Szeptember 16., kedd

Ilyen nincs! Lehetetlen! Jézusom! Óriási karikákkal a szemem alatt ébredtem fel, és egy szép, dagadt pattanás is rontotta az összképet. Az orrom közepén elhelyezkedő gömb, (mert a „pötty” elnevezéshez túl nagy volt) csúnyán piroslott, de nem nyomtam ki, csak bekentem valami krémmel, hogy egy enyhítsem vele a viszketést, utána meg alapozóval lekentem. Rajtam nem fog ki egy pattanás! Hahahaha! Mikor végeztem ezzel a tragikus küzdelemmel, valami egyszerű szerelést dobtam magamra, egy kis szájfény és már kész is voltam. Lementem a lépcsőn és megreggeliztem, és a cipőmmel időztem, ugyanis sehol sem találtam. Mindenhol kerestem, de nem akart előkerülni. Anyu ajánlotta, hogy menjek az ő fekete cipőjébe, ami szerintem egyáltalán nem passzol a szerelésemhez. Sőt, büdös is! Amikor „minden mindegy” alapon elkezdtem felhúzni a cipőt, megjelent mögöttem anyu a kezében tartva a Conversemet. Úgy megörültem, hogy eldobtam a fekete, büdös cipőt, aminek anyu cseppet sem örült és helyrerakatta velem. Mikor végre sikerült elindulnom, rájöttem, hogy nem viszem az iskolatáskám. Most komolyan, ki olyan idióta, hogy majdnem otthon hagyja a táskáját? Ja, hogy én? Á az még ötödikben volt, hogy itthon hagytam és, amikor első óra kezdődött volna, a tanár hazazavart, hogy hozzam el, én meg lóhalálában vágtattam hazafelé. Na, de azért most még csak a bejárati ajtóig jutottam el. Ez azért figyelemre méltó, hogy most nem első órán jut eszembe. Gyors visszaszaladtam érte, aztán végre elindultam biciklivel, mert az idő teljesen eltelt, a cipőkereséssel és pattanáselfedéssel, így nem volt idő a gyaloglásra. Sikeresen beértem a suliba, lelakatoltam a bringámat és bementem az épületbe. Még nyüzsögtek az aulában az odajáró diákok. Elsuhantam a folytonosan mozgó tömeg mellett és felszaladtam a lépcsőn, ami az emeletre vezetett, ahol a termünk is volt. Beléptem a terembe és örömmel konstatáltam, hogy még van tíz perc csengetésig. 

- Te meg hol a csudában voltál? – Nézett fel a könyvéből Robi.

- Reggeli zűrzavar – Mosolyodtam el.

- Na végre,hogy itt vagy! – Ölelt át Hanga.

- Én is örülök, hogy ide értem. De most leülök a helyemre és előkészülök, mert töri óra lesz.

Azzal a lendülettel helyet foglaltam, előpakoltam a történelem felszerelésemet és jó diákként, egyenes háttal, összekulcsolt ujjakkal pillantottam hol az órára, hol pedig az előttem eléggé hangosan éneklő Hangára. Kocsi tanárnő pontban csengetésre ért be a termünkbe és nem teketóriázott sokat, hamar a lényegre tért: kiosztotta a hófehér lapokat és mindenkit megkért arra, hogy pakolja el a felszerelését. Á, szóval dolgozat. Csak erről az egy dologról maradtam le múlt óra elején, amikor elkéstem óráról. Óra után, a teremből kilépve rákérdeztem Robira, hogy volt-e szó múlt órán arról, hogy ma dolgozatot írunk. Igen, pont akkor beszélték meg, amikor hiányoztam tíz percet. Remek, nem várok túl sokat ettől a dolgozattól. Sajnos annyira még nem vagyok profi, hogy tanulás nélkül mindent tudok, szóval nem ártott volna átolvasni az anyagot, ami nem volt meg nekem, mivel nem írtam le teljesen, csak egy sort. Nagyszerű.  Duplamatek jött. Mivel a töri dolgozat beijesztett, ezért elkezdtem tanulni matekból az elméleti részt. Egész szünetem elment vele, de ha egyszer nem akar az ember egy nap két rossz jegyet is szerezni, akkor hajtani kell. Jernyik leült a tanári asztalhoz és elkezdte mondani az anyagot. Nem írtunk. A két óra viszonylag normálisan telt és jött az olyan édes szünet, amit minden diák szeret. Kincső már a termünk ajtajában toporzékolt Áront várva, aki óriási sóhajok közepette indult meg a teremajtó felé. A szájáról leolvastam, hogy elege van ebből a „tettetett” kapcsolatból, de tudja ő, hogy mikor kell abbahagynia, addig viszont bírnia kell. Hát hajrá! 

- Hanga, Robi, van kedvetek lejönni velem a büfébe? – Néztem rájuk.

- Valakit nem hagytál ki? – Állt meg mellettem Zoé.

- Annyi pénzem nincs.

- Majd én fizetek magamnak. – Fejezte be és ki is ment a teremből.

- Úgy látszik ő, csak enni akar – vigyorgott Hanga.

Lementünk a büfébe és vettem is magunknak finom csokoládé darabokkal ellátott maffint (ami olyan nagy volt, hogy alig bírtam belőle harapni!) meg egy kis limonádét. Az idő egyre jobban kezdett hűlni, úgyhogy még ezen a héten árulnak limonádét, de a jövő héten már nem. L

    Angol óra után lementünk focizni a fiúkkal, Tomi pedig a telefonján biztosította a zenét. Természetesen kedvenc bandánktól hallhattuk a Burn It Down-t, ami a kedvenc számom volt és nyomban dúdolni is kezdtem. De nem csak én voltam az egyetlen! Áron nemhogy dúdolta, egyenesen üvöltötte. A hangja nem volt rossz, viszont nem hinném, hogy nyert volna vele X faktort. J De akkor is öröm töltött el, hogy ő is szereti ezt a számot. Olyan helyes volt, ahogyan a nap ragyogott az arcán és közben mosolyogva énekelte a kedvenc számomat. Legszívesebben odamentem volna hozzá és megöleltem volna, megpusziltam volna az arcát és addig szorítottam volna, amíg meg nem fullad. Hát nem romantikus? Oké, ez nem igaz, de olyan imádnivaló! Rajzórán egy egyszerű tónusozást kellett csinálni egy mesehősről. Ötös lett, bár nem vagyok egy rajzművész, de annyira éppen tudok rajzolni, hogy megkapjam rá az ötöst. Tesiórán újra futottunk, majd hazamentem, ahol a nagyi már várt minket. Daniért még apu ment a suliba, így ők csak később csatlakoztak hozzánk, addig mi meg egészen jól társalogtunk arról, hogy nagyi mennyire egyedül érzi magát, anyunak most éppen mennyi szabadideje akad, nekem hogy megy a suli. Idáig nem volt gáz, de rátértünk egy kényesebb témára.

- Na, és drágám van már esetleg kiszemelted? – Nézett rám nagyi.

- Nem is tudom…. Talán – vakartam meg a fejem egyre vörösödő fejjel.

- Az egyik kis osztálytársa. Bár még nem láttuk, de…. – és itt elakadt anyu szava, mivel csengettek. Jó kislányokhoz híven kimentem ajtót nyitni és döbbenten tapasztaltam, hogy Áron áll az utcaajtóban. 

- Hát te? – Nyitottam ajtót.

- Kérlek, segíts! A Kincső le akar engem buktatni, hogy van egy titkos barátnőm rajta kívül. Milyen ironikus nem igaz? Nos, szóval így is-úgy is égnék, és ha már van barátnőm, valami normálisra gondoltam.

- Remek, akkor lehetne mondjuk…. – Kezdtem el töprengeni, de Áron megelőzött.

- Te – mondta egyszerűen.

- Mi van? Én? – Néztem rá földig leérő állakkal.

- Nyugi, csak egy kis színészi munka, végül is színjátszósok vagyunk, menni fog egy kis dráma. Legalább gyakorlunk, és amúgy a Valentin-hétre kell majd egy ilyen „romantikus” darab. 

- Hát…. Jó. És mások tudni fognak róla? 

- Nem. Higgyenek akármit – mondta lazán és átölelt. 

- Akkor már el is kezdjük?

- El – húzott szorosabban magához, én meg totál elvörösödve bújtam hozzá és, ha ez „igazi” lett volna még boldogabb lettem volna. De már az is nagy öröm, hogy én rám esett a választása. Pont rám! Ezt nem hiszem el!