December 19., péntek

Egy hatalmas kihagyás. Több, mint egy hónapja nem írtam a naplómba, ami azért valljuk be, elég sok idő. Jobban belegondolva nem is tudtam volna miről írni. A hétköznapjaim iszonyatosan szürkék voltak, semmi újdonság nem történt. a hétvégéim otthon ücsörgős, semmittevős napoknak számítottak. Anyu végre talált egy jó egyesületet, amivel nagyon szimpatizáltam, így az eddig működő (vagy inkább nem működőd) sulis egyesületet leváltottam erre az egyesületre, ahol heti négy alkalommal tartanak edzést. Többek között hétvégén is, azaz szombaton is és vasárnap is reggel fél nyolckor kelek, hogy egy órával későbbre beérjek a kezdődő úszóedzésre. 

    Az osztályon belül volt pár említésre méltó hír, vagy épp pontosan idegesítő tényező, mint például az, hogy Tibi még továbbra is Hangával mutatkozik, miközben Szilvinek csapja a szelet. Ádámmal azóta már megbeszéltük a dolgokat, bár azóta sem derült ki, hogy miért küldött el a francba, de végül is rendben vagyunk és e a lényeg, nem? Robival továbbra sem beszélünk, vagyis én próbálok vele kommunikálni, de eddig nem igazán vette a jeleket. Hangával sikeresen összevesztem, miután szóvá tettem, hogy ne nagyon hívjon engem plázázni meg ide-oda csavarogni, ha folyton csak harmadik vagyok, mert hirtelen Tibivel is akkor tartanak egy kis légyottot – mikor máskor? – így én köszönöm, nem kérek belőle. Ezen persze jól megsértődött, a fejemhez vágta, hogy ha bántja, hogy ős és Tibi együtt vannak, akkor hagyjam békén (valójában tényleg bánt a dolog, de ez most mellékes), vagy keressek magamnak egy helyes pasit és mehetnénk dupla randira. Mivel én nem terveztem be magamnak egy srácot sem, így inkább legyintettem egyet és magára hagytam, hátha később kiengesztelődik. A nagy békülésre azóta sem került sor. 

    Viszont nem maradtam egyedül: Dorciékkal rendszeresen beszélgetünk és Zoé is felkerült az „akikkel minden nap beszélek” nevezetű listámra. Ők az én társaságom. Sokat lógunk nálunk, valamikor apa le is szid, hogy most ne mi legyünk a házigazdák. Dorci nagyon szépen kikupálódott és Zorka még mindig nem találta meg álmai lovagját. Zoé ilyenkor csak nevet rajta, hogy mekkora szerencsétlen. 

    Áron az utóbbi időben nagyon megváltozott. Iszonyatosan csöndes, szinte alig szólal meg, Ádámmal lóg folyton. Fogalmam sincs mi lelte, de a próbákon is csak eldarálja a szöveget és körülbelül ennyi, amit mi beszélünk. Nem csak én vagyok az egyetlen, aki észrevette ezt az egészet. A darabbal egyébként jól haladunk és elérkezett annak a napja is, hogy ma adjuk elő! December tizenkilenc, az utolsó nap téli szünet előtt…

    Remegve indultam meg a drámateremhez, ahol még fellépés előtt elpróbáltuk a darabot. Ezen a napon nincs tanulás, csak ez a műsor, ahol az osztályok előadják általuk összeállított műsorukat és vagy égnek vele, vagy pedig bezsebelnek pár tapsot. 

- Izukám, drágám, már nagyon vártunk! – köszöntött a tanárnő. 

- Én is, már nagyon izgulooo…

- Egy kicsit sápadtnak tűnsz, ne izgulj ennyire! – paskolta meg a karomat. – Gyerekek, jó lenne ha most idefigyelnétek. Nem tudunk próbálni, így szeretném, ha mindenki visszamenne a saját osztályához a darab kezdetéig. 

Ez aztán a nagy próba. Csalódottan visszakullogtam a termünkbe, ahol már gyülekezett az osztály. Igazából jó lett volna még próbálni. Nem tudom miért, de jó lett volna. 

- Nem próbálsz? – áltt meg mellettem gyanúsan méregetve Zoé.

- Elmarad, mert… őő igazából nem tudom, összehívtak minket, hogy elmondják nem lesz próba.

- Eléggé abszurd. 

- Az – vontam meg a vállam. Zoé hullámos szőke haja kibontva omlott a vállára, és egy gyönyörű arany nyaklánc volt a nyakában, ami nagyon illett hozzá. Mivel a Holmannban ki kell öltözni a karácsonyi ünnepségre, így egy egyszerű fehér ingben és a lábához simuló fekete nadrágban volt. Leültem a helyemre, mint ahogy minden nap, és vártam, hogy végre elkezdődjön az ünnepség és, hogy végre hazamehessek. Hallottam, ahogy Hanga és Anett vihogtak valamin, Ádám Bencével és  Tomival volt, majd megjött Áron is, aki beszállt hozzájuk, Mollyval egyetemben. Hozzám Dorci és Zorka jött oda, így velük beszélgettem egy sort az ünnepekről.

- Én nem tudom mit kérjek karácsonyra, anyuék azt mondták, hogy mindkettőnknek egy laptopot vesznek.

- Jaja, én ezért cserébe anyunak kötök egy pulcsit, amit már régen kinézett az egyik kirakatban, és van egy kis jártasságom a kötésben, így megtudom csinálni, már hozzá is kezdtem – tapsikolt örömében Dorci.

- Én parfümöt veszek anyunak. Apu meg megkapja tőlem azt a bokszkesztyűt.

- Hééé, azt én akartam! – váltott goromba tekintetre Dorci.

- Jut eszembe, te mit kapsz karácsonyra? – fordult felém Zorka. Őszintén? Semmit, vagyis, a szokásos lesz, de már nem nagyon szoktam ajándékokat kapni. Apu elhozza mamát hozzánk, és közösen megvacsorázunk karácsonyi dalok kíséretében, majd megnézzük a fa alatt rejtőző ajándékokat. Általában pulcsit vagy könyvet kapok, ami nekem bőven elég.

- Nem tudom. Biztosan meglepetés lesz – húztam mosolyra a számat. Dorciék is mosolyogtak, mert szerintük olyan jó, ha nem tudják mit kapnak az ünnepre. Igazából tudtam, hogy mit kapok. A szokásos könyv+pulcsi kombót. De, gondoltam nem olyan fontos ezt bejelentem, így nem mondtam.

- Gyerekek, irány a színházterem! – Tapsolt kettőt Bácskai. – A kis színész gárdánk pedig menjen a nekik kijelölt öltözőbe. – Tette még hozzá.

Robit, Áront és Anettet nem láttam, hogy merre mennek, így egyedül kerestem meg a nekünk fenntartott termet, ahol átvehettük a jelmezeket. A lányok számára és a fiúk számára külön öltöző volt. Az én stílusomtól igen eltérő ruhát sikerült kapnom, ami alig jött rám. Nem, nem azért, mert ennyire kövér lennék vagy valami, igazából én pont, hogy nem vagyok kövér az alig ötven kilómmal. Nem messze jártam attól, hogy letépjem magamról ezt a szörnyű ruhát, de mivel nem akartam kitolni a többiekkel, ugyanakkor egy szál semmiben sem akartam mutatkozni a többiek előtt, így nem tettem meg. A mi darabunk volt az utolsó, aki akart, az beülhetett a nézőtérre és megnézhette a többit, amíg mi sorra nem kerülünk. Viszont ebben a ruhában semmi garancia nem volt arra, hogy bárhová is menjek. Szépen ott maradtam az öltözőben és vártam, amíg nem szól a tanárnő, hogy mi jövünk. Ahogy teltek a perceg, egyre jobban éreztem az izgalmat, a szívem a torkomban dobogott, újra meg újra láttam a szemem előtt az egész darabot. Végül ott álltam a színpad sarkában. Ugyanis én kezdtem az egészet. Egy halk zene, sötétség és bependerültem a színpadra, ekkor még nem látott senki. Majd szépen kivilágosodott és kezdhettem is a beszédet. Alap szabály, hogy ha a közönséghez beszélsz mindenfelé nézz. Én ezt tettem, így jó néhány ismerős arcot láttam, köztük egy olyan arcot, akinek… akinek a színpadon kellett volna lennie. Szélen a tanár úr mosolygott, mellette ült Bence, Tomi, Ádám és… Áron. Ha nem egy fellépés kellős közepén lettem volna, ahol egyedül vagyok kivilágítva és éppen nem egy hosszú monológot darálnék el, akkor biztosan megálltam volna vagy két percre. Mind minden normális embernek, nekem is megfordult a fejemben: ha Áron ott ül a közönségben, akkor ki lesz az én szegény uram, aki meg fog csókolni? Nem kellett sokáig várnom a válaszra, hamarosan a színpadra lépett az én új „lovagom”. Hunor olyan beleéléssel vágtatott felém, hogy azt hittem itt vége lesz mindennek. Lesokkoltam, fél pillanatra még a szöveget is elfelejtettem, majd amikor kezdtem végre újra felengedni, akkor tudatosult bennem, hogy van egy olyan jelenet, amikor a nemes hölgynek kell a hátán vinnie az urat. Már az elején beteg jelenetnek tartottam, de így, hogy a nem éppen nádszálvékonyak táborát gyarapító Hunort kellett vinnem, végképp elegem lett belőle. Nagy nehezen a végére értünk a darabnak, a közönség persze dőlt a röhögésről, ami azért is volt gáz, mert ez nem éppen egy komédia volt. Hunor nem is tudta olyan jól a szöveget, a régies beszédet sok helyen átalakította és, amikor az egyik idősebb lány fellépett a színpadra, egész végig csak a formás kebleit bámulta és még el is szólta magát, amire a közönség újra csak egy hangos röhögéssel reagált.

    Elérkezett az utolsó jelenet, amikor egymás nyakába borul a két főszereplő és az úr megcsókolja a hölgyet. Sajnálatos módon Hunor ezt a részt nagyon is jól megtanulta, tehát nem felejtette el, hogy azt a bizonyos hölgyet meg kell csókolni, így meg is tette. Persze, nem úgy, ahogy Áronnal gyakoroltuk, hanem a maga sajátos módján, ami azt jelenti, hogy belehajolt az arcomba és egy hatalmasat cuppantott a számra. Erre a jelenetre nem voltam felkészülve sem lelkileg sem fizikailag, de hála a gyors reakciómnak, úgy összeszorítottam a számat, hogy a nyelve nem hatolt be. Ennek ellenére az én kedves uram nem nagyon akart lecuppanni a számról, így amikor már rohadtul untam, hogy ott csüng rajtam, egy egyszerű mozdulattal eltoltam magamtól és, hogy a szerepemnél maradjak, szerelmes sóhajjal zárult az előadás. A közönség tapsolt, a tekintetemmel folyamatosan Áront kerestem, és megvető pillantásokat küldtem az irányába.

    Visszaöltöztem, nem is maradtam az öltözőbe, Anett persze ott röhögött mellettem, hogy erre még ő sem számított én meg egész végig csak mormogtam, hogy ez nem lehet igaz. Az osztály hangos üdvrivalgással fogadott minket, Ádám megölelt, hogy ügyes voltam és tényleg úgy látszott, mintha szerelmes lennék Hunorba (rá is kérdezett, hogy van-e már közös képünk, mert szerinte ebből járás lesz – persze ez mind irónia). A tanár úr nem győzött gratulálni nekünk és nagyon büszke ránk, hogy ilyen szépen szerepeltünk és az új felállást is gyorsan elfogadtuk. Mondjuk, a tanárnőnek nem ártott volna beavatnia minket ebbe az új szereposztásba.

- Gyerekek, még egy kis figyelmet szeretnék kérni – intett csendre minket az ofő. – Holnaptól kezdődik a téli szünet, ami azt jelenti, hogy legközelebb már csak jövőre fogunk találkozni, ugyanakkor két hetetek maradt arra, hogy javítsatok. Bence, a kémián sürgősen javítanod kéne. Ádám, Tomi és Zorka, remélem, hogy nem akarjátok bukással zárni a félévet matematikából. – Mondta el ünnepi záróbeszédét Bácskai, után utunkra bocsátott minket. A folyosón a színpadi uram hamar rám talált, alig bírtam levakarni magamról, olyan lelkesen mesélte mellettem, hogy mennyire örült ennek a szerepnek és, hogy leesik az álla, nem gondolta, hogy ennyire fog tetszeni az osztálytársainak az alakítása. Igazából, akármennyire is rémes volt a darab, Hunor tényleg elképesztően végig csinálta, az amúgy unalmasnak készülő darabot. Így már sokkal örömtelibb hangulatban hallgattam a meséjét egészen addig, amíg meg nem láttam Áront.

- Bocsi, Hunor, de rájöttem, hogy sietnem kell…

- Őőőő… oké. Szia, Iza! – köszönt el, én meg már rohantam is előre. Csak az iskolán kívül értem utol, ugyanis a hatalmas diáktömeg csak úgy vonaglott ki a suliból, így valahol az utcánk sarkánál torpant meg a neve hallatán.

- Hm? – fordult hátra, majd amikor látta, hogy én vagyok felvonta a szemöldökét.

- Mégis mi a franc volt ez? – támadtam le, mert szerintem nem volt fair, hogy se szó se beszéd áthárította másra a szerepét.

- Micsoda? – vigyorgott.

- Ezen nincs semmi nevetni való! Igazán szólhattál volna, hogy „hééé emberek, helyettem Hunor lesz, szorri” vagy valami.

- Most miért olyan fontos ez? Csak egy nyavalyás szerep, meg tudtátok oldani, akkor meg most mit hisztizel itt nekem?

- Mert úgy volt, hogy te vagy… hogy te leszel az…

- Aki megcsókol. Tudom, tudom, de most nem vállaltam.

- Aha, csak úgy hirtelen elment a kedved, megértem. – Ironizáltam.

- Már korábban ki akartam szállni, a tanárnő meglátta rajtam a kedvetlenséget, én meg elpanaszoltam neki, hogy semmi kedvem egy ilyen romantikus darabhoz, ennyi. De nagyon jó párt talált neked. – Rázta meg a fejét nevetve. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk. Olyan más volt. Mintha nem őt láttam volna. Először nem akartam firtatni, de a kérdés magától kibukott belőlem:

- Sokat változtál az utóbbi időben…

Itt egy kínosabb csend következett.

- Tényleg? Nem tűnt fel.

- Számomra igen. Olyan más vagy… egy röpke hónap alatt az ember képtelen ennyit változni.

- Mire célzol? Nem változtam.

- Látszik, hogy egykori árnyéka vagy önmagadnak. Eddig feltűnési viszketegséged volt, most meg olyan csendes vagy, mint egy kibelezett hal. Mitől?

- Nem mindegy az neked? Nézd, értékelem az aggodalmad, de szerintem tök mindegy, hogy mi miatt változtam meg. – Nyomta meg a „változtam” szót.

- Ádám tud erről?

- Iza, mégis miről? Mi az az „erről”? Nyögd már ki! – parancsolt rám, de egy mérges tekintetnél semmi durvábbat nem mutatott magából. Higgadtan kérte.

- Ami miatt megváltoztál.

- De nem változtam meg.

- De igen – emeltem meg a hangomat.

- Ne kezdjük előről légy szíves!

- Nem megyek el, amíg nem mondod el, hogy mi van veled. – Jelentettem ki határozottan. Igazából nem tudom miért, talán csak a kíváncsiságom vezetett.

- Igazán? Lehet, hogy te nem mész sehová, de én akkor is hazamegyek – indult el.

- Áron!

- Áruld már el nekem, hogy mi a francért érdekelnek ennyire a velem kapcsolatos dolgok? Igen, szeptemberben több közünk volt egymáshoz, de az akkor volt, most meg most van. Fogd fel, nem tartozik rád! – Nézett a szemembe és az arcáról lerítt az, hogy ha tovább kérdezem, akkor olyat tesz, amit maga sem akarna. Lassan elfordult tőlem és elment. Normális tempóban haladt, egyszer viszont megállt. Hátranézett, majd amikor látta, hogy még mindig ugyanúgy állok, visszafordult és tovább ment. Egy hatalmasat sóhajtottam és befordultam az utcába. Egyre gyorsabbra vettem a tempót, mert éreztem, hogy elkezdek sírni. Hogy mitől? Ahogy nézett, ahogy veszekedtünk. Olyan más embernek tűnt. Becsaptam magam után az ajtót és hangosan ordítottam, hogy megjöttem, bár a vége eléggé rekedtesre sikerült, így inkább felrohantam a szobámba, magamra csuktam az ajtót és bőgni kezdtem. Rossz volt, hogy azt az embert így látom, aki egykor olyan sokat jelentett. Bántott, hogy amikor még lett volna lehetőségem arra, hogy visszakapjam, finoman bár, de leráztam magamról. Ahogy a könnyeimet szépen lassan letöröltem és feltámaszkodtam az ágyamon, megpillantottam a telefonomat, ami körülbelül egy hónapja már, hogy ugyanúgy hever az íróasztalon, mert elhánytam a töltőjét. Persze, anyuéknak nem mondtam el, mert nem kell új töltő, úgy sem telefonálok túl sokat. Kidőltem az ágyamon és a mellettem csücsülő plüssmackómat a kezembe véve aludtam el, azzal a tudattal, hogy most végre szünet lesz.