Szeptember 19., péntek

A tegnapi napomról nem sok mindent említenék, mivel csak annyi történt, hogy megbeszéltük a dolgokat Robival, viszont Zoé még mindig nem akar velem beszélgetni, egész nap Hangával és Robival voltam, nem sokat beszélgettem a többiekkel, hanem csak úgy elvoltam. Persze, ha segítséget kértek tőlem, akkor segítettem, meg ha nekem volt szükségem egy kis segítségre, akkor kértem, de nem nagyon voltam közvetlen. Ugyanígy ma sem. Reggel megnéztem magamat a tükörben, ahol büszkén tapasztaltam, hogy nyoma sem látszik az előző pattanásomnak, így örömmel tapsikoltam, hogy a műtét sikeres volt. Ezalatt értsük azt, hogy olyan ügyesen nyomtam ki a pattanást, hogy meg sem látszik. Sajnos örömöm tovaszállt, amikor egy újabb piros pöttyöt figyeltem meg az orromon. Ó remek. 

    Nagy nehezen, lehajtott fejjel baktattam a másik utcába Robiért, aki már a ház előtt ácsorgott. Megbeszéltük, hogy együtt megyünk suliba.

- Mit csináltál ennyi ideig? Már vagy húsz perce idekint állok – mormogott, majd a karórájára pillantott – bocs, tizenkilenc perce. – Javította ki magát.

- Kamaszgondok – mutattam az orromon lévő pattanásra. Egy vállrántással reagálta le a szerintem nagyon is szörnyű problémámat, de nem akadhattam ki teljesen, mert elindultunk. 

      Harmadik óra után Hangával indultam be a lány mosdóba a pattanásomat ellenőrizni és újból eltakarni. 

- Nézd, szerintem elég az alapozóból, lassan úgy fog kinézni az orrod, mint egy krumpli – forgatta a szemét Hangus jogosan, mivel már vagy ötödjére kentem rá az orromon lévő pöttyre alapozót. Hirtelen nyílt az ajtó és Zoé állt meg mögöttem.

- Izabella, mi a francot művelsz? Add ide azt a vackot! – Tépte ki a kezemből az alapozót.

- Zoé, mielőtt egy újabb adagot kennél rá, engedd meg neki, hogy had mossa le az előzőket – nevetgélt Hanga. 

- Te aztán nagyon értesz a sminkeléshez – csóválta a fejét Zoé, közben meg az orromon lévő vastag alapozó réteget mosta le. 

- Nem nagyon szoktam. Nem vagyok egy nagy smink rajongó, de eddig azt hittem, hogy legalább amikor szükségem van rá tudom használni, de úgy látszik most csalódnom kell magamban. – Válaszoltam. Mindhárman elröhögtük magunkat és elmondtuk rólam, hogy milyen béna vagyok. 

- Kész is van. Nézd meg az eredményt a tükörben! – Mutatott a falon elhelyezkedő tükörre.

- Tényleg nem látszik! Köszönöm szépen!

- Igazán nincs mit. 

- Ő, Zoé! Nincs harag? – Néztem rá kicsit ijedten, majd elkezdtem morzsolni az ujjaimat válaszra várva.

- Iza, én tudom, hogy szeretnél mindenkinek megfelelni és ezért kezdtél el mindenkivel úgy viselkedni, mert azt hitted, hogy ez nekem is bejön. De látod az emberek nem egyformák. Örülök, hogy ezt észrevetted és változtattál magadon. Vagy is inkább, hogy önmagad lettél.

- Akkor ez most mit is jelent? 

- Tudod te azt – veregette meg a hátam és kiment a vécéből. Azonnal széles vigyorra húztam a számat, mert tudtam, hogy kibékültünk. Viszont az egész szünetem elment azzal, hogy eltűntessem a pattanást. Iszonyat gyorsan rohantunk a szekrényeinkhez mivel tesi következett. 

    Az órán párokban dolgoztunk. A tanár úr nem engedte meg, hogy azzal legyünk, akivel szeretnénk és én Kincsőt kaptam. Remek! Miért is ne pont őt! Egész órán vinnyogott, hogy túl gyorsan futok, meg hogy ki akar ülni, mert rosszul van. Végül kiült és egyedül kellett csinálnom a páros váltó futást, amiben majdnem utolsó lettem. Mindenesetre az öltözőbe érve mosolyogva jegyeztem meg magamban, hogy kemény küzdelem árán lettem utolsóelőtti, szóval jár nekem a taps. J Az egész osztály péntek hangulatban volt, így nem nagyon figyeltünk az elkövetkezendő órákon. Minden órának vége lett én pedig örömmel léptem Robi mellé, hogy induljunk haza. 

- Nincs kedved átjönni? Úgyis hétvége lesz – próbálkoztam.

- Nem hiszem, hogy el tudnék menni. Ahogy hazaérek, indulok is Tiszaörsre.

- Minek mész te oda?

- Dolgom lesz ott a hétvégén. Vasárnap koradélután jövök, ha gondolod, akkor átugorhatok. 

- Jó, de aztán gyere. 

- Ígérem – tette a mellkasára a kezét, mintha esküt tenne.

Hát mit ne mondjak. Lehet, hogy jó, ha mindenkivel jóban van az ember, de van, amikor jobb, ha csak pár baráttal is, de gazdagabb vagy. Minden egyes pillanat, amit megélsz velük, sokkal fontosabb, mintha csak arra törekszel, hogy mindenkinek megfelelj. Nagyon jó, hogy erre rájöttem. Vagyis inkább, hogy rávezettek. J

Szeptember 17., szerda

A mai nap igen különbözik a többitől. Jó értelemben és rossz értelemben is. Természetesen a fő ok az Áronnal való „áljárás” volt. Reggel, ahogy felkeltem, komótosan öltöztem fel és szedtem rendbe magamat. Nem volt kedvem sietni. Ahogy kiléptem a házból, Áron ott várt rám és irtó helyes volt. A reggeli hideg miatt egy farmerdzseki volt rajta, de nem húzta be, így jól látszódott az alatta lévő piros póló, ami olyan fantasztikusan áll rajta, hogy kedvem lett volna leszakítani róla. 

- Indulhatunk? – Kérdezte, én meg ránézve bólintottam. Nagyon hideg volt ma reggel és elkezdtem fázni. A kezeim lefagytak, és amikor szólni akartam, hogy visszamegyek egy kiskabátkáért, hirtelen melegebb lett a levegő. Persze nem az idő lett irtó gyorsan tűz forró. Áron megfogta a kezemet és úgy mentünk suliba. Egész úton nem szóltunk egymáshoz, csak sétáltunk egymás kezét fogva. (L) (L) 

A suliba érve már sokan álltak a kapunál, és amikor megérkeztünk, Áron elengedte a kezemet és úgy mentünk be az épületbe. Diákok hada csoportosult az aulában és mind Kincsőt bámulta, ahogyan szónokol.

- Itt van! Ez az a nőcsábász! Alig egy hete járunk és ő meg képes megcsalni!!! – Visította folyamatosan Áronra mutatva.

- Igen, bevallom, tényleg megtörtént a dolog, – kezdte a mondandóját Áron, én meg totál elvörösödve hallgattam és próbáltam elbújni a tömegben, de nem sikerült – de egyszerűen nem tehetek róla. Beleestem! És imádom! – Mondta eléggé ripacsul, de tudtam, hogy direkt mondja így. Megkeresett a tekintetével és átfogva a derekamat átölelt.

- Ez nevetséges! Hahaha! – Röhögött erőltetetten Kincső – Ő lenne az? Nem hinném! Bizonyítsd be! – Fonta össze a karját a mellkasa előtt és önelégülten ránk nézett.

- Mondom én, de ha nem hiszed, akkor sajnálom.

- Te csak át akarsz verni! Miért jó, ha átversz engem, ahelyett, hogy meggyőznél az igazságról?

- Mondjuk, mert hiába mondom el hússzor, hogy nincs másik csaj, te nem hiszed el? – Röhögött lesajnálóan – Csak ezzel az a probléma, hogy neked lehet, anélkül, hogy én szóvá tenném.

- Micsoda? Te meg miről beszélsz? 

- Tudod te…. De mindegy is…. – majd felém fordult és a fülembe kezdte súgni – Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe – egyre jobban szorított én pedig egyre vörösebb lettem.

- Nyugodtan abbahagyhatod a színjátékot! Így is eléggé lejárattuk egymást! Végeztünk! Argh!

- Szerintem is. 

- Most pedig mindenki menjen a termébe! Háromnegyed nyolc már régen elmúlt! – Ordított ránk az új igazgatóhelyettes, akit most vettek fel a gimibe. Felmentünk a termünkbe én pedig totálisan rákvörös fejjel siettem a helyemre.

- Belerángatsz a szerelmi életedbe egy olyan lányt, akinek még barátja sem volt? – Hallottam Robi hangját, sajnos tudtam kivel beszél.

- Nem belerángattam, megbeszéltük még tegnap délután, hogy megcsináljuk! Segített nekem én pedig nem tudom, hogy mivel háláljam meg neki…

- Talán azzal, ha messzire elkerülöd! – Üvöltötte Robi.

- Majd azt ő eldönti! – Ordított vissza Áron, én pedig Robihoz szaladtam.

- Igaz, hogy tegnap beszéltétek ezt meg? – Kérdezte hamarabb, minthogy odaértem.

- Igen, de látod, hogy kiderült nincs semmi komoly.

- Iza, te….. Miért mentél ebbe bele? 

- Mert a barátom és segítek neki.

- Az nem barát, aki ilyenekre kér téged! – Ordította a képembe.

- És az vajon barát, aki megtiltja a másiknak, hogy mit tehet és mit nem? Hát nem! – Fejeztem be és éppen a helyemre indultam volna, amikor Zoé állt elém.

- Gratulálok Izabella, gratulálok! Szóval ezt a kis jelenetet ti már tegnap megbeszéltétek? 

- Így van! Önszántamból mentem bele!

- Lett belőle hasznod? Ne nagyon látom. Csak akkor menj bele ilyen dolgokba, hogyha a javadat szolgálja! Gondolkodj, mielőtt cselekszel! Mégpedig ezzel itt – kopogtatta meg a homlokát – azért van az ész. De lehet, hogy te éppen elfoglalt voltál, amikor ezt osztották.

- Lehet, hogy nem vált a hasznomra, de rosszul sem jöttem ki belőle – makacskodtam.

- Ó tényleg? És Robi? Robi igen berágott rád, hallottam, ahogyan ordibált veled, természetesen jogosan. 

- De most komolyan! Ezen miért kell úgy berágni? Ez az én gondom, nem a tietek, nem kell úgy leharapni a fejem! 

- Te aztán tényleg sötét vagy! Gondold már meg, hogy mit mondasz! Én és Robi is mind értelmes lánynak tartottunk, akivel lehetett normálisan beszélgetni, de olykor viccelődni is. De sajnos igaz ez a tény: vigyázni kell az első egy hónapban az új suliban, meg kell figyelned mindenkit és csak utána köss életre szóló barátságokat. Én és Robi is megtapasztalhattuk, hogy mekkora csalódás vagy. Barátunknak tartottunk, csak te úgy látszik, egy kicsit elengeded magad és hagyod, hogy mindenki egyből tudja ki vagy. Pedig jobb lenne, ha óvatosabb lennél. Én csak ennyit szerettem volna. Köszönöm, hogy annyira mégsem vagy bunkó és végig hallgattál engem. – Ért a végére rövidebb monológjának, majd helyet foglalt. 

Én tényleg rosszat cselekedtem? És ami még rosszabb: Robi és Zoé is a barátjának tartott engem? Én meg idiótán csak arra tudtam gondolni, hogy mivel tudnék imponálni Áronnak és most odalett két barátom is. Valóban jobb lenne, ha ezen túl használnám azt a csöppnyi eszemet is. 

    Órák után anyura vártam, mert jön értem kocsival és bemegyünk a városba vásárolni néhány dolgot otthonra, utána meg úszóedzésre visz. Leültem az udvaron levő padra és mély gondolkodásba kezdtem. Eddig úgy éreztem, hogy az a jó, ha mindenkivel jóban leszek. Aztán jött Áron. Elkezdtem azt érezni, hogy nagyjából azokkal kell jóban lennem, akikkel Áron nincs jóban. Utána fordítva. Majd, csak arra gondoltam, hogy a barátok azért kellenek, hogy támogassanak a szerelmi életemben. Most már (sajnos csak most már) tudom, hogy barátaim csak azok lehetnek, akik, ha hülyeséget csinálok, leüvöltik a fejemet és azzal fenyegetnek, hogy nem a barátaim. Akik mellett merek önmagam lenni. Akik kiszednek belőlem minden apróságot, amit később úgyis elmondanék nekik önszántamból, de ők akkor is abban a pillanatban akarják tudni. Fáj, hogy én eddig nem foglalkoztam semmi mással, csak Áronnal. Fáj, hogy nem figyeltem ennyire Hangára, Zoéra és Robira. 

- Figyelj, láttam, hogy Robi és Zoé is hogy kiakadt rád. Én tényleg sajnálom! – Ült le mellém Áron.

- Nézd, én…. Én nem haragszom rád, sem rájuk, egyedül magamra. 

- Jobb lett volna, ha nem téged keverlek bele.

- Miért? Talán, ha Hangát vagy Zoét kérted volna meg jobb lett volna? Miért gondolod, hogy ez személytől függ? Az ötlet volt rossz és kész. Csak egy kicsit kellett volna gondolkodnunk mindkettőnknek és nem lett volna belőle baj! Most két barátom is elfordult tőlem. És engem ez nagyon rosszul érintett. Ha te nem is vagy oda Zoéért és Robiért, akkor is nekem a barátaim! Legalábbis azok voltak, én meg hagytam, hogy egy marhaság miatt elmenjenek.

- Én…. Tényleg…. Á francba! Kilencedikes vagyok! Miért vagyok ilyen?! Én…. Én csak… 

- Mennem kell. Szia – Pattantam fel a padról és siettem a kapu előtt álló kocsi felé. Nem néztem vissza. Nem érdekelt, hogy mit reagált. Csak egyenesen mentem, mert úgy éreztem elsírom magam. 

- Szia, anyu – ültem be a kocsiba.

- Szia, drágám. Milyen volt a napod?

- Nem jó.

- Hát, nem csodálom… - vakarta meg a fejét.

- Úgy érzem tudsz valamit. 

- Ma délelőtt bejöttem az iskolába, hogy érdeklődjek felőled. Találkoztam a történelem tanároddal és megkérdezte, hogy kinek vagyok az édesanyja. Amikor elmondtam, nagyon örült, hogy itt lát, mert azonnal beszélt velem a történelem dolgozat jegyéről. 

- Már kijavította? Hűha! Mennyire lett rossz?

- 1/2! Kislányom ezt meg tudnád magyarázni? – Nézte az utat összeráncolt szemöldökkel.

- Múlt órán mondta a tanárnő, de akkor voltam olyan rosszul és az óra első feléről el is késtem, na igen, pont abban a tíz percben mondta, amíg én hiányoztam. És amikor beteg voltam senki sem mondta. 

- Mindenesetre legközelebb jobb lenne, ha odafigyelnél egy kicsit!

- Jó, rendben.

- A másik pedig. Mi volt reggel az iskolában? Milyen megcsalás? 

- Őőőő…. Hát, hogy is mondjam…… Szóval ez egy kicsit bonyolultabb dolog – makogtam, úgyhogy elmeséltem neki az egész sztorit. A boltban is ezt mesélem, ő meg mondta, hogy „De azt hittem, hogy azért jött tegnap, mert bevallotta, hogy érez irántad valamit”. Utána meg Zoé monológját fújta, majd utána jött egy igazán komoly mondanivalója:

- Nézd, én megértem, hogy tetszik neked a fiú, viszont megéri neked, hogy elveszítsd az összes barátodat, csak azért, hogy a kedvében járj? Ha ennyire rossz hatással van rád, most, akkor el sem tudom képzelni mi lenne, ha a jövőben együtt lennétek. Úgy gondolom, hogy válogasd meg jól, kik azok, akikre számíthatsz, és akik csak meg akarnak óvni. Tehát ajánlom, hogy mostantól figyelj oda a barátaidra! Szerintem hanyagolt ezt az Áront, úgy….. Jó sokáig.

- Éppen így terveztem. Igazából azt sem tudom, hogy mi tetszett meg benne. Ugyanolyan, mint azok a mai fiúk, akiket eddig gyűlöltem. Viszont Robi, Zoé és Hanga. Ők teljesen normálisak, velük értelmesen lehet beszélgetni. Mellettük mindig jól éreztem magam.

- Na, akkor ők a barátaid. Őket ne hanyagold el. Én nem azt mondom, hogy szeress ki ebből a fiúból, de ha a barátaid is látják, hogy milyen más vagy miatta, akkor érezned kell, hogy rossz embert választottál.

    Szépen megbeszéltük a dolgokat. Úszásra egy kicsikét késve érkeztem. Hadd ne mondjam, melyik osztálytársam jár még úszásra. remek, mondhatom remek! 

Szeptember 16., kedd

Ilyen nincs! Lehetetlen! Jézusom! Óriási karikákkal a szemem alatt ébredtem fel, és egy szép, dagadt pattanás is rontotta az összképet. Az orrom közepén elhelyezkedő gömb, (mert a „pötty” elnevezéshez túl nagy volt) csúnyán piroslott, de nem nyomtam ki, csak bekentem valami krémmel, hogy egy enyhítsem vele a viszketést, utána meg alapozóval lekentem. Rajtam nem fog ki egy pattanás! Hahahaha! Mikor végeztem ezzel a tragikus küzdelemmel, valami egyszerű szerelést dobtam magamra, egy kis szájfény és már kész is voltam. Lementem a lépcsőn és megreggeliztem, és a cipőmmel időztem, ugyanis sehol sem találtam. Mindenhol kerestem, de nem akart előkerülni. Anyu ajánlotta, hogy menjek az ő fekete cipőjébe, ami szerintem egyáltalán nem passzol a szerelésemhez. Sőt, büdös is! Amikor „minden mindegy” alapon elkezdtem felhúzni a cipőt, megjelent mögöttem anyu a kezében tartva a Conversemet. Úgy megörültem, hogy eldobtam a fekete, büdös cipőt, aminek anyu cseppet sem örült és helyrerakatta velem. Mikor végre sikerült elindulnom, rájöttem, hogy nem viszem az iskolatáskám. Most komolyan, ki olyan idióta, hogy majdnem otthon hagyja a táskáját? Ja, hogy én? Á az még ötödikben volt, hogy itthon hagytam és, amikor első óra kezdődött volna, a tanár hazazavart, hogy hozzam el, én meg lóhalálában vágtattam hazafelé. Na, de azért most még csak a bejárati ajtóig jutottam el. Ez azért figyelemre méltó, hogy most nem első órán jut eszembe. Gyors visszaszaladtam érte, aztán végre elindultam biciklivel, mert az idő teljesen eltelt, a cipőkereséssel és pattanáselfedéssel, így nem volt idő a gyaloglásra. Sikeresen beértem a suliba, lelakatoltam a bringámat és bementem az épületbe. Még nyüzsögtek az aulában az odajáró diákok. Elsuhantam a folytonosan mozgó tömeg mellett és felszaladtam a lépcsőn, ami az emeletre vezetett, ahol a termünk is volt. Beléptem a terembe és örömmel konstatáltam, hogy még van tíz perc csengetésig. 

- Te meg hol a csudában voltál? – Nézett fel a könyvéből Robi.

- Reggeli zűrzavar – Mosolyodtam el.

- Na végre,hogy itt vagy! – Ölelt át Hanga.

- Én is örülök, hogy ide értem. De most leülök a helyemre és előkészülök, mert töri óra lesz.

Azzal a lendülettel helyet foglaltam, előpakoltam a történelem felszerelésemet és jó diákként, egyenes háttal, összekulcsolt ujjakkal pillantottam hol az órára, hol pedig az előttem eléggé hangosan éneklő Hangára. Kocsi tanárnő pontban csengetésre ért be a termünkbe és nem teketóriázott sokat, hamar a lényegre tért: kiosztotta a hófehér lapokat és mindenkit megkért arra, hogy pakolja el a felszerelését. Á, szóval dolgozat. Csak erről az egy dologról maradtam le múlt óra elején, amikor elkéstem óráról. Óra után, a teremből kilépve rákérdeztem Robira, hogy volt-e szó múlt órán arról, hogy ma dolgozatot írunk. Igen, pont akkor beszélték meg, amikor hiányoztam tíz percet. Remek, nem várok túl sokat ettől a dolgozattól. Sajnos annyira még nem vagyok profi, hogy tanulás nélkül mindent tudok, szóval nem ártott volna átolvasni az anyagot, ami nem volt meg nekem, mivel nem írtam le teljesen, csak egy sort. Nagyszerű.  Duplamatek jött. Mivel a töri dolgozat beijesztett, ezért elkezdtem tanulni matekból az elméleti részt. Egész szünetem elment vele, de ha egyszer nem akar az ember egy nap két rossz jegyet is szerezni, akkor hajtani kell. Jernyik leült a tanári asztalhoz és elkezdte mondani az anyagot. Nem írtunk. A két óra viszonylag normálisan telt és jött az olyan édes szünet, amit minden diák szeret. Kincső már a termünk ajtajában toporzékolt Áront várva, aki óriási sóhajok közepette indult meg a teremajtó felé. A szájáról leolvastam, hogy elege van ebből a „tettetett” kapcsolatból, de tudja ő, hogy mikor kell abbahagynia, addig viszont bírnia kell. Hát hajrá! 

- Hanga, Robi, van kedvetek lejönni velem a büfébe? – Néztem rájuk.

- Valakit nem hagytál ki? – Állt meg mellettem Zoé.

- Annyi pénzem nincs.

- Majd én fizetek magamnak. – Fejezte be és ki is ment a teremből.

- Úgy látszik ő, csak enni akar – vigyorgott Hanga.

Lementünk a büfébe és vettem is magunknak finom csokoládé darabokkal ellátott maffint (ami olyan nagy volt, hogy alig bírtam belőle harapni!) meg egy kis limonádét. Az idő egyre jobban kezdett hűlni, úgyhogy még ezen a héten árulnak limonádét, de a jövő héten már nem. L

    Angol óra után lementünk focizni a fiúkkal, Tomi pedig a telefonján biztosította a zenét. Természetesen kedvenc bandánktól hallhattuk a Burn It Down-t, ami a kedvenc számom volt és nyomban dúdolni is kezdtem. De nem csak én voltam az egyetlen! Áron nemhogy dúdolta, egyenesen üvöltötte. A hangja nem volt rossz, viszont nem hinném, hogy nyert volna vele X faktort. J De akkor is öröm töltött el, hogy ő is szereti ezt a számot. Olyan helyes volt, ahogyan a nap ragyogott az arcán és közben mosolyogva énekelte a kedvenc számomat. Legszívesebben odamentem volna hozzá és megöleltem volna, megpusziltam volna az arcát és addig szorítottam volna, amíg meg nem fullad. Hát nem romantikus? Oké, ez nem igaz, de olyan imádnivaló! Rajzórán egy egyszerű tónusozást kellett csinálni egy mesehősről. Ötös lett, bár nem vagyok egy rajzművész, de annyira éppen tudok rajzolni, hogy megkapjam rá az ötöst. Tesiórán újra futottunk, majd hazamentem, ahol a nagyi már várt minket. Daniért még apu ment a suliba, így ők csak később csatlakoztak hozzánk, addig mi meg egészen jól társalogtunk arról, hogy nagyi mennyire egyedül érzi magát, anyunak most éppen mennyi szabadideje akad, nekem hogy megy a suli. Idáig nem volt gáz, de rátértünk egy kényesebb témára.

- Na, és drágám van már esetleg kiszemelted? – Nézett rám nagyi.

- Nem is tudom…. Talán – vakartam meg a fejem egyre vörösödő fejjel.

- Az egyik kis osztálytársa. Bár még nem láttuk, de…. – és itt elakadt anyu szava, mivel csengettek. Jó kislányokhoz híven kimentem ajtót nyitni és döbbenten tapasztaltam, hogy Áron áll az utcaajtóban. 

- Hát te? – Nyitottam ajtót.

- Kérlek, segíts! A Kincső le akar engem buktatni, hogy van egy titkos barátnőm rajta kívül. Milyen ironikus nem igaz? Nos, szóval így is-úgy is égnék, és ha már van barátnőm, valami normálisra gondoltam.

- Remek, akkor lehetne mondjuk…. – Kezdtem el töprengeni, de Áron megelőzött.

- Te – mondta egyszerűen.

- Mi van? Én? – Néztem rá földig leérő állakkal.

- Nyugi, csak egy kis színészi munka, végül is színjátszósok vagyunk, menni fog egy kis dráma. Legalább gyakorlunk, és amúgy a Valentin-hétre kell majd egy ilyen „romantikus” darab. 

- Hát…. Jó. És mások tudni fognak róla? 

- Nem. Higgyenek akármit – mondta lazán és átölelt. 

- Akkor már el is kezdjük?

- El – húzott szorosabban magához, én meg totál elvörösödve bújtam hozzá és, ha ez „igazi” lett volna még boldogabb lettem volna. De már az is nagy öröm, hogy én rám esett a választása. Pont rám! Ezt nem hiszem el!

Szeptember 15., hétfő

Újra suliban. Reggel vidáman ébredtem, de mivel hűvösebb volt, egy vékony kardigánt is felvettem reggel. A hullámos, vállig érő barna hajamat, ma békén hagytam és kiengedve ért a vállamhoz. Egy egyszerű fehér póló, semmilyen mintával, rá egy barna kardigán, farmernadrág és egy hosszúszárú Converse cipő. A reggelim egy nutellás gofri volt, és kaptam anyutól pénzt uzsonnára. A bejárati ajtón kilépve beleszagoltam a még kellemes őszi levegőbe, majd elindultam gyalog. Jó érzés volt a jó időben sétálgatni a gyér napsütésben. 

- Sziasztok! – Intettem a suli előtt álló Zoénak és Dorcinak.

- Csak te lehetsz olyan szerencsétlen, hogy már a második héten lebetegedsz? – „Köszöntött” Zoé.

- Úgy látszik – vontam vállat – Történt valami izgalmas?

- Igen. Ani és Hanga összevesztek rajtad – motyogta Dorci.

- Ja, igen, ezt már tudom – vontam vállat.

- Mindenesetre ez az Anett egy eléggé unszimpatikus személy a számomra. Túlságosan szeret a rivaldafényben lenni. – Töprengett Zoé.

Elmélkedésünk közepette egy fekete kocsi érkezett az iskola elé, amiből Hangus szállt ki mosolyogva, majd felénk vette az irányt.

- Hali – köszönt.

- Szia – köszöntünk egyszerre.

- Huh, lemásolhatom valakiről az angol házit? Elfelejtettem megcsinálni – vakarta a fejét.

- Kizárt! Hanga, a házi feladat arra való, hogy otthon csináld meg – rázta a fejét Zoé.

- Tényleg? Én azt hittem, hogy tök mindegy, hogy hol vagy mikor, csak órára kész legyen.

Dorcival mindketten mosolyogtunk, Zoé pedig, hosszú Bridget Mendleres haját meglendítve bement a suliba. Gyorsan odaadtam Hangusnak a házit, majd mi is bevonultunk az aulába. Leültünk a kis székekre és úgy beszélgettünk, amikor megjöttek Anették és eléggé utálatos arckifejezéssel halaftak el előttünk, majd megjött Áron és Kincső is. Én és Hanga csak mosolyogva intettünk nekik, mert tudtuk a lényeget, hogy miért vannak újra együtt. Dorci persze nem tudta, így ő szitkozódott is egy sort, hogy „Má’ megint járnak?”. Hangus sikeresen lemásolta az angol házit és mehettünk is az angol terembe. Mr Smith már bent volt és vidáman üdvözölt, főként engem, mert örült, hogy meggyógyultam. Megkérdezte, hogy betudtam-e pótolni a tananyagot, amire bólintottam, majd leültem a helyemre. Végül becsengettek és megkezdődött a tanítás. A folyosóról beszűrődő zaj fokozatosan elhalkult, a teremajtók becsukódtak, a székek ki-be tolódtak és Mr Smith is magyarázni kezdett. Mindenki figyelt és gondolkodott egy-egy kérdésen, a tanár pedig elégedetten bólintott, ha jó válasz hangzott el, ami egyébként a mai órán nem volt ritka. Végül kicsöngettek és a folyosókat újra elözönlötték a diákok, akik óriási hangzavart csiholtak, abból a csendből, ami az órák alatt volt. Visszamentünk a termünkhöz, de csak a tornazsákunkért mentünk és már is indultunk az öltözőbe, hogy átöltözzünk tesi órára. Amikor kirántottam a szekrényemből a zsákot, véletlenül hason találtam a mögöttem elhaladó Kincsőt, aki nyomban sipákolni kezdett. Áron kijött a teremből a visításra, de csak megveregette „barátnője” vállát, majd ő is kivette a tornazsákját és ment öltözni. Kincső egy darabig lefagyott arccal bámult maga elé, aztán ő is elvonult öltözni. Az öltözőben, azért megemlítette, hogy milyen bunkó vagyok, amiért bocsánatot is kértem, de őt nem érdekelte, így én is egy vállrántással elintéztem a dolgot, majd ráhagytam. Suli körök…. suli körök minden órán! Egész órán csak futottunk, mert Orovecznek nem volt kedve máshoz. Egész héten nem lesz kedve máshoz, ezt meg is mondta. A fáradalmas óra után totál kimerülve vettem vissza a hétköznapi ruhámat és úgy vonaglottam vissza a tanteremhez. Irodalomóra következett. Beültem a padom mögé és arra vártam, hogy Robi felérjen a terembe.

- Na végre! – Kiáltottam neki.

- Jól van, akkor vegyek neked csokis sütit? – Kérdezte, az előre eltervezett szünetünket.

- Nem. Kivételesen most én hívlak meg. 

- Juj, mi történt? Hirtelen nem akarsz a pénzemen élni? – Ironizált.

- Megtört a jég! 

Mindketten felnevettünk és mentünk a büfébe. Vettem kettőnknek egy finom csokis sütit, majd kimentünk a padhoz beszélgetni. Egy kicsit már hűvösebbre fordult az idő, érződött is, hogy kell a kardigán, de még annyira nem volt vészes. Kiültünk a padra és dumáltunk. Megköszöntem neki, hogy elhozta a leckét, ő meg a combomra csapva jelezte, hogy neki nem tesz semmit. Végül becsöngettek és felmentünk a terembe, hogy elkezdődhessen az irodalomóra. Tóth tanár úr belépett a terembe, beült a tanári asztal elé és megkezdte az órát. 

- Múlt órán eléggé bunkók voltatok, így ígértem egy felelést! Mindenkinek, kivéve az egyetlen hiányzónak, Izabellának. – Akadt meg a tekintete rajtam, majd folytatta – Szóval, az első felelő….. Karsai! Fáradjon ki a táblához! – Nézett rá Bencére, aki elfehéredett és óvatos léptekkel ment a táblához.

- Mivel még nem nagyon haladtunk az anyaggal, ezért az általános iskolaiból kérdeznék. Mégpedig Arany János életrajza lenne a téma. Mesélj róla egy kicsit.

- Huh…. Született Nagyszalonnán..... A feleségét Erecskey Julinak hívták!! Ó igen! – Kezdett el virulni Bence, amikor eszébe jutott a „válasz”. 

- Most őszintén – nézett végig rajtunk a tanár – ki készült az én órámra? – A kérdés elhangzását követően néma csend következett. – Nagyszerű! Karsai, a helyedre! Kíváncsi vagyok, hogy valaha eljutsz Nagyszalonnára, de ha mégis, hozzál szuvenírt. Ma nem hallgatok meg több felelőt, a túlzott lelkesedésetek miatt nem nagyon akarom hallani a többi feleletet. Megúsztátok, de csak mára!! – Mutatott felénk fenyegetően a mutatóujjával.

Az óra további részében tovább vettük az anyagot, majd csengőszóra kicsörtettünk a teremből. 

    Délután bementem színjátszó körre, ahol már sokan ott voltak, én leültem Robi mellé, mellém ült Áron, Anett pedig a tőlünk legtávolabbi helyre ült. Ami ez esetben az Áron mellett lévő széket jelentette, mivel ő volt az utolsó, aki bejött a terembe, így neki már csak az a hely maradt. A tanár már ki is osztotta az október 23-i ünnepség forgatókönyvét. Nekem összesen 5-ször van jelenésem. Nem mondok olyan hosszú szövegeket, egyszer szavalok és az énekkar fog még énekelni. Felolvastuk a szövegünket és átbeszéltük, hogy nagyjából hogyan kéne mondani. A végén egy szituációs gyakorlattal fejeztük be és mehettünk is haza. Robival együtt indultunk el Áron és Kincső társaságában. 

- Nyelvtanból is lesz ilyen felelés? – Néztem Robiékra.

- Igen.

- Óóó ne már, én nem akarok tanulni!! – Sipákolt Kincső. Mindhárman kérdőn néztünk rá, mivel tudtunkkal ő nem a mi osztályunkba jár. De nem nagyon foglalkoztunk vele, had tanuljon, rá fér.

- Na én itt lekanyarodom – mutattam a mellettem levő utcára.

- Én meg az ellenkező irányba tartok – indult el Robi a másik utca felé.

- Én egy utcával feljebb megyek.

- Én meg Ároncival! – Nyomott egy puszit „Áronci” arcára Kincső. 

Ahogy hazaértem, megcsináltam a leckét holnapra, majd anyuval csináltam sütit, mert holnap délután átjön a nagyi. Dani a nappaliban volt és valami mesét nézett. Leültem mellé és rákérdeztem a sulira, majd leragadtam a tévé előtt és én is néztem vele a Robotboy-t.

Szeptember 12., péntek

Reggel nehezen ébredtem. Olyan gyengének éreztem magam, mint kedden. Talán még annál is gyengébbnek. Óvatosan felültem az ágyamban és a faliórára pillantottam. Tizenegy óra volt. Mivel semmihez sem volt kedvem, az ágyam melletti éjjeli szekrényemre volt készítve a gyógyszerem, azt bevettem, majd olvastam. Olyannyira olvastam, hogy ki is olvastam a könyvet. Ezután benyomtam a gépem és nézelődtem. Mindenfélét néztem, cikkeket olvastam, megnéztem a horoszkópom, (Azt írta, hogy valaki megcsókol pff) zenéket néztem és megnéztem eddig készült kisfilmjeimet, amik leginkább a természetről vagy magamról készültek, de akadt köztük Stop Motion is. Jó érzés volt visszanézni őket, jókat mosolyogtam azon, hogy mennyire szeretem ezt csinálni. Most is csináltam volna egyet, ha éppen nem lettem volna olyan lázas, hogy ne bírjak kikelni az ágyból. 

    Délután sem voltam túl jól. Három óra fele járt az idő és nem érdekelt, hogy nézek ki, nem érdekelt az, hogyha benyit az ajtón és meglát, elhányja magát, csak az, hogy végre ne legyek beteg. Végül hallottam, ahogyan a lépcsőn trappolnak, majd nyílt az ajtó. És Hanga kedvesen köszöntött. Egy kicsit meglepődtem, de mielőtt kérdeztem volna el is mondta, hogy mi történt Áronnal.

- Tudod, Kincső folyton járkál a termünkbe, hogy kibéküljön Áronnal és őt már nagyon idegesíti, ezért, hogy végre békén hagyja, elment vele beszélgetni. A tanterem ajtaja előtt pont találkoztunk és azt mondta, hogy én hozzam el a leckét, de én nem írtam fel, így semmit sem hoztam. Erre azt mondta, hogy majd később benéz, remélhetőleg hamar végeznek. 

- Aha. Nem baj, hogy nem hoztál leckét. 

- Rendben vagy? – Nézett rám aggódva.

- Nem. Nagyon magas lázam van most. Mindenem fáj és mozogni is alig bírok. 

- Esetleg beszéljek a „titkos hódolódról”? 

- Naná! Kíváncsi vagyok, hogy ki ez az ember – mondtam, erősen gondolkodva.

- Nos, szóval tudom, hogy ki. Nem hiszem, hogy nagyon fogsz neki örülni. Valami Rácz Hunor az a-soktól – mondta ki, nekem meg elállt a lélegzetem. Végre van valaki, akinek én is tetszhetek, erre pont szegény Hunor? L Mindenesetre visszagondoltam arra a napra, amikor először láttam. Hmmm… Kövérkés testalkat, alacsony termet, mindenütt pattanás, mikrofon haj, vastag keretes szemüveg, szörnyű ízlés. Hát, az emlékeim szerint, nem éppen valami szőke herceg. 

- Annyira éreztem, hogy ő lesz…. – Kenődtem el.

- Nyugi, biztosan van még valaki! 

- Mindegy is. Ráérek. Meg amúgy is…. – kattintottam a közösségi portálon Áron profilképére – Olyan cuki! – Ájultam el a kedves mosolytól, meg úgy tőle. 

Majd újra trappolást hallottam a lépcsőn és éreztem, hogy most azonnal ki kell, hogy lépjek a Facebookomból. Megérzésem nem tévedt, mert Áron benyitott a szobámba, ahol én kócos hajjal, egy vastag takaróban, laptoppal az ölemben pihengetek.

- Csáó – köszönt.

- Szia – köszöntük Hangával egyszerre.

- Hoztam a lecót – tette le az asztalomra – Fú, nem nézel ki jól. Biztos jönni fogsz hétfőn? – Nézett végig rajtam.

- Nem tudom, talán. 

- Leülhetek? – kérdezte az ágy szélére mutatva.

- Persze.

- Mit csináltatok? 

- Semmit, csak megmondtam Izának a „hódolóját” – csinált idézőjeleket a levegőbe Hanga, közben pedig folyamatosan kuncogott.

- Na, ki az? – Mosolyodott el Áron is.

- Ajj…. Rácz Hunor, az a-soktól. – Vörösödtem el.

- Khmm… Khmm.. – köhintett párat, majd elröhögte magát. Milyen kedves.

- Haha, nagyon vicces. És Kincsővel mi a helyzet? 

- Kibékültünk. 

Hangával döbbenten meredtünk rá, én pedig majdnem elsírtam magam. Mi az, hogy kibékültek???? Nem hiszem el!

- MI VAN? – Üvöltöttük totál egyszerre.

- Aha. Megbeszéltük a dolgokat, és igazából, Kincsőnek nagyon rosszul esett, hogy dobtam, totál fel volt háborodva, hogy egy nap után szakítottunk, miközben annyi mindent tervezett velem, meg, hogy nagyon szeretett és még most is, én meg végül is tényleg bunkó voltam vele.

- Te most, csak azért békültél ki vele, mert nem akarsz fájdalmat okozni neki? – Képedtem el.

- Kb. 

- Eleve nem kellett volna járnotok! Ha tudtad, hogy szakítasz vele egy nap után, akkor most miért jársz vele újra? – Adott hangot a véleményének Hanga is.

- Mert. Ciki, ha van egy csajod és oltári hamar dobod – vont vállat. Mi a…? Ennyire sötét lenne? Talán, ha én lennék Kincső helyében, akkor velem is ezt tenné? 

- Áron! Ne legyél ilyen! Te neked csak arra kell a Kincső, hogy legyen csajod? 

- Mondhatni, igen.

- Hogy te mekkora paraszt vagy! – Mondtuk egyszerre Hangával.

- Ez van, ezt kell szeretni. 

- Jó, ki nem állhatom Kincsőt, de akkor sem teheted vele ezt. 

- Óóó, tényleg? – Vitte fel a hangsúlyt – Mert ő megtehette, hogy aznap, amikor hivatalosan is járni kezdtünk, más pasival kavart? Olyan igazságtalan vagyok! – Ironizált továbbra is, majd leesett.

- Szóval, bosszúból jársz vele?

- Aham. Még nem tudja, hogy tudom, sír a vállamon, én meg majd szépen megalázom.

- Valakit nagyon felcsigáztak – veregettem meg a vállát.

- Nem vagyok amúgy olyan bunkó, szóval, nem is nevezném megalázásnak, csak annak, hogy örökre elvegyem a kedvét, attól, hogy ki akarjon békülni velem. – Mosolygott csibészesen, ami olyan aranyosan hatott, (főleg, mert a szemembe nézett) hogy nyomban elvörösödtem. 

Hamarosan mindketten elmentek és egyedül maradtam, de jól esett, hogy Áronnak van esze, csak néha bunkónak mutatkozik, de hála az égnek teljesen normális.