Szeptember 15., hétfő

Újra suliban. Reggel vidáman ébredtem, de mivel hűvösebb volt, egy vékony kardigánt is felvettem reggel. A hullámos, vállig érő barna hajamat, ma békén hagytam és kiengedve ért a vállamhoz. Egy egyszerű fehér póló, semmilyen mintával, rá egy barna kardigán, farmernadrág és egy hosszúszárú Converse cipő. A reggelim egy nutellás gofri volt, és kaptam anyutól pénzt uzsonnára. A bejárati ajtón kilépve beleszagoltam a még kellemes őszi levegőbe, majd elindultam gyalog. Jó érzés volt a jó időben sétálgatni a gyér napsütésben. 

- Sziasztok! – Intettem a suli előtt álló Zoénak és Dorcinak.

- Csak te lehetsz olyan szerencsétlen, hogy már a második héten lebetegedsz? – „Köszöntött” Zoé.

- Úgy látszik – vontam vállat – Történt valami izgalmas?

- Igen. Ani és Hanga összevesztek rajtad – motyogta Dorci.

- Ja, igen, ezt már tudom – vontam vállat.

- Mindenesetre ez az Anett egy eléggé unszimpatikus személy a számomra. Túlságosan szeret a rivaldafényben lenni. – Töprengett Zoé.

Elmélkedésünk közepette egy fekete kocsi érkezett az iskola elé, amiből Hangus szállt ki mosolyogva, majd felénk vette az irányt.

- Hali – köszönt.

- Szia – köszöntünk egyszerre.

- Huh, lemásolhatom valakiről az angol házit? Elfelejtettem megcsinálni – vakarta a fejét.

- Kizárt! Hanga, a házi feladat arra való, hogy otthon csináld meg – rázta a fejét Zoé.

- Tényleg? Én azt hittem, hogy tök mindegy, hogy hol vagy mikor, csak órára kész legyen.

Dorcival mindketten mosolyogtunk, Zoé pedig, hosszú Bridget Mendleres haját meglendítve bement a suliba. Gyorsan odaadtam Hangusnak a házit, majd mi is bevonultunk az aulába. Leültünk a kis székekre és úgy beszélgettünk, amikor megjöttek Anették és eléggé utálatos arckifejezéssel halaftak el előttünk, majd megjött Áron és Kincső is. Én és Hanga csak mosolyogva intettünk nekik, mert tudtuk a lényeget, hogy miért vannak újra együtt. Dorci persze nem tudta, így ő szitkozódott is egy sort, hogy „Má’ megint járnak?”. Hangus sikeresen lemásolta az angol házit és mehettünk is az angol terembe. Mr Smith már bent volt és vidáman üdvözölt, főként engem, mert örült, hogy meggyógyultam. Megkérdezte, hogy betudtam-e pótolni a tananyagot, amire bólintottam, majd leültem a helyemre. Végül becsengettek és megkezdődött a tanítás. A folyosóról beszűrődő zaj fokozatosan elhalkult, a teremajtók becsukódtak, a székek ki-be tolódtak és Mr Smith is magyarázni kezdett. Mindenki figyelt és gondolkodott egy-egy kérdésen, a tanár pedig elégedetten bólintott, ha jó válasz hangzott el, ami egyébként a mai órán nem volt ritka. Végül kicsöngettek és a folyosókat újra elözönlötték a diákok, akik óriási hangzavart csiholtak, abból a csendből, ami az órák alatt volt. Visszamentünk a termünkhöz, de csak a tornazsákunkért mentünk és már is indultunk az öltözőbe, hogy átöltözzünk tesi órára. Amikor kirántottam a szekrényemből a zsákot, véletlenül hason találtam a mögöttem elhaladó Kincsőt, aki nyomban sipákolni kezdett. Áron kijött a teremből a visításra, de csak megveregette „barátnője” vállát, majd ő is kivette a tornazsákját és ment öltözni. Kincső egy darabig lefagyott arccal bámult maga elé, aztán ő is elvonult öltözni. Az öltözőben, azért megemlítette, hogy milyen bunkó vagyok, amiért bocsánatot is kértem, de őt nem érdekelte, így én is egy vállrántással elintéztem a dolgot, majd ráhagytam. Suli körök…. suli körök minden órán! Egész órán csak futottunk, mert Orovecznek nem volt kedve máshoz. Egész héten nem lesz kedve máshoz, ezt meg is mondta. A fáradalmas óra után totál kimerülve vettem vissza a hétköznapi ruhámat és úgy vonaglottam vissza a tanteremhez. Irodalomóra következett. Beültem a padom mögé és arra vártam, hogy Robi felérjen a terembe.

- Na végre! – Kiáltottam neki.

- Jól van, akkor vegyek neked csokis sütit? – Kérdezte, az előre eltervezett szünetünket.

- Nem. Kivételesen most én hívlak meg. 

- Juj, mi történt? Hirtelen nem akarsz a pénzemen élni? – Ironizált.

- Megtört a jég! 

Mindketten felnevettünk és mentünk a büfébe. Vettem kettőnknek egy finom csokis sütit, majd kimentünk a padhoz beszélgetni. Egy kicsit már hűvösebbre fordult az idő, érződött is, hogy kell a kardigán, de még annyira nem volt vészes. Kiültünk a padra és dumáltunk. Megköszöntem neki, hogy elhozta a leckét, ő meg a combomra csapva jelezte, hogy neki nem tesz semmit. Végül becsöngettek és felmentünk a terembe, hogy elkezdődhessen az irodalomóra. Tóth tanár úr belépett a terembe, beült a tanári asztal elé és megkezdte az órát. 

- Múlt órán eléggé bunkók voltatok, így ígértem egy felelést! Mindenkinek, kivéve az egyetlen hiányzónak, Izabellának. – Akadt meg a tekintete rajtam, majd folytatta – Szóval, az első felelő….. Karsai! Fáradjon ki a táblához! – Nézett rá Bencére, aki elfehéredett és óvatos léptekkel ment a táblához.

- Mivel még nem nagyon haladtunk az anyaggal, ezért az általános iskolaiból kérdeznék. Mégpedig Arany János életrajza lenne a téma. Mesélj róla egy kicsit.

- Huh…. Született Nagyszalonnán..... A feleségét Erecskey Julinak hívták!! Ó igen! – Kezdett el virulni Bence, amikor eszébe jutott a „válasz”. 

- Most őszintén – nézett végig rajtunk a tanár – ki készült az én órámra? – A kérdés elhangzását követően néma csend következett. – Nagyszerű! Karsai, a helyedre! Kíváncsi vagyok, hogy valaha eljutsz Nagyszalonnára, de ha mégis, hozzál szuvenírt. Ma nem hallgatok meg több felelőt, a túlzott lelkesedésetek miatt nem nagyon akarom hallani a többi feleletet. Megúsztátok, de csak mára!! – Mutatott felénk fenyegetően a mutatóujjával.

Az óra további részében tovább vettük az anyagot, majd csengőszóra kicsörtettünk a teremből. 

    Délután bementem színjátszó körre, ahol már sokan ott voltak, én leültem Robi mellé, mellém ült Áron, Anett pedig a tőlünk legtávolabbi helyre ült. Ami ez esetben az Áron mellett lévő széket jelentette, mivel ő volt az utolsó, aki bejött a terembe, így neki már csak az a hely maradt. A tanár már ki is osztotta az október 23-i ünnepség forgatókönyvét. Nekem összesen 5-ször van jelenésem. Nem mondok olyan hosszú szövegeket, egyszer szavalok és az énekkar fog még énekelni. Felolvastuk a szövegünket és átbeszéltük, hogy nagyjából hogyan kéne mondani. A végén egy szituációs gyakorlattal fejeztük be és mehettünk is haza. Robival együtt indultunk el Áron és Kincső társaságában. 

- Nyelvtanból is lesz ilyen felelés? – Néztem Robiékra.

- Igen.

- Óóó ne már, én nem akarok tanulni!! – Sipákolt Kincső. Mindhárman kérdőn néztünk rá, mivel tudtunkkal ő nem a mi osztályunkba jár. De nem nagyon foglalkoztunk vele, had tanuljon, rá fér.

- Na én itt lekanyarodom – mutattam a mellettem levő utcára.

- Én meg az ellenkező irányba tartok – indult el Robi a másik utca felé.

- Én egy utcával feljebb megyek.

- Én meg Ároncival! – Nyomott egy puszit „Áronci” arcára Kincső. 

Ahogy hazaértem, megcsináltam a leckét holnapra, majd anyuval csináltam sütit, mert holnap délután átjön a nagyi. Dani a nappaliban volt és valami mesét nézett. Leültem mellé és rákérdeztem a sulira, majd leragadtam a tévé előtt és én is néztem vele a Robotboy-t.

Szeptember 12., péntek

Reggel nehezen ébredtem. Olyan gyengének éreztem magam, mint kedden. Talán még annál is gyengébbnek. Óvatosan felültem az ágyamban és a faliórára pillantottam. Tizenegy óra volt. Mivel semmihez sem volt kedvem, az ágyam melletti éjjeli szekrényemre volt készítve a gyógyszerem, azt bevettem, majd olvastam. Olyannyira olvastam, hogy ki is olvastam a könyvet. Ezután benyomtam a gépem és nézelődtem. Mindenfélét néztem, cikkeket olvastam, megnéztem a horoszkópom, (Azt írta, hogy valaki megcsókol pff) zenéket néztem és megnéztem eddig készült kisfilmjeimet, amik leginkább a természetről vagy magamról készültek, de akadt köztük Stop Motion is. Jó érzés volt visszanézni őket, jókat mosolyogtam azon, hogy mennyire szeretem ezt csinálni. Most is csináltam volna egyet, ha éppen nem lettem volna olyan lázas, hogy ne bírjak kikelni az ágyból. 

    Délután sem voltam túl jól. Három óra fele járt az idő és nem érdekelt, hogy nézek ki, nem érdekelt az, hogyha benyit az ajtón és meglát, elhányja magát, csak az, hogy végre ne legyek beteg. Végül hallottam, ahogyan a lépcsőn trappolnak, majd nyílt az ajtó. És Hanga kedvesen köszöntött. Egy kicsit meglepődtem, de mielőtt kérdeztem volna el is mondta, hogy mi történt Áronnal.

- Tudod, Kincső folyton járkál a termünkbe, hogy kibéküljön Áronnal és őt már nagyon idegesíti, ezért, hogy végre békén hagyja, elment vele beszélgetni. A tanterem ajtaja előtt pont találkoztunk és azt mondta, hogy én hozzam el a leckét, de én nem írtam fel, így semmit sem hoztam. Erre azt mondta, hogy majd később benéz, remélhetőleg hamar végeznek. 

- Aha. Nem baj, hogy nem hoztál leckét. 

- Rendben vagy? – Nézett rám aggódva.

- Nem. Nagyon magas lázam van most. Mindenem fáj és mozogni is alig bírok. 

- Esetleg beszéljek a „titkos hódolódról”? 

- Naná! Kíváncsi vagyok, hogy ki ez az ember – mondtam, erősen gondolkodva.

- Nos, szóval tudom, hogy ki. Nem hiszem, hogy nagyon fogsz neki örülni. Valami Rácz Hunor az a-soktól – mondta ki, nekem meg elállt a lélegzetem. Végre van valaki, akinek én is tetszhetek, erre pont szegény Hunor? L Mindenesetre visszagondoltam arra a napra, amikor először láttam. Hmmm… Kövérkés testalkat, alacsony termet, mindenütt pattanás, mikrofon haj, vastag keretes szemüveg, szörnyű ízlés. Hát, az emlékeim szerint, nem éppen valami szőke herceg. 

- Annyira éreztem, hogy ő lesz…. – Kenődtem el.

- Nyugi, biztosan van még valaki! 

- Mindegy is. Ráérek. Meg amúgy is…. – kattintottam a közösségi portálon Áron profilképére – Olyan cuki! – Ájultam el a kedves mosolytól, meg úgy tőle. 

Majd újra trappolást hallottam a lépcsőn és éreztem, hogy most azonnal ki kell, hogy lépjek a Facebookomból. Megérzésem nem tévedt, mert Áron benyitott a szobámba, ahol én kócos hajjal, egy vastag takaróban, laptoppal az ölemben pihengetek.

- Csáó – köszönt.

- Szia – köszöntük Hangával egyszerre.

- Hoztam a lecót – tette le az asztalomra – Fú, nem nézel ki jól. Biztos jönni fogsz hétfőn? – Nézett végig rajtam.

- Nem tudom, talán. 

- Leülhetek? – kérdezte az ágy szélére mutatva.

- Persze.

- Mit csináltatok? 

- Semmit, csak megmondtam Izának a „hódolóját” – csinált idézőjeleket a levegőbe Hanga, közben pedig folyamatosan kuncogott.

- Na, ki az? – Mosolyodott el Áron is.

- Ajj…. Rácz Hunor, az a-soktól. – Vörösödtem el.

- Khmm… Khmm.. – köhintett párat, majd elröhögte magát. Milyen kedves.

- Haha, nagyon vicces. És Kincsővel mi a helyzet? 

- Kibékültünk. 

Hangával döbbenten meredtünk rá, én pedig majdnem elsírtam magam. Mi az, hogy kibékültek???? Nem hiszem el!

- MI VAN? – Üvöltöttük totál egyszerre.

- Aha. Megbeszéltük a dolgokat, és igazából, Kincsőnek nagyon rosszul esett, hogy dobtam, totál fel volt háborodva, hogy egy nap után szakítottunk, miközben annyi mindent tervezett velem, meg, hogy nagyon szeretett és még most is, én meg végül is tényleg bunkó voltam vele.

- Te most, csak azért békültél ki vele, mert nem akarsz fájdalmat okozni neki? – Képedtem el.

- Kb. 

- Eleve nem kellett volna járnotok! Ha tudtad, hogy szakítasz vele egy nap után, akkor most miért jársz vele újra? – Adott hangot a véleményének Hanga is.

- Mert. Ciki, ha van egy csajod és oltári hamar dobod – vont vállat. Mi a…? Ennyire sötét lenne? Talán, ha én lennék Kincső helyében, akkor velem is ezt tenné? 

- Áron! Ne legyél ilyen! Te neked csak arra kell a Kincső, hogy legyen csajod? 

- Mondhatni, igen.

- Hogy te mekkora paraszt vagy! – Mondtuk egyszerre Hangával.

- Ez van, ezt kell szeretni. 

- Jó, ki nem állhatom Kincsőt, de akkor sem teheted vele ezt. 

- Óóó, tényleg? – Vitte fel a hangsúlyt – Mert ő megtehette, hogy aznap, amikor hivatalosan is járni kezdtünk, más pasival kavart? Olyan igazságtalan vagyok! – Ironizált továbbra is, majd leesett.

- Szóval, bosszúból jársz vele?

- Aham. Még nem tudja, hogy tudom, sír a vállamon, én meg majd szépen megalázom.

- Valakit nagyon felcsigáztak – veregettem meg a vállát.

- Nem vagyok amúgy olyan bunkó, szóval, nem is nevezném megalázásnak, csak annak, hogy örökre elvegyem a kedvét, attól, hogy ki akarjon békülni velem. – Mosolygott csibészesen, ami olyan aranyosan hatott, (főleg, mert a szemembe nézett) hogy nyomban elvörösödtem. 

Hamarosan mindketten elmentek és egyedül maradtam, de jól esett, hogy Áronnak van esze, csak néha bunkónak mutatkozik, de hála az égnek teljesen normális.

Szeptember 11., csütörtök

Ma inkább csak a délután való említésre, mivel egész délelőtt nem történt semmi érdekes. Délután megjött Tomi és az ágyam szélére ülve mondta, hogy mi a mai lecke. Szépen bejelölgettem a tankönyvekben és munkafüzetekben, felírtam a füzeteimbe és igazából meg is voltunk. Mivel Tomi némelyik anyaggal egyáltalán nincs tisztában, így nem nagyon vártam tőle segítséget. Benyomtam a laptopomat, hátha ott találunk valami olyasmit, amivel elfoglalhatjuk magunkat. 

- Hol jársz az animédben? – Érdeklődött.

- Eléggé messze, most volt időm nézni. Délelőtt is csak azt néztem, meg olvastam a könyvemet és zenét hallgattam.

- Jövő héten már jössz?

- Aha. Csak erre a hétre vagyok kiírva, hétfőn megyek vissza az orvoshoz, de aznap már megyek suliba is – nyugtattam meg.

- Az remek! 

- Tudnál mesélni a mai napról?

- Ja! De még mennyit! Hanga és Ani csúnyán összevesztek…

- Váááárj, csak én hívom egyedül „Ani”-t Anettnek? 

- Őőőő, igen – majd gyors folytatta – Olyannyira, hogy külön pártok alakultak ki. Természetesen én Hanga pártját fogom, ahogyan Ádám, Áron, Robi, Dorci, Edó, Endi, Bence és Zoé is. Ani pártján csak Zorka, Fanni és Imi állnak. 

- Hah! És a két párt mennyire ellenséges egymással?

- Eléggé. 

- Ó, értem. Azért ez egy kicsit durva.

- Á, hidd el annyira nem. Jaj, meg a Kincső most folyton a termünkbe jár, és ki akar békülni Áronnal. De persze tökmag nem enged, szerinte egy nagy baki volt az egész „Kincső-ügy”, szóval rendesen próbálja lerázni a csajt. – Magyarázta Tomi.

- Nem csodálom. 

- Ádámmal is kibékült Áron, de nem nagyon lóg velünk. Csak azt látjuk, hogy ül a padon és eléggé bambul. Néha-néha csatlakozik hozzánk, de nagyon elvan.

Erre a kijelentésre akaratlanul is elmosolyodtam. De Tomi rákérdezett, hogy miért van olyan jókedvem, viszont az ilyen helyzeteket nekem találták ki, mert nagyon jól tudok rögtönözni. Csak annyit mondtam, hogy eszembe jutott egy vicces emlék és azon mosolyogtam. 

    Még elég hosszú ideig beszélgettünk Tomival. Kiderült, hogy sokaknak hiányzom a suliból, ami igen jól esik, Áron is kérdezte Robit és Tomit is, hogy vagyok (!) és még Hanga is és Zoé is érdeklődött felőlem. Még ettünk egy kis süteményt, mert maradt a tegnapiból. Hamarosan elbúcsúztam Tomitól és újra magamra maradtam. Vagy is azt hittem. Hanga Skype-n felhívott és megbeszéltünk jó néhány dolgot. Azt mondta, hogy hallotta, hogy valakinek tetszek! ÉN! Nem tudja, hogy ki, csak hallotta, ahogyan kimondták a nevemet, a teljeset és elkezdett rólam áradozni a fiú. Meg hiányolt a suliból. Vajon ki lehetett? Mindegy, ezt egy jó darabig nem fogom megtudni, de talán jobb is így.

Szeptember 10., szerda

A mai nap igazán rémisztő volt, de tényleg! Igazából csak a tüdőröntgen miatt féltem, mert még soha az életben nem voltam röntgenen, sőt kórházban sem kezeltek még, ezért is rémültem meg annyira, hogy netán tüdőgyulladással kórházba kerülök. Reggel nem volt mit tenni, ugyanúgy korán keltem, majd egy kissé melegebb ruhát vettem csak, hogy ne fázzak és indulhattunk is. Anyu már a kocsiban várt én meg aggódva beszálltam mellé.

- Nem olyan ijesztő! – Nyugtatott.

- De milyen? És mi van, ha mégis – nyeltem egy nagyot, majd befejeztem – tüdőgyulladásom van? 

- Neked kellett volna jobban ügyelned magadra a táborban! – Emlékeztetett a bakimra, amikor is a fiúk slaggal locsolkodtak a hőség miatt és engem is totálra eláztattak, de én nem vettem le a vizes ruhámat, hanem egész nap csuromvizesen rohangáltam. Biztosan mindenki édesanyja ilyen helyzetekben nyugtatná a gyermekét, hogy „Ne félj!” vagy „Jaj, ugyan már! Rendben leszel édesem!”. Nem, az én anyám nem ilyen. Ő kerekben engem okol a felelőtlenségemért. Mivel érdemeltem ezt ki? L

    A rendelőbe érve nem a láz miatt fáztam, hanem mert annyira féltem. Igazából nem is a röntgen miatt, hanem az eredmény miatt, hogy kórházba kerülök. Anyu mellett ültem és szorosan átkulcsoltam az ujjaimat az ujjain. Vártam. Vártam és csak vártam, még nem a doktornő behívott. Levettem a felsőmet és már mehettem is röntgeneztetni. Hamar végeztünk, úgyhogy, gyorsan visszavettem az anyura dobott ruhadarabot és kimentünk a teremből. Újra visszaültünk a székekre és megvártuk még ki nem hozzák az eredményt. Csakúgy morzsoltam az ujjaimat. A szívem hevesen dobogott anyu pedig a combomat simította folyamatosan, mire újra kijött a doktornő és a leleteket hozta a kezében. Nyugis tempóban érkezett hozzánk, majd anyához nyújtotta a kezében lévő papírokat, amit anyu is kissé izgatottan vett át és alaposan szemügyre vette, miközben az orvos visszament a terembe. Csak úgy lestem a tekintetét, ugyanis abból próbáltam kitalálni, hogy mi állhat a papírokon, de sehogyan sem tudtam kivenni belőle. 

- Látni akarod? – Kérdezte teljesen természetes arckifejezéssel.

- Még szép! – Rántottam ki a kezéből a leleteket. 

A szememmel csak azt az egy mondatot kerestem, amiből egyből megállapítható a dolog. és meg is találtam.  „Tüdeje teljesen tiszta”. Éljen! Ahogyan elolvastam ezt az egy mondatot átkaroltam anyut és vagy húsz puszit adtam az arcára. Igen, az ember örömében mindenre képes, anya szereti, ha megpuszilom, de, amikor már ott tartottam, hogy újabb száz puszit adtam volna az arcára, leintett és azt mondta, hogy „Érti az örömömet, de azért nyugodjak le”. Á, teljesen mindegy, hogy anya, attól függetlenül az összestől különbözik és én így szeretem. J Visszafelé még bementünk pár boltba, majd végre haza és hirtelen meg is éheztem. Ettem egy kisadag lecsót és felvonultam a szobámba. Még csak dél volt, így többnyire Narutot néztem, meg táboros képeket nézegettem. Atyám, hogy néztem ki? Te jó ég! Hogy lehet így kinézni? Förtelem.

Délután csengetésre lettem figyelmes, anyu nagy örömmel üdvözölte az érkezőt, majd feltessékelte a szobámba. Ajaj, biztosan leckét hozott az illető, de nem tudom, hogy ki. Gyorsan belenéztem a zsebtükrömbe, ami az asztalomon volt, majd megigazítottam egy kicsit a hajam. Persze báli ruhába öltözni már nem volt időm, de mindenesetre egy picit normálisabban néztem ki, már ha egyáltalán egy beteg ember nézhet ki normálisan. Hamarosan nyílt az ajtó és Robi lépett be. Egy kicsit csalódott lettem, de azért örültem, hogy meglátogatott valaki.

- Jobban vagy? 

- Már amennyire lehet – húztam mosolyra a számat.

- A helyzet az, hogy hárman totálisan összekaptunk azon, hogy ki hozza neked a leckét, – tette le az asztalomra a füzeteket és könyveket, majd folytatta – így kénytelenek voltunk eldönteni, hogy ki hozza. 

- És gondolom te lettél. – Néztem rá, bár érdekelt, hogy melyik két fiúval vitázott ezen.

- Nem. Mindhárman. Tomi mondta, hogy egész hétre ki vagy írva, így ma én hoztam, holnap Tomi hozza és pénteken Áron. – Fejezte be én nekem meg hirtelen összeszorult a gyomrom. Péntekre tényleg kéne egy báli ruha. 

    Robival átvettük a mai anyagot, de nem volt olyan nehéz. Utána még maradt, és amikor éhes lettem ettünk egy kis sütit, plusz megkérdezte hogyan állok a vasárnap vett könyvvel. Hoppá, teljesen elmerültem a Narutoban meg úgy a gondolataimban, így nem olvastam. Nem volt szívem elmondani neki, hogy még bele sem szagoltam, így azt hazudtam, hogy már a felénél járok. Mindegy, majd, ha elmegy, elkezdem olvasni. Még egy jó ideig beszélgettünk, végül hazament, de én nekem még nem akarózott olvasni, inkább meglátogattam jó barátomat, az Internetet. Hanga új képet töltött fel, ahol Anettel vannak. Nem értem miért ejtett ennyire. Szerintem fel sem tűnt neki, hogy hiányzok a suliból. Mondhatom szép. Minden mindegy alapon, azért nyomtam egy lájkot, mire beugrott egy ablak. Hanga azonnal írt. Csoda, hogy észrevette. De lelkesedésem alábbhagyott, amint megkérdezte, hogy nem tudnám-e leírni a MAI leckét. Erre totál bepöccentem és olyat írtam, amivel biztosan a lelkébe gázoltam, de hogy valaki ennyire semmibe vegyen, mikor eddig úgy nézett ki, hogy jó barátok lehetünk. Másolom:

Izabbela Róner: Mondd, neked fel sem tűnt, hogy ma nem is voltam suliban?! 

Hanga Trómer: Miért, nem voltál??

Izabella Róner: Na, jó most lett elegem! Örülök, hogy van egy nagyon jó barátnőd meg minden, de attól, hogy Anettel hirtelen ilyen jóba lettetek, attól még nem kéne el hanyagolnod! Hétfő óta nem beszéltél velem!!! Ma voltam tüdőröntgenen! Érted? Lehetett volna tüdőgyulladásom is te még akkor is csak a nyomorult leckét kérted volna el?? Tudod, nem fogom megadni. Mi lett Anettel? Ő miért nem adja meg? Hmm??? Tudod mit? Le is szarom! De, hogy te már mióta tojsz a fejemre, na, igen rosszul esett, mert semmit sem tudtam veled megosztani. Soha. Pedig lett volna mit.

Meglepetésemre nem kaptam vissza sértő üzenetet.

Hanga Trómer: Milyen hír?? :oo

Izabella Róner: Beleestem Áronba…. Totál!!! (L) (L) (L)

Erre Hanga rögtön videó hívást indított és azonnal egymás szavába vágva kezdtünk el dumálni. Olyan jó volt, hogy valakivel együtt örülhetek és azt is elmondtam, hogy szakítottak Kincsővel, amire újabb sipítás jött és nagyon sokat beszéltünk. Hát igen, Hangával úgy érzem nem nagyon fogok komolyabban összeveszni, mivel nem lehet rá haragudni, azt mondta, hogy igazából észrevehető volt az, hogy belezúgtam Áronba, mert folyton őt figyeltem, meg amikor a sárga földig lehordtam olyannak, hogy bunkó meg minden, az csak azért volt, mert nagyon rosszul esett, hogy neki az olyan lányok jönnek be, akik az én ellentéteim. Tulajdonképpen igaz állítások voltak. Hát igen, ha az ember szerelmes….

Szeptember 9., kedd

Amikor beléptem a tanteremben már mindenki bent volt. Olyannyira mindenki, hogy Kocsis is a teremben tartózkodott. Hopsz, egy kicsit elkéstem. Ma nem jól keltem, forgolódtam és tisztára karikás volt a szemem. Mindenesetre egy nagy ásítást hallatva a helyemre vergődtem és Kocsis csak annyit mondott, hogy „Most nem ír be, de legközelebb ne késsek”. Elővettem a füzetemet, majd leírtam azt, ami a táblán volt. Mivel késtem, több házit kaptam. Hurrá.

    Szünetben eléggé szédelegtem, olyannyira, hogy amikor Robi jött oda hozzám, megöleltem és azt mondtam, hogy „nagyon jó barátnőm vagy”. Természetesen értetlenül ellökött magától és meghívott egy forró italra. Nagyon jól esett, de így is csomó minden kavargott a fejemben. Vettem még egy teát (most már saját pénzből), de amikor mentem fel a termünkbe, mert becsöngettek, Kincső erősen meglökött így hátraestem a lépcsőn és a forró tea egyenesen az ölembe folyt, igen úgy mintha bepisiltem volna. Egy sóhajjal a vécébe mentem és elkezdtem törölgetni a nadrágom. Egy vizes folt nem könnyen tűnik el, és kardim sem volt, hogy eltakarja, a kezemmel igyekeztem nem mutatni a kellemetlen foltot. A matekórát csendben figyeltem, hála Istennek, még a tanárnő előtt beértem. Csak fapofával az arcomat támasztottam a jobb karommal és szomorkás arckifejezéssel másoltam a táblára írtakat. Úgy éreztem, mintha nem léteznék. Olyan fáradt voltam, hogy szinte majdnem bealudtam első órán. Másodikon be is aludtam, de még szünetben szóltam Jernyiknek, hogy nem érzem jól magam, ő meg megengedte, hogy pihenjek csak csöndbe legyek. Még a csengőszóra sem keltem fel, csak arra, hogy valaki megsimítja, a hátam, de nem tudtam, hogy ki volt, mert addigra már mindenki kiment a teremből. Fájt a fejem, és ahogy kinéztem az ablakon, az idő is egyre rosszabb lett. Fáztam, remegtek a karjaim én meg fájdalmas arccal néztem az ablak irányába. Újra behunytam a szemem, de igazából nem aludtam, csak félálomban feküdtem a padon és fáztam, a kezeim pedig jéghidegek voltak. Hallottam, hogy bevágódik a teremajtó és két személy jött be. Nem nagyon hallottam sok mindent, csak olyanokat, hogy „Naaa!” „Légy szí!” „De már olyan régóta együtt vagyunk!” „Ez a liba amúgy is alszik!”. Természetesen erre a mondatra kinyitottam a szemem és végignéztem az arcomba pucsító Kincsőn. 

- Őőőő, megtennéd, hogy felállsz a padomról? – Kérdeztem vékony hangon.

- Ó, mi a baj? Csak nem megtámadtak a bacik? – Nevetett ki azonnal. 

- Vigyázz, mindjárt téged is…. – köhögtem – megtámadnak. 

- Juj, de félek – tettetett félelmet.

- Kincső, nézd én…. – vakarta meg Áron a fejét, és úgy folytatta az eredeti beszélgetést – én nem szeretnék veled…. Nos, tehát én nem szeretnék veled járni.

Mindketten döbbenten néztünk. Kincsőnek majd’ leesett az álla. Még én is döbbenten néztem, már amennyire tudtam és elöntött a boldogság. Őőő, igen nem írtam le, tegnap, hogy ki tetszik? Hát… Most már leírom ide is, de szerintem az eddigi bejegyzéseimből is lejött. Igen, Áron. Kincső egy aprócska pofont adott neki, majd kiviharzott a termünkből. Hirtelen megcsörrent a telefonom, de szinte meg sem hallottam, mert azonnal visszaaludtam a jelenet után. Mire nagy nehezen kihalásztam a táskámból elhallgatott én meg vállat vonva ledőltem a padra. 

- Nem kéne menned orvoshoz? – Simította meg a hátam Áron.

- De. 

- Akkor? Szólj az egyik tanárnak, én meg elkísérlek. – Ajánlotta fel.

- Majd én elkísérem – lépett be a terembe Robi.

- He? 

- Jaj, srácok nekem nyolc, hogy ki kísér el, csak induljunk már el, mert már tényleg nem érzem jól magam! – Erősítettem meg rosszul létemet, de senki sem figyelt rám.

A fiúk veszekedtek azon, hogy ki kísérjen el, én meg úgy döntöttem nem tétovázok. Felálltam a helyemről és komótos tempóban baktattam ki a teremből a folyosóra. Hála az égnek pont ott állt Bácskai a suli boxom előtt és Bencét szidta, hogy ne hülyéskedjen a kólás dobozzal. Odamentem hozzá és megmondtam, hogy elmegyek az orvoshoz. Persze azonnal rákérdezett, hogy kivel megyek én meg vállat vontam.

- Sajnálom, Iza, de egyedül nem szeretnélek elengedni. 

- Megértem, de senki nem hajlandó elkísérni.

- Akkor kerítünk valakit – gondolkodott, majd az éppen folyosóra érkező Tomira nézett, aki nagy boldogan lépett Bencéhez, hogy röhögjenek valamin – Tomi, elkísérnéd Izát az orvoshoz? 

- Persze! – Mosolygott rám és az osztályfőnökre felválta.

- Na, látod, akkor indulhattok is.

Bementem a terembe a cuccomért, ahol Robi és Áron még mindig veszekedtek. Figyelmen kívül hagyva őket, felkaptam a cókmókom és az ajtóban ácsorgó Tomira néztem. Szerintem jobb, hogy ő kísér el. Persze örültem volna Áronnak is, de most kínos lenne az egész, Robinak is nagyon, de ő most folyton firtatná, hogy miért beszélek annyit Áronról, Hangának is, de ő most Anettel van jóban, így vele sem lenne olyan jó beszélgetni, mert valószínűleg az élményeiről beszélgetne. Zoé. Hmm… Enyhén fogalmazva egy kicsit, huh. Nos, tehát Tomi a legjobb társaság, akit kaphattam. Pont akkor csöngettek be, amikor elindultunk. Kiérve az épületből a hemzsegő tömeget figyeltem, akik a velünk ellenkező irányba vonaglottak és afféle „De jó nekik” pillantásokkal ajándékoztak meg minket. Még nem esett az eső, Tomi egy zöld csíkos pólóban és egy farmer térdnadrágban kísért, én meg kardigán híján ugyanúgy pólóban és térdnadrágban sétáltam mellette. Ő mosolygott és a Valentine’s Day-t dúdolta. Ja, igen, nekem különleges érzékem van, és azonnal megismerek egy LP számot. Csendben baktattunk egymás mellett és néha-néha beszélgettünk egy kicsit, de nem sokat, mivel Tomin látszott, hogy nem szeretnék most nagyon beszélgetni, így csak akkor szólalt meg, amikor én hozzászóltam. Mit ne mondjak, ez Robi, Hanga, Zoé vagy Áron esetében nem ilyen lett volna. 

    Végre megérkeztünk a rendelőben, ahol csak egy kissrác volt az anyukájával. Leültünk a székekre és Tomi még mindig dúdolt. Most már nem LP-t, így nem nagyon tudnám megmondani, hogy mit. Behívtak a rendelőbe. A vizsgálat hamar lement, felírtak néhány gyógyszert és kiírtak a hétre. Plusz holnapra időpont tüdőröntgenre. Ajaj. Tomi felajánlotta, hogy hazakísér, én természetesen elfogadtam az ajánlatot, nem szívesen mentem volna egyedül haza. A hazafelé tartó úton sem beszélgettünk túl sokszor. Amikor a házunk elé értünk, elköszöntünk egymástól és bementem a házba. Anyu egy szemernyit idegesen csóválta a fejét.

- Mit mondott az orvos? 

- Egész héten nincs suli, és holnap tüdőröntgen. – Húztam el a számat keservesen.

- Mérd meg a lázad, aztán irány az ágy! – Utasította. 

Egyébként anyu azért van itthon, mert a szegény bácsi, akihez minden reggel korábban kellett mennie meghalt, így haza is jöhetett, hogy pihenje ki a bácsikát. Szegény, azért sajnálom. Megmértem a lázam, majd átvettem a ruhámat és mentem volna fel a lépcsőn, amikor anyu megállított.

- Amúgy, aki hazakísért az Ő volt? – Fektetett a kelleténél nagyobb hangsúlyt az „Ő”-be.

- Nem, Tomi volt.

- Ó, értem – mondta csalódottan.

- Amúgy szakítottak! – Mosolyogtam.

- Tomi? Kivel? – Ragadt le az előző témánál anyu.

- Nem…. Tudod…. Áron… Kincsővel. 

- Ne légy ilyen kárörvendő! – Szidott le.

- Miért? Én úgy tudtam, hogy így lesz! Hah! Én megmondtam!

- Na, mars az ágyba! 

Végül felrohantam a szobámba és befeküdtem az ágyamba. Jól esett, hogy végre melegebb helyen vagyok. Az ölembe vettem a laptopom és megnéztem egy Naruto részt. Na jó, tizenegyet néztem, de mindegy. J