Szeptember 9., kedd

Amikor beléptem a tanteremben már mindenki bent volt. Olyannyira mindenki, hogy Kocsis is a teremben tartózkodott. Hopsz, egy kicsit elkéstem. Ma nem jól keltem, forgolódtam és tisztára karikás volt a szemem. Mindenesetre egy nagy ásítást hallatva a helyemre vergődtem és Kocsis csak annyit mondott, hogy „Most nem ír be, de legközelebb ne késsek”. Elővettem a füzetemet, majd leírtam azt, ami a táblán volt. Mivel késtem, több házit kaptam. Hurrá.

    Szünetben eléggé szédelegtem, olyannyira, hogy amikor Robi jött oda hozzám, megöleltem és azt mondtam, hogy „nagyon jó barátnőm vagy”. Természetesen értetlenül ellökött magától és meghívott egy forró italra. Nagyon jól esett, de így is csomó minden kavargott a fejemben. Vettem még egy teát (most már saját pénzből), de amikor mentem fel a termünkbe, mert becsöngettek, Kincső erősen meglökött így hátraestem a lépcsőn és a forró tea egyenesen az ölembe folyt, igen úgy mintha bepisiltem volna. Egy sóhajjal a vécébe mentem és elkezdtem törölgetni a nadrágom. Egy vizes folt nem könnyen tűnik el, és kardim sem volt, hogy eltakarja, a kezemmel igyekeztem nem mutatni a kellemetlen foltot. A matekórát csendben figyeltem, hála Istennek, még a tanárnő előtt beértem. Csak fapofával az arcomat támasztottam a jobb karommal és szomorkás arckifejezéssel másoltam a táblára írtakat. Úgy éreztem, mintha nem léteznék. Olyan fáradt voltam, hogy szinte majdnem bealudtam első órán. Másodikon be is aludtam, de még szünetben szóltam Jernyiknek, hogy nem érzem jól magam, ő meg megengedte, hogy pihenjek csak csöndbe legyek. Még a csengőszóra sem keltem fel, csak arra, hogy valaki megsimítja, a hátam, de nem tudtam, hogy ki volt, mert addigra már mindenki kiment a teremből. Fájt a fejem, és ahogy kinéztem az ablakon, az idő is egyre rosszabb lett. Fáztam, remegtek a karjaim én meg fájdalmas arccal néztem az ablak irányába. Újra behunytam a szemem, de igazából nem aludtam, csak félálomban feküdtem a padon és fáztam, a kezeim pedig jéghidegek voltak. Hallottam, hogy bevágódik a teremajtó és két személy jött be. Nem nagyon hallottam sok mindent, csak olyanokat, hogy „Naaa!” „Légy szí!” „De már olyan régóta együtt vagyunk!” „Ez a liba amúgy is alszik!”. Természetesen erre a mondatra kinyitottam a szemem és végignéztem az arcomba pucsító Kincsőn. 

- Őőőő, megtennéd, hogy felállsz a padomról? – Kérdeztem vékony hangon.

- Ó, mi a baj? Csak nem megtámadtak a bacik? – Nevetett ki azonnal. 

- Vigyázz, mindjárt téged is…. – köhögtem – megtámadnak. 

- Juj, de félek – tettetett félelmet.

- Kincső, nézd én…. – vakarta meg Áron a fejét, és úgy folytatta az eredeti beszélgetést – én nem szeretnék veled…. Nos, tehát én nem szeretnék veled járni.

Mindketten döbbenten néztünk. Kincsőnek majd’ leesett az álla. Még én is döbbenten néztem, már amennyire tudtam és elöntött a boldogság. Őőő, igen nem írtam le, tegnap, hogy ki tetszik? Hát… Most már leírom ide is, de szerintem az eddigi bejegyzéseimből is lejött. Igen, Áron. Kincső egy aprócska pofont adott neki, majd kiviharzott a termünkből. Hirtelen megcsörrent a telefonom, de szinte meg sem hallottam, mert azonnal visszaaludtam a jelenet után. Mire nagy nehezen kihalásztam a táskámból elhallgatott én meg vállat vonva ledőltem a padra. 

- Nem kéne menned orvoshoz? – Simította meg a hátam Áron.

- De. 

- Akkor? Szólj az egyik tanárnak, én meg elkísérlek. – Ajánlotta fel.

- Majd én elkísérem – lépett be a terembe Robi.

- He? 

- Jaj, srácok nekem nyolc, hogy ki kísér el, csak induljunk már el, mert már tényleg nem érzem jól magam! – Erősítettem meg rosszul létemet, de senki sem figyelt rám.

A fiúk veszekedtek azon, hogy ki kísérjen el, én meg úgy döntöttem nem tétovázok. Felálltam a helyemről és komótos tempóban baktattam ki a teremből a folyosóra. Hála az égnek pont ott állt Bácskai a suli boxom előtt és Bencét szidta, hogy ne hülyéskedjen a kólás dobozzal. Odamentem hozzá és megmondtam, hogy elmegyek az orvoshoz. Persze azonnal rákérdezett, hogy kivel megyek én meg vállat vontam.

- Sajnálom, Iza, de egyedül nem szeretnélek elengedni. 

- Megértem, de senki nem hajlandó elkísérni.

- Akkor kerítünk valakit – gondolkodott, majd az éppen folyosóra érkező Tomira nézett, aki nagy boldogan lépett Bencéhez, hogy röhögjenek valamin – Tomi, elkísérnéd Izát az orvoshoz? 

- Persze! – Mosolygott rám és az osztályfőnökre felválta.

- Na, látod, akkor indulhattok is.

Bementem a terembe a cuccomért, ahol Robi és Áron még mindig veszekedtek. Figyelmen kívül hagyva őket, felkaptam a cókmókom és az ajtóban ácsorgó Tomira néztem. Szerintem jobb, hogy ő kísér el. Persze örültem volna Áronnak is, de most kínos lenne az egész, Robinak is nagyon, de ő most folyton firtatná, hogy miért beszélek annyit Áronról, Hangának is, de ő most Anettel van jóban, így vele sem lenne olyan jó beszélgetni, mert valószínűleg az élményeiről beszélgetne. Zoé. Hmm… Enyhén fogalmazva egy kicsit, huh. Nos, tehát Tomi a legjobb társaság, akit kaphattam. Pont akkor csöngettek be, amikor elindultunk. Kiérve az épületből a hemzsegő tömeget figyeltem, akik a velünk ellenkező irányba vonaglottak és afféle „De jó nekik” pillantásokkal ajándékoztak meg minket. Még nem esett az eső, Tomi egy zöld csíkos pólóban és egy farmer térdnadrágban kísért, én meg kardigán híján ugyanúgy pólóban és térdnadrágban sétáltam mellette. Ő mosolygott és a Valentine’s Day-t dúdolta. Ja, igen, nekem különleges érzékem van, és azonnal megismerek egy LP számot. Csendben baktattunk egymás mellett és néha-néha beszélgettünk egy kicsit, de nem sokat, mivel Tomin látszott, hogy nem szeretnék most nagyon beszélgetni, így csak akkor szólalt meg, amikor én hozzászóltam. Mit ne mondjak, ez Robi, Hanga, Zoé vagy Áron esetében nem ilyen lett volna. 

    Végre megérkeztünk a rendelőben, ahol csak egy kissrác volt az anyukájával. Leültünk a székekre és Tomi még mindig dúdolt. Most már nem LP-t, így nem nagyon tudnám megmondani, hogy mit. Behívtak a rendelőbe. A vizsgálat hamar lement, felírtak néhány gyógyszert és kiírtak a hétre. Plusz holnapra időpont tüdőröntgenre. Ajaj. Tomi felajánlotta, hogy hazakísér, én természetesen elfogadtam az ajánlatot, nem szívesen mentem volna egyedül haza. A hazafelé tartó úton sem beszélgettünk túl sokszor. Amikor a házunk elé értünk, elköszöntünk egymástól és bementem a házba. Anyu egy szemernyit idegesen csóválta a fejét.

- Mit mondott az orvos? 

- Egész héten nincs suli, és holnap tüdőröntgen. – Húztam el a számat keservesen.

- Mérd meg a lázad, aztán irány az ágy! – Utasította. 

Egyébként anyu azért van itthon, mert a szegény bácsi, akihez minden reggel korábban kellett mennie meghalt, így haza is jöhetett, hogy pihenje ki a bácsikát. Szegény, azért sajnálom. Megmértem a lázam, majd átvettem a ruhámat és mentem volna fel a lépcsőn, amikor anyu megállított.

- Amúgy, aki hazakísért az Ő volt? – Fektetett a kelleténél nagyobb hangsúlyt az „Ő”-be.

- Nem, Tomi volt.

- Ó, értem – mondta csalódottan.

- Amúgy szakítottak! – Mosolyogtam.

- Tomi? Kivel? – Ragadt le az előző témánál anyu.

- Nem…. Tudod…. Áron… Kincsővel. 

- Ne légy ilyen kárörvendő! – Szidott le.

- Miért? Én úgy tudtam, hogy így lesz! Hah! Én megmondtam!

- Na, mars az ágyba! 

Végül felrohantam a szobámba és befeküdtem az ágyamba. Jól esett, hogy végre melegebb helyen vagyok. Az ölembe vettem a laptopom és megnéztem egy Naruto részt. Na jó, tizenegyet néztem, de mindegy. J