Mintha csak tegnap lett volna, hogy elkezdődött a téli
szünet. Fel sem tűnt, hogy ilyen gyorsan telik az idő. Csupán három könyvet
olvastam ki, emellett pedig filmnézéssel töltöttem az időm nagy részét. Nem
mentem senkihez, csak Vivi aludt itt nálam, akivel kibeszéltük a sulikat, mert
hát mégiscsak eltelt vagy fél év, azóta meg jobban megismertük újdonsült osztályunkat.
Valójában sokat találkoztunk szünetben, és be kell látnom, teljesen normális
lány, tök fura, hogy csak most lettünk jóban.
- Mi a helyzet azzal a Hajnival, akiről
meséltél? – kérdeztem, emlékezve arra a lányra, akiről régebben úgy
nyilatkozott, mint a „besztfrendjéről”.
- Már elment a suliból, mert mindenki cikizte a pasijai miatt.
- Hű, az úgy konkrét – csodálkoztam.
- Hát van ez így – tárta ki a karját. – Egyébként veled mi újság?
- Nem sok. A mi giminkből is elment egy lány.
- Ki?
- Kincső, de nem a mi osztályunkba járt. – Mondtam a lehető legnyugodtabban,
még egy megkönnyebbült sóhajt is hallattam, majd folytattuk a társalgást.
- Tényleg, te tartod a kapcsolatot a régiekkel?
- Mármint a régi osztályunkra gondolsz?
- Aha, tudod, Márkó, Evelin, Kitti, Ricsi, Gina…
- Janka, Marci, Kristóf, Leila, Vera, Betti…
- Klári, Barna, Olgi, Szabi és Lulu, akinek mi is volt a rendes neve? – nézett
rám gondterhelten.
- Lujza.
- Jaaa, igen. Még hatodik elején ragadt rá ez a becenév, aztán úgy regisztrált
be Facebookra. Aj, mi történt ezzel a jó kis osztállyal? Azt hittem, hogy
jobban fogunk kötődni egymáshoz…
- Talán mind azt hittük, de legbelül tudtuk, hogy nem így lesz – vettem elő a
lelkizős énemet. Most, hogy így belegondolok, Vivin kívül a ballagás óta nem
beszéltem senkivel. Még Luluval se, mondjuk ő elköltözött a szüleivel együtt
Norvégiába, de talán vele voltam el a legjobban osztályon belül, most meg csak
a képek alapján tudom beazonosítani – amiket posztol -, hogy mi van vele
odakint. Most meg hajnali kettőkor Vivivel ücsörgök a szobámban és felidézzük
az elvileg nagyon összetartó osztályunkat, akik úgy szétszálltak egymástól,
hogy alig van egy-két ember, akiről tud valamit a másik.
Az év utolsó napján igen kómás fejjel
ébredtünk, megbeszéltük, hogy ketten szilveszterezünk nálunk. A kiskutyás
pizsamámban vonaglottam le az étkezőbe, ahol anyu éppen terítette az asztalt
(mindig felhajtást csinál abból, ha jön egy vendég és itt alszik).
- Jó reggelt – köszöntöttem – segítsek?
- Jaj, kincsem, nem kell – rázott le azonnal egy apró mozdulattal. Megvontam a
vállam és visszabotorkáltam a szobámba, ahol Vivi a telefonját babrálta.
- Nem kapcsol be – ütögette meg többször is a készüléket. Lassan ott tartott,
hogy a falhoz vágja.
- Nem lehet, hogy lemerült és töltőre kéne tenni? – kérdeztem.
- Lehet – állapította meg a telefont elemezve.
Végül csatlakoztatta a töltőhöz, amit elhozott hozzánk, hogy ha lemerül, akkor
azonnal tölteni tudja, mert éjfélkor mindenképpen küld újévi üzeneteket a
családnak, barátoknak meg még a fogalmam sincs mennyi ismerősének. Én általában
egy „B.Ú.É.K :D” kiírással elintézem az újévi jó kívánságokat, amit páran
bekedvelnek és ezzel el is van intézve a dolog.
- Miért ilyen poros a telód? – hajolt a már hónapok óta az íróasztalomon heverő
és porosodó mobilomhoz.
- Nincs meg a töltőm – válaszoltam egyszerűen.
- Miért nem vesztek újat? – váltott át nyomozósdiba.
- Mert úgy se használom, nem kell – tártam szét a karom. Jó, azért néha talán
jól jönne egy-két telefon, amikor lusta vagyok hazagyalogolni vagy buszozni,
meg már anyuék is érdeklődtek, hogy nem tudnak elérni. Szerintem akkor sem
olyan észveszejtően fontos.
- Nem nézünk valami filmet? – ajánlottam fel.
- Okés, de mit?
- Mit szólsz a Schindler listájához?
- Az valami történelmi film? Mert akkor kösz, de nem – rázta meg a fejét. –
Miért nem nézzük meg a Csillagainkban a
hibát?
- Már láttam. A Csíkos pizsamás fiúval
mi a helyzet?
- Először történelem, most meg mese – hajtotta le a fejét. Kár, hogy a Csíkos pizsamás fiú egy második
világháborúban élő gyerekről szól, akinek az apja egy náci katona és a házuktól
nem messze egy munkatábor van, ahol a fiú az egyik rab gyerekkel barátkozik
össze. De azért mese, csak a vége nem az.
- Jó, akkor javaslom, hogy keresgéljünk inkább neten – nyitottam fel a laptopom
fedelét. Bepötyögtem a böngészőbe, hogy „online filmek” és indulhatott is a
keresés. Amikor a legfrissebb filmek után a legjobban értékelt filmek
kategóriájában találtuk magunkat, egyszerre néztünk össze és megállapítottuk,
hogy ezt kell megnéznünk. The Holiday.
Tökéletes.
- Már mióta meg akarom nézni – tapsikolt Vivi.
- Én is kinéztem magamnak.
- Akkor mire várunk? Indítsd! – parancsolt rám, és mást nem tehettem,
elindítottam a filmet.
Nem hiába írták a kritikák, hogy jó
film. Nem véletlenül kapott 9.8 pontot a tízből. Nem hinném, hogy én és Vivi
lettünk volna a kivételek, akiknek pont nem tetszik. Igen, be kell vallani,
nagyon élveztük. Egy jó fél órában tárgyaltuk ki a filmet, hogy melyik karakter
miért volt szimpatikus, illetve unszimpatikus, majd Vivi telefonja csörögni
kezdett. Felkapta az ágyról és a tekintete lefagyott, amint elolvasta a
kijelzett nevet. A szeme a döbbenettől óriásira kerekedett, a szája nyitva
maradt, még az ujjai is remegtek.
- Úristen! – sikoltott föl hirtelen. – Ez, ez lehetetlen!
- Miért ki hív? – fogtam be a fülem, mert kezdtem úgy érezni, hogy még egy
sikítás és többé nem hallom a hangokat.
- Adrián!
- Az, az Adrián? – kerekedett el a szemem. Tegnap este magyarázta, hogy van egy
srác a suliban, aki bejön neki, csak a fiú ezt még nem tudja, ezért ilyen
baráti viszonyban vannak.
- Igen! Most mit csináljak? – nézett rám kétségbeesetten.
- Öhm… tudtommal barátok vagytok, tök természetes, hogy felveszed nem? Vagy
eddig, hogy csináltad, amikor hívott?
- Felvettem, de érted szilveszterkor hív! – kiáltott fel.
- Ne sikongass, inkább vedd fel a telefont – utasítottam. Bólintott egyet, majd
megnyomta a kis zöld gombot és remegő kézzel tette a füléhez a készüléket.
- Haló? Nem, barátnőmnél vagyok. Itt töltöm a szilvesztert. Várj, megkérdezem –
mondta, majd elhajolt a telótól és rám nézett. – Mit szólnál, ha az év utolsó
napját nem a szobádba zárva töltenénk? – vonogatta folyamatosan a szemöldökét.
Fontolóra vettem a dolgot. Nem szoktam bulikba járni, általában a gép előtt
vagy a családommal társasozva töltöm ezt az ünnepet. Most viszont itt volt ez a
lehetőség, hogy végre szakítsak a hagyományokkal és bulizzak egy jót. Hát nem
is tudom. Lehet, hogy a Facebook, Tumblr, Youtube hiányolni fognak engem, no
meg a könyveim. És a családi társasokkal mi lesz? Ebben az évben nem bírok
többször Catan telepeseizni, vagy Monopolyzni. A kártyajátékokkal is ez a
helyzet. Nagyot nyelve megszólaltam:
- Megkérdezem anyát.
- Jóó – örült meg hirtelen, majd visszakapta a füléhez a telefont.
Kissurrantam a szobámból és egyenesen lebaktattam a nappaliba, ahol anyuék
néztek tévét. Elővettem legcukibb énemet és úgy néztem rájuk. Rossz volt, nem
szeretek olyan dolgot tenni, ami a családi együttlét ellen szól. Túlságosan
megszoktam már a folytonos, asztalnál ülős játékokat, összeveszéseket,
nevetgéléseket. Volt, amikor sírva hagytuk el a nappalit, mert annyira
összekaptunk egy-egy hülyeségen. Belül mardosott a bűntudat, hogy most itt
hagyom őket egyedül várni az újévet. De ugyanakkor el akartam menni Vivivel.
Csak lehet, hogy nem az ő közösségéhez, hanem mondjuk a sajátomhoz. Vagy
mindkettőhöz. Nem morfondírozhattam tovább, mert apunak feltűnt, hogy szótlanul
álldogálok mellette.
- Mi a baj? – szegezte nekem a kérdést.
- Figyeljetek, Vivivel szeretnénk elmenni az este – bukott ki belőlem.
Mindketten csodálkozó tekintettel meredtek rám.
- Mégis hová? – pislákolt folyamatosan anya.
- Azt még nem tudom – válaszoltam, majd felordítottam Vivinek – Vivi, gyere le!
Hamarosan csapódott az ajtó és már trappolt is lefelé az előbb még oly nagy
izgalommal telefonáló barátnőm.
- Tessék? – állt meg mellettem.
- Iza most mondta, hogy nem terveztek itt maradni az este. Hová mentek? –
nézett rá apa.
- Hát – vakarta meg a fejét – Adrián azt mondta, hogy a ligetben várnak minket
hatkor.
- A ligetben? – nézett ránk rosszallóan apu.
- Hatkor? – fehéredett el anyu.
- Nélkülem? – esett teljesen kétségbe az öcsém.
- Persze, csak ott találkoznánk, utána elindulnánk valamerre. – Mondta olyan
nyugodtsággal az arcán, hogy még az sem zökkentette volna ki, ha hirtelen
földrengés lenne. Bár a szülők szemébe nézve nem láttam megnyugvást. Mondjuk, a
„valamerre” kifejezés nem biztos, hogy a legmegnyugtatóbb válasz, amit kaphat
egy szülő a bulizni vágyó gyerektől.
- Egyébként ki az az Adrián? – mért végig minket anyu. Hamar rájön arra, hogy
ki az, akit ő nem ismer.
- Vivi sulijába jár.
- Ez nagyszerű – forgatta meg a szemét – más valaki lesz még veletek?
- Igen. Tibi, Ricsi, Szilvi, Dorka, Zorka, Ádám és Áron. – Mi a…? Ó, szóval
Adriánon kívül mindenki mást ismerek? Hát ez nagyszerű…
- Na, végre olyanok, akiket ismerünk – görbült fel a szája anyunak.
- Akkor elmehetünk? – tértem rá a lényegre.
- Igen, de hajnali kettőkor itt vagytok! – szabta meg a határidőt szigorú
szülőhöz méltóan.
Vivivel összenéztünk, majd mosolyogva mentünk fel a szobámba. Az ajtót becsukva
kérdőn fordultam felé.
- Te ismered őket?
- Adrián volt osztálytársai az ikrek, Ricsit meg Tibit egy buliban ismerte meg,
Ádámot és Áront szintén, Szilvit meg nem ismeri Adrián, csak annyit tud, hogy a
barátnője Tibinek – magyarázta meg a dolgokat.
- De te ismered őket?
- Nem.
- Értem. Most hány óra van?
- Negyed öt. Jézusom, már csak egy óra negyvenöt percünk maradt öltözni! –
kiáltott fel. Míg ő hazament valami elegáns ruháért, én lehuppantam az ágyamra
és kezembe véve a Nem vagyok sorozatgyilkos!-t,
olvasni kezdtem. Kemény fél óra múlva felcsörtetett a szobámba Vivi és
ledobálta a ruháit (igen, többet is hozott) az ágyamra.
- Minek ennyi?
- Nem tudtam dönteni.
- Fél óra alatt vacilláltál ennyi ruha között? – dülledt ki a szemem.
- Nem tudom, hogy téged hogy nem tud érdekelni az, hogy hogyan mutatkozol mások
előtt – rázta meg a fejét.
- Ennyi „hogyot” egy mondatban – nevettem fel halkan.
Negyed hat körül már én is azt mondtam, hogy ideje öltözködni, míg Vivi mindig
azon morfondírozott, hogy piros, zöld vagy sárga ruhát vegyen fel.
- Én azt mondom, hogy kéket – feleltem oda sem nézve.
- De olyan itt nincs! – emelte fel a hangját.
- Igen, pont ezért.
- Miért, te milyet veszel fel?
- Fekete csőfarmer, fehér kötött pulcsi és kabát.
- Tehát azt, ami most van rajtad – jött rá egyből. Mondjuk, nem volt nehéz
dolga, csak rám kellett nézni. – Én nem értem, hogy tudsz ilyen gyorsan dönteni.
- Én meg azt nem, hogy nem tudsz ilyen gyorsan dönteni.
Míg behullámosítottam a hajamat és sminkeltem, azt hallgattam, ahogy Vivien
folyamatosan sikít, mert nem jó a ruha színe vagy anyaga, vagy bősége,
hosszúsága meg a többi. Megráztam a fejemet és folytattam a szájfényem
feltételét a számra. Kész voltam. Negyedóránk volt hátra az indulásig, Vivi
viszont még sehol sem tartott. Visszacaflattam a szobámba ahol egy szál
semmiben nézegette az ágyamra gyűrődésmentesen kiterített ruháit.
- Vivi, én megértem, hogy fontos tényező az, hogy hogyan nézel ki, de összvissz
negyedórád maradt arra, hogy elkészülj – ismertettem az időt.
- Akkor segíts mááár, mert kiakadok! – kezdett el hisztizni nem éppen a
legjobbkor. Odarohantam a szekrényemhez, kiráncigáltam belőle egy pingvines
kötött pulcsit, fekete nadrágot és a kezébe nyomtam.
- Mivel azok annyira egyformák, hogy nem tudsz köztük dönteni, inkább vedd fel
ezt.
- Minek? Én nem hordok ilyeneket – cöcögött egy sort a kezében gyűrődő
darabokon.
- Pont ezért vedd fel.
Értelmetlen tekintete elárulta, hogy fogalma sincs, mire készülök. Magam sem
értettem, de félreértés ne essék, nem akartam jobban tündökölni, mint ő,
szimplán csak kész akartam lenni, időben ott akartam lenni a találkozón.
Óvatosat bólintott, majd öltözni kezdett. Viszonylag hamar elkészült.
- Indulhatunk? – kérdeztem, de közben már rontottam is ki a szobámból.
- Várj, még ki kell sminkelnem magam.
- Oké – forgattam meg a szemem, de amint megláttam, hogy több szemfestéket,
púdert és rúzst is pakol ki az íróasztalomra, azonnal megráztam a fejemet,
megragadtam a karját és lerángattam a lépcsőn.
- Hééé, szükségem van a sminkre! – sikongatott folyamatosan.
- Majd adok egy kis szájfényt, annyi elég lesz – zártam le ennyivel a dolgot,
amiből Vivi is megértette, hogy most nem lehet tovább húzni az időt. Felvettem
a fekete bakancsomat és a szövetkabátomat (szeretem a feketét, na), majd egy
fehér kötött sapkát és kötött sálat tettem még magamra. Mindkettőt mamám kötötte.
Most is kaptam tőle karácsonyra egy kötött pulcsit, ilyen hópehely mintásat.
Igazából a pingvinest is ő kötötte, meg azt az egyszínű fehéret is, ami rajtam
volt. Vivi egy bőrkabátban, magas sarkú csizmában és sapka nélkül indult meg a
bejárati ajtó felé.
- Akkor a megbeszélt időben… - kiáltotta nekünk a nappaliból anyu.
- Rendben, itt leszünk – ordítottam vissza.
Azzal a lendülettel kiléptünk az udvarra, majd az utcára. Hideg volt és sötét,
de az utcán égő villanyoszlopok megvilágították az utat. Gyorsabb tempóban
kezdtünk el gyalogolni a liget felé, és már vagy tíz perces késésben voltunk,
de még se hívtak telefonon. Emiatt kezdtem gyanakodni, hogy esetleg nem vártak
minket és csak szívatás volt az egész meg minden, de a liget közelébe érve
hangos röhögést hallottam. Fekete alakok tűntek fel a színen, mind beszélgettek,
nevetgéltek meg futkároztak (?). Közelebb érve a társasághoz, már teljes
egészében be lehetett azonosítani a személyeket. Már mindenki ott volt, így
csak ránk kellett várni, de amint odaértünk, az egyetlen ismeretlen srác lépett
oda hozzánk és egy barátinak számító öleléssel köszöntötte Vivit, velem pedig
kezet fogott és bemutatkozott.
- Nagy Adrián – rázta meg a kezemet.
- Róner Izabella – mosolyogtam rá, majd elengedtem hűvös kezét. A társaságra
nézve nem tudtam eldönteni, hogy most itt fogunk dekkolni vagy pedig elindulunk
valamerre. Még mielőtt bármerre is indultunk volna, Dorci és Zorka is
üdvözöltek, Ádámmal egyetemben. Tibi csak intett egyet távolról, Szilvi meg rám
mosolygott. Egyedül a két morcos csávó nem köszönt. Hah, kedvesek. Mindenesetre
én azért intettem nekik is egyet, hátha viszonozzák vagy valami, de csak a
szempillájukat meresztgették, majd összeröhögtek. Totál nem értettem a
szituációt, de jól van, nekem aztán mindegy.
- Induljunk már el! – ordította Adriánnak Ádám.
- Jó, jó, persze, persze – szabadkozott Adrián – akkor menjünk abba a buliba? –
vakarta meg a fejét. A többiek egyöntetűen az igen mellett döntöttek, míg
bennem a nem hangosabban üvöltött, mint bármikor. Én és a bulik, nem hinném,
hogy összeillünk.
- Mi az Iza – fordult felém Dorci kérdőn. Mondhattam volna, hogy nem akarok
diszkóba menni, de mosolyt erőltetve az arcomra, ökölbe szorítottam a kezemet,
majd meglendítettem és egy igen kiáltással jeleztem, hogy én is velük vagyok és
indulhat a party time. Legbelül viszont rohadtul nem akartam bulizni. Inkább
maradtam volna otthon, még ha Vivi el is jött volna egyedül, én mondhattam
volna, hogy nem. Adrián vezetésével elindultunk, én leghátul baktattam és
mellém Zorka lépett.
- Lerí rólad, hogy nem akarsz jönni – suttogta.
- Nem éppen.
- Akkor meg minek jössz?
- Vivi miatt. Azt se tudtam, hová megyünk, csak annyit mondott, hogy ez az
Adrián meghívott minket bulizni és, hogy a ligetben vár.
- Ne izgulj, jó lesz – fordult felém vigyorogva és belebokszolt a karomba. A
hidrogén szőke, oldalt felnyírt haja az utca fényében fehérnek hatott, vörös
rúzsa nagyon jól kiemelte a száját. Igazi Miley hasonmás.
Megérkeztünk valami lepukkant
raktárépülethez, ahonnan csakúgy bömbölt a zene. Reménykedtem benne, hogy csak
pihenni álltunk meg, de sajnos Adrián Vivivel együtt már nyitotta is az
ajtaját. Nem tudom, hogy milyen buli lehetett ez, de nem láttam semmi olyan
helyet, ahol fizetni kellett volna. Mikor én nekem kellett belépnem a
helyiségbe, nem tudtam eldönteni, hogy most gyorsan hazaloholok vagy még mindig
műmosollyal az arcomon sétálok be azzal a szándékkal, hogy milyen jól fogom
érezni magam. Ugyanis tudtam, hogy nem lesz jó.
- Na, mi lesz már – toporgott Zorka az ajtóban. Hatalmas sóhaj hagyta el a
számat, majd egy apró bólintással jeleztem, hogy megyek és tartsa meg az ajtót.
Ahogy beléptem a romos épületbe elfogott az undor. Ez még mindig nem nekem
való. Ugyanolyan ronda volt belülről, mint kívülről.
- Komolyan itt fogjuk tölteni a szilvesztert? – motyogtam leginkább magamnak, de
valaki mégis meghallotta a nyavalygásom.
- Ne izgulj, inkább engedd el magad – mosolygott Szilvi Tibi karjába
kapaszkodva.
Kerestem magamnak egy helyet, és ott ücsörögtem, míg nem Adrián ült le mellém.
- Mi a baj Iza… ugye?
- Semmi – mondtam, de újdonsült ismerősöm faggatni kezdett. Nem arról, hogy
miért nem érzem jól magam, sokkal inkább arról, hogy hány éves vagyok, melyik
suliba járok, volt-e már barátom meg satöbbi. Kikerekedett szemekkel néztem rá,
majd ködösítve válaszolgattam a kérdésekre. Vivi szakította meg a csevegést,
majd beült az ölembe, amiből én kilöktem, majd felálltam a székről és
elindultam. Ahhoz képest, hogy ez egy ilyen lepukkant raktár volt, találtam
benne egy bárpultot, ahonnan lehetett rendelni. Áron és Ricsi már ott ültek és
társalogtak én meg a pult legeslegszélére ültem, nehogy észrevegyen bármelyikük
is és esetlegesen megint kiröhögjenek.
- Mit kérsz? – fordult felém az egyik srác.
- Egy üdítőt – mondtam cinikusan.
- Ne viccelj már! Sör, bor? Semmi ilyesmi?
- Nem iszom – vontam vállat.
- Na jó, máris hozom – mosolygott rám. Hamarosan kihozta az üdítőmet, amit
jókedvvel vettem a kezembe. Már éppen menni készültem, amikor megszólalt.
- Ez kétszáz forint lesz – vigyorgott még mindig.
- Ja, persze – fordultam vissza hozzá, majd elkezdtem kutatgatni a zsebeimbe. A
kabátom – ami még mindig rajtam volt – zsebében nem érzékeltem pénztárcát, se
pénzt. Ijedten kezdtem túrni a nadrágzsebemet, de ott sem volt. Akkor esett le,
hogy nem hoztam pénzt. Nagyszerű.
- Látom nem találod a zsét. Ne aggódj, neked ingyen is odaadom – mellékelt egy
kacsintást is az idióta vigyorához a fiú.
- Nem, azért azt nem kell – ellenkeztem. Mondjuk, más választásom úgy sem volt,
mert a pénzem otthon kuksolt, viszont elfogadni meg nem akartam ezt az
ajánlatot, miszerint ingyen ihatom meg az üdítőmet.
- Tessék, pontosan kétszáz – dobott egy kétszázast a srác kezébe mögöttem
valaki. – Én fizetem – tette hozzá. Érdeklődve fordultam hátra, hogy ki az a
hős lovag, aki kifizeti nekem ezt az üdítőt, de nem lovag volt, hanem Áron,
mellette pedig Ricsi állt.
- Hát ti? – méregettem őket.
- Ez most komoly? Üdítő szilveszterkor? – röhögött ki Ricsi.
- Mondom, hogy nem iszom – erősítettem meg az előbbi kijelentésemet.
- Majd fogsz – kacsintott Áron.
Belekortyoltam a rostos őszibarackomba, aminek szokatlanul jó íze volt.
- Ilyet máskor is fizethettek nekem, mert baromi jó – mosolyogtam.
- Ne is álmodj, nem érsz te annyit.
- Ennyit érek? Kétszáz forintot? – biggyesztettem le a számat.
- Ha jól tudom a srác csak felkerekítette az üdítő árát, egyébként
százkilencvenkilenc forint volt – rontotta el még jobban a kedvem Ricsi. Remek,
szóval összesen százkilencvenkilenc forintot érek. Még egyet belekortyoltam az
üdítőmbe, majd felpattantam a helyemről otthagyva őket. Fél szememmel láttam,
hogy Vivi és Adrián még mindig nagyon jól elvannak egymással és hangosan
nevetgélnek. Drukkoltam Vivinek, hogy sikerüljön és boldog legyen ezzel a
fiúval. No meg azért, hogy ne süketüljek meg minden egyes bejövő hívásánál.
Esküszöm ez az őszibarack lé tényleg nagyon jó! Újra belekortyoltam, de most
nagyobbat, mint az előbb, majd Tibiékkel futottam össze.
- Kértek barack lét? – mutattam feléjük a kezemben lévő üveget, ami tele volt
őszibarack lével.
- Kösz, nem – nevetett ki Tibi.
- Hát jó, ti tudjátok – ráztam meg a fejem. Ezek nem tudják mit hagynak ki. Most
sokkal magasabbra emeltem fel a kezemben lévő üveget és még hangosabban kezdtem
üvölteni: - Hé, emberek! Van nálam ilyen rohadt jó őszibarack lé, kinek kell? –
ordítottam torkom szakadtából. Mindenki csak röhögött, elöntött a csalódottság.
Meghúztam az üveget, majd újra a pulthoz siettem.
- Kérek méééég! – hajoltam be a kis bárpulton, ahol az előbb kiszolgáló fiú
megijedt, majd ravasz vigyorra húzta a száját.
- Ó, angyalom más is kapod! – mondta, majd a mini hűtőből elővett még egyet,
amit letett a hűtő tetejére és elkezdett matatni a zsebében. Egy kis tasakot
vett ki belőle, amibe valami fehér por volt. Kibontotta, majd beleöntötte az
üvegbe és belekavarta. Hátra fordult az irányomba és a kezembe nyomta.
- Nem fizetem ki – nevette el magát Áron.
- Nem is kell, a ház ajándéka – mosolygott a fiú.
- Ó, köszönöm – mondtam és egyből meghúztam az üveget.
- Hé, jól vagy? – fordult felém nevetve Ricsi.
- Én? Gigászian! Hol a vécé.
- Az itt nincs.
- Ne má’.
- Viszont van egy bokor a raktár előtt.
- Köszke – mondtam, majd kirontottam az épületből.
Már éppen mentem volna be a bokor mögé, de meggondoltam magam, amikor egy nagy
dömper éppen barnította a füvet.
- Mi a jó édes… - sikabáltam. Igen, ez még mindig menő szó, benne marad a
szókincsembe az biztos. Visszafutottam a raktárba és lihegve álltam meg Ricsi
mellett.
- Nekem kell még olyan ital! – néztem rá ördögien.
- Nem, nem hiszem – jelentette ki – inkább igyál sört.
- Jó! – válaszoltam.
Ricsi fizetett mindenkinek egyet, Áronnal koccintottak én viszont se szó se
beszéd megittam. Nem értem miért nem ittam eddig, tök jó íze van… íze, milyen
fura szóóó, í, zé és e. Olyan érdekes. Kezd a hasamra menni ez a buláj.
- Srácok, kezdem unni ezt az egészet, itt semmit nem lehet csinálni csak inni –
vágódtam le törökülésbe a raktár kellős közepén.
- Kereshetünk valami más bulit is, ha gondolod. – Lépett mellénk Adrián Vivi
társaságában. Kinyújtotta a karját, felsegített én pedig villámsebességre
kapcsolva futottam ki a helyiségből. Vártam pár percet, mire végre ők is
kijöttek onnan, aztán rákérdeztem az időre. Fél kilenc. Nagyszerű, akkor meg
van időnk!
- Ladies and gentlemen, induljunk el valamerre!
- Egyetértek! – fogta meg a karomat Adrián.
- Voáá, mi ez a forróság? Érzem a tüzet! – kiáltottam fel, majd kirántottam a
kezemet Adrián karjából. – Tényleg Zorka hol van? – néztem körül, mert mindenki
ott volt, de Zorka nem.
- Mindjárt idetámolyog, csak elment hányni – mondta Dorka.
- Oké zsoké, na de csapassuk! – mutattam az ég felé.
- Szerintem kevertek valamit abba az őszibarack lébe – súgta Áron Ricsinek.
- He, mit mondtál? Igen, kevertek bele valamit. Nem mást, mint őszibarackot!
Mit szemtelenkedsz te, kórház szülötte? Ez az én dzsungelem, itt nem szólod le
a dolgokat – bökdöstem folyamatosan Áronkát. Mit képzel ez a ribanc? Pff, hím
ribanc.
- Oké, menjünk, de gyorsan.
- Hová? – kérdeztem.
- Téged, vinni, detox – mondott ki három random szót, közben mutogatott a
kezével.
- Hím ribanc – mondtam résnyire húzott szemekkel. Tágra nyíltak a szemei, majd
vakargatni kezdte a fejét. – Hehehehe, csak vicc volt – nevettem.
- Tény-leg? – dadogott kínosan még mindig vakargatva a fejét.
- Kezdesz gyanús lenni nekem yolo boy – vizsgáltam. Láttam, hogy Ricsi a fülébe
súg valamit, majd Áronka zavartan heherészik valamit. A fiúk mióta sugdolóznak
ennyit? Amúgy is, társaságban nem illik sugdolózni!
Elindultunk valamerre, fogalmam sincs
merre, de én vezettem a menetet. Fent volt a kezem a magasban, és a hajamat
fújta a nem létező szél. Azt mondják, hogy a részegek nem emlékeznek dolgokra,
én mégis tisztán emlékszek mindenre. Emlékszem, hogy folyton ordibáltam, hogy „előre”,
meg arra is, hogy Zorkát cipelték, mert annyira lerészegedett, és, hogy
Adriánnak fika lógott ki az orrából. Jó, utóbbi nem igaz, de megtörténhetett
volna nem? De. Az viszont igaz a kis krapekról, hogy folyamatosan csapta nekem
a szelet, Vivienke pedig majd’ felrobbant az idegtől. Fogalmam sem volt, hol
vagyunk, de megálltam egy takaros kis ház előtt.
- Itt jó – állapítottam meg.
- Tudjuk kik laknak itt? – kérdezte Dorka.
- Nem, de menjünk be és megtudjuk – lépett elém Áron boy.
- Héééé hóóóó! Mögém! – parancsoltam rá.
- Még mit nem – röhögött.
Megfogtam és a vállánál fogva visszarántottam magam mögé.
- Mint vezetőtök, engem illet az a megtiszteltetés, hogy belépjek ebbe a házba.
- Akkor lépjél, csak ne bánts – lökött be a kerítésen, aminek következtében egy
cigiző bandába ütköztem.
- Minden tiszteletem az önöké hölgyek, urak – hajoltam meg, amire füttyögés és
tapsvihar támadt. Az egyik boy hátba vágott, majd sörrel kínáltak. A szemem
megcsillant és egyből inni kezdtem.
- Iza, baszd már meg! – rohant utánam asszem Tolnai ’szvegjoló’ Áron, de már
nem emlékszem tisztán…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése