maradt – mosolygott elégedetten.

A sikítás arra szólt, hogy valami nagyon laza csávó érkezett meg mellénk és Kincső nyomban rávetette magát, majd hosszasan megcsókolta a fiút. Mivel nem akartam tovább tanúja maradni a jelenetnek, ezért Robival együtt betoltuk a biciklitárolóba a kempinget. A teremben Tomi és Bence amőbáztak a táblánál, Hanga Anettel beszélt valami nagyon fontosnak tűnő dologról, Zoé egy lapon rajzolt valamit, Ádám és Molly röhögtek valamin, Endre és Edit olvastak, Az ikrek, mintha misem történt volna pénteken ölelgették egymást, Fanni pedig gyilkos pillantásokkal meredt rám. Ajaj. 

- Mi bajod van a Kincsővel? – Szólt erélyesen.

- Á, semmi – ironizáltam.

- Ezt azonnal fejezd be! Ilyet nem tehetsz!

- Ez a te birodalmad lenne, ahol kötelező szeretni Kincsőt? Mert, ha igen, akkor adj már rám valami szolga ruhát légy szí. 

- Nem vagy vicces! 

- Te meg nem tudsz engem rávenni arra, hogy ne utáljam! Úgy sem fogok hozzászólni, akkor meg minek ez a hisztéria?

Mivel látszott rajta, hogy nem tud visszavágni, lehuppant a székére és a telefonját kezdte nyomkodni. Nekem sem volt jobb dolgom, így én is helyet foglaltam és bedugtam a fülembe a fülhallgatót, majd a Linkin Parktól a One step Closert raktam be. Behunyt szemmel ücsörögtem és tanakodtam olyan dolgokról, hogy milyen fura, hogy már az első héten úgy viselkedik néhány ember, mint valami uralkodó. Most senki nem zavart meg. De tényleg senki. Tomi sem, hogy megkérdezze, mit hallgatok, Hanga sem, ő elvolt Anettel, Zoé meg szívesebben rajzolgatott, Robi pedig nem szokott zavarni. Most jöttem rá, hogy igazából még nem ismerek senkit sem és mégis már az első héten kitárulkoztam mindenkinek. Véleményt nyilvánítottam nyíltan, túlságosan mutogatom magam, hogy én ilyen meg olyan vagyok és, ha ezt csinálom továbbra is, akkor senkivel sem leszek jóban. Felkavart egy bizonyos személy olyan szinten, hogy megjátszom magam előtte és ennek hatására mások előtt is. Ebből vissza kell vennem vagy végem van. Hosszas elmélkedésem után kikapcsoltam a készüléket és a táskám legmélyére hajítottam, mert úgy döntöttem, hogy ma nem áldozok annyit a zenehallgatásra. Szomorkásan végigmértem mindenkit, aki a teremben volt, és sajnos azért a jelenlévőkre gondolok, merthogy volt egy plusz személy is, aki a termünkben tartózkodott. Igen, Kincső volt, aki Áronnal (!) csókolózott. Erre én is ás Robi is felkaptuk a fejünket. Kedvem lett volna annak a lánynak bemosni, de nem tettem, mert nem akarok reflektorfénybe kerülni, meg Robi is múltkor azt szajkózta, hogy ő nem úgy kezelné a dolgokat, mint ahogyan én tettem pénteken. Csak rosszalló pillantásokkal elleneztem a dolgot, majd előkaptam az angol cuccom és az angolterem felé vettem az irányt. A folyosón összefutottam azzal a sráccal, akivel reggel láttam a Kincsőt, de nem szóltam semmit. Mr Smith mosolyogva köszöntött, én meg mosolyogva viszonoztam a köszöntést, majd leültem a helyemre. Nem nagyon csináltam semmit, így a karomon lógó karkötőmet elemezgettem, majd egy hegyes ollóval belevéstem a monogramomat, hogyha netán elhagynám és más megtalálná, tudjam, hogy az enyém. Mázli, hogy ezt megtettem ma, de mondom, csak szépen sorjában mesélek! Végül becsöngettek, mindenki megérkezett a terembe, még Kincső (?) is, aki fogalmunk sem volt, hogy mi a fenének volt velünk, de én nem szóltam. Semmit. 

- Szörny Ella, neked nem itt kéne lenned – szólalt meg Ádám.

- Miért is? – húzta össze résnyire a szemét Kincső.

- Mert mondjuk, te nem a mi osztályunkba jársz és te nem is tanulsz angolt? – Röhögte el magát. Kincső egy búcsúcsókkal elköszönt Árontól és eltávozott. Én csak a szememet forgattam és az angol könyvemet tanulmányoztam, mikor a tanár belekezdett az órába. Nem nagyon figyeltem, mert lekötött az, hogy milyen csönd van körülöttem és valahogy örültem annak, hogy most nem beszélget velem senki, hanem csendben és magam vagyok. Óravége felé ajtónyitódásra lettünk figyelmesek. Bácskai volt és csak azért jött, hogy pár lapot adjon át nekünk, mivelhogy múlthéten elfelejtette kiosztani a nyílt szakkörök hetének beosztását, mármint, hogy melyik nap, melyik szakkörök nézhetőek meg. Az óra utolsó felében ezeket a lapokat tanulmányoztuk és én arra a döntésre jutottam, hogy ma megnézem a színjátszó kört, szerdán az úszást és nekem ennyi elég is. Második óra tesi volt, ahol elfelejtettem levenni a bőrkarkötőmet, amit sikeresen elhagytam. Felmentem az öltözőbe és visszaöltöztem normális ruhába, majd gyors léptekkel elhagytam az öltözőt. A szekrényemhez érve nemes egyszerűséggel belevágtam a tornazsákomat és beviharzottam a terembe. Sajnos nem csak én voltam ott, hanem a hajdani szerelmespár is. Éppen nagyban elégítették ki egymás vágyait, én meg rájuk sem nézve ültem be a padom mögé és elővettem a tegnap vett könyvemet. Olvastam belőle pár oldalt, de irritált, hogy mellettem 1 méterre nyalják-falják egymást, így elraktam a könyvemet és mentem volna ki, amikor megszólítottak.

- Mi a baj, talán zavar, hogy együtt vagyunk? – Kérdezte fülig érő szájjal Kincső.

- Nem. Engem semmi sem zavar. Az égadta világon semmi. – Füllentettem.

- Tőlem olvashatsz itt. – Mondta Áron.

- Már nincs kedvem olvasni, valahogy…. nincs. – Bámultam magam elé.

Mindketten vállat vontak és folytatták azt, amit az előbb csináltak. A folyosón a szekrényemhez dőltem és gondolkodtam. Mindenen, ami eszembe jutott. Hirtelen Kincsőt láttam eltávozni a termünkből és ahhoz a sráchoz tartott, akivel reggel láttam. Nyomban smacizni kezdtek! Ez már mi? Kilencedikes, de érti a dolgát. Pff. Irodalomóra után lementem az aulába. Vettem magamnak egy túrós rétest meg egy narancslét. Hirtelen megszólított valaki:

- Ma olyan csendes vagy. Minden rendben? – Kérdezte mögöttem állva Robi.

- Persze, miért ne lenne?

- Zavar a dolog igaz? – Tért rá a lényegre.

- Igen, zavar, hogy nem mondhatom el neki.

- Tőlem elmondhatod.

- De, akkor jobban utálna.

- Hidd el nem utál – simította meg a karom – Én tudom ez a lényeg.

- Mégis honnan? 

- Legyen annyi elég, hogy tudom. 

Ránéztem és halványan elmosolyodtam. Leültem egy kisszékre és megettem a most vásároltakat. De nem esett jól semmi sem.

    Délután visszajöttem a suliba, ami igazán csendes volt. Letettem a bringámat, majd a dráma terem felé vettem az irányt. Éppen léptem volna be a terembe, amikor megakadt a szemem egy rasztán, egy skullcandy fülhallgatót viselő és egy nagydarab fiún. Totál megijedtem, mert csak ők voltak a teremben, így megfordultam és hazafelé vettem az irányt, miszerint én be nem megyek oda. Túl ijesztőek voltak. A gimi ajtaján kiérve Áron jött velem szembe.

- Hát te? 

- Semmi, csak… valamit itt hagytam. – Hazudtam, mert egyáltalán nem akartam azt a ciki dolgot elárulni, miszerint én nem merek bemenni idegenek közé.

- Esetleg nem a színjátszó kör miatt jöttél? 

- Lehet – vontam vállat.

- Bekísérjelek? – Ajánlotta fel.

- Ugyan miért tennéd? 

- Miért ne?

- Mert pénteken…..

- Figyelj, attól, hogy te azt mondtad, nem leszek olyan. Gondolhatod úgy, de engem nem érdekel. Na gyere, bekísérlek! – Mosolyodott el, és ketten besétáltunk újra az épületbe. A teremben hirtelen többen lettek és döbbenten néztem, hogy Robi is ott volt, Anettre meg amúgy is számítottam. Leültünk a kikészített székekre és néztük, ahogyan a hét amúgy is színjátszó körös diák magyaráz nekünk. Arról beszéltek, hogy milyen lesz az év menete, mire kell készülni. Először is október 23. ünnepségre, utána a Valentin-hét utolsó napján adunk elő szerelemmel kapcsolatos darabot, majd a Ki mit tud?-ra és végül a tanár kiválaszt pár nagyon tehetséges diákot, akikkel külön darabot csinálnak a Tánc és Dráma Fesztiválra. Tökre megörültem, mert nagyon jó dolog előadni valamit és eddig is jártam színjátszóra. Nagyon izgalmas lesz! J Mivel ez a nyílt szakkörök hete, Szurdi Georgina tanárnő drámás játékokkal készült, amikben mi is részt vehettünk. Az igen érdekes szakkör után a folyosón vártam Robit, amikor Hangát láttam kijönni a mellettünk lévő teremből. Odaköszöntem neki, mivel ma nem nagyon beszéltünk.

- Te, hogyhogy itt vagy? – Érdeklődtem.

- Nem mondtam? Rajszakkörön. – Vigyorgott.

- Nem mondtad. Ma nem is beszéltünk…

- Az lehet – tűnődött – Tök jó volt! Nézd, rajzolhattunk mesehőst! 

- Kitalálom kit rajzoltál – majd tettetett gondolkodással szünetet hagyva rávágtam – Hidan! 

- Ííííígen! Szerinted jó lett? – Mutatta meg a művét.

- Aszta! Nagyon jó! – Bólintottam elégedetten. 

Még beszélgettünk egy kicsit, utána kijött Anett a drámateremből, így együtt indultak haza. Én még vártam egy darabig Robira, de egyre jobban kezdtem unni magam, már majdnem azon voltam, hogy elindulok egyedül, de nyílt az ajtó és Áron lépett ki rajta. 

- Nem láttad Robit? 

- Ja, még bent beszélget a tanárnővel – mutatott vissza a drámaterem felé.

- Ó, értem, köszi.

- Szerintem egy óránál hamarabb nem fog onnan kijönni.

- Mindegy, megvárom.

- Oké, szia! – Köszönt el, majd a barátnőjéhez sietett és kézen fogva sétáltak ki az épületből. Legszívesebben odaordítottam volna, hogy már meg is csal, de nem voltam bunkó. Még tíz percig vártam, amikor végre kijöttek az utolsó emberek is. Ezt Robira és a tanárnőre értettem. 

- Mi volt olyan fontos, hogy negyven percig várjak rád?

- Hazamehettél volna. – Felelte, közben pedig elindulta a bejárati ajtó felé.

- Hé, azért megvárhatnál! Jogom van arra, hogy ezt kérjem tőled!

- Én nem kértelek arra, hogy várj meg.

- Tényleg? Pedig én úgy emlékeztem – húztam el kínosan a számat.

- Pedig nem. Na, de, hogy ne legyek olyan igazságtalan megvárlak.

- Köszönöm! – Mosolyogtam rá.

Amikor hazaértem, ledobtam a cuccom és ettem valamit, mert igazán éhes voltam. Megcsináltam a leckémet másnapra, majd Danival beszélgettem kicsit és beültem a gépem elé, mert úgy éreztem, hogy itt az ideje annak, hogy Narutot nézzek. Anyu benyitott a szobámba és leült az ágyam szélére.

- Minden rendben? 

- Miért ne lenne? – Állítottam meg a legjobb résznél a videót.

- Hát mert nem nagyon beszéltél a suliról – próbálkozott.

- Mit mondhatnék róla? Még nem ismerek senkit sem annyira, vannak jó fejek, vannak idegesítő alakok és vannak olyanok, akikkel semleges a kapcsolatom. Van olyan, aki még belőlem is kihoz olyat, amit nem kéne már az első héten. Van, akivel egy húron pendülünk, van, aki irányítani akar és kb. ennyi.

- Ki az, aki kihoz belőled olyat, amit nem kéne? – Kérdezett vissza, úgy, mintha a többi jelzőt nem hallotta volna.

- Az lényegtelen – legyintettem.

- Nekem elmondhatod. Csak nem egy fiú? 

- Neeeeeeem, dehogy! – Füllentettem.

Végül beadtam a derekam, anyunak nem lehet hazudni. Még én sem tudom, hogy én hogyan érzek egyáltalán. Semmit sem tudok én már! Azt sem tudom, hogy kivel, hogyan kéne bánnom, mert félek, hogy olyat mondok, amit nem kéne. Félek, hogy ez a túlzott megfelelési kényszer lesz a vesztem. Talán Ő is emiatt kerül engem.

Szeptember 7., vasárnap

Reggel az volt az első dolgom, hogy átmenjek Dani szobájába és meglessem. Az elsötétített szobába belépve megláttam az irtó édesen alvó öcsikémet, aki pont felém volt fordulva. Leültem az ágy szélére és egy jó darabig bámultam. Jó volt végre látni, csak egy valami hiányzott. Az életkedve. Rossz volt ránézni a szürke arcára, a vézna kezeire és arra, hogy a szája le van konyulva. Megsimítottam az arcocskáját, majd lementem a konyhába és csináltam magamnak pirítóst. Amikor megtekintettem a közösségi portáljaimat, Hanga írt, hogy nincs-e kedvem elmenni sétálgatni a ligetbe, mert annyira ideges, hogy valakivel beszélnie kell, így engem és Anettet is elhívott. Természetesen elmentem, mert semmi olyan dolgot nem találtam, amivel elfoglalhatnám magam. A ligetbe érve már javában beszélgettek, de az érkezésemre mindketten felkapták a fejüket és megvárták, míg odamegyek.

- Szia, Iza! – köszönt Hanga, az eredeti állapotához képest vidámabban.

- Hali! – intett Anett is.

- Sziasztok! Na, mizu anyuddal? – aggodalmaskodtam egy kicsit.

- Most sokkal rosszabb! Mindenért ordibál velem. Bármit is csinálok, folyton szidást kapok érte. Már a ligetbe is alig akart elengedni. – Biggyesztette le a száját.

- Uhh.

- Komolyan mondom, kezd bekattanni! Apunál akarok lenni! 

- De apukád konferencián van, csak a nagynénédhez tudnál menni – magyarázta Anett.

- Igaz, de még nála is százszor jobb lenne! Sőt ezerszer!

- Akkor minek vitt el téged, ha csak kiabálni tud veled? – Csodálkozott Anett.

- Na, ez az – Szomorkodott, mikor hirtelen felvonta a szemöldökét és egy szőke hajú lányra nézett, aki egy alacsony fiút ölelgetett és puszilgatott. Rögtön tudtuk kikről van szó.

- Hah, mondtam én! – Emeltem meg a hangom.

- Hőőőőőőő, ez tiszavirág életű lesz! – Rázta a fejét Anett is.

- Körülbelül.

A lány újból megpuszilta a fiú arcát, aki nevetve csapkodott, hogy hagyja abba. Anett és Hanga újból beszélgettek, míg én bámultam azt a két személyt, akik az előbb vállalták fel közelebbi kapcsolatukat. Sóhajtva visszafordultam a lányokhoz és folytattuk a beszélgetést. Végül elindultunk valamerre és tovább beszélgettünk, mire egy cukrászda előtt álltunk meg. 

- Figyi, Iza. Mi Anival bemennénk enni egy sütit. Hoztál pénzt?

- Nem, de nem is vagyok éhes. Egyetek csak – simítottam meg a vállát. Majd elindultam hazafelé, amikor egy barna hajú fiú jött velem szembe. A haja kócos volt és zöld melegítő felsőt viselt. Azonnal megismertem és mosolyra húztam a számat.

- Szia, Robi! 

- Szia, Iza! 

- Haragszol még rám? – Kérdeztem félénken.

- Miért haragudnék? – Nézett rám értetlenül.

- Hát, amiért összevesztünk pénteken… - Halkultam el.

- Nézd, én nem haragszok meg ilyen apróságok miatt emberekre. Te azt láttad jónak, ha kimondod a véleményed. Én meg csak elmondtam, hogy nem gondoltam volna rólad, de ez nem azt jelenti, hogy haragszom is rád. 

- Óóóóó – húztam el a számat.

- Van kedved sétálni?

- Van. 

- Remek! Akkor elmehetnénk a ligetbe – Tanácsolta.

- Inkább menjünk más felé, most voltam ott.

- És? Attól még elmehetünk arra nem?

- De, igen, csak…. Na, szóval… Most inkább más felé menjünk – próbálkoztam. 

- Ahogy gondolod – vont vállat és el is indult.

- Köszönöm! 

- Mit?

- Hát azt, hogy nem arra megyünk. 

- Ha nem akarsz, nem megyünk arra. Ennyi. Nem tettem túlságosan hősies dolgot.

Mosolyogva megráztam a fejem és Robi után mentem. Sétálás közben olyan dolgokról beszélgettünk, mint például, hogy milyen volt az általános iskola, meg, hogy milyen munka érdekel minket a közeljövőben. Megtudtam, hogy Robi totál egyedül volt egész általánosban. Egy barátja sem volt, ami végül is a maga módján érthető, hiszen Robi köztudottan nem egy társas lény. De irtó rendes és szerintem jó a társasága. A fél városon végig vonultunk és még mindig beszélgettünk, amikor elértük a könyvesboltot. 

- Ide be kell mennem! – Jelentette ki és már indult is be.

- Hé, várj! Én is megyek! – Majd ahogyan betoppantam a levegőt azonnal könyvillat töltötte meg. Robi után mentem, aki tudatosan járt a könyvespolcok között és már meg is torpant, majd elkezdte nézni az előtte lévő könyveket, megfogta az egyiket és már ment is az eladóhoz. – Hű! Ehhez tehetség kell! Szerintem én is nézek valamit.

- Nézzél csak. Én majd kint várlak. 

- Rendben. – Fordultam vissza a könyvekhez. Mind nagyon szimpatikus volt és érdekelt, hogy mi van benne, de mivel nem egyedül voltam, próbáltam a legszimpatikusabbat kiválasztani. Mivel engem az ifjúsági regények vonzanak, így a Testvérek?! Na ne! akadt a kezembe, így gyorsan mentem is fizetni. Épphogy léptem volna ki a boltból, amikor az üvegablakon keresztül Áront láttam megérkezni a „hercegnőjével” és kérdőre vont tekintettel nézett Robira. Mivel nem nagyon volt kedvem kimenni, megvártam még elmennek, így bentről szemléltem az eseményt. 

- Te meg mit csinálsz itt? 

- Könyvet vettem, néha te is vehetnél.

- Milyen humoros vagy, úgy, mint a Facebookon igaz? - nevetett lesajnálóan Áron.

- Mondom, szerintem van olyan könyv is, ami a „Hogyan legyünk kulturáltak” címet viseli. 

- Amúgy meg miért vagy még mindig itt, ha már megvetted azt a vackot? – Mutatott a kezében tartott könyvre.

- Izát várom, mert tudod, vannak még olyan emberek, akik mernek olvasni.

Áron még jobban felvonta a szemöldökét, majd az ablakon keresztül megpillantott engem. Megrázta a fejét, én meg „minden mindegy” alapon kivánszorogtam a könyvesboltból és magasról tettem rá, hogy ott van ő is és Kincső is. 

- Sziasztok – köszöntem kelletlenül.

- Csá – szaladt ki Áron száján is.

- Mehetünk? – Kérdezte Robi rám nézve.

- Természetesen! – Mondtam indulatosan és gyors léptekkel indultam el. Nem néztem vissza, hogy ott vannak-e még, csak mentem előre. Robi mellettem ment és gyanúsan méregetett, mert érdekes fejeket vághattam.

- Te most színi tanfolyamra mész, hogy így gyakorlod az arcjátékot vagy csak ideges vagy? – Méregetett.

- Ideges vagyok! Utálom a bunkó embereket! Hiába csak egy hete ismertem meg, de attól függetlenül eléggé ki tud borítani! – Magyaráztam.

- Vannak ilyen emberek, de ne izgasd magad rajta – legyintett.

- Megpróbálom, de rossz, hogy…

- Nem változott meg, csak mert leszóltad? – Nézett rám furán.

- Igen. Tudom, hogy hülyén hangzik, de ez van. 

- Mondtam, engem nem zavar, hogy te máshogy látod a dolgokat. 

- Hát akkor jó. De most már megyek, mert itthon van végre az öcsém és még a szobámat is ki kéne takarítani.

- Akkor, szia! – Köszöntünk el egymástól, mert én balra vettem az irányt viszont Robi egyenesen ment. Hazaérve egy aprócska mosoly ragadt az arcomra, mert Dani jött le a lépcsőn és egyből felém vette az irányt, amikor meglátott. Megölelt én is őt és bevánszorogtunk a nappaliba, majd leültünk. Anya mindkettőnknek behozott egy joghurtot és hozzá egy kiskanalat. Dani úgy ette, mint kacsa a nokedlit. Én nem ettem olyan gyorsan, csak egy nyugodt tempóban és közben a tévét néztem. Apu és anyu is megérkezett, így filmet néztünk. A kedvenc vígjátékunkat, a Johnny English-t.